Laurens M.

(1952-)

Hogy ne legyen titok: a valódi nevem azonos az 1899‚-ben Nagyváradon született közismert kabarészerzőével, akinek számtalan ismert bohózatán nevetünk a mai napig.
Elődön tiszteletére (a jogi korlátokon túl) nem használom a Lőrincz Miklós nevet az írásaimnál.

Eljönnek az angyalok,
mikor éppen nem vagyok,
hoznak vigaszt végtelen,
mikor már nem kell nekem.

Hol voltatok angyalok,
mikor hittem: meghalok,
s megfagyok a közönyben,
elhagyottan a könnyben?
Fagyott lelkem örökre,
nem talált már örömre,
mert elveszett mindenem,
s nem hozták vissza nekem.

Hol voltatok angyalok,
mikor anyám lett halott,
vagy üvöltött gyermekem,
s magamat is megvetem.
Hitem váltott csömörre,
s nem találok örömre.
Elvesztettem életem,
hozzátok hát; Istenem!

Akkor,mikor nem vagyok,
eljönnek az angyalok,
s mikor nem is létezem,
vigaszt hoznak énnekem.

(Pest-Buda 2013. július 29.)

Mondd, miért gyújtod ránk a világot,
Te gonosz, hazug, pártos gy?lölet?
Mondd, miért nézed, közönyös arccal,
Amint testvér vadul testvért ölet?

Mondd, honnan e hatalmas utálat,
Mi elpusztít minden jót és szépet?
Mondd, milyenné válik így a jöv?nk,
Ha ily szennyessé vált már az élet?

Mondd, ki állítja meg e rothadást,
Mely az értelmet így lepusztítja?
Mondd, ki hozza el végre a tudást,
Az ?rület sebeit gyógyítva?

Mondd ki, hogy b?nös, aki testvért öl,
S félrelöki ?t saját testét?l.
Mondd, hogy érdemes hinni a jóban,
Tisztán szeretni hittel, s valóban.

Mondd ki, Uram, hogy b?nös, aki szít,
Ki testvérére vad kutyát uszít.
Mondjuk ki mind, hogy: Örökre vége!
Ma van a gy?lölet temetése!

Budapest, 2013. január 22.

Majd eldönti az utókor posztumusz,
Hogy költő leszek-e, vagy csak jó humusz.
Mert a kövér földnek mindkettő érték,
Még ha strófáim a gazok sem érték.
Ha szép virágai belőlem nőnek,
Akkor is hasznára válok e földnek.
Mert e földön mindegyik ember érték,
Ezt igazolják az isteni mércék.

A föld befogad majd mindenkit békén,
S nem tűnődik el jó vagy rossz emlékén.
Együtt lesz ott a bátor és a gyáva,
A zseni, s a tehetségtelen pária*.
Szabaddá válik ott szegény és fogoly,
Rögökké válik a lenéző mosoly.
Hol a föld lelkének lírája szárnyal,
Eggyé válunk majd a szülőanyánkkal.

Kaparj kutya, hogy megélj,
alázkodj meg a csontodért.
Nyald a talpát, ki neked lökte,
s lábával bele tiporta a földbe.
Hunyászkodj meg te gyáva féreg,
mert nálad azok is többet érnek.
Vén vagy te már az élethez is,
takarodj el, és ne itt nyüszíts.

Könyörögj Istenhez egy új ülepér',
mert abba rúg majd, kit felneveltél.
Lettél megalázott kivénhedt eb,
kinél a féreg is csak gerincesebb.
Új gazdák osztják most a koncot
nem tűrik a kivénhedt koloncot.
Az Ő vigyoruk felér zsebtől fülig,
még a spanyolviaszt is maguk szülik.

- Tiszteld jó Apád és szülő Anyád! -
Pofán köpik ez intés minden szavát.
A tíz parancsolatot semmibe véve,
a becsületszót kihányva szemétre,
tagadják elődeik kőbe vésett tanát,
sarkaiból forgatva ki, a hitnek szavát.
Mert arra büszkék, hogy a fejük üres;
minek a tudás, hisz kutyájuk is rühes.

Kaparj kutya, és csóváld a farkad:
eljött a jövőd, ahogy nem akartad.
Rágd a hústalan kiszáradt csontot,
örülj, hogy az új gazda fel nem koncolt.
Nem kell neked se ház se otthon,
ha nincs semmid, nincs aki kifosszon.
Hogy ugatni szeretnél néhanap?
Minek? Hisz szádban fog sincs, mi harap.

Kaparj kutya, ásd el a büszke múltat.
Kaparj csak, kaparj?
Míg újra beléd nem rúgnak!

Buda 2013. május 24

Feletted csak almafák ága,
ezen a földön jöttél világra,
e földön láttad meg a napot
itt élted meg a múló holnapot.
Hitted, hogy jó helyre születtél,
mert szerettek, és te is szerettél.
S nőttek ágaid mint az évek,
elmondhattad: Én sohasem kérek.

Ám növekvéssel jár a törvény,
hogy a nagyokat vonzza az örvény.
És vad felhők markába zárva,
fölötted az ég, már lárva-sárga,
S fád ágait cibálja vihar,
setét gyűlölet már napot takar.
Harag, árulás, csalfa hangok,
ágaid törik a gaz bitangok.

Recsegve hajlik fádnak törzse
s világ démonai fogtak össze,
hogy széjjeltépjék cafatokra
gyümölcsét, mi magvaid hordozza.
S tűröd fájdalmad a magokért,
az eljövőkért, a holnapokért.
A vihar úgyis belefárad,
meg fogod védni egyetlen fádat.

Számtalan vihart túléltél már,
erőt adott hited, s az lett a vár.
Falai fáid körbe vették,
zsenge gyümölcseit dédelgették...
És nőttek a fák cseperedtek,
küzdelmed magvai megeredtek.
S az idő szállt, feledve sorsod,
fáid gyümölcsét, testedben hordod.

Fölötted almafáid ága,
ezen a földön jöttél világra,
e földön láttad meg a napot
itt éled meg az elmúlt tegnapot.
S nőttek almáid, mint az évek,
elmondhatod:Többé már nem félek!
Vigyáztál hazádra, mint fádra,
s emelt fővel vársz az elmúlásra.

( Pest-Buda 2013. július 22.)