(sorok és gondolatok az utolsó százból)

A történelemnek gúnyos búcsút intve
elhaladt mellettem a sorsom: legyintve.
Taposott cipőin billegve, nyögve-sántikálva,
eltűnt a sarkon, maga is füstköddé válva.

Csend van:
A némaság marokként fojt mindent,
senki sem nyomja le többé a kapukilincset.
A székek némák, nincs se taps, se nevetés.
Nincs itt, csak egy vén bohóc... és a feledés.

Végtelen körút az élet, e bomlott, őrült szerkezet.
Horog vonszolta fatönk, a sötét, vak semmi felett.
S mint elaggott kerekek: örökkön és újra
terhünket cipeljük a sárral bélelt útra.

Vak vagyok:
e setét világban, hol nincsenek fénylő napok,
hol nincsenek soha kérdések,
se nyugvást adó válaszok.

Sorsom elhaladt mellettem legyintve,
- saját történelmének végső búcsút intve -
és egy elhagyott,
szélfútta hárfán az enyészet görbe ujja játszik.
Elszállt rég a büszke Főnix:
többé már emléke sem látszik.

Pest - Buda, 2014. május 26.

Ha leszáll az est, magamra húzom az éj sötét paplanát,
Bekapcsolom éjjeli lámpám, az égbolt sok-sok csillagát.
Fejem alá húzok egy nagy marék szénát,
Magamnak dúdolom a vándorok dalát.

Vecsés, 2012. szeptember 23. – Kustra Ferenc József- Írtam: önéletrajzi írásként.

Torkomba szorult valaha egy ember.
Sem kiköpni, sem lenyelni nem tudtam,
kiszáradt torkom szorongatta vadul,
ha olykor önmagamnak is hazudtam.
Mert:
A torkomba szorult valaha egy ember,
ki mindig őszinte és sohasem kertel,
hangszálaim között él, idebenn a torkomban,
csendben meghúzódva, olykor letorkoltan...
Mert:
A torkomba szorult valaha egy ember.
Egy nálam méltóbb és igazabb lélek,
ki bízik igazságban, emberségben, hitben:
Kit megváltásomra küldött a teremtő Isten.

Fenn ül a csúcson a nagybetűs KÖLTŐ,
hadd lássák alant, mily iszonyú fennkölt Ő.
Parnasszus csúcsán fagytól kék fenékkel,
hiúságból tákolt fészkén: tojásain fészkel.

Parnasszus magos csúcsán egyedül ülve,
hódol néki a sok tintanyaló "középszerű csürhe".
S ha bárki halkan-rebegve kér tőle egy pontot,
torkára fagy a szó, úgy érzi: mindent elrontott.

Saját koszorúja önnön zsenijéből tör elő,
ha már a kövek közt babérlevél sehol se nő.
Lírája olyan elvont, fényes, hogy párja sincsen.
Nem is ember... Ő már-már szinte maga az Isten.

Mert a mi Parnasszusunk már csak ilyen,
az önjelölt zsenire néznek fel sokan irigyen,
ki e földi lét vonzását maga mögött hagyva
lebeg, saját nagysága tudatába belefagyva.

(Föld bolygó 2012. augusztus 12.)

***
Mindenféle hasonlóság keresése merő fikció.
Mindazonáltal a véletlen egyezésekért a szerző
nem vállalhat semminemű felelősséget!

Oly korban írom meddő soraim,
Mikor nehéz már költőnek lenni,
Mert a mosoly eltűnt az arcokról,
És nincs ok többé már énekelni.
Mikor sajgó szívvel nagyon nehéz
Az arcokra boldog mosolyt csalni,
Mikor a reménység már ködbe vész,
És a kék madár is készül halni.

Szerető szívvel és tiszta fejjel,
Sziklányi teher ma hittel szólni,
Harcolni egyetlen árva tollal,
Felállni és másokért dalolni.
Költőnek lenni nagy felelősség,
S kinek erre vetemedik tolla,
Sosem írhat le többé hazug szót,
Mert hitelének gyilkosa volna.

Nem bújhat el gyáván szemlesütve,
Agysejtjeit mindentől elzárva.
Nem futhat félelmében világgá,
Nyüszítve, a Jóistent gyalázva.
Ha igazi költő akarsz lenni,
Légy kész harcolni egyetlen tollal.
Felállva, csak másokért dalolni,
Vagy küzdeni körömmel és foggal.

Mit nekünk bősz óriások hada!
Mi költők akarunk végre lenni,
És nyakas módon újra meg újra,
Dicsőként szélmalomharcra kelni.
Ha széjjeltépik is olykor versed,
Mégis érdemes költőként élni.
A tollforgatók sorsa s élete,
Küzdeni a jóért és remélni!

Pest-Buda, 2013. február 8-10.