Kónya Michael

(1979-)

Válalkozó

Szeretek verseket írni, itt van pár versem, kérlek olvasd el. :)

Nincs velem más,
csak az árnyékom,
meg a végtelen nyugalom.
Engem üldöz az unalom...
s még az emlékképed.

Idegenek egy vonatról integetnek,
búcsúzóul csókot hintenek,
várnak az utcák a terek, -
néma kövek között lépkedek.
Valamelyiken még ott van a neved.

2026. április 19.

Szemedben egy álom,
ma te vagy a valóságom.
Ma egy picit szeretlek,
utána végleg elengedlek.
Elengedem együtt szőtt
álmaink, minden veled töltött percet.
Ha olvasod, ez egy régi történet,
ami újból nem történhet meg
veled, velem.
Elengedtem minden szót.
Most régi álmaink:
hullámzó tengeren
egy pici papírhajó.

Nem láthatod könnyeimet,
nem maradhatok,
már nem lehet.

Ágyam üresen áll,
forgolodok benne csupán, szívem:
az álom és ébrenlét határainál.

El kell mennem, de várok még picit,
talán egy pillanatnyit, annyit, hogy ki tudd
mondani: maradj még kicsit.

Nem...
Nem maradhatok,
az ajtók becsukódtak,
elszáradtak a virágok.

Bennem élsz még.
Te vagy szívemben
a tél.
Mikor itt hagytál,
azt mondtad: te mindig szerettél...
Visszajöttél, nevettél, mondtad:
most is szeretsz, s átöleltél...
Felemeltél, mélybe löktél!
Ma tudom, megint visszajönnél...
Te vagy szívemben a tél... hiszen
megint elmentél.
Lassan elolvadnak a jégvirágok,
kérlek, többé ne, ne keressél.

Ott, ahol a fény megtörik,
a szivárvány és a csillagok
kedvüket szegik, ott hagytad
el szívemet.
Azóta árnyak suttogtak
különös formájú szavakat:
Hogy a szemedből loptam ki hangokat,
hogy lángra gyújtsa szívedet...
Valóban szemedben
láttam meg mindent,
mi ajkam beszédre késztette,
hogy neked szerelmet valljak,
hogy szívedet felkészítsem a
szerelemre.
És tényleg erre nem számítottam:
hogy mindez zsákutca lenne...
Mentünk ketten, még emlékszem erre...
A "végtelen", múló szerelemre.