Költők szerint

Puskás Angéla (1)

Kovacs Ivan (104)

Fadgyas Szabolcs (0)

K. Kitti (2)

Harrys Amanda Jane (0)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (363)

Kedvesemnek (88)

Hiányzol (57)

Elmúlt szerelem (98)

Szakítás (35)

További témák »

A nap verse

Óvakodj oly férfitől
Kinek szemöldöke összenől.

Ki piros alsógatyát visel
Azt mindenáron kerüld el.

Ki olvas jobban megfelel,
De ha kutyát szeret, azt vedd el!

Debreceni Zoltán - Felébredt a szonnyadó természet...

Vidáman mosolyog a nap a puszta rónaságra.
Kék ibolya nyilladozik szerte a határba.
Az égen madarak dalolnak, a földön méhek döngicsélnek.
Felébredtem Istenem a szonnyadó a természet.

Gyűlölöm! Szakad fel benned,
de közben mégis szereted,
pedig önző volt. Szívtelen, csalfa,
s meg sem érdemli, hogy szeresd.

Akadna más. Szebb is és jobb is,
kinek te lennél mindene,
s mégis: a szíved csak érte vérzik,
cafatra tépve lelkedet.

Belül háborogsz, akár a tenger,
mely dühödt hullámmal tépi meg
őrült haraggal szétcibálva,
mindazt, mi útjában terem.

Milyen önző is néha az ember!
Azt bántja meg, ki hűn szeret,
nem bánja, ha a másik szenved,
s poklok kínjait éli meg.

S ha egy másiktól visszakapja,
talán csak akkor érti meg,
milyen gonosz volt, de már késő!
Minden, de minden elveszett.

Ha szellő fúj a fák között,
te jutsz eszembe róla,
úgy érinti az arcomat,
mint egykor
ajkaid csókja.
Ha üres ez a nagy világ,
s helyemet nem találom,
eszembe jutsz, hisz te voltál
mindenem e világon.
Ha csapongó lelkem felsajog,
ezernyi színes álom
jut eszembe és kérdezem: óh! Vajon merre jársz most?
Gondolsz e rám még kedvesem,
s eszedbe jut e néha,
mily forró volt a szerelem,
s miért nem vált valóra?
Én szerettelek. S álmaim
borzas, vad szenvedélye
tehozzád szállt,
és azt hittem,
nem tépi semmi széjjel.
De jött a reggel, s az ébredés
magával vitt minden szépet,
s keserves, könnyes vajúdás
jött, amely szívembe égett.
Én szerettelek. S szívemben
hirtelen puszta tél lett,
hiszen messze jársz. Mást szeretsz.
S meg tudnék halni érted.
Oly gyorsan száll az életünk,
miért nem érted végre,
csak egyszer élünk,
hát most szeress,
amíg még érted égek.

Mit irhatnék én a nagy világnak,
szépet, jót, hisz én is tévedek,
s van úgy, mikor jót tennék, de mégis,
valahogyan mindent elcseszek.

"Csak vidáman!" Így hangzik a fáma,
s jókedvem is néha szertelen,
mikor a már kukacos almában
lelek néhol egy kis ép helyet.

Öreg vagyok. S bohócnak már gyáva,
parlamentben nekem nincs helyem,
pedig néha paraszti ész jobban
átlátja a szörnyű tényeket.

Elmennék az "Uraknak" szakácsnak,
hogy érezzék, milyen is lehet
far- hátból is olyan jókat enni,
osztriga és kaviár helyett.

S ha mit írtam ügyvédeik látják,
lehet végre úrinő leszek,
nyitják- csukják előttem az ajtót,
s csíkosban is divatos leszek.

Mért érzem azt, hogy sajog a szívem,
ha úgy érzem, senki nem szeret,
hisz az enyémben oly sok a féltés,
s olyan forró a szeretet.

Hegyeket mozgatnék meg néha
azokért, kiket szeretek,
s nem várok semmit sem érte, hisz melengeti a szívemet.

Az a féltő, nagy szeretetvágyás
úgy vértezi fel mindenem,
s erőt ad, mikor gyöngül a lábam,
s nem találom a helyemet.

Jöhet vad vihar. Porig zúzva, összetépve a lelkemet,
én csak azért is talpraállok, nem ingathat meg semmi sem.

Olykor nem szólok. Félreállva, csöndben és némán szeretek,
ne tudja meg és ne érezze az, kiért annyit szenvedek.

A szeretet nem kér.
Nem vár cserébe semmit,
és amíg hűn szeret,
nem vádol önzőn,
csak reméli, majd a másik is úgy szeret.

S ha már úgy érzi nincs mért várni,
némán, csöndesen eltemet
minden érzést, mi fáj és éget,
s egyre kínozza odabent.

Csöppnyi a szív. És sokat elbír,
de ha vérzik és sebhelyes,
minden egyes szó új sebet szúr,
s halkan, csendesen megreped.

Talán a másik akkor érzi,
mikor már minden elveszett,
hogy az a szív, mely érte dobbant,
kihunyt. S örökre néma lett.

Ha nem volna gyermekem, milyen más lenne,
lehetett volna könnyebb életem,
de oly üres lenne, nélkülük minden,
s nem tudnám, mi az
igaz szeretet.

Nem tudnám mi az, őrizni, védni,
s aggódni azért, hogy röpke életem
ne szálljon úgy el, hogy ne lássam őket
boldognak, mikor végleg elmegyek.

Nem tudnám milyen boldogság néha,
mikor szerető karjuk átölel,
s nem láthatnám a kisunokáim
mosolyát,
melytől szívem megremeg.

Annyi szép vár ránk ezen a földön,
kinek több jut és kinek kevesebb,
de a legszentebb emberi érzés hozzájuk fűz, és általuk jön el.

Rossz idők járnak. Gonosz az élet,
de addig, ameddig itt vannak nekem,
nincs nálam boldogabb ezen a földön,
akkor sem, ha már nincsenek velem.

Elég egy hang, és az sem baj nékem,
ha néha - néha a telefon recseg,
csak érezzem azt a hangjukat hallva,
hogy boldogok, s szívem öröm tölti el.

Mit ér a sok pénz? S halomnyi kincs, hisz nem viszi magával oda senkisem,
ahol hideg föld, s mély álom vár ránk,
hisz ott mindenki egyformán pihen.

Csak az akáclomb suttog még néha, s talán a tücsök itt - ott ciripel,
de odalent, abban az árnyék világban
nem hallunk hangot, s nincsen felelet.

Néha egyetlen perc csak az élet,
és ha megcsap a hideg tél szele,
boldogan megyek, s ha van ott még élet,
ott is ugyanily forrón szeretek.

Anya! Tudod, én úgy szeretnék
olyan divatos holmikat,
amit a szomszéd gyereken látok.
Az enyéim olyan rongyosak.

Vagy egy szép ruhás, szőke Barbit
mellyel mindennap játszhatok,
a szomszéd gyerek most is megkapta,
pedig én sokkal jobb vagyok.

Szeretnék én is fonott kalácsot,
s mellé jó meleg kakaót,
melynek illatát most is érzem
a nyitva felejtett ablakon.

Ó kicsim! Megvenném, hidd el!
Hiszen te vagy a mindenem!
De nem tudom. Hiszen alig élünk,
olyan keveset keresek.

Dolgoznék, hidd el, éjjel- nappal,
hogy neked sokkal jobb legyen,
De alig tudom összekaparni
a mindennapi kenyeret.

De ne búsulj. Lesz idő, hidd el,
amikor mindent megveszek,
mert addig megyek, míg nem találok
emberhez méltó életet!

Az én anyám sosem volt gazdag,
nem adott drága kincseket,
de mindennél többet ért, nékem,
hisz tőle kaptam az életet.
Ápolt és felnevelt engem,
virrasztva annyi éjjelen,
s amikor fáztam vagy sírtam,
magához ölelt csendesen.
Felnőttem. Szálltak az évek,
de utam bárhová vezetett,
mellettem volt, ha bántott
a sors, hogy vigaszom legyen.
Csillogó szemébe nézve
csodálhattam a kék eget,
mely derűs volt. Vidám és tiszta,
amikor reám nevetett.
Oly gyorsan szálltak az évek,
s az a csillogó kék szeme
lassan kihúnyt, és hajára
ködöt szitált a tél dere.
Amikor csendesen elment,
akkor is értünk könnyezett,
s utolsó szemvillanása
akkor is minket keresett.
Fájt. Hisz oly árva lettem,
akár a hulló levelek,
melyek az őszi szélben
avarszőnyeget hintenek.
Ma már csak álmomban látom,
de mikor ott vagyok vele,
egy percre gyermekké válva
újra élem az életet.
Ez a nap ragyogjon érted,
hisz ekkor kaptad az életet,
s ugyanúgy, ahogy te egykor,
ma én is teérted könnyezem.
Reszkető kezemben mécses,
s a virág, mit sírodra teszek,
azt jelzi: szeretlek most is,
s míg élek, el nem feledem
mindazt, mit tetőled kaptam,
s ha egyszer én is elmegyek,
várj reám, ahol az álmunk
újra álmodjuk odalent.

Ezen a napon vajon hány nőnek jut tiszteletből egy szál virág,
s hány nő az, akit úgy szeretnek, ahogyan talán senki mást?
Hány nő az, hiszen mindenki vágyja a jó szót, a simogatást,
s azt az egyetlen szál virágot, mely szívéhez utat talál.

Hány nő az, aki titokban várja, de tudja, hogy nem kap soha tán
attól, aki a szíve mélyén oly kedves, hiába vár.
Azoknak kívánok minden jót most, s legyen e napjuk csodás,
mint az ébredő reggelek fénye, mely bevilágítja a szobát.

Köszönet minden férfinak, ki érzi azt, mennyire más
néha egyetlen szál virágtól a kedvünk, és milyen csodás
az a nap, mikor kedvesünkből szeretet fénye árad át,
s úgy ölel át, hogy elfeledjük egy percre azt, ami bánt.

Köszönet minden férfinak, kitől csak egy szál virág
beragyogja a reggelek fényét, s úgy szeret, mint senki más.
Néha elég csak egyetlen szó is. De az az egy szál virág,
többet ér néha minden kincsnél, hisz olyan örömet ád.

Március van. Zsúfolt a tér, és
egyre jönnek az emberek,
virágokkal és koszorúkkal,
így éltetve az ünnepet.
Szózatok szállnak messze a szélben,
így éltetve a hősöket,
akik egykoron miattunk haltak, kiontva drága vérüket.

Istenem! Add, hogy egyszer végre megadja azt az ég nekem,
hogy a sok vér, mit kiontottak,
végre már békét hozzon el.
Ne legyen könny. És szenvedés sem!
Ne forrjon többé gyűlölet!
Lobbanjon fel a szeretet lángja,
s melegítse a szíveket.

Legyen béke! És legyen jólét.
Add, hogy munkát és kenyeret
kapjon végre az is, ki eddig,
sovány kenyéren létezett.
Add, hogy az eszme valóra váljon
végre, s oly idő jöjjön el,
hogy érdemes legyen élni a földön,
Uram! Engedd, hogy így legyen!

Tudom mami, hogy messze vagy tőlem,
de azért most is gondolok reád,
amikor este a meséket nézve,
látom a helyed,
s oly üres az ágy.

Tudom, mami, hogy amikor megjössz,
mindig van nálad
egy kis finomság,
bár anyu is megvesz mindent, mit kérünk,
de tőled kapni, az mindig olyan más.

Tudom mami, hogy nem jöhetsz mindig,
hisz hosszú az út, míg ideérsz hozzánk,
de csöppnyi kis szívünk boldogan dobban,
amikor végre karjaidba zársz.

Tudom mami, hogy úgy szeretsz minket,
ahogyan minket az édesanyám,
hiszen látom a szemeid tükrében,
ha átölelsz minket, milyen boldogság.

Éppen úgy aggódsz, ha valami baj van,
s szemedben ott a könnyes ragyogás,
bánt, ha nem lehetsz közöttünk mindig,
s nincs drágább néked, mint az unokák.

Igen kicsim. Hisz ti vagytok nékem
a legdrágább kincs, mit adhat a világ,
s amíg a szívem egyet is dobban,
tihozzátok száll minden dobbanás.

Neked adom ezt az egyszál piros rózsát,
amit neked loptam a gazos kertekalján.
Rádgondoltam ahol csókot kaptam tőled.
Ahol nekem adtad a féltve őrzött kincsed.

Néha megnézem a Pécsi hegyeket.
A Dombay tavat a magas fenyveseket.
Csodálom a csendes vadregényes tájat.
A madarak dalát és az égik érő fákat.

Veled sétáltam itt a keskeny gyalogúton.
Elmerengek némán a régi szép múlton.
Könnyszökik a barna két szemembe.
Úgy tekintek fel a magas kék egekbe.

Gyönyörű vagy mint a legszebb rózsa.
Hogy miért kedvellek csak a jó Isten tudja.
Nem láttalak mégis vágyom a csókodat.
Nézni a szemedet hallgatni a hangodat.
Ó Istenem miket is beszélek, hisz másé már a szíved.
Ne haragudj rám mert buta az én szívem.

Egyedül bolyongok a hüvös éjszakába.
Búsan sóhajtozik az én szívem tája.
Mosolygok, pedig sírni volna kedvem.
Istenem csak te tudod, mennyit kell szenvednem.

Ismeretlen gyere csókold meg a számat.
Bejárom veled utána a puszta rónaságot.
Nem alusszuk el a rövid életünket.
Átöleljük egymást a puszta közepébe.

Megfogom a kezed nem engedem el soha.
Ha nekem adod a szíved te szerelmes ostoba.
A kezedbe adom a bánatos szívemet.
Nem csak a szívemet az egész életemet.

Taníts meg szeretni, hűségesnek lenni.
Hogy ne tudjak rajtad kívül senkit sem szeretni.
Te legyél nekem örökké mindenem. ezen a világon.
Mert csak téged akarlak öletni gyönyörű virágom.

Gyönyörű szép tavak némán álldogálnak sorba.
Valamit mondanak de nem értem a lombtalan fasorba.
A téli nap vidáman mosolyog a szendergő tájra.
Istenem milyen szép télen is Veresegyháza.

Boldogan nézek a bánatos szemedbe.
Szeretném tudni, hogy mi jár a fejembe.
Boldogtalanság gyötri mindig a szivedet.
Tönkre tették teljesen az édes gyermekedet.

Néha megnézem a Pécsi hegyeket.
A Dobay tavat a magas fenyveseket.
Csodálom a csendes vadregényes tájat.
A madarak dalát és az égik érő fákat.

Veled sétáltam itt a keskeny gyalogúton.
Elmerengek némán a régi szép múlton.
Könnyszökik a barna két szemembe.
Úgy tekintek fel a magas kék egekbe..

Nézem a tájat a puszta rónaságot.
Érzem fentről a néma boldogságot.
A magas égben madarak dalolnak.
A földön méhek döngicsélnek.
Olyan jó érezni, hogy még élek
S a szívemben mindennap érzek.

Nem érdekel a háború hisz nem én rám van bízva.
Addig élek amíg a nagykönyvben nekem megvan írva.
Majd aztán elmegyek az örök elmúlásba.
Részt veszek az a természet megújulásába.

Talán a sok fény volt a végzeted,
Kezdve mikor szobádban
a napraforgókat festetted.
Ez volt a te varázslatos vágyad,
olyan szemekkel nézve,
amelyek túl fényesnek látták a világot,
s megvonta a józan érzéseid,
melyek ellen senki s semmi sem segít.

Kóborló különc voltál,
aki átölelte a mindenséget.
Pazar álmaid lettek a véged.
A föld már nem volt elég –
szíved csillagok után vágyott.
Nem engedtél magadnak egyetlen korlátot,
s nem ismertél el bármi gátló rácsot,
mintha azok a csodás napraforgók
az apró, bérelt szobádban
soha el nem hervadtak,
de örökké eszmédben virultak,

és megtalálták magasztosabb helyük
egy ragyogó és csillagos éjszakán,
s vakító sárga fénnyel töltötték be az eget.
Alatta a falu álomba burkolódzott,
de a templomtorony és a karcsú ciprus
a varázslatos magasságok felé ágaskodtak
mintha részesei lennének a csodás csillagoknak.

Borzongok amint sóvárgó szívedbe nézek –
ott található szenvedélyed és a fények.

Ó, ti nők! Kell-e nektek vigasz, amiért megjön már az idei tavasz?
Ó, ti nők! Bízok, hogy mindannyiunk lelkébe holnap bizony lesz új tavasz…
Ó, ti nők! Kell-e nektek vigasz, amiért megjön már az idei tavasz?

Bízok abban is, hogy holnap remek lesz a nőnapon,
Majd leülünk és merengve szippantunk virágokon…
Bízok abban is, hogy holnap remek lesz a nőnapon.

Már azt is elhatároztam, hogy reggel kapsz egy pazar ébresztőt,
De előbb adok neked friss kávét, meg is kell innod mindkettőt…
Délután felé elmegyünk le ellenőrizzük, erdőt, mezőt,
Majd napfényt és tavaszi illatot legelünk, jó sokat… kellőt.

Majd ketten közben erősítjük a pozitív gondolatok seregét,
Meg eme tavasszal felújítjuk az az otthonunk örök melegét.
Majd ketten közben erősítjük a pozitív gondolatok seregét.

Holnap, rólad szól minden,
Szeretet(!), más gondunk úgy sincsen…
Üdv! Minden nőnek!

Vecsés, 2023. március 7. Kustra Ferenc József

(Leoninus)
Én ennek nagyon örülök, ez elől nem menekülök.
Ünnepelnünk kell a nőket, a nem is menekülőket!

(3 soros-zárttükrös trió)
Ilyenkor már kezdődik a természet virágba borulása,
Nekem a lelkem is, mert holnap van drágáink... mi nőink napja…
Ilyenkor már kezdődik a természet virágba borulása.

Hozok haza virágot a nőimnek,
Ez jót tesz a lelkemnek, a szívüknek…
Hozok haza virágot a nőimnek.

Éljen a nők napja, éljenek a nők!
Lelkünk felkentjei, szerettei ők…
Éljen a nők napja, éljenek a nők.

Vecsés, 2023. március 5. – Kustra Ferenc József

Könnyezik az ég a földre lehullik a könnye.
Némán sétálok lassan a puszta közepébe.
Látom pihenni elmenni a mai napot.
A horizonton vissza néz rám sóhat egy nagyot

Közeleg szép lassan az este
a gondolatom hozzád száll repdesve.
Az Isten vigyázzon rád ott a hegyek között.
Ahová a bánat és a halál most beköltözött.

Mosolyogjatok jó lelkü magyarok.
Nézetek Kárpátalján a magas égre.
Ne féljetek Magyarok eltünik onnan a halál.
Mosolyogva simogat titeket a béke.

Sötét ruhában rovom a puszta rónaságot.
Ahol kandikálnak már rám a korai virágok.
Nem fényezem magam, így ismernek itt az emberek.
De mindig mosolygok rájuk ha közéjek elmegyek.

Barázdás az arcom hísz elszáltak az évek.
Búsan nézem a sírjukat akik előttem elmentek
Vigyázok magamra, hogy ráncos vén ember legyek.
Elengedem előre akik meghalni nagyon sietnek.