Istenem, Istenem adj nekünk békét,
imádkozzál érettünk szegény Magyarokért.
Add, hogy a hazánk szabadon élhessen,
add, hogy a szeretet győzedelmeskedjen.

Imádkozzál Istenem értünk a hazánkért,
legyen ez az Ország, örökké csak a miénk.
Legyen szabadsága a népnek, hogy
gyermekeinknek legyen hol élnie a jövőben.

Legyen Magyarország a béke jelképe,
legyen szabadság, szeretet és otthona a népnek.
Istenem adj nekünk erőt, hogy ne adjuk fel,
mert ez az Ország csakis a népnek az élete.

Hegyek ormán nőnek a hazafi virágok, ők ott a világlátók.
Sok köztük a hófehér, mik messze rikítók, többiek sorba állók…
Hegyek ormán nőnek a hazafi virágok, ők ott a világlátók.

Magyarország a hegyeinknek is hazája, onnan végtelen a látása,
Nézi akár, mármint; Dunát vagy fővárosát, igy látja sok forgalmas hídját…
Magyarország a hegyeinknek is hazája, onnan végtelen a látása.

Vannak a látókörükben különféle rónák, meg azokon gulyák s legelők,
Fölfelé is tekintenek és mit állandón látnak… repülők folyvást röpködők…
Vannak a látókörükben különféle rónák, meg azokon gulyák s legelők.

Gellért hegyről láthatják országunk házát, hol képviselik a hazát,
Büszkén és meleg hegybensővel élvezik… létünk határtalanságát…
Gellért hegyről láthatják országunk házát, hol képviselik a hazát.

Az idő elszáll, el tova... percek robognak, meg nem állnak soha
És nem tudni van-e csoda... de ne vesszen el a magyarság soha…
Az idő elszáll, el tova... percek robognak, meg nem állnak soha.

Vecsés, 2025. július 17. – Kustra Ferenc József- írtam: a hazaszeretetről… 3 soros zárttükrös versformában. Olvasni úgy kell, hogy először, az első és a 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így jön ki a vers gondolatisága.

Szép Magyar hazám árnyas dombok ölén,
Zselic lankáin szellő rebben szelíden énfelém.
Rőt avar suttog hőseink nyomán,
Rónán délibáb ég a nyári nap alkonyán!

A Dunán fátyol ül, a lassú, kék idő,
Emlék száll, mint könnycseppben úszó mező.
Bércek vállán alszik a Kárpátok dala
Turulmadár szárnya alatt, mint védőangyala.

Piros, fehér, zöld szívünkben lobog,
Valahol az égen ránk hajolnak a csillagok.
Isten karja átkarol, ha elfogy már az út,
Magyar Hazánk Nemzet, s bennünk él a múlt.

Hadak útján, künn a fájó némaságban
Tengernyi csillagként hullik majd alája.
Vérpiros az alkony, s oly tiszta az álom,
Árpád fiai mi vagyunk s maradunk e tájon.

Ugar feketéjén némán áll a kereszt,
Feszület a vén határnál száz imádságot ereszt.
Hitünkben védő oltalom a kar,
Ha szél fú is a bérceken, a szívünk meg nem hal.

Zúg a szellő halkan, mint egy ősi dal,
Hunok árnya lép a ködben, s a múlt megszólal.
Bölcsőnk e föld, s ha eljön majd a vég,
Halni is csak így tudunk - igaz Magyarként!

Valahol a dombok mögött még szólnak a harangok,
Könnybe fúl a feszület, de megőrzi a tegnapot!
Árnyas erdők rejtekén egy régi dal vezet,
Bölcsőnk fölé hajol a csend, s megőrzi e Nemzetet.

Kárpátok ölében egy szelíd fény kigyúl,
Átkarol egy népet, mely nem száll el, csak megújul.
Csillagok közt írva áll: ki hű marad, az él,
Kárpátoknak karja véd, míg ajkad Magyarul beszél.

Szép Magyar hazám, ha el is takar a fátyol,
Valahol a csillagok közt mégsem leszel távol.
Bércek, dombok, rónák, mind egyetlen imánk:
Magyar szívvel élni és halni - ez a mi Hazánk!

(Tiborc újkori sirámai)

Hej kelmed pedig mit pöffeszkedik feszt ott fenn,
és pocsolja nekünk az észt rocska-szám itt lenn.
Kelmed még a csicset csak jó anyjánál szopta,
mikor mi izzadtunk e földön robotolva.
Lám fent cifrálkodik most a soktornyú házban,
flangál a sok-sok tudás fölösen agyában.

Nem segít kenden a szűr s rajta holmi pityke,
amit kend ott hablatyol, az csak tized icce.
Kortyintásnyi ige a lenti valóságból,
szüzesség nélküli párta egy puszta vágyból.
Álmában pendely s zsindely kuszálódik össze,
varjún látott dolmány s hárász vár törökre.

Kend magyarabb tán még holmi Árpád fiánál,
zavarja az élet: beljebb nem lát orránál.
Lenézi a parasztot, szavát meg nem érti,
fertály s fortély szavak közt agya menettérti;
s tyúkjainknak csicseit szorgosan keresve,
rükvercbe kapcsolt a világtörténelembe’.

( Pest - Buda 2014. november 30.)

Feletted csak almafák ága,
ezen a földön jöttél világra,
e földön láttad meg a napot
itt élted meg a múló holnapot.
Hitted, hogy jó helyre születtél,
mert szerettek, és te is szerettél.
S nőttek ágaid mint az évek,
elmondhattad: Én sohasem kérek.

Ám növekvéssel jár a törvény,
hogy a nagyokat vonzza az örvény.
És vad felhők markába zárva,
fölötted az ég, már lárva-sárga,
S fád ágait cibálja vihar,
setét gyűlölet már napot takar.
Harag, árulás, csalfa hangok,
ágaid törik a gaz bitangok.

Recsegve hajlik fádnak törzse
s világ démonai fogtak össze,
hogy széjjeltépjék cafatokra
gyümölcsét, mi magvaid hordozza.
S tűröd fájdalmad a magokért,
az eljövőkért, a holnapokért.
A vihar úgyis belefárad,
meg fogod védni egyetlen fádat.

Számtalan vihart túléltél már,
erőt adott hited, s az lett a vár.
Falai fáid körbe vették,
zsenge gyümölcseit dédelgették...
És nőttek a fák cseperedtek,
küzdelmed magvai megeredtek.
S az idő szállt, feledve sorsod,
fáid gyümölcsét, testedben hordod.

Fölötted almafáid ága,
ezen a földön jöttél világra,
e földön láttad meg a napot
itt éled meg az elmúlt tegnapot.
S nőttek almáid, mint az évek,
elmondhatod:Többé már nem félek!
Vigyáztál hazádra, mint fádra,
s emelt fővel vársz az elmúlásra.

( Pest-Buda 2013. július 22.)