(3 soros-zárttükrös, önrímes)
Ó, ember, mond ki vagy és hová tartozol?
Ha senki nem vagy, úgy mond hová tartozol?
Ó, ember, mond ki vagy és hová tartozol?
*
(Septolet)
Ó, énbennem
Van félelem,
Nincs értelem…
Bűnös késedelem?

Jelenben ész
Jövőt remélsz,
Múlttól félsz?
*
(Senrjon)
Múltad nélkül semmi vagy,
Legföljebb csak bús, kivagyi vagy…
Öntagadó vagy!
*
(3 soros-zárttükrös)
Ha nem lenne múlt, biz' nem születtél volna meg,
De megszülettél, így tenmagad vagy fergeteg…
Ha nem lenne múlt, biz' nem születtél volna meg.
•
Jövőbe menni minek, ha nem is tudod megfogalmazni?
Múltból fakadsz! Identitásod nem tudod megfogalmazni?
Mi vagy Te? Születésekor már el is veszett ember?
Szedd össze magad, légy élő múltadból való ember!

(Anaforás, 3 soros-zárttükrös, önrímes)
Ember! Ne bámulj csak visszafelé, mert nem arra mész!
Ember! De tartsd a szemed a múltadon, mert onnan mész…
Ember! Ne bámulj csak visszafelé, mert nem arra mész!
*
(Bokorrímes)
Ember! Légy ember, állítólag annak születtél.
Ne degradáld magad, balga, ha már ember lettél!
Tudd a konkrét helyed, ha már a Földre születtél!
*
Emberfia, légy inkább alapos, pedáns, mélyen hova tartozó,
Ne higgy az olyannak, ki erős erények híján, vadul szajkózó!
Emberfia járd a magad botladoztatón rögös útját, fáradhatatlanul,
Ne állj be tömege-sorába csak, hogy mégse láss semmit, végeláthatatlanul.

(3 soros-zárttükrös, önrímes)
Te oktalan, identitás hiányos utad, illatos út a semmibe…
Légy ember, tartozz jó-öreg identitásodhoz, ne higgy nékik semmibe…
Te oktalan, identitás hiányos utad, illatos út a semmibe.

Vecsés, 2021. február 27. – Kustra Ferenc József - az identitás megléte vagy hiánya is dolgozik…

Nem sorolhatom itt az összes
Magyar Nagyot
Így most előttük fejet hajtva
Alázattal mindenkit kihagyok.
Bízom megbocsájtják ezt nekem;
Hiszen példaképeink lettek az életben.

Lelkükből elvetett mag
Csírái lettünk,
Kik költeményeikben
Haza-szeretetet leltünk.
Késztetést -
A nyelvet, mint stafétatollat,
Emeljük ,visszük az ősi szózat
Dicsőségét.

Nincsen szebb és zamatosabb,
Hozzája hasonlatosabb.
Nagyjaink elme-kincse
Utódok büszke értéke!
Őrizzük!-
Az anyanyelv szent oltárának
Katedrálisában.

A gyermeknek e nyelvet add örökül,
És Kivételes lesz sokak közül!
A haza lehet változó,
De a nyelvvel összetartozó
Minden Magyar!

Dicső múltnak gyökeréből
Sarjadnak még cserjék
Ó-anyának hűs árnyékát
El nem felejtették.

Sejtek szintjén szeretete
A génekbe lett táplálva
Mindegy neki milyen földből
Jön elő a hajtása.

Virágzik még sok-sok réten
Szép nyelvének zamata
A magyarrá lett hű szíveket
Ősi forrás táplálja.

Hazafiak vére gyógyír
Hősök lelke manna
A nemzetnek igaz sarja
Nyelvét el nem hagyja.

Ó, te ragyogó áprilisi nap,
Ó, ti nagy, határt szabó Kárpátok!
Ó, de várjuk, hogy ránk süssön a nap,
Ó, de szeretünk, magas Kárpátok...

Szemgyönyörködtető... így a medencéből nézni,
Az ölelő Kárpátok, magas, büszke ormait...
Olyan lélekemelő a Kárpát-medencében élni,
És visszaidézni... szeretett haza évszázadait.

Vecsés, 2013. március 27. – Kustra Ferenc József

Rég volt már, de milyen régen
Mikor a sparhelt mellett a kis széken
Öreganyám mesélt nékem nehéz életéről,
Gyermekkoráról, s a család keservéről.

Az ablak mint egy mozivászon -
Jött a sok színeskép, ma is látom.
Fantáziám a szemébe, szívébe bújt;
Így láthattam, ami szerencsére elmúlt.

Kertünkben a diófa már száz éve ott állt;
Átutazott mégis többször ország határt.
Kétszer égett életében ez cudar nagy világ,
Mást se kívánt, csak együtt legyen a család.

Előbb német katonák vertek tanyát náluk,
Majd orosz gránáttól repedezett házuk.
A jószágot elvitték, mert a fronton enni kell,
Kis krumpli mi megmaradt, beérték ennyivel.

Volt hogy a tányérba olykor más is bekerült;
Megesett az is, hogy az éj leplével menekült.
A fél falut, mint a marhát beterelték vagonba,
Ez volt a magyarnak a béke kollektív jutalma.

Bűnösnek pecsételt emberek lettek,
A mai napig elnézést senkik sem kértek.
Hánya-vetett sorsuk ötvenben ért véget
Mikor az apám ősei telkén új házat épített.

Két szoba, s konyha- mind elfértek benne,
Három generációnak otthona lett végre.
Ki becsülettel dolgozott,szerényen élhetett,
És nem volt hogy a család napokig éhezett.

Az elődök közt voltak kik életüket adták,
Nagyanyám csendesen hordozta fájdalmát.
Örült hogy unokái most békében élhetnek,
Ha a gyomruk megéhezik kenyeret is kérhetnek.

A jóistent áldottuk, szűzanyát kértük esdekelve,
Nagyanyámmal minden este imátkoztunk térdepelve,
Hogy kegyetlen sors senkire se várjon már
Hiába van a haza a határ túloldalán.

Régen elment, fenn nyugszik csedes békességbe,
De itt lakozik bennem is, a szívem melegébe.
Egy-egy szava fülembe cseng szinte most is hallom
Hitünkben a jó isten mindnyájunkat áldjon.

(Nagyszüleim emlékére,kiket a ll.v.háború után deportáltak Csehországba munkára, mint sok annyi magyar családot a kollektív bűnösség szellemében.)