Vizkeleti László

(1970-)

Buddhista tanító

Buddhista tanító vagyok, szeretem a verseket, azt hiszem segítenek lépésről lépésre mélyebb megértéshez jutni önmagunkról, így hát írogatok.

Minden szó előtt a csend áll.
Üres ég szórja szögesdrót-fényeit,
hol kő-csend szárnyak a szélben felemelnek Istenig.

Ima
Ez a lélek ideje. Ez a maradás. A holnap nélküli jelen.
Az ima, ami már nem kér,
csak van.
Keresztre szegezve
Egyedül vagyok. De nem magam.
Valaki néz. Valaki hallgat.
A csend Isten is, szegek és kalapács hangjai.
Jelenlét
Isten nem beszél, csak jelen van.
Mint víz alatt az emlék,
vagy egy gyermekkori félelem –
örök, hangtalan.

Magamban hordom a csendet,
mint a szerelmet vagy a halottjaim,
egy imát, mely nem is hangzik,
csak létezik. Mint a rend.

Apámnak
Rég nem szól szemed metsző szürkesége,
mikor a füstben megélt borízű esteken a szív
némán verdesett, néztél, így szeretve.
Emlékszem, kérges kezed tétován hanyagul simított
hajamba, madarak fészke, mondtad csak
úgy magad elé, majd mesébe kezdtél.
Tanúja voltál nagy időknek, ki látott
halált-életet, féltél, reméltél vagy
sírva Istennel perlekedtél.
Üvöltő semmi szó, aztán csend.
Átok ez, nyúlt pohárért, indulattól remegő kezed,
így lett vasalt fehér inged vakító emlékezet,
míg régvolt ünnepi ebéd zajai fénylettek.
Majd hajad ezüstkoronaként,
megakadt homlokod ráncain, mint valami téves glória.
Néztelek így szeretve, de már nem szól szemed…

Az utolsó emlék...

Az utolsó emlék, libbenő kabát,
az eltűnt bársonycsók ajkamon
ízlelt mámor, parázslik, hagyom,
míg lelked selymét kibontanád.

Kibontanád, ahogy szemem árnyait,
borítaná halkan suttogó szíved,
félve dobbanó, vérzik, engedem,
míg semmibe zuhannak álmaim.

Mikor ölellek

Egyszerű mozdulat.
Mintha valaki
megérintene.
Nem a testen.
Belül.

Gondolat volt,
aztán vágy.
Szívben ébredt,
fénylőn-suhanó, lágy.

Ölelnélek örökké.
Nem erősen,
csak úgy -
megengedve.

Mint ahogy
a fény átsétál
egy csendes szobán,
meg-megakadva kopott falán.