Költők szerint

Gránicz Éva (23)

Soltész-Nagy Éva (0)

Jóni Barna (0)

Balassi Bálint (2)

Gyulai Bernadett (1)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (365)

Kedvesemnek (105)

Hiányzol (64)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Eltűntél!Hol vagy?Merre jársz most?
Rég nem láttam az arcodat.
Már csak a ködös,sűrű éjben
hallom még néha a hangodat.

Hiányzol !Vajon merre jársz most?
Eszedbe jutok néha még?
Jut e még számomra egy jó szó?
Egyetlen forró ölelés?

Akarlak !,De nem foglak keresni!
Nem alázkodom meg senkinek!
Megtört szívem száz sebből vérzik,
már nem tudod összetörni sem.

Úgy várlak,mint a tűz a szikrát,
melytől sziszegve lángra kap,
De ha te nem jössz,nem foglak keresni!
Eltűnök mint a zivatar.

Félhomályban üldögélek,
hozzám halkan szól a csend,
itt most csendben van a lélek,
fejemben honol a rend.

Szárnyakat bont gondolatom,
járom csillagutamat.
Igaz álom, vagy valóság
teljesíti vágyamat?

Félelmek és rút rémképek
nem feszítik agyamat,
csendnek hangja andalító,
elhagyom tudatomat.

Fény ösvénye szólít engem:
Utamat Neked adom,
lépj rá bátran, nem kell félned,
itt örök a nyugalom!

Csikorgó hideg van,zúzmarák a fákon,
hó lepte már be a lépteid nyomát,
nem jössz,nem is hívsz,hiába várom,
nem látom többé arcod mosolyát.

Tegnap még azt hittem te hozod el nékem
a tavaszi szellőt,a nyíló ibolyát,
s mint napfény simítja a bimbódzó virágot,
úgy láttam arcod szelíd mosolyát.

Tegnap még azt hittem ,tőled kék az ég is,
tegnap még azt hittem,tőled zöld a fű,
mára hideg tél lett elborult az ég is,
még az édes méz is olyan keserű.

Nem várok rád többé,nem tudok remélni,
bár te voltál a legszebb,legdrágább nekem,
te voltál nekem a legszebb tévedésem,
szívemben örökké ott él a neved.

Kigyúltak csillagok, kigyúltak vágyak, csillagtalan éjszakába mindig téged várlak, tudom nem jössz, még is oly jó várni, hazudni kell szívnek hogy ne fájjon oly nagyon.

Az éjszaka elragadta az álmok magasztos árnyait,
az idő árván nyögte az utolsó percet.

Tékozló angyal a halállal dacol,
a szerelem romjaiból kitörve szelíden dalol.
Az érzés vágta sebek kifakadtak az arcán,
de ő nem törődve ezzel, eltűrt mindent némán.

Életre hívó lelkek kérlelik,
bűnöktől átitattot mivoltát eressze el.
Még egy ideig gyötrik az elveszett remények,
közben búcsút intenek a keserves emlékek.

A düh mint fájdalom, némán elvész a sötétség kijáratában.
Elejtett könnyei lassan felszáradnak.
A létezés öröme belemarkolt megsebzett szívébe,
teret adva ezzel a tajtékzó boldogságnak.
Mosolya elűzte lelke féltett titkait.

Az öszeforrt szíve az élet dallamával egyre dobbant,
gyógyító tüze benne újra lángra lobbant.
Megszégyelte magát a bűntelen keserűség,
és emlékké forrva, elhagyta a romok városát.

Szabadsága újult erővel babonázta meg gondolatait.

Szeretete átitatott minden folyót,
öröme életre keltette a természet csodáit,
reménye buzgón szárnyalt a horizont tetején,
boldogsága együtt ünnepelt a világgal.

Éltem billenő penge, porhanyó.
Lelkem mint odvas, korhadó
fának bele.
Próbáltam tartalmat tölteni bele.
Kukachadak dagonyázó testén
átbotorkálva, átesvén
sárban kúsztam, végtelen.
Így indult az életem.
Fájdogált a levegő, hasított
az elme, Földön
tartott az anyagmegmaradás elve.
Csúsztam, másztam, keltem én,
s kapartam a létcsövet,
mivel lógtam anyám köldökén.
Ittam, ettem, mint más ki él,
s volt a léthez kedvem,
mert volt kiért. De...
a lélekfolyam sodrás
tengeremhez kiér,
megszűnök, s ab ovo
éltem a semmiért.

Hullámzó tengeren ringatózom,
szféráknak zenéje körülölel,
égbe vágyó lelkem átkarolom,
boldogság szigete visszaölel.

Magasan repülök, égig érek,
csillagok fényeit simogatom,
peregnek előttem álomképek,
boldogság színvarázsát láthatom.

Lelkem szabad, fenséges az égbolt,
Szeretet festi meg a színeit,
sötétség rémisztőn már nem sikolt,
Fény ijeszti surranó lépteit.

Vakító Fény szívemet perzseli,
lángját többé semmi sem olthatja,
varázs ez, lelkem már nem terheli
ködös, vijjogó rémképek múltja.

Hányszor kell még kibírni mindent,
zokogva minden éjszakán?
Hányszor kell még megbűnhődnöm?
Mért nem hagysz végre élni már?

Hányszor kell még feladni mindent,
temetve minden álmomat?
Hányszor kell még feláldoznom
ami belőlem megmaradt?

Hányszor kell még megbűnhődnöm
gyarló tettedért ostobán?
Hisz nem volt,csak egyetlen bűnöm!
Nem tűrtem el,hogy meggyalázz!

Mi kell még,hogy észre vedd végre
nem maradt senkid,csak én vagyok,
mi kell még,hogy megérezd végre,
akire számíthatsz,csak én vagyok.

Mi kell még,hogy megérezd végre
nem fog védeni senki sem,
ki most hízeleg hátat fordít,
s ki veszteni fog,csak te lehetsz.

Mért akarsz más helyett bűnhődni?
Nem fog sajnálni senki sem!
Csak porba zúzod minden álmod,
s nem marad erőd élni sem.

Kopár falak közt ülsz majd némán,
nem fog szeretni senki sem,
csak összetörnek,meggyaláznak,
s nem tudsz még védekezni sem.

Hiába sírsz! Akkor már késő!
Nem tudod helyre hozni sem!
Gondold meg!Holnap már késő!
Nem fog siratni senki sem!

Szoríts magadhoz,s ne engedj el,
ne hagyd hogy mélybe rántsanak,
szoríts magadhoz oly erősen,
hogy érezzem minden lángodat.

Szoríts magadhoz,ne tépjen el
tőled semmilyen szélvihar,
szoríts magadhoz oly erősen,
hogy letéphesd minden láncomat.

Szoríts magadhoz,s ölelj némán,
míg gúzsba köt a gondolat,
hogy ne tudjak többé emlékezni
arra, mi mögöttem marad.

Nem szégyen az ha sírni látnak,
csak azt jelzi érzel!Van szíved!
Nem szégyen az ha hull a könnyed,
nem ítélhet meg senki sem.

Sírj csak ha megtört a szíved!
Sírd csak ki minden könnyedet!
Most te sírsz ,s holnap tán más is!
Ne szégyelld hát a könnyeket!

Ma sírsz még,de talán a könnyek
tisztára mossák arcodat,
s mint napsütés tavaszi szélben,
holnapra virágot fakaszt!

Ne ígérj nekem boldogságot,
ne ígérj kincset,csillagot,
csak azt ígérd,mit meg tudsz adni,
amíg még melletted vagyok.

Ne ígérd nekem hogy örökké!
Nem tart örökké semmi sem!
Csak most szeress!Ölelj át némán.
Most oltsd el lángoló tüzem!

Én most akarlak!Ahogy a szikra
szítja a lángoló tüzet!
Most szeress!Holnap már késő!
S ki tudja holnapig mi lesz!

Ahogy ég és föld összeolvad,
ahogy összeér árnyék és a fény,
ahogy a tűz is lángra lobban
perzselő tűzzel,úgy szeretlek én.

Ahogy a hold az esti szellőt
szobámba lágyan hinti be,
ezüstös fénnyel átragyogva,
amíg vállamon megpihen.

ahogy a hold az édes álmot
szememre lágyan hinti le,
én úgy szeretlek szelíden,némán,
s bárhogy volt,melletted leszek.

Te voltál mindig ,minden álmom,
te voltál minden vigaszom,
te voltál minden reménységem
borongós,hűvös alkonyon.

Hány éjjel sírtam már miattad
párnámon könnyek záporát,
s e könnyeken keresztül láttam
arcodnak édes mosolyát.

Hány éjjel?Nem tudom követni!
Hány nappal?nem számít nekem!
Csak egyet tudok.Szívem mélyén
nem számít,bárhogy is legyen.

Ne hagyj itt egyedül kérlek
!Ölelj át,vigyázz reám!
Ne hagyd hogy egyedül maradjak,
borongós,hűvös éjszakán.

Ne hagyj itt egyedül kérlek!
Nélküled fázom,reszketek!
Ölelj magadhoz lágyan,
melegítsd fel a testemet!

Ne hagyj itt egyedül kérlek!
Nélküled fázom,megfagyok!
Nem melegít fel semmi,
borongós,hűvös alkonyon.

Ne hagyj itt egyedül kérlek!
Nélküled félek elveszek.
Ne szólj,csak ölelj át némán,
s testeddel védd a testemet.

Ne hagyj itt egyedül kérlek!
Hisz nekem te vagy mindenem!
Miattad lágyak az esték,
nélküled szorongva ébredek.

Ne hagyj itt egyedül kérlek!
Nekem csak te vagy mindenem!
Ha elmész nem marad semmim!
Nekem már te vagy a végzetem!

Kis ember most kis Király,
belőle lesz nagy Király.
Állhatatos munkája
ez útra irányítja.

Munkájában lelke van,
végzi dolgát boldogan,
munka közben mosolyog,
szíve csak azért dobog,
tudja, hogy az Istene
lelket önt a szívébe.

Tisztelettel köszöni,
Univerzum fizeti,
kis Királynak ajándék,
lelke boldogságban ég.

Kis Király Te boldog vagy,
hited soha el nem hagy,
tudod, nem vagy egyedül,
Isten segít, melléd ül!

Dühöngj csak,pusztító özönvíz!
Söpörj csak,zúgó áradat!
Nem törsz meg!Pusztító erőddel
felszítod minden lángomat!

Ne hidd hogy széttörtél mindent!
Ne hidd hogy mindent elvehetsz!
Pusztító tűzként küldöm vissza
amit most tőlem elveszel!

Mint tomboló tűz,ezernyi fájdalom
vöröslő vérként csorog le arcomon.
Mint pusztító szélvész,mely mindent elsöpör,
szívemet tépázza,lelkem őrli föl.

Mint pusztító láva,mely a földre hull,
köröttem minden leégett hamu.
Mellettem minden kopár,és kihalt,
csak egyetlen láng maradt,amely felkavar.

Hogy felégessen mindent, ami még maradt,
hogy ne legyen semmi,ami visszatart.
Ne hidd hogy megtörtél,zúgó fergeteg!
Mit elvettél tőlem,én is elveszem!

Szeretlek apa és soha többet nem foglak elfelejteni téged, mert nagyon hiányzol nekem meg Dávidnak.

Az utolsó estén elcsókoltam
talán az összes csókomat,
az utolsó estén elvettél mindent,
ami belőlem megmaradt.

Az utolsó estén úgy csodáltál,
mint egy lehulló csillagot,
az utolsó estén szemed fénye
tündöklő gyémántként csillogott.

Az utolsó éjjel úgy öleltél,
ahogyan soha senki más,
hörgő vulkánként elsöpörtél
minden gátat,mi köztünk állt.

Az utolsó estén úgy szerettél,
mintha nem is akarnál semmi mást,
pedig akkor még nem is tudtuk,
hogy ez lesz az utolsó éjszakánk.

Csalóka délibáb!Mért is hittem néked,
miért hagytam hogy elragadj?
Színes reményekkel mindent elvarázsolj,
majd sötét felhőként eltakard.

Csillagként jöttél holdvilágos éjjel
rám ragyogtatva minden fényedet,
felvidítottál,aztán messze tűntél,
s magaddal vitted szinte mindenem.

Ne kísérts többé!Ne térj vissza!
Nem ígérem hogy itt leszek!
Álmaimat már régen széjjel tépted,
s nem maradt számodra semmi sem.

Mint összetört cserép,úgy hever most
földbe tiporva ,véresen,
szívem ezernyi darabokban,
s hiába keresném,nem lelem.

Mint összetört cserép,úgy ülök most
összeroskadva,egymagam,
keresve,kutatva némán,
utolsó darabja hol maradt.

Jó lenne szív nélkül élni,
hogy ne tudjon fájni semmi sem,
jobb lenne eltűnni messze,
hogy ne tudjon bántani senki sem.

Itt hagyni mindent szerteszéjjel,
mint egy összetört cserepet,
hogy ne tudhassa senki többé,
mi belőlem maradt,hol lehet.

Miért higgyek,ha elvettél mindent
s nem maradt nekem semmi sem?
Tomboló viharként mindent összetörtél,
s nem maradt erőm még élni sem.

Viharként jöttél,elsöpörve mindent,
s szellőként suhantál messzire,
tomboló tüzeddel felégetve mindent,
s nem maradt nekem semmi sem.

Letörtél minden bimbódzó virágot
keresztül gázolva mindenen,
itt hagytál ,mint egy hervadó virágot,
s elvetted tőlem mindenem.

Én csak azért is talpra állok,
jöhet szélvész,vagy fergeteg,
szelíd felhőként messze szállok,
s eltűnök,mint a képzelet.

Nekem is nagyon jó melletted,
azóta a szívem gyengéd és meleg.
Vidám vagyok én is,ha velem vagy,
még télen sincs ilyenkor kemény fagy.
Igazad van:Tényleg sokan bántanak engem,
de van egy titkos fegyverem:A te kicsi szíved.
Ha felnézel az égre,én lehozom neked a Napot,
és hidd el kincsem,így szebb lesz a holnapod.
Te vagy az a férfi,akire mindig vágytam,
akit eddig csak az álmaiban láttam.
Már nem félek,bátor vagyok,
és amióta vagy nekem: A Nap mindig ragyog.
Kicsim!
Az ismeretlentől még mindig nagyon félek,
főleg,ha elnyomok valamit a fránya számítógépen.
A Put Lockertől meg egyenesen rettegek,
ezért kerülöm a drágát,ha tehetem.
Tudom szívem,hogy sokszor elgurul a gyógyszerem,
de álandóan keresem őket,hidd el nekem kedvesem.
Én nem csak látom a szépet,hanem érzem,
és ezt már veled élem át együtt édes.
Ha ezt a verset olvasod,legyél nagyon ragyogó,
és bevallom most neked:Nekem is te vagy a nagy Ó.

Megfagyott, hűvös éjszakák,
dühöngő vad szelek,
ó,mennyit kell még küzdenem?
mondjátok meg nekem!

Még meddig fogtok üldözni?
Dühöngő , vad szelek!
meddig kell még bűnhődnöm
hitvány zsarnok helyett?

Még hányszor fogtok megtépázni?
Dühöngő ,vad szelek!
meddig kell még bűnhődnöm
hitvány zsarnok helyett?

Mért nem hagytok megcsitulni?
Dühöngő ,vad szelek!
Már széttéptétek minden álmom
amely csak létezett!

Vagy hagyjatok porba hullni,
dühöngő , vad szelek!
Vagy magam fogom porrá zúzni
amit csak lehet!