Költők szerint

Kaffka Margit (1)

Kovacs Ivan (129)

Korponai István (19)

Berty Áron (0)

Toók László Flórián (11)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (351)

Kedvesemnek (92)

Hiányzol (55)

Elmúlt szerelem (82)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Hétköznapi pszichológia: ’Az emberi életet a remény tartja fönn’.

(leoninus)
Hitben nem bízok, de reménnyel telve vagyok, már csak kis békességet akarok…
De hah! Békességtelenséggel van tele a szobám és udvar… Békekötést azonnal!

Az éjszakai csönd bekopog az ablakon… kinyitom és beömlik, mint a takaróm…
Az éjszakai csönd ilyen? Bejött átölel, de nem takar… Atyaúristen, hogy ez milyen…

Hiszek, bár amiben nem… igy öregen, szólt egy duda, megijedt, kiugrott… inalt futva.
*
(senrjú)
Éber is lettem,
Mától öregség ilyen?
Redőnyömet le…
*
(senrjon)
A kecském sufniban van,
Most mekeg, ez csendet így akar?
Kos! Tán’ nőre vár?
*
Kínai= „Vágyódás délre”: 16 szótag "Shiliuziling" 1, 7, 3, 5 Rímképlet = aaxa (x = végtelen)
Van
Nekem is, egy élőm van…
Ó, Te csend…
Ha lét van, van… van.

Reggel tudtam meg, hogy este álomba mélyedtem… lehet, mert csend elment és keseregtem?

Vecsés, 2024. július 7. Kustra Ferenc József- írtam alloiostrofikus versformában.

Nagy nap lesz augusztus tizedike,
Poéták nagy összejövetele.
Lesz ott evés, ívás, öröm, mulatság,
Még a végére lesz tán’ táncmulatság?
Győzött sajnos ez a ronda élet,
Törődik is ez… álmom mivé lett.
Hej! Pedig szerettem volna Szegedre menni,
Ott poéták… egész este veletek lenni.
Lélekben veletek leszek és én is mulatok,
Nagy poétaölelést mindenkinek kiosztok.
Maradok itthon, csak nem lepnek be a legyek.
Sorsom a gaz, nem engedte, hogy most ott legyek.
Pedig én igyekeztem, könyörögtem, gazsuláltam!
Lám hiába minden, fölöslegesen ácsingóztam…
Vecsés, 2013. augusztus 08. - Kustra Ferenc József- önéletrajzi írás.

Van-e a távolban nekünk felcsillanó kis reménysugár,
Ha az utunkon defektet kapott a fakerekű batár?
Van-e kiút az egyre mélyülő sárkátyúból már,
Ha kiderül, hogy ez egy mindent beszippantó mocsár?
*
Összekötözött
Bokával menekülni?
Kínlódva várni!
*
Kilátástalan,
Ha nincs kilátás hegyről…
Futni? Csermelyből?
*

Mindig van remény, mondják az okosok, bizakodók!
De tudják-e, hogy csak híresztelik, ők a megmondók?
*
A gyakorlatban
Mi valamirevaló?
Életiskola!
*
Megoldások és
Vágykeltők, erősítők.
Kilátástalan?
*

Van, hogy a tornyok is csak úgy magukba dőlnek,
Mert amik magasak, azok le is fekhetnek…
Összedőlhet, mert berobbantják, vagy lassan, földrengéstől,
És ha még látjuk is, akkor szív remeghet rettegéstől…
*
Pap, ha prédikál,
Ő megmondja a tutit!
De kinek? Mi bűn?
*
Befolyásolhat
Bármi, ami szembejön.
Negatív utak.
*

Ködben menve eltévedni, nem is olyan nagy művészet,
Ott hamar megérzi tévelygő, mi kéne… az egészet.
A ködben biz' nincs okosság, csak botorkálsz, mint vak a sötétben,
És nem tudod, mi lesz a vége… mint rózsaszín leányregényben?
*
Megoldások és
Lehetőségek. Vágyak!
Reményvillanás…

Vecsés, 2015. július 2. – Kustra Ferenc József - Versben és senrjúban írva

Nem látom az erdőt…

Mindig van egy vastag fa, így ahová akarok, oda nem látok!
De igy is meglelhettem egy volt csőszkunyhót, egy nagyon ronccsá omlót.
Nem más ez, mint korhadt deszkák halmaza… sors miért vetett éppen oda?
Nincs már meg az ajtaja és látom, hogy sosem volt dikója, ablaka.

Be is mentem kicsit nézelődni, hátha valamit régit itt lehetne találni.
De aztán kiderült nincs ott már egy törött fakanál sem, csak pókháló más semmi sem.
Belül látszott, ez nem volt soha a csősz otthona, munkavégzés okán ment oda.
Érdekes lenne itt aludni egyet, de kosz, por, bogarak nem engedtek… egyet.

Bentről, ajtó helyén kilestem, ott egy vastagabb fa volt, így kukucsban ki nem estem.
Gondolkoztam, nem volt eredményes a mai nap… nem voltam misén, lehet, hogy a pap?
Hazataláltam erdőből, otthon heveny gondolatim támadtak… ők nem fáradtak.
Érdekes volt a néhai csőszkunyhó, vajon milyen lehet, ha letámadja a hó?

Vecsés, 2016. június 15. - Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Láttam már szebb napokat,
Madarakat táncolni a nyári szélben,
Gyerekeket játszani a napsütésben,
Örülve, kacagva, derűbe borulva.

A nyári napfény, mint mennyi sugár,
Ragyogott e békétlen világra, s tudtuk jól,
Gyermeknek lenni isteni kiváltság,
Mint tudatlan angyalok, szelíd jótevők.

Lelkem virága ám hamar elhalt, hol
Remények, álmok, csodák,
Mint délibábok tűntek el hirtelen,
S helyüket üres terek pótolták.

Mára lettem, aki lettem,
S vagyok, aki vagyok:
Maga a múló valóság,
A megismételhetetlen semmiség.

2013.

Nehéz a búcsú, hisz kárhozott az óra
Midőn harangszóra könnyeink kicsordulnak
S száraz arcunkról letörlik
Az elmúlt évek komor fáradtságát

Emlékek sora szalad végig fejünkben
Szívszorító érzést hagyva testünkben
A lélek vérzik, hisz nem tehet mást
Tudja jól, vár rá az utazás

Megannyi szép emlék tovaszáll
A könyv már megírva áll
Nem lesz több bekezdés, strófa
Véget ért egy emberi csoda

2012.

Egy veréb csapat,
Etető körül zajong.
Terített asztal!

Ki kapja-marja,
A szemfülesnek könnyebb.
Így szól a törvény!

Tengelic kivár,
Most engedékeny, szerény.
Maradék gyűjtő.

Földön is magvak,
Kis cinkének alkalom.
Bátorság próba!

Leszáll egy galamb,
Apró raj széjjel riad.
Testesült erő.

Friss levegőt hozott a szél, kellemes az este,
Kis kutyámmal sétálgatok lazán ténferegve.
Patak felől hűs áramlat megpaskolja arcom,
Erdő szaga tücsök dalal andalító sanzon.

Földhöz tapadt már az árnyék, denevérek szállnak,
A csillagok hunyorgatnak derült égre várnak.
A partmenti hűs fuvallat bogaraket kerget,
Porosz-kékes szitakötőt a víz felett lenget.
Hal csobbantott a farkával, hullámokat perget,
A hőség is elpilled már, megszánja a berket.
Fa tetején bagoly huhog, portyázásra készül,
Tacsi kutyánk az orrával szimatokba révül.

Lenn a hídnál susogó sás felém intett éppen,
A szendergő vadkacsáknak nyugalmát ne sértsem.
Megálltunk hát mind a ketten, egy kicsikét vártunk,
Hátraarccal hazafelé csendben folyt az utunk.

Avarra ringva elterül a megsárgult levél,
Hőségtől a lombok alatt már az őszbe alél.
Szomját olthatta volna, de hisz alig él a fa,
Így önmagát, mint őszi villanást feláldozta.

Példáját követte megannyi jólelkű társa,
Így késztetve az öreg fát még megmaradásra. Augusztus vége talán hoz megmentő nedvet,
Hűvös árnyéka ha reményt kap, sokáig élhet.

Leveleknek hűsége, mint-a hazaszeretet,
Csekély áldozattal generációkat menthet.
Oktató példákkal szolgál az Anyatermészet,
Benne rejlik mindenre a megfelelő képlet.

Túlzások korában
Hamis hirdetések,
Vágják az elmét
Mint darálóban kések.
Vibráló fényben
Éles mantra hangok,
Csak ki éber sejti
Mit kínál az álnok.

Mézes-madzag csali
Hizlalja a tervét,
Rendszeres ütemben
Megejt néhány szemlét.
Naiv ember bedől
Fortélyos csicsának,
Belezett számlákon
Áldozattá válnak.

Sápadt arcú virágok nőnek lelkem mezején,
Hol hitét vesztett nárciszok hullajtják halott szirmaikat,
És a sötétség felett megbúvó Napfény csak üde álom talán,
ez vagy, te álnok, bús reménytelenség.

Lelkem tévutakra taszítod, s depresszióm
Kietlen börtönébe száműzöl, hol szívemet,
Mint üveg-tiszta kristályt, töröd szilánkokra,
S életem gyökerét alantas férgekkel rágatod.

Elfutnék, elbújnék, ha tudnék tetőled,
De nyomomban jár fürge árnyékod,
Mely lesújt erőtlen testemre, s a félelemtől
úrrá lesz a bánat jéggé fagyott ereimben.

2013.

Mi célja e keserű földi létnek?
Hamvainkból netán új lét ébred?
Vagy mint szél fújta por
tűnünk el a semmiben?

E világ kivet, elfeled, törli emléked,
nem marad más, mint kopott képek a dobozban,
s megkésett szép emlékek a szívekben,
mik idővel új értelmet nyernek.

Ily gyorsan múlna el minden? Nem!
A szív lassan kifakul, elveszti erejét
A lélek kifújja utolsó erőltetett lélegzetét,
majd csendben, halkan, s észrevétlenül távozik.

De ez még nem a halál órája, nem lehet az,
hisz a lélek továbbél ott,
hol a dobozban állnak a kopott képek,
s ott, ahol a szív őrzi az emléket.

2012.

Utamon sár, tócsa s megannyi árok vár,
Lépteim gyorsak, szaporák, előttem mocsok,
Mögöttem kiéhezett hiénafalka vár.
Válaszút elé terel megannyi erő, most küzdj,
S válassz, vagy tested lesz a várva várt etető.

Nem tágít a gaz dögevő, életem megrontója lesz ő,
Várja fáradt, elvérzett testem porba-hulltát,
Hogy vigadjon s örömtáncot járva kacagjon.
Ez lenne a torz, vad világ, hol a vadnak mindent,
S nekem, fáradt utazónak megvetés dukál.

2013.

Ahogy számmá lesz
Ember rend rendszerében...
Embertelenség!

Kellemeset kerekeztem, alig visz a lábam,
Belesajdult ülő részem, meggörbült a hátam.
Holnap érzem majd igazán, milyen volt a túra,
Bicegek, és hősként vallom, jót tett ez a kúra.

Reggel majd ha felébredek
Izomlázzal verekedek.
Hiába döf szúrós kardja
Mélyen bent a csontjaimba,
Ha felállok belerúgok,
Őkelmével nem gatyázok.
Elviszem majd kerekezni,
Büntetésből ez jár neki.

Harmadnapra ismét mentem, hű de vitt a lábam,
Edzett lett az ülőrészem, jól ível a hátam.
Holnap érzem pöpec lazán, sikkes ez a túra,
Derűs arccal vigyorgok majd, csábító a kúra.

Csábít bizony szép a látvány,
Megelőzött egy néhány lány.
Ám nem vagyok lépes mézes,
És egyáltalán versenyképes.
Lemaradtam mint egy csiga,
Nem tűrnek hát a partiba.
Így aztán csak egymagamban,
Bicajozok komótosan.

Hébe-hóba kerekezem, alig visz a lában,
Fészkelődök a nyeregben, bele sajdul hátam.
Holnap biz én jót pihenek, várjon csak a túra,
Nem kell nekem olyan gyakran az a kerék kúra.

Hol a nyelvben honfitársam leltem,
Ott csak külföldi egyén személyem.
Hol szabadon szárnyal magyar lelkem,
Csak megtűrt idegen ajkú lettem.

Otthon - egy kolonc, hazafiatlan,
Itthon - nyűg-teher, megbízhatatlan.

Hatalomnak dilemma, évszázados kérdés...
Megkölönböztetetteknek lélekben vérzés.

Fafuvolán játszik a szél,
Zengve tapsol rezgő levél.
Erdő mélyén súgva regél,
Virágokkal tere-ferél.

Kóbor szellő világot járt,
Duhaj bátyjára ő nem várt.
A felhőkből cseppet szitált,
Lombok között illattal szállt.

Mikor ébred esti pára,
Hold sugarát megpaskolja.
Folyó vizét csiklandozva,
Felkeveri lágy habosra.

Rétet, mezőt simogatva,
Sustorogva elaltatja.
Szép estének tücsök dala,
A szellőt is elringatja.

Az erdőnek avar alja,
Reggelig lesz nyoszolyája.
Ha felébred holnap napja,
Ide ér majd tán a bátyja.

Vizes dunna ült vállára,
Szomjas növény alig várja.
felüdülést hoz a tájra,
Véget ér a hőség dráma.

Virgonc szellő és a bátyja
Bocskort húzott nedves lábra,
Úgy indultak az országba
Fafuvolán furulyázva.

Hol komor harangok ütik a delet,
Hol a lámpásról vetülnek a sötét árnyak,
Hol őszi falevelek ringatóznak a hideg szélben,
Ott leszek.

Minden ütemtelen kongásban,
A sötét alakok kacsintásában,
S minden elhalt, lehulló falevélben
Ott leszek.

Minden kisírt könnycseppben,
Minden elejtett kedves szóban
S halk életetek minden léptekében
Ott leszek.

El nem megyek, senkitől nem búcsúzom,
Beköltözöm bánat facsarta szívetekbe,
S lelketekben rakok fészket,
Mint holt lélek az üres dobozban.
Ott leszek.

2013.

Ó, szerelem!
Te sokat hallott, mégis ismeretlen rejtelem.
Ki emberek érzelmeit vezeted félre,
s lelküket okvetlenül lángba borítád,
felelj!

Mondd hát, mi dolgod?
Árbócomat, mint szél kavarta tenger,
dobálod, közben pedig
lelkem száraz porába hullajtod könnyeim.

Szenvedek miattad, ó, hazug, álnok Szerelem!
Mennyekbe repítesz, majd a pokol tüzébe száműzöl.
Ez vagy Te? Érted epekednek milliók,
hozzád imádkoznak bánatos perceikben?

Nem vagy megváltó! Léted időleges enyhülés,
s gyógyír a sebekre, miket az évek,
mint szél formálta kő, alakítottak.
Nem vagy más, mint ócska sebtapasz a vérző hegekre.

2011.

Hallom kopogását a szakadó esőnek
Ázott, gyászoló nép fekete kabátján.
Ma mind közös ügyért jöttek:
Temetni azt, kit oly nagyon szerettek.

Fejükben megannyi emlékkel, gondolattal érkeztek,
Egy erősnek hitt ember utolsó útja ez.
Nem lesznek már közös, szép napok,
Ezeket az eső mossa, s a szél szárítja meg.

Lelkem még küszködik, érzem;
Ázott, hideg föld kerül erőtlen testemre,
Hol hullámat dögevő férgek nyuvasztják,
S hideg koporsómba a szél süvít be. Fázom.

Nem fáj semmi, nem bánt már senki,
Feledem, mi rossz volt, sok gyötrő gondolat.
Megmarad a kevés, de szép emlék bent a szívben,
Miket azoktól kaptam, kik tisztán s igazán szerettek.

Véget ért az út. Emlékként éltem, s most az is maradok,
mint kósza árnyék a nyári napsütésben.
Sok elhullajtott könny, mi szívből ered, vonja be örök nyughelyem,
s minden csepp éltető magja emlékem hamvas virágának.

2015.

Úgy szeretnék szabad lenni,
Testem rabságából kivedleni,
Lelkem járná a világot, akár a vándormadár,
Látnám a szépet, látnám a jót,
Fellegekbe szállni, ó, milyen jó.

Szárnyamat szél csapdosná,
Ázott testemet vihar pusztítaná,
A Nap fényében megfürödnék,
S a tél havában én is megpihennék.

Bejárnám a díszes keletet, a habzsoló nyugatot,
Szállnék hegyeken s vizeken
Át, a tükörkék, gyönyörű tengereken.
Sorsomat üldözném, utamat keresném,
S ha megtalálnám, azt végig be is járnám.

Ez lennék én: madár a szélben,
Egy múló és fájó gondolat,
Ki föntről szemléli a világot,
S habár magányos, tudja jól:
Álmokat üldözni vétek.

2012.

De jó volna újra élni mindent;
Látni a tavasznak üde virágzását,
Érezni a Napnak éltető sugarát,
Hallani az őszi falevelek halk susogását,
S érezni szívemnek minden dobbanását.

De jó volna mindent, mindent elölről kezdeni,
De jó volna álmodozó gyermeknek lenni,
Ki felhők hátán száll, s álmai a mennyekig röpül,
Feledni, mi fáj, bút s bánatot eldobni;
De jó volna újrakezdeni...

Apám beképzelt és arrogáns volt,
állandóan járt a szája.
Azt hirdette hogy ő zseni,
hogy mindenki őt megcsodálja.

Megcsalta az anyámat,
a nőkkel tiszteletlenül bánt,
de önmagával szemben
tiszteletet megkívánt.

Ha mertem vele különbözni.
rettentően pipás lett.
-Én hozzád képes isten vagyok –
volt a durva felelet.

Az árnyékában nőtem fel,
Csak ő volt aki szóhoz jutott.
Mindenről volt véleménye.
Akadt-e ki többet tudott?

Voltak akik imádták,
de épp annyian kizárták.
suttogtak hogy pedofil,
akár ínycsiklandó krokodil.

Kihaltak a barátai,
más ritkán állt szóba vele.
halálra itta magát.
Áldja Isten, egye fene.

Hétköznapi pszichológia…

(leoninus)
Felnőtté válás zavaros katyvaszban, az élethelyzetek azonos sokaságában…
Igazodni kapunyitási pánikokban és vicces vagy kínos szituációkban…

(HIQ)
Emberek!
Sorba beállni!
Életrend!

(Bokorrímes)
Kínosak a félrecsúszott, introvertált emberek szorongásai,
Az életet hosszasan élőnek generációs szorongásai,
Illetve a női nemnek érzékenység típusú szorongásai…

Kik történetükkel -futótűzként- lettek széles körben népszerűek,
A jellegükkel, vagyis azzal, hogy a felvázolt élet helyzetükkel,
Másokban mindig érzelmeket generálóknak, ritka helyzetükkel.

(3 soros-zárttükrös)
A legnagyobb baj, ha katyvaszban a szerencse kicsit sem turkál,
Hagyja embert szenvedni, szenvtelen… valamiért csak nem jussál…
A legnagyobb baj, ha katyvaszban a szerencse kicsit sem turkál.

Valójában maga az élő katyvasz már lehet sorstragédia is,
Valójában a katyvasz jelenlét, már számolatlanul életbázis…
Valójában maga az élő katyvasz már lehet sorstragédia is.

Azonban én nem tudok semmilyen fajta, remélt-elérhető segítségről,
Itten valósan, segítőkészen, érthetően beszámolni, vitézségből…
Azonban én nem tudok semmilyen fajta, remélt-elérhető segítségről.

(senrjú)
Faramuciság
A lét vad sorsrontása…
Ha még… faksznis is!

Vecsés, 2017. november 2. -Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában.
’Faramuci’ – tempós eljárás, ’faksznis’ – bogaras.

Tegnap egy kis szél meglengette vitorlát,
Örültünk, nézzük, de nem mozgatja tatját.
Igen, mondhatjuk, ez is több a semminél,
Morbid, olyan, mint vacsora, kivégzésnél.

Az igaz, ha állandó ily’ szellő fújna,
Jobban lennénk és tán’ a fejünk se fájna.
E fejfájásra bizony nem jó a gyógyszer
Segítség volna a szél, legalább egyszer.

Görcsölünk, mint hal a vízben, mit forralnak,
Kitették a mézesmadzagot ragacsnak.
Repülnénk, ha jönne szélvihar, szárnyalnánk,
Dagadt lenne, kipúposodna vitorlánk.

Csak így lehet elhagyni veszélyes zónát
És elénekelni egy győzelmi nótát.
Dalos kedvünk volna, de mire nótázzunk?
Ha a jó szél nem fújja át a kabátunk…

Budapest, 2000. június 6. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.