Debreceni Zoltán - Nehéz álarcban járni...

Megöregedtem 67-éves lettem.
Az életem hosszájért nagyon megszenvedtem.
A panaszkodás nem az én asztalom.
De néha olyan jó ha papírra írhatom.

Fiatalon nyomorék lettem,
a féltüdőmet korán elvesztettem.
Soha sem értették meg az emberek,
hogy emiatt lelkileg is sokat szenvedek.

Megpróbáltam mindig boldog arcot mutatni,
a bánatot magamról teljesen levetkőzni.
Tudjátok milyen rossz álarcba járni,
minden nap mosolyogva a halálra várni.?
Utólag olyan jó vissza nézni a keserű múltra.
Elfelejtesz mindent mintha nem is igaz volna.

Debreceni Zoltán - Roncs lettem...

Mára egy darab roncs lettem,
a lélek csak aludni jár bennem.
Betegen rokkantan kell nekem élnem.
Az ellenszenvet kell egész nap néznem.
Elfáradtam nem szeretek már írni,
fárad a szemem alig birok nézni.

Gyógyszerek hada tart engem életbe.
Szomorúan nézek a kietlen semmibe.
Lehajtott fejjel néznek a réten a virágok.
Én vigságot sehol már nem látok.

Szeretném a válladra hajtani
a beteg fejemet.
Elmesélni neked az egész életemet.
Majd némán hallgatnám órákig,
hogy mit beszél a szád.
Megcsókolnám a kebled, hogy ne könnyezz tovább.

Ha egyszer végleg elhagynak az álmok.
Éljek bennetek gyönyörű szép lányok.
Éljek bennetek is gyönyörű asszonyok.
Ne felejtsetek el ha egyszer majd meghalok.

Sokszor megbotlok alig bír a lábam.
Fulladok úgy érzem követ a halálom.
Félek a haláltól nagyon szeretek élni.
Ha szólít mit tegyek, hogy ne kelljen menni?