Versek » Idő versek
« Első oldal
1
...
of
13
Idő    Értékelés
Mielőtt még a hideg télbe érek,
hadd mondjam el, hogy mit jelent nekem,
minden pillanat, melyet veled töltök,
és ez az érzés sose múlik el.

Minden mosoly, mely arcodról sugárzik,
oly nagy örömöt jelent énnekem,
hogy széppé teszi e hervadó világot,
s úgy érzem: szinte hazaérkezem.

Mielőtt lassan elhalna a hangom,
hadd kiáltsam ki ezerszer, ha kell,
átmennék érted tövisen, szilánkon,
hogy hűvös estéken melletted legyek.

Tűnődöm: vajon szeretsz e még engem
oly forrón, ahogy én is szeretek,
s éjszakánként, ha álmaidban látsz még,
suttogva mondod e, a nevemet?

Néha még érzem csókjaidnak ízét,
mely oly édes, mint az aranysárga méz,
aztán eltűnik álmaim ködében,
mint porszem, amelyet felkavar a szél.

Messze vagy már, s az emlék egyre tompul,
de te csillag vagy álmaim egén,
mely elkísér engem egészen a sírig,
mert én senkit így nem szerettem még.
Beküldő: Meggyesi Éva
Olvasták: 57
Sötét képet festett az est,
nem használva színeket.
Ecsetjén csak holdfény csillan,
varázsolva fényeket.

Sejtelmek bújnak el mélyen,
est mázolta vászonon.
Megtudjuk hogy mik ők, hogyha
átkúsznak az álmokon.
Beküldő: Erdős Sándor
Olvasták: 72
Fodrokat vet Duna vize
átbukik a köveken,
partba szövött emlékekről
beszél hozzám csendesen.

Kisgyermekként parton állva
fogtam jóapám kezét,
vízre szálló madársereg
játszott varázsos zenét.

Kedvesemmel itt sétáltunk
szerelmes csókot váltva,
lakodalmunk tanúja volt
egy dunaparti csárda.

Itt néztük az éji eget,
mit hullócsillag sebzett,
csodálatos kisfiammal
egy tábortűz fény mellett.

Elteltek már hosszú évek
az ember már megbékél,
rég megkopott emlékekről
csak a Duna vize mesél.
Beküldő: Sándor Erdős
Olvasták: 69
Debreceni Zoltán - Elszunnyadt a nap....

Szobámba botladozik a csend.
Némán, halkan matat idebent.
A könyvek átölelik egymást
a polcokon.
A virág is álmosan szunnyadozik
az asztalon.
Nagyon fáradt vagyok írni alig látok.
Az álom matat a két szempillámon
Beküldő: Debreceni Zoltán
Olvasták: 78
Végtelen tereken
Tereken a csend,
A lámpa fénysugara,
Néma alak a padon.
Lehet, már ott sincs!

Csak a nyugalom...
A tereken megvillannak
Egy percre az arcok,
Átsuhannak az alakok.

Otthagynak némi érzést,
Felejtést, szerelmi tűnődést.
Padra vésett nevek, üzenetek,
Idézetek...
Mindez a városi vándor érzéseit
Erősíti meg.

Kopott köveken a felejtés
Arca jelenik meg...
A nap ezeréves csendjeibe
Veszik el a múlt.

Végtelen tereken a hajnal is
Már csak vándor.
Harmatcseppjei könnyeket vázol,
Hogy eljön a holnap...

És a ma gyenge színterek
Előadásában jelenik meg!
Jelein, mint a keselyűmadár,
Tort ül a múlt!
Beküldő: Mihály Kónya
Olvasták: 104