Nap nap után,
mint szégyellős kutyám,
ha ?rossz fát tett a tűzre?,
fejét lehajtva sompolyog,
vissza-visszapillantva rám
(bocsánatomat várja tán?)
Úgy nézek én is vissza ? vissza,
eltűnt évekre ráhajolva,
szégyenkezőn, fejem lehajtva,
- bocsánatkérő alázattal -
nem feledt vétkek súlyát hordva?
Ha éber éjszakák hevében,
rám tört emlékek sűrűjében,
- életem értelmét kutatva -
akaratlan tekintek vissza,
sorakozik
bukások, hibák sokasága?

Lét- korlátban még kapaszkodva,
mégis egyre csak bukdácsolva,
szégyenkezőn, így kutya-módra,
- egy tiszta józan pillanatban,
e bús tavaszi kábulatban -
fáradt agyam megállapítja:
jaj, hiába! minden hiába!
Elsompolyogtak éveim!
És nincsenek rá érveim.

Tél van, kint fagyos hideg.
Szívemben forróság, egész testem megremeg.
Könnyes szemem, ablakomon jégvirág.
Kitekintek, visszatekint egy zord emlékvilág.
Apró emlék, egy érzés, mely fűti testem.
Egy régi nap, amikor szerelembe estem.
Egy régi nap, gyönyörű éjszaka.
Nem volt ez más mint a nyár évszaka.
Egy érzés, mely egy éve él bennem.
Együtt voltunk, akkor is kettesben.
Ajándékok között, karácsony éjjelén.
Legszebb ajándék nekem Ő és neki én.
Csodálatos percek, csodálatos órák.
Vele élhettem át életem ezredfordulóját.

Már megindultam haza,
de szembe jött egy hózivatar.
Mozdulni is alig tudtam,
lassan már majd megfagytam.

Csontjaimig hatolt a csikorgó hideg,
de csodák csodájára,
felém csattogott egy szekér,
mely kihalt volt és rideg.

Adtak nekem meleg takarót,
mert már elég nagy volt az úton a hótakaró.
Lábujjaim lassan lefagytak,
mert nem volt más a lábamon,
csak egy lyukas bakancs.

Hála égnek, haza értem,
rögtön berontottam,
s a kádra a vizet, rányitottam.
Hideg hátam, hasam, s hosszú lábam,
hajnalig heverésztek a gőzölgő kádban.
Ezennel megfogadtam: mától nem megyek mulatni a bálba.

Nyár végén, - korai, langyos estéken
Kiülnek a kapu elé idősek és vének.
A lemenő napra oly bánatosan néznek,
Mintha csak éreznék, rövid ez az élet.

Hófehér hajukat olykor szellő fújja,
Arcukon meglátszik a sok évnek súlya.
Megtettek már mindent, amit tenni kellett,
Az idő is... rég eljárt őszes fejük felett.

Reszkető kéz nyúl mindenki fele,
Cukorkát kínál az egyik öreg néne.
A fogatlan ajkak csendesen mozognak,
Már nekik az életből ennyi édes juthat.

- Menjünk be! - szól a cukrot kínáló,
Úgy érzem, egyre jobban fázom.
Búcsúznak szótlan... egy fejbólintással,
Kiül-e mind holnap is? - ezt a Jó ég tudja!

Oly gyorsan szállsz el fejem felett, könyörtelen vagy,
Magaddal vittél mindent, mi történt, csak emlékeket hagysz.
Elvitted magaddal, valaha fekete és dús, ragyogó hajamat,
S mit hagytál azóta... fehéren csillogó, ezüstös szálakat.

De sok örömet, bánatot és sírást cipelhetsz magaddal,
Azért meg nem állsz egy pillanatra, semmikor és soha.
Ó... te tovaszálló, könyörtelen, fukar, aljas és mostoha,
Előbb-utóbb te leszel és voltál is mindenki gyilkosa.

Néha, esténként, ha mégis felnézek a jó, öreg holdra,
Kérdezgetném sok mindenről, ha ő válaszolna.
Nem felelne semmire, noha a választ csak ő tudja,
Hisz` fenn volt ő az égen a földnek születése óta.

Hiába hát minden, sajnos, egyre csak öregszünk,
Bizony, a szép nyár tovaszállt s elmúlott felettünk.
Bele kell nyugodnunk abba, hogy már ősz van,
És tudnunk kell, jő a tél, de nem tehetünk róla.