Itt vagyok én, de senki nem lát,
lopva csendben, suttogom szavam,
holdsugár mögé titkon meg bújva,
mint sápadt-fényű elcseszett gondolat,

koldus lelkek szánják létemet,
hinni nem tudnak, már nincs miben,
megnyugvást sejt, de nem talál,
az aki lelkemben életet keres,

fájdalmam vérzik savas cseppekkel,
mert bűnös voltam, hiú és lázadó,
mégis itt vagyok, de senki nem lát,
lelkem csak rejtve... rejtve volna jó!

Az ünnep csak addig ünnep,
ameddig itt vannak veled,
azok, kit szívednek mélyén
őrzöl és annyira szeretsz.

Olyankor lázasan készülsz
értük. S nem magadért teszed,
hiszen az ünnepek fénye
csak bennük világít neked.

Amikor magadnak készülsz,
nincs mért, és nincsen kinek.
Épp olyan nap, mint a többi,
s ugyanúgy nem leled helyed.

Minek a pompa? Hisz úgyis
most is csak magad leszel,
ugyan oly üres az este,
s épp olyan néma a csend.

Az ünnep csak akkor ünnep,
amikor itt vannak veled
azok, kit szívedben őrzöl,
s mindennél jobban szeretsz.

Egyedül állok egy roppant nagyméretű tömegben, de lesz vége… tömegesen…
Több kezet is megfogva, érzem, hogy a szíved dobog… majd lesz… nem érzem.
A tömegben hülyére vált arcok tömkelege… nem tuják, kinek miben lesz része.

Engem megdöbbentem magam… de itt nincs is tükör, hogy fölmérjem magam.
Van sokak, kik mosolygóván körül nézegetnek… tolakodva odébb lézengenek…
Közben látom élet, mint sötét esőfelhő fönt lustizik, de majd, ha harcoskodik…

Annyian vagyunk, hogy az arcomba köhögnek… ha erre rángatózók, csak röhögnek.
Színes a forgatag, ott is, ahová nem látok el, oda nem megyek semmi-hová.
Nem mosolygok én, de majd mindenki igen… kezd az eső csöpögni… zuhé lesz, igen!

Nagy az nézelgésem, de fölriadok! Régi vekkerem szól: reggeli hangot adok…

Vecsés, 2024. július 23. -Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként, leoninusban.

Vizionálom, hogy vele sosem vagyok egyedül…

Nekem a magányom a legjobb társam,
Így nem vagyok egyedül, ő a váram…
Ahogy botorkálok az utamon,
Elmém csak köröz, nagyon kutatón…
A szívem folyvást csak remél,
De meddig tart ki a… jövél!?

Körbenézek, mint senkiházi,
Koldus jön szembe, nem akárki!
Mind a ketten csak éhezünk, legalább a jó szóra.
Árokpart… ülünk, napfény jő hajnali virradóra.

Egy nincsen csak, hogy senki nem fogja meg a kezem,
Pedig egy kézszorításért eladnám a lelkem…

Volt nála lőre, azt ketten pirkadatig meg is ittuk.
Mindent átbeszéltünk, előbbre azonban nem jutottunk.

Elváltunk, én kóricáltam tovább
Semmi nem változott, hovatovább…

Magamhoz öleltem a magányomat, nehogy már őt elveszítsem,
Azt igen nehezem bírná elviselni kilyukadt lelkiségem…
Sorsunk eggyé vált, de úgy, hogy ölelve, megfogtam a saját kezem…

Vecsés, 2015. január 1. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Színes lélek-foton
Kitárt ablakomon
Áramlik.

Hozzád repül innen,
Téged erősítsen...
Szeretet.

Megfeszült gondolat
Szorítja torkomat.
Hiányzol!

Távolság...karma tép,
A nap hiába szép.
Fájdalmas!

Te vagy másik felem,
Ha nem lehetsz velem...
Gyötrelem!

Várom már...érkezzél,
Múljon a hideg tél.
Felhevíts!