Mond hová lesznek verseim?
Kérlek válaszolj.
Talán elvesznek mint az álmaim
mint a falevél amit a szél össze hord.

Vagy el veszett mint gondolat?
A lélek húrja úgyis elszakad,
De ha kin néha fojtogat
mond mért nem hallja hangomat.

Valahol itt a rengetegben
a Naszály tölgy fái között.
Lépted hallom az őszi csendbe
ősi sebből friss könnypatak fakad.
A bíbor színű alkonyatban
a szél dér virágját szórja.
Valahogy régi tűznek fénye lobban
mintha bennem égne már a lángja.
Valahogy az élő vágyak útján
ma még találkozom veled.
Pedig az őszi erdő sárga lombján
ezüstös dér nevet.
De mit mondhat egy gyáva ember
ha a félelem ösvényén halad.
Ki szólni hozzád régen nem mer
hisz gazul magadra hagytalak.
Itt az omladozó lombok alatt
újra bocsánatod kérem.
Lelkem szárnyán sóhaj fakad
kérlek bocsáss meg nékem.

Édes gyümölcs a szerelem.
Mely két szív fáján terem.
Van ki sokáig érni, hagyja,
S van ki éretlen, leszaggatja.

Titkos háború a bánat.
Elvadult hajtása e fának.
de van ki időben, lenyesi.
S van, ki ezt dédelgeti.

Fájó kin a csalódás.
Mint ifjú gyümölcsrothadás.
Van ki még többször is, bízik.
S van kit egy, kísér a sírig.

Szórom virágaim
mennek mellette
százan
szótalan.
Tán lehajol egy,
tenyerébe veszi
nyugtalan
lépteim
keresi.
Még egy pillanat,
s egy tétova
kéz
emlékei közé
préseli

Aszt hittem hogy igazán boldog lehetek.
De egy perc alatt elvesztettem hiába szerettem.
Semmi nem úgy sikerült ahogy terveztük.
De attól hogy nem vagyunk együtt örökre szeretlek és bármi legyen soha nem feledlek.
Örökre bezártam szívem kapuját és elástam.
És csak neked mondtam el hogy hova hogy, hogy ha egyszer még gondolod magad keresd még és szabaditsd fel szívem hogy újra éljem életem veled boldogan.

Verebes Sándor