Első, id. Kustra Ferenc volt a nagyapám,
Neje, Szivák Mária meg a nagymamám.
Foglakozása ácsmester volt, robotolt.
Nagymama, mint háztartásbeli otthon volt.

Nagyapa jó ember volt emlékszem,
Nem ért rá, nem sokat játszott velem.
Nagymama főzött és sütött tortát,
Ő csinálta a legjobb matutkát.

Róluk kevesebb, de jó az emlékem,
Nagyon szerettek, erre is emlékszem.
Sírjukon látom, kint van a fényképük,
Így nem halványul el kedves emlékük.

Gyermekkorom szép emlékei voltak,
Jó nevelésemhez hozzájárultak.
Sajnos örökké ök sem élhettek,
De a szívember tovább léteznek…

Vecsés, 1998. november 17. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

Jenei József volt a nagyapám,
Dein Anna meg a jó nagymamám.
Nagyapa szakmája, patkoló kovács,
Pipafüstbe biz' fojtogatta krachács.

A k. und k.- ban a huszároknál szolgált,
Ott egy lovashadosztályt kiszolgált.
Galíciában... ott állomásoztak,
Oroszokkal időnként csatároztak.

Érdekeseket mesélt az, időkről,
Meg a huszár-szokás, bajuszpedrőről.
Értett a lovakhoz, állatokhoz,
Kocsigyártáshoz és patkoláshoz.

Nemcsak kovácsmester, de paraszt is volt,
Földje, szőlője és legelője volt.
Ló meg tehén, disznó és baromfi,
Ezeket neki kellett tartani.

Szép, nagy fehér huszárbajusza volt,
Az biztos, hogy az mindig pödrött volt.
Pipázott, mint régi huszárember,
Én csodáltam Őt, mint gyerekember.

Én voltam a fiú unokája,
A kedvence és a kis pajtása.
Szeretett és kényeztetett engem,
Mikor vele voltam örült lelkem...

Nagymama jól főzött, igen jól sütött,
Legjobb rántotta volt, mit összeütött.
A tojás lébe paprikát kevert,
Sütés után piros, márványos lett.

Sajnos már nagyon régen meghaltak,
De emlékszem, nekem jót akartak.
Bizony kit szeretünk örökké nem él,
De emlékük örökre szívemben él.

Vecsés, 1998. november 17. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

Apámnak
Rég nem szól szemed metsző szürkesége,
mikor a füstben megélt borízű esteken a szív
némán verdesett, néztél, így szeretve.
Emlékszem, kérges kezed tétován hanyagul simított
hajamba, madarak fészke, mondtad csak
úgy magad elé, majd mesébe kezdtél.
Tanúja voltál nagy időknek, ki látott
halált-életet, féltél, reméltél vagy
sírva Istennel perlekedtél.
Üvöltő semmi szó, aztán csend.
Átok ez, nyúlt pohárért, indulattól remegő kezed,
így lett vasalt fehér inged vakító emlékezet,
míg régvolt ünnepi ebéd zajai fénylettek.
Majd hajad ezüstkoronaként,
megakadt homlokod ráncain, mint valami téves glória.
Néztelek így szeretve, de már nem szól szemed…

Majd egy nap, ha összegyűlne bánatod,
s lelked megnyugvást, vigaszt keres,
sajgón fájnak az esték és nappalok,
a pilládon csorduló könny is jeges.

Amikor rád lehel a magány, gyáván elárul,
sóhajod szomjas, végtelen égi-áradat,
s a hajnali hold nevetve az arcodba bámul,
felhőtlen égen is rajzol homályos árnyakat.

Akkor figyeld a szellőt, fiam... hallgasd a hangokat,
ahogy lassan melléd oson s megsimogatja lágyan arcodat!
- Én ott leszek veled... mesélek, mint rég, mikor ölembe kaptalak,
s te úgy aludtál el, hogy a karomban ringattalak.

Digitális fények, pixelek varázsa,
Képernyők erdeje hív, csábít magába.
Billentyűk ezüstje ujjaid igája,
Szüntelenül táncol, élményekre várva.

Napsugártól édes, aranyló vaklárma.
- „A világ kívül él” – suttogja anyácska.
Dac felel és szemek keserű izzása:
- „Valóságos ez is! A kintit kiváltja!”

Szívdobbanás búgja, unalom a málha.
Kiborgként ellenben csúcsélmény a játszma,
Immerzív látványok korlátlan csatája,
Virtuális terek végtelen magánya.

Beszélgetés indul, családjuk javára;
Online és offline lét - mi a megoldása?
Legfájóbb megélés az ősök számára:
Távolság, ridegség, kapcsolat hiánya.

Konzulens és szülő egyaránt belátja;
a net nem ellenség, de nem is a barátja,
eszköz csak, praktikus, kétirányú utca.
Sorsunk a kezünkben, egyensúly a kulcsa.