Debreceni Zoltán - Vasmadár töri meg a csendet...

Elmerengek a néma pusztaságba.
Boldogan nézek a zöldellő határra.
Bokrok leskelődnek nézik a hegyeket.
Eltüntek az égről nincsennek fellegek.

Néha egy repülőgép töri meg a csendet.
Nagy morajjal a határ fele mennek.
Elcsendesedik szép lassan az ég.
Madarak dalolnak az égen szanaszét.

Képen vágott, arcon köpött
mérget szóró gyilkos jelen.
Megmerítkeztem a múltban,
kérve Istent, hogy más legyen.

Emlékszem egy szebb korra,
mi tán örökre elveszett,
igen, volt egy boldogabb kor,
mit jelen múltja elfedett.

Nagyon ködös még a jövő
telve bújó félelmekkel,
hajlott fejjel áll egy virág,
hittel festett levelekkel.

Sosem vágytam én palotára,
csak egy takaros szép kis házra.
Békére vágytam és nyugalomra.
Boldogan sélálni veled a pusztaságba.

Ez a világ rothadt alma,
bűnök sötét birodalma.
Rút férgek rágják a testét,
ez fogja okozni vesztét.

Teremtsünk hát új világot,
ültessünk sok szép virágot.
Szóljon a dal szeretetről,
Isten int ránk odafentről.

Megfogva paripáját a hős vitéz
körbenéz az átokülte tájon,
mióta látta eltelt bő tíz év,
látására szíve sajdul fájón.

Ezt a szent földet ment megvédeni
sakálfejű gyilkos hordák ellen.
Rég megfakultak az emlékei,
de most visszakúsznak lassan, csendben.

Itt érte őt az első szerelem,
boldogság virága nyílt ki néki,
mit leszakított a veszedelem
azt hitte nem tud nélküle élni.

Távol otthonától vérben gázolt
kőabroncs ejtette fogul szívét,
de most már épp eleget harcolt
újra érzi a szabadság ízét.