/Ima/

Aki dalolsz a némaságban,
Tanítasz bennünket hangtalan,
Fény - értelemre vezess csendben,
Hogy léptem mindig jót reméljen.

Útjaimon hadd tanuljam meg,
Más céljában mi rejtezik meg.
A kezem legyen szelíd, nemes,
Érintése gyengéd és kegyes.

Nyelvem hadd szóljon tiszta hangon,
Lélekből, ne haragból, bántón.
Ne ítéljek senkit könnyelműen,
Engedd, hogy én csak figyeljek csöndben.

Ne hagyd, hogy fájdalmakat hagyjak,
Legyek forrása, napnak, dalnak.
És ha majd egyszer hazatérek csendben,
Helyettem tovább csak az Ének éljen.

Siófok, 2025. május 23. - Gránicz Éva - Írtam: Ausztrál őslakosok ima-éneke alapján.

Ha Isten itt élne közöttünk, nem vennénk észre.
Nem szórna fényt, nem hordana arany palástot se.
Lehet, hogy épp a boltban sorban állna,
Mögöttünk egy kifliért várva.

Nem lenne glóriája, se komoly hangja,
Mikor kiabálunk, ő csak hallgatna.
És talán akkor is bizakodna,
Ha mi már rég nem hiszünk magunkba?.

Nem tenne csodát, de ott lenne mindenben...
Mosolyban, pillanatban, tettekben...
Egy kézfogásban, egy halk bocsánatban,
Egy padon felejtett meleg kabátban.

Egy kis házban lakna a falu végén,
És dolgozna gondosan a virágos kertjén.
Játszana a gyerekekkel mezítláb a sárban,
Egy padra szívet vésne,
halkan, titokban.

Nem szónokolna, csak lenne egyszerűen,
A mindennapokban, csendben, türelemben.
És észre sem vennénk ha elmenne innen,
Csak éreznénk, hogy valami hiányozna... mélyen, a szívünkben.

Siófok, 2025. április 21. Gránicz Éva: irtam a Húsvét hétfőre.

Miért jó az, ha tűző nap süt, és
s ronggyá égeti bőrödet
vad melegével, s izzadtságcseppek
képeznek rajta gyöngyöket?

Mért nem tud végre adni az Isten
egyszerre annyi meleget,
amely nem éget, felmelegít csak,
s messzire űzi a hideget?

Miért kell oly sokszor fagyban, hóban
dideregni, s az hogy lehet,
hogy míg te fázol, mások henyélnek,
s mégis övék a tisztelet?

Miért kell mindig egyeseknek
annyit szenvedni más helyett?
Miért nem szeret egyformán Isten
minden anyát, és gyermeket?

Miért nézi a szenvedésünk?
Mért büntet minket ennyire?
Hiszen nem tettünk semmi rosszat,
csak azt szerettük, kit nem lehet.

Oly sok védtelen, ártatlan gyermek
szenved ok nélkül. Istenem!
Mért nézed végig szenvedésük,
ha a hatalmad végtelen?

Mért nem ott mutatsz égi fényt fel,
hogy meglássák azt a kis jelet,
mely hozzád vezet, hisz benned bíznak!
Mondd? Most merre vagy? Istenem!

Ne engedd azt, hogy ártatlan gyermek
bűnhődjön annyi rossz helyett!
Gyógyítsd meg őket, s azt hívd magadhoz,
ki nem érdemli az életet!

Mondd Uram! Mért nem adsz a tövis mellé rózsát?
Nem bírom már, ha az ujjaimat szúrják.
Mért puszta zöldet adsz, ha terem virág is,
s pompázó színekben ontja illatát is?

Tudod: a tövis már százszor szúrta ujjam,
s minden vércsepp olyan, mintha könnyem hullna.
Minden vércsepp, mely az ujjaimon csordul,
ezernyi könnyet rejt, mely lelkembe fordul.

Szeretném érezni a rózsa illatát is,
akkor is, ha szúr és akkor is, ha fáj is.
Most akarok én is színekben pompázni,
hiszen odalentről nem fogom már látni.

Most terítsd elém az illatos szirmokat,
hisz a koporsómra már hiába szórnak.
Szeretnék örülni minden kis virágnak,
egészen addig, míg koporsóba zárnak.

És ha eljön egyszer az utolsó óra,
rózsák közt térjek majd végső nyugalomra.
Szórjátok síromba! Had múljon el vélem
ott, hol megtalálom lelki üdvösségem.

Áldott legyen az ünnep a földön,
s legyen mindenhol friss kenyér,
áldott legyen az Úr, ki leküldte
hozzánk egyszülött gyermekét.
Áldott legyen ki az éhezőknek
akár egy szelet kenyeret ad,
ki ebben a züllött, gonosz világban
mindenekfölött ember maradt.
Áldott legyen az otthon, hol élünk,
s érezzük jobban melegét,
maradjon mindig, minden időkben
meghitt, kellemes menedék.
Hol halkul a szó, és csitul a lélek,
s szinte már csak a csend beszél,
hűvös nyugalmát hintve széjjel,
melytől édes a pihenés.
Legyen a szó most csöndes, csitító,
s meghittebb minden ölelés,
had érezzük, az ünnepek fényét
mely meleg sugarát szórja szét.
Maradjon belőle minden napra,
s olyan legyen az ébredés,
mintha mindennap ünnep lenne,
hiszen az élet oly nehéz.