Idő 
Értékelés 
Értékelés Oly korban élek, hol már szégyen a tisztesség,
hogy a kétkezi munkáról már szó se essék.
Oly korban élek, hol azt tanítják oly sokan:
miként kell hazugságban élni, otthonosan.
Hazudd bátran, hogy mindahhoz értesz, mit kérnek,
nyugodtan teheted, hisz ?k is ebb?l élnek.
Ha légtornász kell, hát hazudd azt, hogy te szárnyalsz,
s díjazni fognak, meglásd; ha mindent bevállalsz.
Oly korban élek, hol hazug mosoly lett a sikk,
értékét veszti becsület, szeretet és hit.
Mit sem ér mára a sokévnyi tapasztalat,
a rég megbecsült könyv csak értéktelen kacat.
Oly korban élek, hol szitokszóvá lett Anyám,
és félrelökött szül?k sorsává a magány.
Apátlan, Anyátlan e modernnek hitt világ:
már szüleink vázájába sem kerül virág.
Oly korban élek most, mit leginkább felednék,
legalábbis a vigyorgókkal szembemennék,
és lehervasztanám arcuk bárgyú mosolyát,
felkavarnám e langyos, rózsaszín pocsolyát.
Oly kor kéne már, hol tisztelik Anyám s Apám,
hol unokák sorsa sem f?-mámoros talány.
Oly kort szeretnék, hol még él? a tisztesség,
s er?sen védik, hogy rajta csorba ne essék.
Ily korról álmodozom ostobán néhanap.
Álmodozom, miközben az id? csak halad.
De egyszer, valamikor, nagy-sokára talán
e kort veletek is örömmel megosztanám.
hogy a kétkezi munkáról már szó se essék.
Oly korban élek, hol azt tanítják oly sokan:
miként kell hazugságban élni, otthonosan.
Hazudd bátran, hogy mindahhoz értesz, mit kérnek,
nyugodtan teheted, hisz ?k is ebb?l élnek.
Ha légtornász kell, hát hazudd azt, hogy te szárnyalsz,
s díjazni fognak, meglásd; ha mindent bevállalsz.
Oly korban élek, hol hazug mosoly lett a sikk,
értékét veszti becsület, szeretet és hit.
Mit sem ér mára a sokévnyi tapasztalat,
a rég megbecsült könyv csak értéktelen kacat.
Oly korban élek, hol szitokszóvá lett Anyám,
és félrelökött szül?k sorsává a magány.
Apátlan, Anyátlan e modernnek hitt világ:
már szüleink vázájába sem kerül virág.
Oly korban élek most, mit leginkább felednék,
legalábbis a vigyorgókkal szembemennék,
és lehervasztanám arcuk bárgyú mosolyát,
felkavarnám e langyos, rózsaszín pocsolyát.
Oly kor kéne már, hol tisztelik Anyám s Apám,
hol unokák sorsa sem f?-mámoros talány.
Oly kort szeretnék, hol még él? a tisztesség,
s er?sen védik, hogy rajta csorba ne essék.
Ily korról álmodozom ostobán néhanap.
Álmodozom, miközben az id? csak halad.
De egyszer, valamikor, nagy-sokára talán
e kort veletek is örömmel megosztanám.
Fájdalmas dolog apró kavicsnak lenni,
Megtiporva, hasztalan a porba veszni.
Mert mindenki látatlanul tapos rajta,
Mulandó léte, homokká váló hajsza.
Ám Ki hasztalan kaviccsá vált csak mára,
Büszke szikla, hegyorom volt hajdanában.
Föld katlanából szakadt ki kemény teste,
S lávája fényét?l reszketett az este.
Félve csodálták ?t sokszor, és oly sokan,
Hegycsúcsként égre törve, csak állt dacosan.
Állt szilárdan, akár egy isteni bástya,
Évezredek vad viharait kiállva.
És lám, mégis... Horzsolódva egyre-másra,
Hiába jött oly keménynek a világra.
Lett ? is, mint friss kenyérb?l száraz morzsa,
Hisz elkopni, s t?rni: ez volt csak a sorsa.
Megtiporva, hasztalan a porba veszni.
Mert mindenki látatlanul tapos rajta,
Mulandó léte, homokká váló hajsza.
Ám Ki hasztalan kaviccsá vált csak mára,
Büszke szikla, hegyorom volt hajdanában.
Föld katlanából szakadt ki kemény teste,
S lávája fényét?l reszketett az este.
Félve csodálták ?t sokszor, és oly sokan,
Hegycsúcsként égre törve, csak állt dacosan.
Állt szilárdan, akár egy isteni bástya,
Évezredek vad viharait kiállva.
És lám, mégis... Horzsolódva egyre-másra,
Hiába jött oly keménynek a világra.
Lett ? is, mint friss kenyérb?l száraz morzsa,
Hisz elkopni, s t?rni: ez volt csak a sorsa.
Szeretetben született egy boldog,
tisztalelk?, s hófehér világba,
hófehér álomként kezdte létét,
hó pihékb?l, Hóemberré válva.
Kis kezek bábáskodtak körötte,
?t paskolva boldog kacagással,
a szánkózó domb apraja nagyja,
szinte nem is foglalkozott mással.
Répáért szaladtak, hogy az orra
mégse legyen holmi tömpe krumpli,
faragtak rá két apró kis likat,
hogy megfázva: ki is tudja fújni.
Fazék kalapot fejére húzva,
vessz?sepr? lett a harci dárda,
két szép szénfekete szemet kapott,
hogy e hó világot tisztán lássa.
Így védte ? a szánkózó dombot,
szül?helyén emelt f?vel állva,
esténként a kerek holdat leste,
és érezte, hogy mennyire árva.
A konok id? pedig, csak halad.
Telnek a napok, hetek, hónapok,
foltokban látszanak a f?csomók,
és a domb körül, a hó sem ragyog.
A kis dombon, ahol megszületett,
múlóban van hófehér világa,
hol egykor álomként kezdte létét,
hópihékb?l, Hóemberré válva.
A napsugár könnyet csal arcára,
s cseppje lecsorog talpáig érve,
sajgó hó-gerince halkan roppan,
kalapja hullik, s már érzi: Vége!
Némán földre hull az elny?tt sepr?,
csendes a környék, nem járja senki,
és a dombtet? hó-szülte ?rét,
lassacskán mindenki elfelejti...
Hóvirág nyílik a domboldalon,
friss tavaszi napsugárra várva,
immár senkit sem érdekel többé,
egy elárvult Hóember halála.
tisztalelk?, s hófehér világba,
hófehér álomként kezdte létét,
hó pihékb?l, Hóemberré válva.
Kis kezek bábáskodtak körötte,
?t paskolva boldog kacagással,
a szánkózó domb apraja nagyja,
szinte nem is foglalkozott mással.
Répáért szaladtak, hogy az orra
mégse legyen holmi tömpe krumpli,
faragtak rá két apró kis likat,
hogy megfázva: ki is tudja fújni.
Fazék kalapot fejére húzva,
vessz?sepr? lett a harci dárda,
két szép szénfekete szemet kapott,
hogy e hó világot tisztán lássa.
Így védte ? a szánkózó dombot,
szül?helyén emelt f?vel állva,
esténként a kerek holdat leste,
és érezte, hogy mennyire árva.
A konok id? pedig, csak halad.
Telnek a napok, hetek, hónapok,
foltokban látszanak a f?csomók,
és a domb körül, a hó sem ragyog.
A kis dombon, ahol megszületett,
múlóban van hófehér világa,
hol egykor álomként kezdte létét,
hópihékb?l, Hóemberré válva.
A napsugár könnyet csal arcára,
s cseppje lecsorog talpáig érve,
sajgó hó-gerince halkan roppan,
kalapja hullik, s már érzi: Vége!
Némán földre hull az elny?tt sepr?,
csendes a környék, nem járja senki,
és a dombtet? hó-szülte ?rét,
lassacskán mindenki elfelejti...
Hóvirág nyílik a domboldalon,
friss tavaszi napsugárra várva,
immár senkit sem érdekel többé,
egy elárvult Hóember halála.
1. LEJT?N
Percként illannak semmivé az évek,
a csúcsról csalódottan térünk vissza,
elfáradt útjától a büszke lélek,
a távolság tetteinket beissza.
Most támaszt keres, mibe kapaszkodva
lejtején többé nem féli a járást,
visszhangot, kinek bátran panaszkodna:
vár egy távoli, rég elhalt kiáltást.
Mert elérte célját, és rájött végre,
hogy fenn a csúcson nem létezik semmi,
csak szél s a magány jár fel énekelni.
A dics?ség hasztalan az éhségre,
ha a fáradt testben emlék maradunk:
nem vetünk többé, és nem is aratunk.
2. ALANT
Nem vetünk többé, és nem is aratunk,
mások hasznára nem húzzuk az igát,
ha muszáj, éhen vagy szomjan is halunk,
nem gágogunk hiába, mint a libák.
Mert létezik még némi méltóságunk,
soha többé nem állunk be a sorba,
ha a sárba tiporják bármely társunk,
többé nem fojtjuk haragunk a porba.
Mert nem vagyunk alább senki fiánál,
habár vad hegyek alatt éljük létünk,
talmi magasságtól sohasem féltünk.
Szívósabbak vagyunk a k?sziklánál.
S ne higgye senki, hogy vérünkön élhet,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek.
3. HIT ÉS REMÉNY
Szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
hitünk mégis er?s maradt s tettre kész,
mert a gyávák csak szánalomból élnek,
hitük a küzdelemhez roppant kevés.
De nem lehet mindenki csakis bátor,
a mára elesett sem gyáva lélek,
egykor nagy ember volt, talán orátor,
ki reményt adott az elhagyott népnek.
Mert hittel kell élnünk, egymásba bízván,
és bíznunk kell az igazi reményben,
s küzdeni érte szilárdan, keményen.
Hisz a hegyek fölött él valaki tán,
ki meg tudja mondani, miért vagyunk,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
4. A VÉGTELEN
Megszületünk, szenvedünk és meghalunk,
értelmet ne keressen ebben senki.
Szél fújja felettünk legvégs? dalunk,
s így fognak minket végképp elfeledni.
Esend? embernek születni vétek,
törpe a végtelen hatalma alatt,
kitéve múló id? szeszélyének,
mely könyörtelenül el?re halad.
Ámde porszemként is kiszolgáltatva,
hisszük, hogy érettünk jött létre minden,
csak tévedés, hogy nem Mi lettünk Isten.
S feledve b?neink, egymást áltatva
hisszük, hogy feljuthatunk a mennybe, hol
önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe.
5. KÉPZELT VILÁG
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert a valóság sosem szül szép álmot,
sikolt vajúdása, és vérz? szennybe
borítja rózsaszín, képzelt világod.
Majd hazudsz magadnak, hogy így akartad.
Holott tudod, mindez csak csalfa álom,
a valóságot gyáván megtagadtad,
s képzeleted gyilkos hálója átfont.
S bár rémülten tépnéd már cafatokra,
ámde szorítása csak er?sebb lesz,
lehúz a föld alá, a gyökerekhez.
Hiába kelsz álmaiddal birokra.
Leveg?t markol karod, s tehetetlen,
mert magunkat legy?rni lehetetlen.
6. CUDAR VILÁG
Mert magunkat legy?rni lehetetlen,
nosza, leckéztessünk meg hát másokat!
Keressünk valakit, ki tehetetlen,
aki nem üt vissza, s remek áldozat.
Hogy ez netán gyáva aljasság lenne?
Ugyan már, a háborúk ezért vannak,
nélkülük minden gazdag tönkremenne,
s munka nélkül a pórok is éhen halnak.
Harcolnunk kell mások ellen magadért!
Hogy kölykökre l?nek? S apák meghalnak?
Ugyan, kérem, ez mind csak ócska maszlag.
Kellenek a h?sök, s kell a példakép,
kétkedés nélkül kiállni mellette,
gyávaságunk néhanap elfeledve.
7. MAGASRA TÖRVE
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
uralkodóként nézünk fel a napra,
nagyságunk hitébe legyökerezve,
fejünket nagy büszkén magasra tartva.
A hajdani tudást kivágjuk t?b?l.
Ikarosz példáján mit sem okulva,
újra szárnyakat fabrikálunk g?gb?l,
mely úgy burjánzik vadon, mint a dudva.
Önhittségünk immáron határtalan.
A Nap és id? ellen megyünk harcba,
Daidalosz intését nem fogadva.
Tudást er?vel elérni hasztalan:
hiába lesz az Ember verhetetlen,
a test, az id? ellen tehetetlen.
8. A TEJÚT SÖTÉTJE
A test, az id? ellen tehetetlen,
és évmilliárdok suhannak tova,
az ember itt pusztán árnyék, véletlen:
? hiszi, hogy létez?. - Az ostoba! -
Pedig csupán egy rossz álom a léte,
mérge a végtelenbe kódolt végnek,
? a világmindenség tévedése,
ki szégyene a teremtett egésznek.
A nagy mindenség gyilkosává n?het,
ki teret s id?t hajlítani képes,
kinek szelleme pusztítástól véres.
Tejút sötétje nevelte e szörnyet,
a végtelen is mindhiába tágul,
az örök kör most önmagába zárul.
9. AZ ID?
Az örök kör most önmagába zárul,
a földdel válik eggyé a kékl? ég,
s a világ teremt?je elé járul,
ki el?tt f?t hajt az örök mindenség.
S kezdetét veszi az Id? uralma,
minden létez? és múlandó fölött:
egyetlen, kinek korlátlan hatalma,
a határtalanná váló tér fölött.
Benne rejlik a teremt? ereje,
mi a mérhetetlenen is áthalad,
s jelenben múlva, jöv?jében kutat.
? maga a teremt? ?rz? szeme,
s tudja, múlónak mit tartogat a vég:
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég.
10. AZ ELTÉVEDETTEK
A fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
mormolják, kik ma sem hisznek semmiben,
s szemükben örökre kifakult az ég,
nem látják, a napnak fénye mit üzen.
Így, vakon tapogatva, kúszva, mászva,
fáradtan rogynak le a puszta földre,
küzdelem nélkül - a messiást várva -,
cél nélkül bolyonganak körbe-körbe.
Mindhiába a hamis s üres lélek,
mert rövid tartama értelmét veszti,
s okát születésekor elfelejti.
Hasztalan cél és hit nélkül az élet,
min nem segít az emberi önhittség;
minden kezdetben már ott munkál a vég.
11. A KÜZD?K VÉGZETE
Minden kezdetben már ott munkál a vég,
és ki gy?ztesként hegycsúcsokra vágyik,
jól tudja, hogy a vesztesnek nincs mentség:
sírhantján is csak a közöny virágzik
Mert küzdelemre születtünk e földön,
megküzdeni a létért és egymásért,
viaskodni a hitünkért örökkön,
megharcolni a földért és hazáért.
H?sökké avathat minket az id?,
kölcsönbe adja dics?ségét cseppet,
s hátat fordítva máris elfelejtett.
Mindhiába akarat, hit és er?,
nem segít a szigor avagy diktátum,
a csalfa id? mindenkit elárul.
12. A MÚLT EMLÉKEI
A csalfa id? mindenkit elárul,
nincs tekintettel semmilyen él?re,
vesztes és a h?s egyaránt elárvul,
kegyelmet senki nem is várhat t?le.
Küzdelmed a léttel lassan véget ér,
és jutalmad a megtett út lett maga.
Távolság ködébe veszett sok veszély,
s szeretteid várnak már odahaza.
És mesélsz nékik majd kalandjaidról,
az utódok pedig mind körbeülnek,
s csillogó szemekkel csak rajtad csüggnek.
Történeted leírják majdan egykor,
s az Id? könyvtár mélyére süllyeszti:
s lapjaira írott szó, színét veszti.
13. FELEMELT FEJJEL
S lapjaira írott szó színét veszti
egy réges-régen elfeledett könyvnek,
a világ is tán végleg elfelejti,
s nyoma sincs a valaha volti h?snek.
Ugyan ki állít majd méltó emléket
az Embernek, ki hitéért küzdve élt,
kardot fogva tüzelte az elméket,
szabad hazáért, családért, emberért.
Akad-e manapság dalnok, ki bátor,
kinek éled tollán a h?sköltemény,
s szót emel az elfeledett lélekért,
Ki áttör az id? alkotta gáton,
ahol a Közönyt senki nem érdekli:
a költ?t múzsája is elfelejti.
14. A CSÚCS MAGASÁN
A költ?t múzsája is elfelejti,
lelkében dalok immár nem születnek,
remeg? kezéb?l tollát kiejti,
s kihunynak szemében a dics? fények.
S az egykoron megmászott hegynek csúcsa
ma is ifjú hódítók minden vágya,
meredélyén új akarat kel útra,
kit nem kísért még félelemnek árnya.
Minden méterrel nehezedik lépte,
a csúcs nem adja egykönnyen meg magát,
de könyörtelen szedi áldozatát.
Végül élete céljához felérve,
hol csúcsáról visszanéz minden lélek:
Percként illannak semmivé az évek.
15. AZ UTOLSÓ SZÓ
/ mesterszonett /
Percként illannak semmivé az évek,
nem vetünk többé, és nem is aratunk,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert magunkat legy?rni lehetetlen.
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
a test az id? ellen, tehetetlen.
Az örök kör most önmagába zárul,
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
minden kezdetben már ott munkál a vég.
A csalfa id? mindenkit elárul,
s lapjaira írott szó színét veszti,
a költ?t múzsája is elfelejti.
Pest - Buda, 2013., Köszönet Péter Éva Erika (Pera76) lektorálásáért!
Percként illannak semmivé az évek,
a csúcsról csalódottan térünk vissza,
elfáradt útjától a büszke lélek,
a távolság tetteinket beissza.
Most támaszt keres, mibe kapaszkodva
lejtején többé nem féli a járást,
visszhangot, kinek bátran panaszkodna:
vár egy távoli, rég elhalt kiáltást.
Mert elérte célját, és rájött végre,
hogy fenn a csúcson nem létezik semmi,
csak szél s a magány jár fel énekelni.
A dics?ség hasztalan az éhségre,
ha a fáradt testben emlék maradunk:
nem vetünk többé, és nem is aratunk.
2. ALANT
Nem vetünk többé, és nem is aratunk,
mások hasznára nem húzzuk az igát,
ha muszáj, éhen vagy szomjan is halunk,
nem gágogunk hiába, mint a libák.
Mert létezik még némi méltóságunk,
soha többé nem állunk be a sorba,
ha a sárba tiporják bármely társunk,
többé nem fojtjuk haragunk a porba.
Mert nem vagyunk alább senki fiánál,
habár vad hegyek alatt éljük létünk,
talmi magasságtól sohasem féltünk.
Szívósabbak vagyunk a k?sziklánál.
S ne higgye senki, hogy vérünkön élhet,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek.
3. HIT ÉS REMÉNY
Szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
hitünk mégis er?s maradt s tettre kész,
mert a gyávák csak szánalomból élnek,
hitük a küzdelemhez roppant kevés.
De nem lehet mindenki csakis bátor,
a mára elesett sem gyáva lélek,
egykor nagy ember volt, talán orátor,
ki reményt adott az elhagyott népnek.
Mert hittel kell élnünk, egymásba bízván,
és bíznunk kell az igazi reményben,
s küzdeni érte szilárdan, keményen.
Hisz a hegyek fölött él valaki tán,
ki meg tudja mondani, miért vagyunk,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
4. A VÉGTELEN
Megszületünk, szenvedünk és meghalunk,
értelmet ne keressen ebben senki.
Szél fújja felettünk legvégs? dalunk,
s így fognak minket végképp elfeledni.
Esend? embernek születni vétek,
törpe a végtelen hatalma alatt,
kitéve múló id? szeszélyének,
mely könyörtelenül el?re halad.
Ámde porszemként is kiszolgáltatva,
hisszük, hogy érettünk jött létre minden,
csak tévedés, hogy nem Mi lettünk Isten.
S feledve b?neink, egymást áltatva
hisszük, hogy feljuthatunk a mennybe, hol
önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe.
5. KÉPZELT VILÁG
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert a valóság sosem szül szép álmot,
sikolt vajúdása, és vérz? szennybe
borítja rózsaszín, képzelt világod.
Majd hazudsz magadnak, hogy így akartad.
Holott tudod, mindez csak csalfa álom,
a valóságot gyáván megtagadtad,
s képzeleted gyilkos hálója átfont.
S bár rémülten tépnéd már cafatokra,
ámde szorítása csak er?sebb lesz,
lehúz a föld alá, a gyökerekhez.
Hiába kelsz álmaiddal birokra.
Leveg?t markol karod, s tehetetlen,
mert magunkat legy?rni lehetetlen.
6. CUDAR VILÁG
Mert magunkat legy?rni lehetetlen,
nosza, leckéztessünk meg hát másokat!
Keressünk valakit, ki tehetetlen,
aki nem üt vissza, s remek áldozat.
Hogy ez netán gyáva aljasság lenne?
Ugyan már, a háborúk ezért vannak,
nélkülük minden gazdag tönkremenne,
s munka nélkül a pórok is éhen halnak.
Harcolnunk kell mások ellen magadért!
Hogy kölykökre l?nek? S apák meghalnak?
Ugyan, kérem, ez mind csak ócska maszlag.
Kellenek a h?sök, s kell a példakép,
kétkedés nélkül kiállni mellette,
gyávaságunk néhanap elfeledve.
7. MAGASRA TÖRVE
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
uralkodóként nézünk fel a napra,
nagyságunk hitébe legyökerezve,
fejünket nagy büszkén magasra tartva.
A hajdani tudást kivágjuk t?b?l.
Ikarosz példáján mit sem okulva,
újra szárnyakat fabrikálunk g?gb?l,
mely úgy burjánzik vadon, mint a dudva.
Önhittségünk immáron határtalan.
A Nap és id? ellen megyünk harcba,
Daidalosz intését nem fogadva.
Tudást er?vel elérni hasztalan:
hiába lesz az Ember verhetetlen,
a test, az id? ellen tehetetlen.
8. A TEJÚT SÖTÉTJE
A test, az id? ellen tehetetlen,
és évmilliárdok suhannak tova,
az ember itt pusztán árnyék, véletlen:
? hiszi, hogy létez?. - Az ostoba! -
Pedig csupán egy rossz álom a léte,
mérge a végtelenbe kódolt végnek,
? a világmindenség tévedése,
ki szégyene a teremtett egésznek.
A nagy mindenség gyilkosává n?het,
ki teret s id?t hajlítani képes,
kinek szelleme pusztítástól véres.
Tejút sötétje nevelte e szörnyet,
a végtelen is mindhiába tágul,
az örök kör most önmagába zárul.
9. AZ ID?
Az örök kör most önmagába zárul,
a földdel válik eggyé a kékl? ég,
s a világ teremt?je elé járul,
ki el?tt f?t hajt az örök mindenség.
S kezdetét veszi az Id? uralma,
minden létez? és múlandó fölött:
egyetlen, kinek korlátlan hatalma,
a határtalanná váló tér fölött.
Benne rejlik a teremt? ereje,
mi a mérhetetlenen is áthalad,
s jelenben múlva, jöv?jében kutat.
? maga a teremt? ?rz? szeme,
s tudja, múlónak mit tartogat a vég:
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég.
10. AZ ELTÉVEDETTEK
A fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
mormolják, kik ma sem hisznek semmiben,
s szemükben örökre kifakult az ég,
nem látják, a napnak fénye mit üzen.
Így, vakon tapogatva, kúszva, mászva,
fáradtan rogynak le a puszta földre,
küzdelem nélkül - a messiást várva -,
cél nélkül bolyonganak körbe-körbe.
Mindhiába a hamis s üres lélek,
mert rövid tartama értelmét veszti,
s okát születésekor elfelejti.
Hasztalan cél és hit nélkül az élet,
min nem segít az emberi önhittség;
minden kezdetben már ott munkál a vég.
11. A KÜZD?K VÉGZETE
Minden kezdetben már ott munkál a vég,
és ki gy?ztesként hegycsúcsokra vágyik,
jól tudja, hogy a vesztesnek nincs mentség:
sírhantján is csak a közöny virágzik
Mert küzdelemre születtünk e földön,
megküzdeni a létért és egymásért,
viaskodni a hitünkért örökkön,
megharcolni a földért és hazáért.
H?sökké avathat minket az id?,
kölcsönbe adja dics?ségét cseppet,
s hátat fordítva máris elfelejtett.
Mindhiába akarat, hit és er?,
nem segít a szigor avagy diktátum,
a csalfa id? mindenkit elárul.
12. A MÚLT EMLÉKEI
A csalfa id? mindenkit elárul,
nincs tekintettel semmilyen él?re,
vesztes és a h?s egyaránt elárvul,
kegyelmet senki nem is várhat t?le.
Küzdelmed a léttel lassan véget ér,
és jutalmad a megtett út lett maga.
Távolság ködébe veszett sok veszély,
s szeretteid várnak már odahaza.
És mesélsz nékik majd kalandjaidról,
az utódok pedig mind körbeülnek,
s csillogó szemekkel csak rajtad csüggnek.
Történeted leírják majdan egykor,
s az Id? könyvtár mélyére süllyeszti:
s lapjaira írott szó, színét veszti.
13. FELEMELT FEJJEL
S lapjaira írott szó színét veszti
egy réges-régen elfeledett könyvnek,
a világ is tán végleg elfelejti,
s nyoma sincs a valaha volti h?snek.
Ugyan ki állít majd méltó emléket
az Embernek, ki hitéért küzdve élt,
kardot fogva tüzelte az elméket,
szabad hazáért, családért, emberért.
Akad-e manapság dalnok, ki bátor,
kinek éled tollán a h?sköltemény,
s szót emel az elfeledett lélekért,
Ki áttör az id? alkotta gáton,
ahol a Közönyt senki nem érdekli:
a költ?t múzsája is elfelejti.
14. A CSÚCS MAGASÁN
A költ?t múzsája is elfelejti,
lelkében dalok immár nem születnek,
remeg? kezéb?l tollát kiejti,
s kihunynak szemében a dics? fények.
S az egykoron megmászott hegynek csúcsa
ma is ifjú hódítók minden vágya,
meredélyén új akarat kel útra,
kit nem kísért még félelemnek árnya.
Minden méterrel nehezedik lépte,
a csúcs nem adja egykönnyen meg magát,
de könyörtelen szedi áldozatát.
Végül élete céljához felérve,
hol csúcsáról visszanéz minden lélek:
Percként illannak semmivé az évek.
15. AZ UTOLSÓ SZÓ
/ mesterszonett /
Percként illannak semmivé az évek,
nem vetünk többé, és nem is aratunk,
szikkadt vázunk csak torzója a létnek,
megszületünk, szenvedünk és meghalunk.
Önmagunkkal csak ritkán nézünk szembe,
mert magunkat legy?rni lehetetlen.
Gyávaságunk néhanap elfeledve,
a test az id? ellen, tehetetlen.
Az örök kör most önmagába zárul,
a fenn és lenn semmit nem jelent már rég,
minden kezdetben már ott munkál a vég.
A csalfa id? mindenkit elárul,
s lapjaira írott szó színét veszti,
a költ?t múzsája is elfelejti.
Pest - Buda, 2013., Köszönet Péter Éva Erika (Pera76) lektorálásáért!
Ülök kis szobámban csendben, egyedül,
s a magány dacol velem: leges-legbelül.
Így-hát ülünk ketten, Magam, no-meg Én:
sz?kké vált e hely, saját létem peremén.
Múlttá vállt a kor - mely oktalan dacol -
a harag is régen megfáradt valahol.
Hallgatunk hát ketten, - Önmagam és Én -
csendben békülünk: én az Öreg, ... és a Vén.
Békülünk a múló id?vel, sorssal,
a görbül? háttal mint egy görbe bottal,
és csendben búcsút veszünk sok baráttól,
... végül búcsúzik az ember önmagától.
Így gubbasztok e maradék életen,
hisz nincs már, Ki megfogná reszket? kezem.
elmúlt rég, ... vagy nem is létezett talán:
a kétszer kett? valósága néz le ám.
Pest-Buda 2014. június 23.
s a magány dacol velem: leges-legbelül.
Így-hát ülünk ketten, Magam, no-meg Én:
sz?kké vált e hely, saját létem peremén.
Múlttá vállt a kor - mely oktalan dacol -
a harag is régen megfáradt valahol.
Hallgatunk hát ketten, - Önmagam és Én -
csendben békülünk: én az Öreg, ... és a Vén.
Békülünk a múló id?vel, sorssal,
a görbül? háttal mint egy görbe bottal,
és csendben búcsút veszünk sok baráttól,
... végül búcsúzik az ember önmagától.
Így gubbasztok e maradék életen,
hisz nincs már, Ki megfogná reszket? kezem.
elmúlt rég, ... vagy nem is létezett talán:
a kétszer kett? valósága néz le ám.
Pest-Buda 2014. június 23.
