Apámnak
Rég nem szól szemed metsző szürkesége,
mikor a füstben megélt borízű esteken a szív
némán verdesett, néztél, így szeretve.
Emlékszem, kérges kezed tétován hanyagul simított
hajamba, madarak fészke, mondtad csak
úgy magad elé, majd mesébe kezdtél.
Tanúja voltál nagy időknek, ki látott
halált-életet, féltél, reméltél vagy
sírva Istennel perlekedtél.
Üvöltő semmi szó, aztán csend.
Átok ez, nyúlt pohárért, indulattól remegő kezed,
így lett vasalt fehér inged vakító emlékezet,
míg régvolt ünnepi ebéd zajai fénylettek.
Majd hajad ezüstkoronaként,
megakadt homlokod ráncain, mint valami téves glória.
Néztelek így szeretve, de már nem szól szemed…

Majd egy nap, ha összegyűlne bánatod,
s lelked megnyugvást, vigaszt keres,
sajgón fájnak az esték és nappalok,
a pilládon csorduló könny is jeges.

Amikor rád lehel a magány, gyáván elárul,
sóhajod szomjas, végtelen égi-áradat,
s a hajnali hold nevetve az arcodba bámul,
felhőtlen égen is rajzol homályos árnyakat.

Akkor figyeld a szellőt, fiam... hallgasd a hangokat,
ahogy lassan melléd oson s megsimogatja lágyan arcodat!
- Én ott leszek veled... mesélek, mint rég, mikor ölembe kaptalak,
s te úgy aludtál el, hogy a karomban ringattalak.

Digitális fények, pixelek varázsa,
Képernyők erdeje hív, csábít magába.
Billentyűk ezüstje ujjaid igája,
Szüntelenül táncol, élményekre várva.

Napsugártól édes, aranyló vaklárma.
- „A világ kívül él” – suttogja anyácska.
Dac felel és szemek keserű izzása:
- „Valóságos ez is! A kintit kiváltja!”

Szívdobbanás búgja, unalom a málha.
Kiborgként ellenben csúcsélmény a játszma,
Immerzív látványok korlátlan csatája,
Virtuális terek végtelen magánya.

Beszélgetés indul, családjuk javára;
Online és offline lét - mi a megoldása?
Legfájóbb megélés az ősök számára:
Távolság, ridegség, kapcsolat hiánya.

Konzulens és szülő egyaránt belátja;
a net nem ellenség, de nem is a barátja,
eszköz csak, praktikus, kétirányú utca.
Sorsunk a kezünkben, egyensúly a kulcsa.

Anyám keze erős és kérges
volt egykor, s munkától eres,
s mégis, olyan gyöngéden simította
fáradt kezével mindenem.

Esténként, mikor hozzá bújva
meséket mondott énnekem,
úgy ölelt! Olyan szeretettel,
ahogy nem tud más senki sem.

Sosem mondta mennyire fáradt,
s amikor éppen nevetett,
szeme kékjében csillagokként
ragyogtak könnyes gyöngyszemek.

Istenem! Milyen boldog is voltam!
Pedig nem volt más semmi sem,
csak néhány boldogan eltöltött óra,
mely ma is feldereng nekem.

Valahol mélyről, messzi múltból,
s úgy járja át most mindenem,
hogy beleborzongok, milyen szép volt,
pedig oly rég volt, Istenem.

Azóta megtört. Oly törékeny.
S olyan gyönge a két keze,
Mégis annyira jólesik most is,
amikor néha átölel.

Tudom, az idő olyan véges,
s nem lehet mindig itt velem,
de nekem mégis, oly erőt ád,
ha fáradt kezével átölel.

Most tűnődöm: vajon épp úgy érez
az én két drága gyermekem?
Ahogyan én, hisz nincsen másom,
csak ők! Hiszen ők a mindenem!

Én úgy képzeltem el a földi létem,
hogy veled töltöm el minden percemet,
tűző napban, és esti sötétségben,
jóban és rosszban melletted leszek.

Ha fáradt lennél, én leszek puha párnád,
hogy énreám hajthasd álomra fejed,
ha a hideg ráz, reszketsz, és fázol,
akkor majd meleg paplanod leszek.

Mikor bántanak, és sírni volna, kedved
vállamon sírd ki minden könnyedet,
s szemeidről majd gyöngéd érintéssel
én töröljem le gyöngyház könnyedet.

Én úgy képzeltem el, hogy minden éjjel
veled alszom, és veled ébredek,
akkor is, mikor sűrű köd szitál már,
s hidegétől a hajad szürke lesz.

Én úgy képzeltem el, de minden más lett,
úgy sodródtál el, olyan hirtelen,
mint ahogyan a megáradt folyóvíz
messzire viszi a törmelékeket.

Most is csak sodródsz, úgy, ahogy én is,
mégis tudom, hogy egyszer vége lesz,
visszajössz, hiszen nem bírod sokáig
nélkülem ezt a kóbor életet.