Versek » Csalódás versek » 3. oldal
Idő    Értékelés

Sötét köpenyét felvette már az ég
Úgy suhan át a város felett,
Csillag szemeivel letekint a földre
Hol békésen alszanak már az emberek.

Egyedül talán én vagyok még ébren
S némán forgolódom álmatlanul,
Látod? Én most is teutánad vágyom
Hiába tiporsz el durván, szótlanul.

Miért van, az hogy nem tudlak feledni?
Pedig jól tudom, meg sem érdemelsz!
Kaphatnék én is szebbet, jobbat nálad
De az én szívem csak utánad, eped.

Úgy szeretnék végre kitörölni mindent
Ami hozzád fűz, és tehozzád vezet,
Nem akarok többé miattad szenvedni
Hisz nélküled talán sokkal jobb lehet!
Beküldő: Meggyesi Éva

Olyan vagyok most akár a falevél
Mit a forgószél felkap hirtelen
S zúgó haragjában magasba emelve
Megtépázva dob a földre hirtelen.

Úgy bolyongok én is búsan, eltiporva
Mint a hulló levél mit a szél dobál,
Nem vár már senki, már nem is keresnek
Csak rőt avar őrzi lábaim nyomát.

Te sem vársz többé, pedig úgy szeretlek!
Mégis: magamtól messze űztelek,
Ha szeretni nem tudsz, felejts el végleg
De ne várd, azt hogy a játékod legyek!
Beküldő: Meggyesi Éva


Nem vágyom utánad! Már nem is szeretlek!
Hisz szíved helyén csak hideg kő lapul,
sohasem tudtál szeretni engem
csak belém tapostál durván és gazul.

Nem kérek többé semmit sem tőled!
Hisz semmi sem lágyítja kő szívedet,
egyetlen könnyet ejtek csak érted
és az esti ködben végleg elveszek.

Beküldő: Meggyesi Éva
Némán mentem az árban
Esett az eső,
Még azt sem tudtam mi van, vagy mennyi az idő.

SZívemet a horror és a fájdalom tiporta,
Elevenen újraélni csak a balga sorsa.
Rád gondolni újra, s újra fedetlen átok,
Emlékeid meggyötörnek, szíveim szilánkok.
Testünk egyszer egy volt, idő múltán kettő,
Lelkem tiéd rabja lett, a válasz nem kellő.
Eszem már rég elveszett, mélyt a szerelemben,
Keresni sem tudnám, mert nálad hagytam esztelen.

Menekülni nem tudok, a vágy elás, betemet,
Álmaimba menekülni se könnyebb, se nehezebb.
Ringó karodba emelj még, még, újra kérlek, hogy az álom álom legyen, az életem meg élet.


Tomboló vihar volt azon az estén
mely elsöprő erővel mindent felkavart,
s cikázó villámmal mindent összetépett
még a kis diófa is kettéhasadt.

Nem láttam akkor, de éreztem én is
dühöngő erejét, mellyel elrohant,
messziről hallottam őrült haragját is
melytől a kis fa is kettéhasadt.

Azóta régen elszálltak az évek
s meghasadt tövén csak gyógyult heg maradt
sűrű lombjával árnyékot terítve
mintha azt suttogná: ne add meg magad!

Azon az estén elvesztettem mindent!
Hisz az én szívem is kettéhasadt,
megtört szívvel, de újra kezdtem élni
bár a lelkemben örök heg maradt.


Beküldő: Meggyesi Éva
Népszerű fórum témák
Legfrissebb kommentek
Új témák