Hideg tél sóha repked a tájon.
Muzsikál a szél puszta rónaságon.
A magas égnek kicsordul a könnye.
Hó lesz belőle mire leesik a földre.

Hullnak rám a megsárgult levelek,
ahogy a parkban céltalanul lépkedek.
Feszes popsik gyönyörű szép keblek.
Kecsesen imbolyognak
ahogy rájuk nézek.

Felém sétálnak direkt a gyönyörű szép lányok
látják, hogy tetszik nekem a formájuk.
Simogatja a szemem amit a kezemnek nem lehet.
A lányok rám néznek megállnak kedvesen nevetnek.

Lassan sétálok a megsárgult tájon.
A tél sóhaja hintázik a szendergő fákon.
Átjárja nekem is az egész testemet,
a hideg tél szép lassan Közeleg.

Ősz honol a tájon, némán sétál a puszta rónaságon.
Tükörként tekint rám a megvénült Tisza,
a béka is a vizét néma csendben issza.
Csendes minden megsárgult a határ,
elnémult a tágas nagy Hortobágy.

A csárda is búsan tekint a haldokló pusztára,
A Pásztor Múzeumra a reszkető világra.
A cigány sem muzsikál elnémult a nóta,
az egész tájat lassan majd fehér hó borítja.

Bejárom a puszta rónaságot.
Még nem látok mezei virágot.
Szendereg a föld de már látom
álmában mosolyog egy kicsit.

A nap erőtlen sugara simogatja a szemét.
Mint jó édesanya a drága gyermekét.
Nem sokára felébred mert jön a gyönyörű kikelet.
Virágba borúl a rónaság a sok madár is vidáman csicsereg.

Hortobágy: 2011 tavaszán...