Szerzők » Laurens M. versei » 3. oldal
Laurens M.
(1952-)
Hogy ne legyen titok: a valódi nevem azonos az 1899‚-ben Nagyváradon született közismert kabarészerzőével, akinek számtalan ismert bohózatán nevetünk a mai napig.
Elődön tiszteletére (a jogi korlátokon túl) nem használom a Lőrincz Miklós nevet az írásaimnál.
Idő    Értékelés
Ugyan mitől is lenne rejtélyes
ez a csupasz és titoktalan világ,
hol a nők sem rejtik vágyaikat,
és tucat-árú lett már az asszonyiság.

Minek oda hit, álom és rejtély,
ahol csak a cinikus közöny arat.
Ahol penészlő árnyak matatnak
a rózsaszín, hulló vakolatok alatt.

Nincs mit - s főleg miért - megoldani.
A rébuszok világa letűnt ma már,
készen kapjuk instant álmainkat,
és a válaszokhoz sem kell többé tanár.

Rejtélyes világ? Ki hisz már benne?
Mindenre választ ad a pénz hatalma.
S a világ is csak addig létezik,
míg e "rejtélyes" hatalom úgy akarja.

M. Laurens: 2014-2026.
Beküldő: Lőrincz Miklós
Olvasták: 25
L VAGYTOK, ANGYALOK?
Ugyan áruljátok el nekem,
Hogy hol vagytok, Ti angyalok?
Merre kódorogtok olykor néha:
Mást is cserben hagytatok?

Hol vagytok, mikor a szomszéd néni
Megint egyedül sírdogál a gangon?
Mert a fia elment messzire,
S csak pár sor egy cetlin volt a pardon.

Hol vagytok, amikor a fiatal festő
- Ki hittel s őszintén művész akar lenni -
A pályaudvaron próbálja eladni a képeit,
Csak mert: enni szeretne, pusztán enni!

Hol vagytok, amikor egy lány a buszon
Próbálja elrejteni a karján a vörös foltot?
Nem azért, mert divatos a tetoválás,
Hanem mert bántották őt: aljas mocskok.

Hol vagytok, mert én nem látok itt senkit,
Csak a szürke betonban a repedéseket.
És nemcsak az utcákon, a falakban,
Hanem a lelkekben is pusztító réseket.

Ugyan, áruljátok már el nekem,
Hogy hol vagytok, Ti angyalok?
Merre kéne keresselek titeket?
Mert a hitem bennetek már elhagyott.

M. Laurens: 2026. február
Beküldő: Lőrincz Miklós
Olvasták: 31
(végső emlék a feledhetőnek)

Egy filléres másolat lóg a falon,
napszítta poros művirág az íróasztalon,
a zöld-penész már a küszöböt is elérte,
de nem tett semmit ellene, se érte.
Nagyra-törő álmai sohasem voltak,
ha lettek is volna: már régen elkoptak.
Család, gyermek, nyugalom volt vágya,
és egy szerető feleség, aki hazavárja.

Megnősült, dolgozott, s szinte már felejti,
a régi kis dobozt, mely emlékeit rejti.
Korok és ideológiák jöttek mentek,
határok tűntek el, s újak növekedtek.
Elrepült több mint hatvan év nagy-hirtelen,
Ő maradt ki örökké volt: a nincstelen.
Pedig temérdek dolog történt ezalatt,
miből egyetlen egy sornyi sem maradt.
Csak egy árva pókháló, az üres polc felett,
egy soha meg nem írt történet helyett.
- Ez marad majd utánam - gondolta,
asztalán a silány művirágot félretolva.

A vastag porban egy öreg toll hevert,
hegye régen látott már új verseket.
- Ha csekély tinta jutna még e tollba,
és papír is akadna tán a vén fiókba,
ez égi jel lehetne onnan nagyon fentről,
hogy a teremtőm tudni akar életemről.
Netán meg kéne írnom tanulságnak,
az utókornak vagy akárki-másnak,
hogy miként is maradtam örök senki:
kinek sorsát a történelem elfelejti.

Gondolataimat hadd rendezzem hát sorba,
hasztalan életem, most e tollba mondva:
Például, ha a születésemmel kezdeném,
valahol még az ötvenes évek elején...
Szóval a Ratkóban virradt rám a kék ég,
amikor asszonynak szülni volt kötelesség,
habár a szerelemnek is volt némi része,
egyszóval így történhetett meg, hogy
édesanyám ringatott szerető ölébe`.
Lettem hát, mint akkoriban oly sokan,
a háború után, tervszerűn s tudatosan.

És eltelt négy év, min nincs mit feljegyezni,
tanultam beszélni, járni, sírni s nevetni,
pelenkámat jócskán hátrahagyva immár,
Én jól ellettem volna, mint tóban a hínár:
de a történelem Dzsinn volt a palackban,
s ötvenhat máris ott dübörgött a falakban.

A Múzeum körúton laktunk akkortájt éppen,
sötét volt, és én a koksz tövében vacogva féltem,
mert szenes-pincénk mélyén kuksolt a család,
és mikor apámért feljöttünk, hogy haza hozzuk,
egy eltévedt géppuska golyó kis-híja el talált.
Nagyanyám a drága lélek, isten nyugosztalja,
a nyolcvanas években is a falban lévőt mutogatta.
Ő hitt benne, hogy ez, egy égi jel, isteni csoda,
unokája fejétől a kapualjban, kétujjnyira vágódott oda.
Képek, hangok villanások maradtak meg bennem:
kapunk előtt egy fölborult sárga villamos,
tankok csővel a falnak. Erre emlékeztem.

Négyévesen láttam először a méltóságos halált.
Túlélés ide vagy oda, Ő mégiscsak megtalált.
Szívizomgyulladás! Így szólt az orvosi verdikt,
piros kis-biciklim elítélve, ugrálást is megtilt.
Korán megtanultam hát, olvasni muszájból,
Így lett a képes mesekönyv az egyetlen barátom.
Hatévesen már nagy hangon böngésztem,
írni még nem tudtam, csak firkálni: de szépen.
E tudással kerültem hát az első iskolámba,
vastag komor téglafalak, nap se nézett rája,
első-osztályos lettem a Cukor utcába’. -

Gondolataiban már az első fejezetig jutott,
papír is akadt kezébe, mit egykor eldugott.
De a kalamáris kupakját csendesen emelve,
réges-rég beszáradt tinta várt az őszülő fejre.
Hiába van pár megsárgult papír a vén fiókba’,
az égi jel most elmaradt: nincs tinta a tollba...

Hát, így maradt Ő végül egy elfeledett senki,
kinek sorsát a történelem fel sem jegyzi.
Maradt a művirág, pókháló az üres polc felett,
e soha meg sem írt: végső történet helyett.

Pest-Buda 2013-2026.
Beküldő: Miklós Lőrincz
Olvasták: 24
AZ ÚR:
”Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen.
Év-milliókig eljár tengelyén,
Míg egy kerékfogát ujítni kell.”

A KÖLTŐ (napjainkban):
Már megbocsásd Uram, hogy szólok,
de akad itt néhány ugyancsak rossz fog.
Engedelmeddel, ím bejelenteném,
lévén a gép még garanciális lenne:
nem úgy, mint e szedett-vedett költemény.

Szóval, itt van például a gazdag fog maga,
szerinte a kenő pénznek semmi szaga.
Sőt, muszáj a forgáshoz, hogy géped menjen:
a szegény fog pedig örökkön kenetlen.
Bocsásd meg nekem Ó Uram:
e két fog sehogy sem pászol a Te gépedben.

Aztán, itt van még, a jog és az igazság,
gyakorta elakadnak, oka talán gazság:
esetleg ... kisebb tervezési hiba lehet?
Uram, e kettőt közös tengelyre raktad,
ám együtt forogni, az Istennek sem akarnak.

AZ ÚR:
”Be van fejezve a nagy mű, igen.
A gép forog, az alkotó pihen."

A KÖLTŐ (napjainkban):
Forog, forog Uram, de nem mindegy, hogy, hogy.
Ideje lenne rajta ezt-azt megigazítanod.
Lazul a tisztesség, lötyög a becsület,
Egyesek úgy vélik nincs is semmiféle gép,
és akad itt még jócskán egyéb tünet.
Az évmilliókból alig telt le pár ezer,
a burkolat sok helyt önmagától nyaklik,
itt-ott mintha' fegyverropogás hallik:
gépészed pediglen, remegve bújik el.

ANGYALOK KARA:
„A nagy ég áldása rajtad!
Csak előre csüggedetlen;
Kis határodon nagy eszmék
Fognak lenni küzdelemben.”

A KÖLTŐ (napjainkban):
Nagy eszmék, nagy eszmék,
kis határok, meg küzdelem,
Angyalaim, ez mind-mind szép,
de dolgos kéz nélkül,
a fejünkre rohad majd a gép...

Megtettem hát panaszom Uram!
Angyalaid ma délutántól estig várom,
ha javíthatatlanná vált már a nagy mű,
küld el kérlek a megadott címre:
csereutalványom.

Pest-Buda 2016. június 24-29.
Idézetek: Madách Imre – Az ember tragédiája
Beküldő: Miklós Lőrincz
Olvasták: 18
Mindenkinek szüksége van
egy őszinte segítő kézre,
s hogy valaki azt súgja neki,
hogy megérti: és megérte.

Mindenkinek kell valaki,
hogy néhanap mellette álljon,
még ha pusztán lélekben is,
de kérő keze: rátaláljon.
Egy meleg hang akár egy kéz,
a magányban olykor jó lenne,
hogy fájó, rémült lelkünket,
testetlenül is: átölelje.

Mert elkél a bátorítás
annak is,ki látszatra erős,
mert szerető gyengék nélkül,
céltalanná válik minden hős.
Mindenkinek hinnie kell
önmagában s mindenki másban.
Mindenkinek kell a remény,
egy szebb és élhetőbb világban.

Mert neked is szükséged lesz
egy őszinte, segítő kézre,
aki füledbe súgja majd,
hogy röpke életed: megérte.

Pest-Buda 2016. augusztus 31.
Beküldő: Lőrincz Miklós
Olvasták: 37