2025. december 05.

Magyarok a Nagy Háborúban…

A csapattestemhez utaztam. Már harmadszor behívtak, mentem a frontra…
A háború már, a harmadik évébe fordult. Ez a katona sorsa.
A vonat, amin ültem, a vasutak vegyes, teher,- és személyvonata.

Komor eltökéltséggel, még a háború első napjaiba,
Lelkes-naiv felháborodással utaztam ki a szerb frontra.
Egy év múlva meg a Kárpátokban, magyar síkságra vezető utat védtem rohamok ellen.
A vadul támadó, de végül is erélytelen orosz csapatok tömkelege volt az ellen.

Most már, új frontra mentem, behívtak immár harmadszorra,
De, már másfelé, délre, az olasz frontra, Doberdóba.
Igen! Három éve még béke volt.
De! Az óta vad háború tombolt.
Doberdó, kis krajnai szlovén falu,
Már lerombolva… a látvány sanyarú.

Nekünk a Doberdó, régen nem csak, egy kisebb helyiséget jelentett,
Hanem az ott elterülő -tizenöt kilométeres ha, lehetett-,
Dél felél nyúló fennsíkot, ahol háborúzni nagyon jól lehetett.

Ez igen gyér növényzetű, szikla, szikla hátán vidék volt,
Vér áztatta terület volt… isonzói szakasz, olasz front.

Mit csapataink végigharcoltak, az a negyedik isonzói csata,
Amit találtunk, színig telt katonakórházak és tömegsírok hada.
Én ahová kerültem, a sereg hegyi dandárja
És lettem én az utász rohamosztag parancsnoka.

Lövések hallatszottak, a légben mind kinyíltak a pamacsok,
Közben az olasz gépek felettünk, csak keringtek, mint a sasok.
Néha, messzebb de, a földön voltak kisebb bombarobbanások.

Arnold, felkalauzolt egy meredek és nagyon csúszós kopár sziklára,
Fent aztán elénk tárult a doberdói fennsík, komor-szépségű tája.
A nap ugyan ragyogott, de a vidéket bevonta a ködszerű pára.

Balra, vakító verőfényben ért össze az éggel az Adria,
Jobbra a kékes messzeségben volt a Keleti-Alpok nyúlványa.
Mögöttünk meg a földig rombolt városok, Görz, Gradiska látványa.

Öt nap múlva lesz, hogy a zászlóaljunkat bevetik a tűzvonalba,
És leváltunk egy elnyűtt csapatot, a doberdói véringoványba…

Vecsés, 2016. augusztus 31. - Kustra Ferenc József – népszerű történelem! Íródott: Zalka Máté: Doberdó c. önéletrajzi-dokumentumregénye alapján.

2025. december 04.

Félelmetes hegyek és bérceik között,
Lankával szemben, juj, de nagy erdők között,
Csühögve halad a kicsiny, hegyi vasút.
Hegytetőre gyalog vagy vonat! Nincs más út.

Az utasok talán el is vannak hűlve, e sok szépségtől,
A sin szál illesztésénél mindig kattogó –sok- keréktől,
Mik megnyugtatóan hatnak az utasok garmadájára,
Mert tudják, hogyha lassan is, de fölérnek a bércre máma.

Itt az ülések már régiek, szépen simára kopottak,
De minek kellene első osztály? Oly szépek a látottak.
Látni hegyi kecskéket és ők megállva nézik vonatot,
Közelbe persze nem jönnek, de tán’ élvezik pillanatot!
Masiniszta nagy viccesen nagyon rájuk füttyent, hosszabban,
A kecskék, meg uzsgyi! Egy kicsi meg is botlott a futásban.

(3 soros zárttükrös)
A gőzös fehér füstöt lihegett föl a légbe,
Tehát értő ember volt, ki a mozdony fűtője…
A gőzös fehér füstöt lihegett föl a légbe.

Közben persze komótosan, csak fölértünk a fennsíkra,
Ahol a sok utast elöntötte az öröm mámora…
Közben persze komótosan, csak fölértünk a fennsíkra.
*
(Senrjon)
Alapélmény már rendben,
Utasok, gyorsan szétszéledtek.
Vajh’, ki miért jött?
*
Masiniszta jó hosszantit füttyentett, majd még kikiabált a mozdonyból,
Hogy senki ne feledje, mert lemarad, az ötkor visszamenő vonatról.

(Bokorrímes)
Pihentünk, közbe nagyokat nézelődtünk,
Gyerekekkel levél-fajtákat gyűjtöttünk,
Iskolába kell, főleg ezért is jöttünk!
*
Igyekvést foglaltunk helyet a kocsiban, de most a másik oldalon,
Hogy a gyerekeknek mindent megmutathassunk, ama túlsó oldalon.
Este lefekvés előtt is még csak napi eseményekről beszéltünk,
És azt mondtuk, hogy de jó lesz, mert reggel az újabb álmokkal ébredünk!

Vecsés, 2016. május 31. – Kustra Ferenc József – íródott alloiostrofikus versformában.

2025. december 03.

Majd később, mikor ébren ér a hajnal,
s nem talál már fátyolos szemed,
akkor érzed, mit jelentett néked,
s milyen szép volt ez a szerelem.
Majd később. Most nem értenéd úgysem,
milyen sokat ártottál nekem,
nem láttad az arcom könnyben úszva,
s mily fájdalmat okoztál nekem.
Majd később. Ha majd álmodból felébredsz,
s keresnél, de nem leszek veled,
bús magányban, éji sötétségben
nem lesz, aki ott legyen veled.
Majd később. Mikor annyira hiányzom,
hogy a lélegzet is fáj már nélkülem,
akkor fogod megérteni végre,
mért mentem el tőled hirtelen.
Majd később. Mikor leszáll majd az este
rád terítve égi köpenyét,
nehéz súlyként vállaidat húzva,
sötétbe ránt, s nem látod a fényt.
Mikor majd a kezedet kinyújtod,
s nem érint csak nyirkos kőfalat,
melyről könnyként gyöngyözik a pára,
könnyeivel mosva ujjadat.
Akkor fogod megérteni végre,
hogy magad vagy, s nem lesz senki sem,
s mennyire fáj egyetlen egy szó is,
éles tőrként szúrva szívedet.
Majd később. Ha már visszasírnál engem,
s könnyeidben szinte elveszel,
akkor bánod mért hagytál elmenni,
de akkor már késő. Nem leszek.

2025. december 02.

Ölelj át engem, kérlek: fázom.
Már hűvösek az éjszakák,
sűrű köd lepi a tájat,
szél fúj, és zúzmarát szitál.
Melegíts. Ölelj magadhoz.
Simulj rám, mint egy nagykabát,
mely finoman, hozzám simulva
takar be, s meleget ád.
Nem kell a szó, ne mondj most semmit,
csak csönd kell,ne tétovázz.
Bújj hozzám kérlek, had érezzem
orromban bőröd illatát.
Nem kell a fény. Jó a sötétben,
Hiszen a szemed világít reám
a homályban, akár egy csillag,
mely az égboltról néz reánk.
Ölelj át. Ahogyan én is.
Nem kell most hidd el semmi más,
csak melegség, mely belőled árad,
mely úgy fűt fel, akár a láng.
Olyan jó. Maradj még: kérlek.
Ma éjjel vigyázz reám,
hisz tudod, annyira félek,
oly sötétek az éjszakák.
Szeress úgy, ahogyan én is.
Szelíden, türelmesen
Szeress, és törd át a gátat,
amely még köztünk lehet.
Hidd el, hogy szeretlek én is,
mint a legtisztább levegőt,
mely felfrissít engem, és éltet,
testembe adva új erőt.
Szeress, hisz ki tudja, holnap
mivé válik az életünk,
most szeress, ki tudja holnap
mi vár ránk, mire ébredünk.

2025. december 01.

Városunkban tegnap
Besétált egy elefánt.
Elhagyta távoli otthonát,
Mert egy kis változást kívánt.

Leállt az összes forgalom,
De ő viszont tovább haladt.
Itt-ott egy jót trombitált,
És a nép megriadva szerte szaladt.

A városligetben lelassult,
Aztán nyugodtan megállt,
És bármi habozás nélkül
Feldöntött egy pálma fát.

Az egyéb fáknak lombozatát
Buzgón kezdte legelni,
Aztán a szökőkút tartalmát
Mohón kezdte kiüríteni.

Már kijött a rendőrség,
És nyomában a katonaság,
Az állatvédők viszont kérték,
Hogy az elefántot ne bántsák.

Végül is e testes vendég
Szépen el lett kábítva,
És egy daru segítségével
Egy teherkocsira felrakva.

Aztán visszakerült a vadonba,
Mert ott volt igaz otthona,
Hol boldogan élt míg meg nem halt,
De de inspirált egy gyerekdalt.

2025. november 29.

Minden szó előtt a csend áll.
Üres ég szórja szögesdrót-fényeit,
hol kő-csend szárnyak a szélben felemelnek Istenig.

Ima
Ez a lélek ideje. Ez a maradás. A holnap nélküli jelen.
Az ima, ami már nem kér,
csak van.
Keresztre szegezve
Egyedül vagyok. De nem magam.
Valaki néz. Valaki hallgat.
A csend Isten is, szegek és kalapács hangjai.
Jelenlét
Isten nem beszél, csak jelen van.
Mint víz alatt az emlék,
vagy egy gyermekkori félelem –
örök, hangtalan.

2025. november 28.

Elringat az élettenger, fennkölt nyugalmával,
Közben meg üt is és ver is, bőszült haragjával,
És még, folyton kínoz a gyötrő hullámzásával.

Mindegy, hogy milyen az életutunk, hogy utazunk
Kínai dzsunkán, elegáns díszes, luxus hajón,
Rönkfaszállító tutajon, rajt' kalyiba lakón…
Foltokkal megtákolt lukas csónakon… utazzunk!

Én csak a kezemmel evezek, talán haladok előre,
Látom a gőzös meg, a tengeri sebesség őrző őre.

Voltam én már oly' sokszor árnyékba,
Hol nem zúgott lelkemnek egy hárfa…
Leszek-e még életem adósa?

Létezik-e még nekem felhőtlen boldogság forrás?
Élek-e még hosszan, az lehet a boldogság forrás…
Létezik-e még nekem felhőtlen boldogság forrás?

Vecsés, 2016. június 1. -Kustra Ferenc József– íródott: alloiostrofikus versformában – önéletraj-zi írásként.