Versek
Témakörök szerint
Szerelem (328)
A nap verse
Ötletbolt
Megnyílott az ötletbolt,
ilyen kérem sosem volt!
Hogyha nincsen ötleted,
jó pénzért adok neked.

Verset szeretnél írni?
Engem kell akkor hívni!
Adok neked ötletet,
kész is lesz a szösszenet.

Nem tudod, hogy hová menj?
Akkor csak nekem üzenj!
Adok neked tippeket,
ajánlhatok filmeket.

Nincsen többé ötlethiány,
van hát ötlettudomány!
Professzora lettem én
az első ötletzsonglőrként.
Legújabb versek
Eszembe ötlött egy emlék
rég elmúlott farsangról,
bálozókat néztem éppen
a piszkos ablakodból.

Leharcolt kéglid bús buja
fészket vert a szívemben.
Veszett életünk penészlett
szürke, koszos színekben.

Vásárolni jöttem hozzád
egy kis sötét szerelmet,
azt hiszi az ember fia,
hogy ezzel bút feledhet.

Könnyebb lettem, érzem én most,
de a lelkem oly nehéz,
fertőben és bűnben fürdöm
míg templomban pap miséz.

Gyere, mossuk le a mocskot
testünkről, lelkünkről.
Űzzük el a sötét telet,
álmodozva napfényről.

Mindez most már emlék csupán,
hallottunk már harangot,
nevetve felejthetjük el
azt a sötét farsangot.
Beküldő: Sándor Erdős
Olvasták: 13
Maszkarátok bálban mi lesz?
Mondjátok, hát ki vele!
Bármi lehetsz hogyha akarsz,
itt a farsang ideje.

Égetünk el szalmabábot
elűzzük a zord telet,
olvadt nyomán megérkezik
a zöldellő kikelet.
Beküldő: Sándor Erdős
Olvasták: 14
Debreceni Zoltán - A népkonyhában reszketve dideregnek...

A népkonyha előtt fagyos hideg tél honol.
Látszik a lehelet bent is, nincsen enyhe sehol.
Reszketnek, dideregnek órákig akik az ebédet osszák.
Reszket a kezük ahogy a nagy kanalat fogják.

Az arcuk maszkal teljesen levan fedve,
de a mososoly látszik mind a két szemünkbe.
A szegényekért szenvednek, daccolnak a télel.
A meleget a picike szívük árasztja szanaszéjjel.

Biharkeresztesi Illetékesek segitsétek a munkájukat egy jó fütőtestel!
Beküldő: Debreceni Zoltán
Olvasták: 69
Debreceni Zoltán - A sóhajok repkednek...

A sóhajok repkednek a néma fagyos éjben.
Köddé válnak a korom sötétségben.
Reggelre hófehér zúzmarák lesznek,
Gyémántként ragyognak rajta a könnyek.
Beküldő: Debreceni Zoltán
Olvasták: 51
Gyűlölnöm kellene ugyanoly hévvel,
ahogyan egykor szerettelek,
feledni mindent, mi tehozzád fűzött,
s eltiporni az emlékedet.
Gyűlölnöm kellene, s nem tudok mégsem,
számomra te is olyan leszel,
mint ködbe bújt kép a megfakult múltból,
mely egyre messzebbre tűnik veled.
Ma már szívemben halkabb a dallam,
s talán mást így már nem szeretek,
mégis hiszem, hogy jön majd egy új nap,
mely oly sok örömet hoz majd nekem.
Minden nappal egy új remény ébred,
minden nap annyi szépet hoz el,
s feledteti az idő múlása,
amit szívünknek feledni kell.
Beküldő: Meggyesi Éva
Olvasták: 29
Eltűnik minden a sors viharában,
s ifjúkorunknak legszebb álmai
messzire tűnnek az emlékek szárnyán,
de szívünk örökké őrzi titkait.
Gyermekkorunknak bűvös varázsa
csapongó lelkünk szép reményei,
a felnőtté érés, anyává válás
szívünkben él, és lelkünk vértezi.
Van, ami múlik, s nem emlékszünk rá,
elmossák magukkal a múlt árnyai,
de ami szép, az megmarad bennünk,
hiszen az ember, míg él, álmodik.
Szívünkben annyi öröm és bánat,
olyan sok féltés, annyi szeretet
gyűlik fel, s kísér, amíg csak élünk,
s fejünkben nyílik még az értelem.
Te is tudod. és jól tudom én is,
Minden elmúlik, semmi sem örök,
de néha mégis úgy felsajdul bennem
egy - egy emlék, hogy beleszédülök.
Mégis. Míg élünk, szeretni vágyunk,
s az lesz a végső óhajunk talán,
hogy magunkkal vigyük emlékeinket,
ha majd az éjjel karjaiba zár.
Beküldő: Meggyesi Éva
Olvasták: 30
Talán majd egyszer elmesélem néked,
hogy valaha régen volt egy szerelem,
melyben azt hittem minden csupa fény lesz,
s beragyogja az egész életem.

Azt hittem minden hajnalhasadáskor
ajkamra forró, lágy csókot lehel,
s mellettem lesz, míg dobban a szívem,
jóban és rosszban, s fogja kezem.

Talán majd egyszer megértem azt is,
miért lett vége olyan hirtelen,
mért vált hirtelen minden oly sötétté
mikor annyira szerettelek.

Hisz nem volt más, csak egy buta félreértés,
nem is hittem, hogy elveszítelek,
s vártalak téged oly sok délutánon,
ezernyi forró, kínzó éjjelen.

Ma már nem várok semmit a sorstól,
hisz az éjszaka egyre közelebb,
nincsenek vádak, nincsen több kétely,
csak a tűz, mellyel szerettelek.

Talán majd egyszer egy másik világban,
egyszer majd végre a tied leszek,
úgy, ahogy egykor szerettem volna
azt, hogy örökké veled legyek.

Talán. Hisz most is szívemben érzem,
minden, de minden út hozzád vezet,
s amíg csak el nem ragad a végzet,
szívem mélyében itt vagy velem.
Beküldő: Meggyesi Éva
Olvasták: 28
Debreceni Zoltán - Homályos minden...

Homály fedi az utakat, homály fedi a tájat.
Még az emberek megtisztulásra várnak.
Ha majd a fejükben megtisztul az elme,
akkor lesz komoly az emberek a terve.

Szeressetek mert fagyossak a lelkek.
Ha nem vigyáztok nyomorékok lesznek.
Mosolyogjatok, mindig nevessetek.
A fagytól hadd engedjenek fel az emberek.
Beküldő: Debreceni Zoltán
Olvasták: 53
Úgy érzem, hogy gazdag vagyok
van nekem egy fabatkám.
Neked adnám kisangyalom,
hogyha kezed foghatnám.

Inkább hagyjuk, nem kell nekem
nem ér az még annyit sem.
Tartsad meg a kicsiny kezed,
szingli leszek szerintem.
Beküldő: Sándor Erdős
Olvasták: 63
Debreceni Zoltán - Zsidó cigány vagyok...

Zsidó cigány vagyok sokszor bántottak a származásom miatt engem.
Szomorúan néztem rájuk
a fejem némán lesütöttem.
Büszke vagyok magamra
becsületes embernek születtem.
Ahol tehettem mindig segítettem.
A maga módján mindenkit szerettem,
nem hagyott el soha a lelkiismeretem.
Beküldő: Debreceni Zoltán
Olvasták: 54
Megint tél van. Süvít a szél is,
dühödten fúj be a balkonon,
hideg csókjával rálehelve
mintát képez az ablakon.
Hófehér, csipkés jégvirágot,
dérrel bevonva csillogón,
hideg szépsége elvarázsol,
pedig most fázom, oly nagyon.
Reszketnek most a csupasz fák is
a dértől, mely ott ül águkon,
remegve, hajlongva nyúlik az águk,
megsuhintva az ablakot.
S mégis: ebben a hidegségben
valami olyan csábító,
az a hófehér, tiszta szépség,
valahogy olyan nyugtató.
Abban a tiszta fehérségben
nincs bűn, s oly tiszta, mint a hó,
nem is kell más. Most erre vágyom.
s nézem, ahogyan hull a hó.
Beküldő: Meggyesi Éva
Olvasták: 19
Ecsetem szavakba mártom
vászonná vált a papír,
a színekkel vígan játszom
átfestheti egy radír.

Szavakból festek képeket,
mit csak érezni lehet,
míg élhetem az életet
nem kopik el az ecset.
Beküldő: Sándor Erdős
Olvasták: 37
Felkúszik a dér az ágon
rátelepszik csendesen,
hólepel ül fent a fákon
nem hagyja így meztelen.

Tél uralja már az erdőt
jégcsap szülte kardokkal,
vöröslő nap szabta ernyőt
beborítva bíborral.
Beküldő: Sándor Erdős
Olvasták: 27
Emlékek padján ülünk ketten,

ki átölel csak egy sziluett.

Sárba tapossuk a múltunkat,

posványba veszett a szeretet.



Rút, sötét vihar tépi lelkem,

sebzi, vízzé szentesítve vért.

Ördöggé vált gyönyörű angyal,

ki csak egy szerető szívet kér.
Beküldő: Sándor Erdős
Olvasták: 38
Debreceni Zoltán - Nagyon szeretlek élni...

Olyan jó érezni az ízeket,
nézni s látni a fényeket. .
Leírni nektek amit,
a szívembe legbelül érzek.
Olyan jó érezni,
hogy mozgok még élek..
Beküldő: Debreceni Zoltán
Olvasták: 71
Szabadon békéről álmodni,
Istenben, Istennel dicsőségben,
Csak annak vágya, kinek e béke,
Utazás a végtelenbe.
Lüktető világunk káosz a rendben,
Ingaként leng holtan a mindenségben,
Cikornyás élet, siker és fölény,
Igéz Lucifer, a lázadó s álszerény,
Diadalüvöltés a végzetén.
Istennel, Istenben dicsőségben,
Utópia, vágy, álom marad csak,
Mindörökre.
Beküldő: Lutz Levente
Olvasták: 71
Mikor ébren vagyok,
tudom, mert ébren vagyok.
Ám mikor álmodom,
nem tudom, mert alszom.

Olykor álmomban megteszem,
mit nappal talán nem merek.
Máskor gonoszul gúzsba köt,
s hírtelen csatakosan riadok fel.

Álom? Furcsa, de talán mégis,
álmomban is tudatomnál maradok,
mert különben, örökké tartana,
e tudattalannak hitt ingatag álom.

Néhanap az ébredés oly sejtelmes,
mint pára, a hűs hajnali folyó felett.
Vagy félelemtől remegve eszmélek,
mint fa, melyet villám tör derékba.

Ébrenlét. Mikor ébren vagyok,
sorsom a kezemben tartom. Tudom.
Tehetem, mit álmomban nem tudok.
De van, hogy ébren álmodom.

A vén eperfa hűvösében merengek épp.
Köröttem, piheg az augusztusi csend.
Fölöttem levelek táncolnak a szélben.
Gondolatom madárként repdes a széllel.

Mily különösek is vagyunk mi emberek.
Néha könnyedén feledjük a jót és szépet,
Közben hátunkon cipeljük az ellenséget.
Hisszük, hozzánk az élet oly kegyetlen.

Mindenkinél jő majd egy nap,
mikor nem tud feledni már,
és emlékezni sem talán.
Jóllehet, változtatni akkor,
semmin se tud senki sem már.
Beküldő: Szőke Hedvig
Olvasták: 61
Biztos láttál te is macskát
mikor púposítja hátát,
fúj és égnek áll a szőre
nagyon rosszkedvű őkelme.

Van egy pajkos apró legény
kitől fél a cica szegény,
a neve Macskaborzoló,
egy láthatatlan kis manó.

Hiába is láthatatlan,
észreveszed hogyha itt van.
Mindig mellette egy kutya,
egyedül fél a kis buta.
Beküldő: Sándor Erdős
Olvasták: 40
A téli éj száz csillaga ragyog,
De kérdés, hogy ezek… mi ráragyog,
Melyek mosolyt küldenek a Földre,
Nekünk pont ide az anyaföldre.

Csillagokat, óh, majd felhő takarja
És hóesés, hó paplanba csavarja,
A Földet és fehérré válva nézzük,
Hóesést, csukott szemmel is élvezzük.

Hóesés jókor jött, pont szilveszter van,
Búcsúzunk hóesésben, álmainkban.
Egy sóhaj is száll, szél is nagyot sóhajt,
Vele dúdolunk egy szép ősrégi dalt.

Nagyon hull a hó, csendesen alászáll,
Talpunk alatt, hohó… recsegve megáll…
Nézzük hópihék… dombokat alkotnak,
Hogy nagyobb legyen, összekapaszkodnak.

Volt ez az óév, mely éppen most múlik el
Nem feltétlen vágott egybe terveinkkel,
De jő újabb év, miben erősen bízunk.
Mit hoz (?)… nem tudni, benne bízni még bírunk.

Hóesés maga a ragyogó világ,
Ezer csaló pehely, mint tiszavirág…
Hópehely csacskán, vadul táncra kél,
Ezer elmúlt melódiát regél.

Éjfélig és utána bandukolunk
Tervek útjain, jól elkalandozunk
A múlt évben és várva a jövőre
Kíváncsian, hogy mit hoz esztendőre.

Vecsés, 2010. december 27. - Kustra Ferenc József
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 33
Mint harcos, a kemény fagy őrt áll szilveszter éjszakán,
Az újév napján: lesz ennél jobb idő? Bízzunk, talán…
De most mindegy is, mert vigadni kell és melegünk lesz.
Van hozzá malachús, meg sok pezsgő és tán’ elég lesz…

Gyorsan elment sok-sok napjaival, a múlt év vissza nem jő,
Ismét öregebbek lettünk, eltelt biz’ az egy évnyi idő.
Megint elkészítettük a szilveszteri menü sort,
Eszünk, amihez kortyolunk pezsgőt és finom óbort.

Tárd ki nekünk az ajtód, -újra szilveszter van, - meg a te szíved,
Az évi egyszeri évforduló ünnep mienk, meg a tied,
Lakjál jól a malachússal, ki tudja, hogy mit hoz a jövő!
Lehet, hogy rád beszélik, az éhezéses kín lesz a menő.

Kortyolj a pezsgőből is, de normálisan, nem kell berúgni…
Inkább táncolj és mulass, így lehet nagyon boldognak lenni.

Éjféltől már éljük az újévet, ennek örvendjünk,
Hogy ebbe az örömbe részesüljünk, ne vedeljünk.
Ünnepeljünk együtt, mindannyian, kedvesen, boldogan,
Azt meg… hogyan lesz jövőre, ki-ki tán’ tudja… de honnan?!

Vecsés, 2014. december 6. - Kustra Ferenc József
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 27
Versben és senrjúban…

Számban az üvegpohár, széle csikordul fogamon,
Pezsgőt iszok, de mohon, csurog is le az államon…
Elmúlik a szilveszter is, túl leszünk a vágyamon…
*
Pezsgőt töltöttünk,
Csendülj csak, kristálypohár!
Koccintós ünnep.
*
Óév végére érkeztünk… már lehet, nem hiszek magamnak,
De nyakunkon az újév, jövőre is látszanék magyarnak…
Igaz is, minek változnék… én már nem állok be kakasnak.
*
Többen is vagyunk,
Hajunk, pezsgőtől csurog.
Cukortalanul.
*
Nyomjuk lefele, mellé a bőrös malac sültet,
Ilyenkor ez illik, nem ehetünk kácsa sültet…
Együnk mi hagyományost, a régen megbecsültet.

Táncolunk, nagyon ropjuk, van úri-muri rendesen,
Nincsen nagyon hideg, a patak csörgedez rendesen…
Itt a jövő, lesz új élet, gondolom felségesen.
*
Most fogadkozni
Minek, úgysem teljesül.
Rendületlenül.
*
Éjfélkor lesz nagy ujjongás és koccintás rendesen,
Az idén, még uralkodunk a meg nem szűnt szennyesen…
Kívánom, hogy éljünk jövőre, szövődménymentesen.

Vecsés, 2016. január 9. – Kustra Ferenc József
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 33
Debreceni Zoltán - A becsület mindenem...

Egyszerűen élek nincs nekem palotám.
A szél messziről mosolyog én reám.
A becsület nekem minden kincsem.
Adok belőle annak akinek nincsen.
Beküldő: Debreceni Zoltán
Olvasták: 94
kávémat kortyolom,
ülök csendben,
fél szemmel
még álmomban vagyok,
álmos pillámra
a nap bókol ide,
rajtam mosolyog,
távol egy sirály vijjog,
kakas kukorékol,
álmos hangon
kutya vakkant,
ébred a táj,
a tenger
sós illata karon ölt,
a bóra szellő
szelíden
a fülembe csókol
s tovaszáguld
sósan, zúgolódón,
hol újabb nap
köszöntött rám,
a Nap mosolyog,
a tenger kék,
mi kell még,
s lenyelem utolsó
kortyomat.
Beküldő: Sue Raven
Olvasták: 27
1. Cogida és a halál

Délután ötkor.
Pontosan délután ötkor volt.
Egy fiú hozta a fehér lepedőt
délután ötkor.
Egy vödör mész már készen állt
délután ötkor.
A többi csak a halál, egyedül a halál.

A szél elsodorta a vattát
délután ötkor.
Az oxid szétszórta a kristályt és nikkelt
délután ötkor.
Most a galamb és a leopárd megbirkóztak
délután ötkor.
És egy comb és egy elhagyatott szarv
délután ötkor.
A basszus húr felhangzott
délután ötkor.
Arzén harangok és füst
délután ötkor.
A csendnek gyülekezete egy sarokban
délután ötkor.
És csak a bika egy derűs szívvel
délután ötkor.
Mikor a hó verejtéke érkezett
délután ötkor.
Az aréna jódba volt burkolva
délután ötkor.
A halál a sebbe petézett
délután ötkor.
Délután ötkor.
Délután öt órakor.

Egy kerekes koporsó az ágya
délután ötkor.
Csontok és furulyák zengnek fülében
délután ötkor.
Most a bika a homlokára bőgött
délután ötkor.
A szoba irizált a kíntól
délután ötkor.
Messziről már közeledik az üszkösödés
délután ötkor.
A liliom szarva zöld ágyékban
délután ötkor.
A sebek égtek mint napok
délután ötkor.
Délután ötkor.

Ah, az a végzetes délutáni öt!
Öt volt minden óra szerint!
Öt volt a délután árnyékában!


2. Az ömlött vér

Nem akarom látni!

Hívjátok a holdat,
mert nem akarom Ignacio
vérét látni a homokban.

Nem akarom látni.
A szélesen kitárult hold
halk felhőknek lova,
és az álmok szürke arénája
fűzfákkal a korlát mögött.

Nem akarom látni!

Lobbanjon fel az emlékezetem!
Meleg a pirinyó
jázminok fehérsége!

Nem akarom látni!

Az ős világnak tehene
szomorú nyelvét keresztbe vonta
egy véres pofán, melynek
nedve a homokba hullott,
és Guisando bikái.
részben holtan részben elkövesedve,
úgy bőgtek mintha két évszázadnak
jóllakottságával fűzték volna be a földet.
Nem.
Nem akarom látni!

Ignacio felmegy a szinteken
a teljes halálával a vállain.
A hajnalra várt,
de a hajnal elmaradt.
Keresi magabiztos profilját
de az állom megriasztja.
Kereste szép testét
de csak nyílt vérére lelt.
Ne kérd hogy nézzem!
Nem akarom hallani amint
mindig kevesebb erővel ömlik:
az ömlése mely felvilágítja
a szintek űléseit, és kiömlik
a szomjas tömeg
kordbársonyára és bőrrére.
Ki kiáltott hogy jöjjek közelebb?
Ne kérjétek hogy nézzem!

Nem hunyta be szemeit
amint közeledtek a szarvak,
de a borzalmas anyák
emelték fejüket.
És a gazdaságokon át
titkos hangok keltek a levegőben,
kiáltva mennyei bikáknak,
Sspadt ködök gulyásai.
Nem volt oly herceg Sevillában
Ki kkülőmb volt nála,
vagv olyan kard mint az ővé
sem olyan igaz szív mint az övé.
Mint oroszlánok folyója
volt csodás ereje,
és mint egy márvány torzó
a határozott mértékletessége.
Andalusia Romájának levegője
aranyozta a fejét
ahol mosolya a szellemesség
és intelligenciának nárdus olaja volt.
Micsoda kitünő torero az arénában!
Micsoda jó paraszt a sierrán!
Mennyire gyengéd a kévével!
Mennyire kemény a sarkantyűval!
Mennyire lágy a harmattal!
Milyen kápráztató a fiesta!
Mien félelmetes a sötétség
a végleges banderilláival!

De most vég nélkül alszik.
Most a moha és a fű
határozott ujjakkal nyitja ki
A koponyája virágát.
És most a vére énekelve csurog;
énekel a mocsarakban és réteken,
Csúszva fagyott szarvakon,
lélektelenül dadogva a ködben
botladozva egy ezer patán
mint egy hosszú, sötét, szomorú nyelv,
hogy megteremtse a kínlódás tócsáját
a csillagos Guadalquivir közelében.
Ó, te Spanyolország fehér fala!
Ó, a szomorúság fekete bikája!
Ó, Ignacio kemény vére!
Ó, ereinek csalogánya!
Nem.
Nem akarom látni!
Nincs kehely melyben bele férne.
Nincsenek fecskék melyek inni tudnák.
Nincs se fagy se fény mely lehűttené,
sem ének sem fehér liliomok áradata,
sem oly üveg mely ezüsttel betakarná.
Nem.
Nem akarom látni!

3. A kirakott test

A kő olyan mint egy homlok melyben álmok keseregnek
kanyargó vizek és fagyott ciprusoktól megfosztva.
A kő olyan mint egy váll mely által az időt viseljük el
könnyekből teremtett fákkal, szalagokkal és bolygókkal.

Láttam szürke záporokat amint útban voltak a hullámok felé
gyengéd rejtélyes karjaikat emelve,
ne hogy megakadjanak fekvő kövekben
melyek végtagjai kilazulna anélkül hogy vérük átitatódna.

Mert a kő magához vonja a magot és a felhőket,
csontváz pacsirtákat és a fél árnyék farkasait:
de nem ad sem hangot sem tűznek kristályát
hanem csak faltalan arénákat, arénákat és még több arénákat.

Most Ignacio, a nemesen szűletett ott fekszik a kövön.
Minden véget ért. Mi is történik! Figyeld az arcát:
a halál őt sápadt kénnel fedte be
és rátette egy sőtét minotaurusznak a fejét.

Mindennek vége van, Az eső behatol a szájába.
A levegő, mintha megbolondult volna, elhagyja süllyedt mellét,
és a Szeretet, átitatva kőnnyekkel és hóval,
melengeti magát a csorda csúcsán,

Mit is mondanak? A bűzlő csend lenyugszik.
Itt ránk maradt egy kirakott test mely kezd elfakulni,
Egy tiszta alak melynek csalogányai voltak
és most nézzűk amint feltelik mélységtelen lyukakkal.

Ki gyűri a szemfedőt? Az amit mond hazugság!

Itt senki sem énekel, senki sem zokog egy sarokban,
senki sem szúr a sarkantyúval, senki sem rémíti meg a kígyót.
Itt semmi mást nem akarok a kerek szemeken kívül
hogy testét nyugalom alkalma hiányában láthassam.

Itt kemény hangú embereket akarok látni.
Azokat kik lovakat törnek be és folyókat uralnak;
azokat az embereket kik zengzetes csontvázzal dalolnak
kiknek szája nappal és kovakővel van telve.

Itt akarom látni őket. E kő előtt.
E test előtt melynek gyeplője elszakadt.
Akarom tőlük tudni hogyan szabadulhat fel
ez a kapitány kit kifosztott a halál.

Akarom hogy mutassák meg nekem a siratás folyóját
melynek édes ködei és mély partjai lesznek,
hogy emeljék fel Ignacio testét onnan hol elvesztette magát
anélkül hogy hallgassa a bikák kettős ültetését.

Elveszti magát a hold kerek arénájában,
mely ifjú korában egy szomorú és halk bikát színlel,
elveszti önmagát az éjszakában halak éneke nélkül
és a fehér bozót fagyott füstjében.

Nem akarom arcát eltakarni zsebkendőkkel
hogy hozzá szokjon a halálhoz melyet magával hord.
Meny, Ignacio, ne érezd a forró bömbölést
Aludj, repülj, pihenj: még a tenger is meghal!

4. Hiányzó Lélek

A bika nem ismer, sem a füge fa,
Sem a lovak, sem a hangyák saját házadban.
A gyermek és a délután nem ismernek téged
mert örökre meghaltál.

A kő válla nem ismer téged,
sem a fekete selyem, hol el vagy zárkózva.
Néma emléked sem ismer
mert örökre meghaltál.

Az ősz kicsi fehér csigákkal fog érkezni,
ködös szőlővel és fürtös dombokkal,
de senki sem fog szemedbe nézni,
mert őrőkre meghaltál.

Mert őrőkre meghaltál,
úgy mint a főld ősszes halottai,
mint az ősszes elfelejtett halott
élettelen kutyák halmában.

Senki sem ismer. Nem. De én rólad énekelek.
Az utókornak énekelek profilodról és bájadról.
Az értelmed kiváló komolyságáról.
A halálhoz illő étvágyadról és annak szájízéről.
Az egykori bátor vidámságod szomorúságáról.

Soká fog tartani, ha valaha is, mielőtt újra születik
egy olyan hű Andalusiai, aki oly gazdag kalandokban,
Nyögős szavakkal énekelek a könnyedségéről,
és emlékszem egy szomorú szellőre az olajfák között.


Szerző: Federico García Lorca
Vers címe: Ignacio Sanchez Mejias siratása
Fordította: Kovács Iván
Beküldő: Kovacs Ivan
Olvasták: 38
Talán e század lesz a végső,
s néha gyötör a félelem,
mi lesz, ha bűnök tengerében
veszni látszik az értelem?
Néha könnyeim halmazában
ezernyi kín közt ébredek,
örökös harcban e világgal,
mely megannyi mindent tönkretesz.
Nem vagyok több, mint apró porszem,
mit szerte-szét hord a kósza szél,
üvöltve, nyögve, vad viharban,
de mégis mindig jót remél.
Ezernyi évnek viharában
átléptünk annyi mindenen,
de mégis mindig talpra álltunk,
sosem győzött le semmi sem.
Az ember annyi, mint apró porszem,
de hegyekké lesz, ha összeér,
s egymást karolva, összefogva,
a végén úgyis célba ér.
Mert hiszem azt, hogy jó az ember,
s e sokat nyúzott nemzedék
összefog, hiszen unokáink,
gyermekünk léte most a tét.
Beküldő: Meggyesi Éva
Olvasták: 45