( Intés )

Ne higgy a nyálas-nyájas Olvasónak,
ki negédesen áradozik rólad,
miközben úgy hiszi, csak gyenge báb vagy,
s legyint, mikor nem látja, csak a hátad.
Ne is várj tőle megértést: semennyit.
Soha nem értett soraidból semmit.
Öröm - fájdalom, értéktelen - becses,
születés - halál... Aki ily felszínes;
jobb is tán, ha nem tudja, mi elől fut.

De higgy: a csendesen bölcs Olvasónak,
Ki tudja, hogy a szó hegyeket mozgat.
Bár lehet, hogy nem ma jő el az a perc,
de a szavak által szebb álmokra lelsz.
Mert szegény Az; Ki vágyakozni sem tud.

***
Mózes 5. könyve 33/29:
"Hízelegnek majd ellenségeid, és te azok magaslatain lépdelsz."

Pest - Buda, 2014. június

( opusz ön-irónikusz )

Szép vagyok no, mi tagadás,
csak egy a baj,
hogy ezt szemmel nem látja más.
Szépen menekül a hajam,
ettől az (állítólag) okos fejtől,
fogaim is ritkulnak már,
s nem álmodok újabb nejről.

Jó is vagyok, mi-tagadás,
csak egy a baj,
hogy ezt már nem kóstolja más.
Szépen kopik a gondolat,
abból az (állítólag) okos fejből,
soraim is fakulnak már,
s nem álmodom barna-serről.

Jól elvagyok, mi tagadás,
csak egy a baj,
hogy ezt én nem érzem: csak Más.
Szépen kihullnak az évek
még hátralévő foszlott életemből,
s Isten tükre előtt látni -
fogom magam hamar: szemből.

Pest-Buda, 2016. július 30.

Csendes folyó,
Tengerekbe torkoló,
Életnek életet adó.
Aranyként ragyogó szép álom.

Fénylő éjjel,
Könnyen elfoszló kétely,
Örömhírt táncol a néppel.
Ezüstös csodaszép holdvilág.

Vörös égen,
Tulipánok a réten,
Csodás illatukkal éppen.
Rubintos aranyló napvilág.

Mért mondják azt, hogy nem szép a kaktusz?
Talán mert szúr a tövise?
Ha letépnék róla, hogy védekezne,
mikor gyönge és védtelen?

Épp olyan szelíd, ahogyan én is.
Nem tud ártani senkinek,
csak szeret megbújni némán, csendben,
ahogyan én is azt teszem.

Talán mert ő is oly érzékeny,
s lelke van, ahogy bárkinek,
s töviseivel űzi messze
ki ártó szándékkal közeleg.

De mikor kinyílik csodaszép lesz,
akár a bűvös kikelet,
kivirul, s szinte úgy pompázik,
elvakítva a szemedet.

Oly ritkán nyílik, ahogyan én is,
s csak annak nyílik, kit megszeret,
de annak olyan örömet hoz
minden harmatos reggelen.

Kinek tövise mélyebben szúr,
az sokkal mélyebben szeret!
Olyan féltve, és olyan forrón,
ahogy nem szeret senki sem.

Visszavágyom majd csendes kis falumba,
hol az esti szélben suttognak a fák,
s lombjai között sűrű fehérségben
akácvirág ontja bűvös illatát.

Visszavágyom majd nyári éjszakákon,
mikor kinyílnak majd a violák,
hisz az illatuk az orromban érzem,
s úgy bódítja fejem ez az illatár.

Nincs másik olyan hely ezen a földön,
ahol úgy érzem, hogy nem kell semmi más,
csak egy csöppnyi föld, mit magaménak érzek,
s hol felbolydult lelkem oltalmat talál.

Ismerek szinte minden egyes házat,
s oly fényben úszik a júniusi nyár,
mely beragyog mindent arany sugarával,
mikor beköszön ablakomon át.

Oly nehéz lesz majd messze menni innen,
visszahúz minden apró kis virág,
a madarak hangja, a tücskök cirpelése,
amely betölti csöppnyi kis szobám.

Mégis megyek. De kicsordul a könnyem,
hiszen itt marad az a kicsi ház,
melynek minden zuga emlékeket őriz,
megbújva szívem roskatag falán.

Csak egy darabot vihetnék magammal,
hogy ujjamon érezzem porlós állagát,
talán megnyugodnék, s nem jönnék már vissza,
hiszen már minden más lesz ezután.