MÁTRAFÜREDI KÁPOLNA
Írta: Poór Edit

Ó, gyönyörű kápolna,
Oly vonzó barokk stílusa.
Park közepén emelkedik,
Keresztelő Szent János nevét viseli.
Áldásos tiszta légköre,
Érződik szentek itt léte.
Kápolnával szemben Jézus keresztje,
Harangszó szólít a misére,
Alázat, szeretet kíséri a hívőt be.
Méltósággal jelenik meg az Úr,
Kísérik őt angyalok szolgálatul.
Megtelik a kápolna,
Tiszta érzés világával,
Bent ülő hívőket tölti fel,
Isten utáni vággyal.
Véget ér a mise,
Lelkek imádsággal telve.
Angyalok serege,
Kísér az úton hazafele.

Lopakszom...
Lopakszom és fülelek,
meghallom, az üzenet
lassan egyre közelebb ér,
s körbefog...
Émelyítő kacagás csupán?
Vagy rohanás egy érzelem után?
Csukd be a szemem,
hadd érezzem, amit érezni akarok,
amit minden alkalommal tenyerembe adtatok,
s én mohón utánanyúltam...
Feledtem a jövőm, a múltam.
A jelenem kell, hallani, s
minden pillanatát átélni Veled.
És csak tudd,
ha elmész, én is elmegyek...

Ti biztos azt gondoljátok milyen könnyű,
melyen egyszerű írónak lenni.
Tévedtek barátaim!
Nem könnyű írónak lenni mert sokat kell tanulni.
Ismerni kell a meséket mert az élét mese.
Meg kell tanulni álmodni,
mert bizony az élet álom.
Meg kell tanulni történeteket írni,mert az élet minden perce egy történet.
Meg kell tanulni prózát írni akár a verset.
Mert csak az tud jó prózát írni. Aki az életét egy négy soros versben is le tudja írni.
Tudni kell párbeszédet,sőt útleírást írni stb.
Egy írónak meg kell tanulni hétköznapi emberként élni,
meg kell tanulni szemtelennek lenni.
Mert az élet nem jótékonysági intézet.
Nagyon sokat kell tanulnia aki írásra vetemedik.
A fene sem tudja még mi mindent kell tudnia. De minden kell tudni az már biztos.
Tudnia kell az élet véges és ajándék,
hogy időben írja meg az írni valóját mert neki is meg kell halni.
Szembe kell nézni még élőként a halál fogalmával és ezt megírni a népnek.
Mert a népnek kell írni.
Hiszen a fiókban megsárgulnak megfakulnak az íratok,azokat szellőztetni kell.
Akár reggelente a hálószobát.

Sorsod nyomor és szenvedés volt,
Siker, öröm elkerült téged.
Éhezve, fázva botorkáltál,
Utat kereső kósza lélek.

Egy nap szemed a napba nézett.
Színeket láttál, csodaszépet.
Könnyezve, sírva leborultál,
Már tudtad mi a küldetésed.

Festeni ami benned lángol,
Utat adni égő tüzeknek.
Megszállott hittel, forró szívvel
Átadni mind az embereknek.

De a a világ nem értett téged,
Hátad mögött csak legyintettek.
Hiába vártál igaz társra,
Kiket szerettél, nem szerettek.

Mégis raktad a színt a színre,
Kékre zöldet, sárgára sárgát.
Míg napfényt loptál képeidre
Arcod szürkébb, a lelked árvább.

Egy nyári nap elborult minden.
Eltűntek színek, sárgák bordók.
Száz éve már, de neved őrzik
Kék íriszek, és napraforgók.

Ússzunk bele a holdba
Hullámzó dagályként
Belecsöppenni az éjszakába
Városi lélekként


Ússzunk át az éjjen
Az életet megcsalom
A levegőben úszik a testem
A mi holdfényes utcánkon


Semmit se tudunk már kitalálni
Nincs időnk dönteni
Holdfényében tündöklő víztükrön
Gyönyörök libbennek át testünkön


Ússzunk bele a holdba
Hullámzó dagályként
Belecsöppenni az éjszakába
Városi lélekként


Ússzunk át az éjjen
Az életet megcsalom
A levegőben úszik a testem
A mi holdfényes utcánkon