Adjon az isten holnapot,
egészséget, jó nagyot,
a betegséget űzze el,
bánatodat rejtse el!

Adjon az isten szerelmet,
s mellé sok-sok figyelmet,
türelmet és boldogságot,
sírig tartó házasságot!

Adjon az isten életet,
kisgyermeket, édeset,
adjon munkát, kenyeret,
otthonodba meleget!

Adjon az isten igaz hitet,
s adjon mellé jó nagy szívet,
szívekbe sok békességet,
szeretetet, fényességet!

Szép Magyar hazám árnyas dombok ölén,
Zselic lankáin szellő rebben szelíden énfelém.
Rőt avar suttog hőseink nyomán,
Rónán délibáb ég a nyári nap alkonyán!

A Dunán fátyol ül, a lassú, kék idő,
Emlék száll, mint könnycseppben úszó mező.
Bércek vállán alszik a Kárpátok dala
Turulmadár szárnya alatt, mint védőangyala.

Piros, fehér, zöld szívünkben lobog,
Valahol az égen ránk hajolnak a csillagok.
Isten karja átkarol, ha elfogy már az út,
Magyar Hazánk Nemzet, s bennünk él a múlt.

Hadak útján, künn a fájó némaságban
Tengernyi csillagként hullik majd alája.
Vérpiros az alkony, s oly tiszta az álom,
Árpád fiai mi vagyunk s maradunk e tájon.

Ugar feketéjén némán áll a kereszt,
Feszület a vén határnál száz imádságot ereszt.
Hitünkben védő oltalom a kar,
Ha szél fú is a bérceken, a szívünk meg nem hal.

Zúg a szellő halkan, mint egy ősi dal,
Hunok árnya lép a ködben, s a múlt megszólal.
Bölcsőnk e föld, s ha eljön majd a vég,
Halni is csak így tudunk - igaz Magyarként!

Valahol a dombok mögött még szólnak a harangok,
Könnybe fúl a feszület, de megőrzi a tegnapot!
Árnyas erdők rejtekén egy régi dal vezet,
Bölcsőnk fölé hajol a csend, s megőrzi e Nemzetet.

Kárpátok ölében egy szelíd fény kigyúl,
Átkarol egy népet, mely nem száll el, csak megújul.
Csillagok közt írva áll: ki hű marad, az él,
Kárpátoknak karja véd, míg ajkad Magyarul beszél.

Szép Magyar hazám, ha el is takar a fátyol,
Valahol a csillagok közt mégsem leszel távol.
Bércek, dombok, rónák, mind egyetlen imánk:
Magyar szívvel élni és halni - ez a mi Hazánk!

Higgy bennem, ha fúj a szél,
s én a kabátom alá rejtelek,
higgy ha szakad a tél,
hogy úgy ölelhesselek.
Karomban együtt
várjuk a csodát,
mikor a kikelet még oly messze van,
s ha majd leveti tél hideg zubbonyát,
ne higgy az üres szavakban.
Mások kik tavaszt ígérnek,
jussuk ne légy oly könnyedén,
tudd, hogy mindig itt vagy velem,
a szívem legbelső rejtekén.
Megóvlak örökké,
s féltve őrizem,
perceink minden pillanatát,
ahogy az élet mély gödreiben,
nyertünk meg együtt közös csatát.
Azt is amikor a szél zúgott,
körülöttünk minden elbukott,
s te hittél bennem,
ahogy senki más; úgy ahogy
még senki nem tudott.

Merengve nézel az ablakon,
de nem látsz már túl a dombokon,
ott, ahol zöld-árnyas az erdő,
szelíden búg felette a szellő.

Hegyek ormán nyílik rőt virág,
s megcsillan azon a szép holdvilág,
Kárpátok ölében száll ott az ének,
Magyarok imái az égig felérnek!

Ezerévnyi sorsa hol jó, hol átkozott,
hunoknak vére elhullva áldozott,
vértezve indult olykor egy csatába,
viharral feszítse hitét keresztfára.

Ott, ahol a rónán délibáb játszik,
ott, ahol a Zselic néma könnyben ázik,
ahol hegedűszóra mulat a Magyar,
ahol emléket ölel a Dunakanyar.

Bércei alatt, mint hű kebel,
őriz, táplál és felnevel,
mint szerető gyermekét anyám,
úgy ölelsz magadhoz drága, szép Hazám!

Majd egy nap, ha összegyűlne bánatod,
s lelked megnyugvást, vigaszt keres,
sajgón fájnak az esték és nappalok,
a pilládon csorduló könny is jeges.

Amikor rád lehel a magány, gyáván elárul,
sóhajod szomjas, végtelen égi-áradat,
s a hajnali hold nevetve az arcodba bámul,
felhőtlen égen is rajzol homályos árnyakat.

Akkor figyeld a szellőt, fiam... hallgasd a hangokat,
ahogy lassan melléd oson s megsimogatja lágyan arcodat!
- Én ott leszek veled... mesélek, mint rég, mikor ölembe kaptalak,
s te úgy aludtál el, hogy a karomban ringattalak.

Várok... olykor szomjasan...
S átölel néha egy bűnös gondolat...
Ha a toronyóra mellől levetném magam,
az megoldaná-e minden gondomat?

Hiányom lenne valakinek kín,
vagy Istennek lennék új kereszt?
A gyermeke úgysem vagyok én,
a mennyből meg tán` úgyis kirekeszt!

Angyalok harsonája szólna-e oly szépen,
mint egy varázslatos Mozart opera?
S ha dalolná valaki rövidke létem,
az megoldaná-e minden gondomat?

Várok... olykor szomjasan...
De nem jön válasz senkitől,
akkor hát hagyom... majd csak eloson,
hiszen Isten sem tehet olykor... - semmiről!

Alkonyát járja az idő felettem,
ahogy Zselic fölött a lenge szellő,
bús mesét síró, messzi fellegekben
könnyeit hullatja egy szürke felhő.

Lemegy a napsugár immár felettem,
ahogy Zselic dombjain nyugodni tér,
akáclombok közt bújik meg csendesen,
s alkonyába borul a Hindai-bérc.

Fátylas szememben homályos végtelen,
csillag-éj szökik a visnyei tájra,
virágos, zöld mező most oly védtelen,
Zselicnek aljában szemét lezárja.

Itt vagyok én, de senki nem lát,
lopva csendben, suttogom szavam,
holdsugár mögé titkon meg bújva,
mint sápadt-fényű elcseszett gondolat,

koldus lelkek szánják létemet,
hinni nem tudnak, már nincs miben,
megnyugvást sejt, de nem talál,
az aki lelkemben életet keres,

fájdalmam vérzik savas cseppekkel,
mert bűnös voltam, hiú és lázadó,
mégis itt vagyok, de senki nem lát,
lelkem csak rejtve... rejtve volna jó!

Ajtóm előtt hever a tél,
s fehér-fátylat hint a tájra,
selymes dunnáját hordja a szél,
belesimul halkan az éjszakába.

Zúzmarás udvarán suttog a hold,
bús könnyeit lábam elé szórja,
meghitt fénye csak halkan dalol,
csillagok árnyát titkon átkarolja.

Éji csöndben álmos szemembe
fagyosan szúr, süvít a szél,
hópelyhet hint üres kezembe,
ajtóm előtt hever a tél.

Elfeledték régen kincseit,
Zselic dombság szőlős hegyeit,
szarvas járta lombos erdeit,
Berzsenyinek végső nyughelyit!

Elfeledték Koppány székhelyét,
a "Tüskevár" nádas tengerét,
margarétás, zöldes mezeit,
Somogyország súlyos könnyeit!

Elfeledett, régi korok,
vonat is már alig robog,
gomolyfüstje "Tiszta szívvel"
távolodik sötét színnel!

Elfeledett, szegény sorsok,
omladozó kastélytornyok,
- Országunknak kicsiny szegletében
- Somogyország talpig feketében!