A végzetemet sosem akartam úgy átírni,
Hogy végül ezen a nyirkos úton végig kelljen engem kísérni.
Gyakran nem tudtam megbékélni önmagammal,
És sokszor tele voltam sok sötét indulattal.

Kerestem én azt a megoldást, mely nem járt volna kudarccal,
Hol van a sok testvérem, kik egyetértettek a szavammal.
Nem szenvedek hiányt, hisz van elég társam bőven,
De tudom azt, hogy a többiek sincsenek olyan rossz bőrben.

Nem is érdekelne engemet az ő dolguk,
Ha nem érezném azok bánatát, akikkel az életet hajtjuk.
Amíg gondtalanul éltem a valós valótlanságot,
Elrepült felettem az idő, és felfedték előttem a boldog tudatlanságot.

Rájöttem, a vér olykor vízzé válik,
Nincsen másik oldal, melyből több kapu is nyílik.
Elhatároztam, hogy igyekszem cselekedni,
Becsvágyamat nem fojtom és nem fogom befejezni.

Nem félek a bajtól, mely utolér és megpróbál legyőzni,
Nekem szánt hazugságoknak én nem fogok úgysem bedőlni.
Bárki mutathassa magát álszentnek és hitványnak
A báránybőrbe bújt farkas akkor is poklot hoz a birkáknak.

Elkerülhetetlen volt a legsötétebb óra,
Annyi bűnt, amennyit elkövettem ezért, sosem lesz meggyónva.
Hiába, a sok elvesztegetett és csalódott ember,
A lehetetlent megkísérelni egy enervált toxikus rendszer.

Vannak számomra is megoldhatatlan problémák,
Rosszakaró ellenségeim a kultúrámat gyilkolják.
Nem titok az, hogy már késő cselekedni,
Ezt a hatalmas családi köteléket nem lehet helyrehozni.

Találkoztam egyszer szeretett nagyapámmal,
Szavait figyelemmel kísértem, hosszú hallgatással.
Egy tettre kész ember, nem mindenre tud felkészülni,
Majd elmondta nekem, a könnyű úton járó felek sosem fognak kibékülni.

Első, id. Kustra Ferenc volt a nagyapám,
Neje, Szivák Mária meg a nagymamám.
Foglakozása ácsmester volt, robotolt.
Nagymama, mint háztartásbeli otthon volt.

Nagyapa jó ember volt emlékszem,
Nem ért rá, nem sokat játszott velem.
Nagymama főzött és sütött tortát,
Ő csinálta a legjobb matutkát.

Róluk kevesebb, de jó az emlékem,
Nagyon szerettek, erre is emlékszem.
Sírjukon látom, kint van a fényképük,
Így nem halványul el kedves emlékük.

Gyermekkorom szép emlékei voltak,
Jó nevelésemhez hozzájárultak.
Sajnos örökké ök sem élhettek,
De a szívember tovább léteznek…

Vecsés, 1998. november 17. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

Jenei József volt a nagyapám,
Dein Anna meg a jó nagymamám.
Nagyapa szakmája, patkoló kovács,
Pipafüstbe biz' fojtogatta krachács.

A k. und k.- ban a huszároknál szolgált,
Ott egy lovashadosztályt kiszolgált.
Galíciában... ott állomásoztak,
Oroszokkal időnként csatároztak.

Érdekeseket mesélt az, időkről,
Meg a huszár-szokás, bajuszpedrőről.
Értett a lovakhoz, állatokhoz,
Kocsigyártáshoz és patkoláshoz.

Nemcsak kovácsmester, de paraszt is volt,
Földje, szőlője és legelője volt.
Ló meg tehén, disznó és baromfi,
Ezeket neki kellett tartani.

Szép, nagy fehér huszárbajusza volt,
Az biztos, hogy az mindig pödrött volt.
Pipázott, mint régi huszárember,
Én csodáltam Őt, mint gyerekember.

Én voltam a fiú unokája,
A kedvence és a kis pajtása.
Szeretett és kényeztetett engem,
Mikor vele voltam örült lelkem...

Nagymama jól főzött, igen jól sütött,
Legjobb rántotta volt, mit összeütött.
A tojás lébe paprikát kevert,
Sütés után piros, márványos lett.

Sajnos már nagyon régen meghaltak,
De emlékszem, nekem jót akartak.
Bizony kit szeretünk örökké nem él,
De emlékük örökre szívemben él.

Vecsés, 1998. november 17. – Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

Apámnak
Rég nem szól szemed metsző szürkesége,
mikor a füstben megélt borízű esteken a szív
némán verdesett, néztél, így szeretve.
Emlékszem, kérges kezed tétován hanyagul simított
hajamba, madarak fészke, mondtad csak
úgy magad elé, majd mesébe kezdtél.
Tanúja voltál nagy időknek, ki látott
halált-életet, féltél, reméltél vagy
sírva Istennel perlekedtél.
Üvöltő semmi szó, aztán csend.
Átok ez, nyúlt pohárért, indulattól remegő kezed,
így lett vasalt fehér inged vakító emlékezet,
míg régvolt ünnepi ebéd zajai fénylettek.
Majd hajad ezüstkoronaként,
megakadt homlokod ráncain, mint valami téves glória.
Néztelek így szeretve, de már nem szól szemed…

Majd egy nap, ha összegyűlne bánatod,
s lelked megnyugvást, vigaszt keres,
sajgón fájnak az esték és nappalok,
a pilládon csorduló könny is jeges.

Amikor rád lehel a magány, gyáván elárul,
sóhajod szomjas, végtelen égi-áradat,
s a hajnali hold nevetve az arcodba bámul,
felhőtlen égen is rajzol homályos árnyakat.

Akkor figyeld a szellőt, fiam... hallgasd a hangokat,
ahogy lassan melléd oson s megsimogatja lágyan arcodat!
- Én ott leszek veled... mesélek, mint rég, mikor ölembe kaptalak,
s te úgy aludtál el, hogy a karomban ringattalak.