Dobog a szív a néma csendben.
Rádgondolok a messzeségben.
A gondolatom midig hozzád jár.
Lehet tél, tavasz vagy forró nyár.

Akkor is tél volt. Éppen úgy fáztam,
ahogyan most, s a balkonon
zúzmarát fújt a téli szél,
míg végigsimított ajkamon.
Hideg szelét az arcomra nyomta,
s aztán süvítve itt hagyott,
nem éreztem, hisz egyre csak vártam,
hogy megérkezz végre. S jól tudom:
Te is éppen oly remegve vártad,
hogy hozzám érj végre, s oly nagyon
szerettél akkor, most is érzem,
leheleted az arcomon.
Hozzád bújtam. A kandalló fénye
lángrózsát gyújtott arcomon,
vöröslő fényét ránk vetítve
meleget ontva felcsapott.
És mi szédülten bújtunk össze,
s szerettük egymást oly nagyon,
mintha elválni sosem tudnánk,
s most mégis: Egyedül itt vagyok.
Rád gondolok. Merre vagy éppen?
Tudod, én most is itt vagyok.
Épp olyan félve, remegve várlak,
mint akkor, azon az alkonyon.
Mégsem hívlak, hisz úgysem hallod,
ahogy a szívem zakatol,
Minek is mondjam? Úgysem érted
miért is fáj most oly nagyon.
Nem vágyom semmit, csak a lángot,
amely benned úgy felcsapott,
hisz a melegét most is érzem,
ahogy végigfut arcomon.
Tudom, hogy százszor visszajönnél,
csak kérnem kéne, de jól tudom:
az a láng, bár még most sem hunyt ki,
lelkünkbe égett, s fáj nagyon.

Debreceni Zoltán - Esti séta a Tisza-partján ...

Nyári este sétálok a Tiszapartján egyedül.
Egy szőke leány emléke a lelkembe a régi múltról hegedül.
A városra leszállt már rég a csendesen éj.
A hold az égen már fényesen ragyog.
Az ég közepéről kacsingatnak rám ravaszul a hunyorgó csillagok.

Már nyugodtan csendesen alszik a város,
büszkén mosolyog rám a Szegedi táj.
Lágyan ringatózik a Tisza vizén az ezüstös holdsugár.

A Tiszapartján csak egyedül ülök a hullám partot ér.
Nagyon megszeppenek mert elrepül a fejem felett egy sötét denevér.

Bánatos arcomat a csillagos égfelé emelem.
Az ezüstös holdat keresi rajta a fáradt tekintetem.
Kedvesem hányszor sírtuk át itt ketten az éjszakát.
Hányszor zokogtad el vállamon a szíved összes bánatát.

Most a holdfény nézi könnyeimtől nedves sápadt arcomat.
Leszeretné törölni róla az egész szomorúságomat.

Nehezen állok fel, lassan bicegve haza indulok.
A sötét éjszaka vigyáz rám körülöttem némán imbolyog.
A keserű bánat kísér karonfogva a hosszú utamon.
A múltamnak terhét cipelem örökre a beteg vállamon.

Debreceni Zoltán - Kutatom...

Úgy estefelé mikor elszunnyad a bánat.
Leslek az ablakon minden percben várlak.
Csak a téli szél rázza a kopott kapumat.
Kutatom, de nem látom a gyönyörű arcodat.

Lassan sétálok a zöldellő vadvirágos réten
Megállok ott ahol megcsókoltál valamikor régen.
Lábam alatt megcsörjen a tavalyi avar,
az emléked jut eszembe ami mélyen felkavar.

Könny szökik mind a két szemembe.
Úgy tekintek fel a magas egekbe.
A szivemet két kezével szorítja a bánat.
Nem talál magának jobb elfoglaltságot.