Mintha fájna ősznek a táj,
Sose sírj, ha elmúlt a nyár.
Mért szomorú, könnyes az ősz,
Azt se mondtad, hogy visszajössz.

Néma a táj, dobban a szív,
A csillagos éj utcára hív.
Sose sírj, ha elmúl az ősz,
Magányos éjszaka bánata űz.

Mért mondtad, hogy nincs már tovább,
Könnyem csöpög, fáj a magány.
Nincs visszaút, hisz vége már,
Hidd el, én se bírom már soká.

Mintha fájna ősznek a táj,
Örök tél jön, hószakadás.
Égő fájdalmam nem bírja már,
Elhervadt vázámban a rózsaszál.

Mintha fájna ősznek a táj,
Sose sírj, ha elmúlt a nyár.
Borús az ég, esőre áll,
Elmentél, elmúlt a nyár.

Emlékezni, arra sétáltam…

Egyet gondoltam, kettő lett belőle, elindultam, az erdőnkbe vagyok… megérkeztem.
Még egyet gondoltam, meg sem álltam a szálkás öreg padig, öreg, törött, mállik… pechem.

Emlékek padján ültünk Julcsi!
Neked, nem volt kedved beszélni…
Egyedül álmodtam,
Hozzád, csak vonzódtam…
Betegségem érdekel téged?

Csak úgy eltűntél az életemből, lehet, hogy nem is szerettél?
Csak szótlanul leléptél, netán van, mit ellenem elkövettél?

Most nem vagy itt, de emlékezek,
Szerető szíved add, még kérlek…
Tovább is vágyok rád,
Ó, lelked, ha adnád…
Körülmények hidegen hagynak?

Felállok és sétálok egy kör, eme kis tisztáson
Közben csak rád gondolok, szeretve, kicsit sem bántón…

Posványba lett szeretet, Julcsi!
Sárba lett a múltunk taposva.
Szeretnélek akár,
De nem akarod már…
Sártócsába veszett szeretet…

Visszaértem és elméláztam a padot hosszasan nézve,
Ő az élő tanunk, hogy itt, szerettük is egymást… Mivégre!

Vecsés, 2021. december 21. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus trió LIMERIK csokorban és versben…

Akkor is tél volt, amikor jöttél,
s épp olyan csikorgó hideg,
és én ott álltam nagykabátban,
várva, hogy hozzám siess.

Nem is éreztem azt, hogy fázom,
hiszen te fogtad a kezem.
Olyan meleg volt. Felhevített,
s éreztem, vérem pezseg.

Elindultunk, és kéz a kézben
sietve mentünk haza,
ahol feltörő kályhafényben
várt ránk a meleg szoba.

Az a tűz mely a kályhában égett
bennünk is nyomott hagyott,
s ahogy ott álltunk kéz a kézben,
lelkünk is lángot kapott.

Magara csapó tűznyalábok
mardostak, és az a láng
felégetett mindent, mi bántott,
s hirtelen semmi se fájt.

Sötét volt. És bár mind a ketten
tudtuk, hogy álom, csupán
ami megtörtént, mégis szép volt,
de ma már álom csupán.

Sosem szólt szebben semmilyen dallam,
mint akkor, azon az éjjelen,
amikor értem fakadtál dalra,
s éreztem azt, hogy mily heves


minden érzés, mit irántam érzel,
s mint egy bűvös kép úgy jön el
ma is, és szinte épp úgy hallom,
mint akkor, azon az éjjelen.

Csak álltam, s hallgattam meghatódva
oly szép volt az a lágy zene,
mintha valami angyal szólna,
s hárfa húrjain pengene.

Istenem! Milyen régen is volt!
Azóta deres tél lehel
fagycsókot forró ajkaimra,
s vállamra terít hűs lepelt.

Hideg csókjával rám lehelve
mindent fehérre permetez
leheletével, s elfeledtet
minden rosszat, mely megsebez.

Csak az a bűvös, tiszta dallam,
mely a fülemben ott rezeg,
az hangzik fel, és újra érzem:
milyen szép is volt ott, veled.

Akkor is tél volt. Éppen úgy fáztam,
ahogyan most, s a balkonon
zúzmarát fújt a téli szél,
míg végigsimított ajkamon.
Hideg szelét az arcomra nyomta,
s aztán süvítve itt hagyott,
nem éreztem, hisz egyre csak vártam,
hogy megérkezz végre. S jól tudom:
Te is éppen oly remegve vártad,
hogy hozzám érj végre, s oly nagyon
szerettél akkor, most is érzem,
leheleted az arcomon.
Hozzád bújtam. A kandalló fénye
lángrózsát gyújtott arcomon,
vöröslő fényét ránk vetítve
meleget ontva felcsapott.
És mi szédülten bújtunk össze,
s szerettük egymást oly nagyon,
mintha elválni sosem tudnánk,
s most mégis: Egyedül itt vagyok.
Rád gondolok. Merre vagy éppen?
Tudod, én most is itt vagyok.
Épp olyan félve, remegve várlak,
mint akkor, azon az alkonyon.
Mégsem hívlak, hisz úgysem hallod,
ahogy a szívem zakatol,
Minek is mondjam? Úgysem érted
miért is fáj most oly nagyon.
Nem vágyom semmit, csak a lángot,
amely benned úgy felcsapott,
hisz a melegét most is érzem,
ahogy végigfut arcomon.
Tudom, hogy százszor visszajönnél,
csak kérnem kéne, de jól tudom:
az a láng, bár még most sem hunyt ki,
lelkünkbe égett, s fáj nagyon.