Váradi Norbert

(1974-09-04-)

Rokkant nyugdíjas

Váradi Norbert vagyok 1974-ben születtem, a Somogy megyei Kadarkúton lakom, Rokkant nyugdíjas vagyok.1996-óta élek boldogan párommal Katával, van egy imádott gyermekünk (2004)Bertold!

2014 Poet Antológia 2014. Kollázs (1vers)
2015- Poet Antológia-Ritmikus Sorgimnasztika( 3 vers)
2018- " Vers a víz fölött" Országos vers és novella író pályázat elismerése Békéscsabán.
2018- Poet Antológia Ámor és Psyché ××I
2023. Megjelent első önálló kötetem, "Somogyország talpig feketében" címmel.

Altatót suttog a langyos, esti szél,
A fogyó hold szép álmot ígér,
Pazar dunnával teríti be némán,
Ringatja, altatja szerény szurdékán.

Pehelyfelhő játszik gyönyörű fátyolán,
mint szivárványhíd alatt cikázó fénysugár,
aluszik a két szemét lezárva,
álmodik szép szívét kitárva!

Szellő leszek a föld felett,
holdfényes réten lépkedek,
ha reggel karodban ébredek,
s csókot ajkadról kérhetek.

Elveszek benned végtelen,
s szemedbe merül majd végzetem,
éveinknek végtelen sugarában
vesszek el álmaink alkonyában.

Zsengén nyíló harmatos mezőn
vadvirág legyen majd temetőm,
hol egyedül csak én hallgatok,
ha karodban, ajkadon halhatok.

Lelked gyenge szívembe olvad,
selymes fátylat terít a holdra,
hogy örökre elvesszen benne,
mint csillagok a messzi végtelenbe.

Hallgatok egy régi hangot,
mit suttog az őszi szél,
Zselic-dombok szép aljában
bús szívemnek mit zenél?

Szellőbánat reménytelin
halk-suttogva hívogat,
bársonyhangján dalos madár
zengi el a kínomat.

Te küldted-e ide nékem,
hogy felszárítsa könnyemet,
te gondolsz-e néha reám,
hogy megmentsed a lelkemet?

Szállj, te madár, kis pacsirtám,
vidd hozzá a szívemet,
mert remény nélkül élni bizony
búkeservben nem lehet.

Hallgatom a régi hangot,
hogy susog az őszi szél,
Zselic-dombok szép aljában
számomra is van remény!

Alkonyát járja az idő felettem,
ahogy Zselic fölött a lenge szellő,
bús mesét síró, messzi fellegekben
könnyeit hullatja egy szürke felhő.

Lemegy a napsugár immár felettem,
ahogy Zselic dombjain nyugodni tér,
akáclombok közt bújik meg csendesen,
s alkonyába borul a Hindai-bérc.

Fátylas szememben homályos végtelen,
csillag-éj szökik a visnyei tájra,
virágos, zöld mező most oly védtelen,
Zselicnek aljában szemét lezárja.

Megfáradt szekeremet tolom,
nap mint nap el-elvonszolom
kikövezett, bágyadt ösvényen
csak úgy magam, ha nincsen öszvérem.

Felnőnek mellettem az út menti fák,
lombernyőjük lassan árnyékot ád`,
s barna fürtöm ezüstbe vegyül,
mint parányi csillag: ott legfelül.

Nap és a hold, víz és a föld,
tavasz a virággal, tél meg az imákkal,
ég a kékkel, az örök mindenséggel,
letérdelek utam végén - dicsőséggel!