Miért hagytuk, Uram - kérlek mondd meg nekem -,
Hogy az ember, embernek farkasa legyen.
Hogy éhezzen, és haljon az, aki gyönge,
Megalázva, emberségben meggyötörve.
Hogyan viseljük el most e gyalázatot:
A sárig görnyedt hátat, s vak alázatot.
Mondd, hogyan nézünk majd bele a tükörbe,
Melynek képe igaz és nem holmi görbe?

Mondd, vajon mit tehetnénk önmagunk ellen,
Hogy ne torzuljon a valóság és jellem.
Hogy éhezők ne keljenek ismét útra,
Gyermekeink gyomra ne korogjon újra.
Mondd hát, Uram, Te még mindig hiszel bennünk?
Bennünk, kik téged tagadva elfeledtünk?
S kapunk-e még vajon megbocsájtást érte,
Ha megalkuvásunk az élelem bére?

Mondd uram, lehetünk ettől még emberek
- Kikben a hit apró szikrája szendereg -,
Ha nézzük véreink végső szenvedését,
Hogy étekért adja gyermekünk a vérét,
Télvíz idején megfagynak a szegények,
És szeretet helyett vak gyűlölet ébred?
Uram, Atyám, miért hagytuk - mondd meg nekem -,
Hogy ember az embernek farkasa legyen.

( Pest-Buda 2013. február 4.)

Történelmünk a miénk…

(leoninus csokor)
Évszázadokban nem azért maradtunk életben, mert könnyű... de azért, mert régi, korhű!
Évszázadokban csak jöttek a tatárok, utána törökök… tovább éltek platánok...
Évszázadok, mindig élt a ’kard ki kard’! Következő lovasrohamot átéltük, fanyart...

„Gyümölcséről ismerszik meg a fa” ... századokban vagyunk ujratermő gyümölcsök úja!
Nem voltunk időjárás ellen, jobb híján használtunk esernyőt... újra! Kard meg hadd pengjen!
Voltak tendenciák, hogy a vihar leverte gyümölcsöket... leeresztettük redőnyöket.

Volt a török időben, mikor csak kétmilliónyin maradtunk… tovább folytattuk harcunk.
Megmaradást hitünk, akarásunk segítette, majd életet is hit, csak segítette.
Az ily’ vad időkben, volt, hogy lovunk is alig volt, de vihart mind legyőztük, már mind múlt volt.

Mint az ujjak között pergő homok, az évek úgy fogynak, de nekünk ezek nem lomok.
A homokot visszatöltjük a homokórába, így aztán hit nem vész, mint a homok…
Homok pereg, az idő halad, évek homok… az elmúlt óra a múltban nem homok?
**

(Bapeva)
Élünk,
Jön idő.
Tatár-török,
Harcban megállunk.
Platánfa árnyat ad.
Kard suhog, mi kitartunk,
Hitünk óráját őriztük.
Évek, mint homok szétperegnek.
Vihar lever, de újra sarjadunk,
Megmaradásunk örök, mint századok.

Vecsés, 2022. május 19. – Siófok, 2025. szeptember 2. Kustra Ferenc József – írtam: leoninusban. A bapeva, Gránicz Éva szerző-, és poétatársam munkája.

Ajánlom e sorokat… mind a magyarnak!

Ország ez a hely... de kicsi,
Elvették, megmaradt pici.
Mi azonban itt élünk,
Igyekezzünk, ne féljünk.
Fogjuk meg egymás kezét,
Tegyünk meg mindent ezért.
Keményítsük a szívünket,
Fogjuk össze erőinket!

Ne engedjük át ezt az ugart,
Ne engedjük veszni a magyart!

Jöjjön elő a nemzeti tudat,
Hazánk előre, csak ezzel halad.
Egészséges nemzeti érzés kell,
Erősítsük jövő nemzedékkel.

Fogjunk össze… mind a magyarok,
Legyen tietek ugarotok!
Legyünk sorsunk kovácsa,
Hajtson minket szép haza.

Ne engedjük át az ugart,
Ne hagyjuk veszni a magyart!

Vecsés, 1997. február 14. - Kustra Ferenc József -

Esküvőtök van, és legyen boldog éltetek,
Sokasodjatok, ez megszépíti létetek.
Szeressétek egymást, őrizzétek boldogságot,
Most ünnepeljen a násznép is, jó mulatságot!

Vecsés, 2015. május 15. Kustra Ferenc József – íródott: Szőke Zsuzsanna, poétatársam öccsének az esküvőjére… felkérésre!

Jó lenne nagyon gazdagnak lenni
Akkor világgá lehetne menni…
Elmennék messze és erre-arra
Végül be is bújok egy sírhantba...

De addig bejárnám a világot,
Élményt gyűjtenék, éltető lángot.
Szórnám a pénzt, ha olyan sok volna,
Meg adnék is... volna lelkem nyugva…

Vecsés, 2015. január 2. -Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.