Lát-o-(más) arcát takarja.
Álarc a világnak,
burkolt én máznak,
csillogó, alakja.

Utal(ás), lelke, mélyére.
Rápillant múltja tengerére.

Rémület mi, elfedi,
révület mi, felfedi.
Torzult képének mása,
ez az csupán...

...érzések vallomása!

Miért fáj, ha a szóra nem jön válasz?
Valahová hívnak, és mégsem várnak?
Miért fáj, ha a sötét megkaphatja a fényt,
S Te csak árnyék maradsz, ameddig csak élsz?
Miért fáj, ha amott mindig a rossz a jó?
S te hiába igyekszel, maradsz az utolsó?

Ordítsd, a világba, hogy neked ez nem elég!
Ordítsad, ha fáj, hogy aki hívott, mást ígért!
Ordítsál hangosan, ahogy a torkodon kifér!
Ordítsad! ......Súgjad! Egyszer majd célba ér.

Mielőtt még a hideg télbe érek,
hadd mondjam el, hogy mit jelent nekem,
minden pillanat, melyet veled töltök,
és ez az érzés sose múlik el.

Minden mosoly, mely arcodról sugárzik,
oly nagy örömöt jelent énnekem,
hogy széppé teszi e hervadó világot,
s úgy érzem: szinte hazaérkezem.

Mielőtt lassan elhalna a hangom,
hadd kiáltsam ki ezerszer, ha kell,
átmennék érted tövisen, szilánkon,
hogy hűvös estéken melletted legyek.

Tűnődöm: vajon szeretsz e még engem
oly forrón, ahogy én is szeretek,
s éjszakánként, ha álmaidban látsz még,
suttogva mondod e, a nevemet?

Néha még érzem csókjaidnak ízét,
mely oly édes, mint az aranysárga méz,
aztán eltűnik álmaim ködében,
mint porszem, amelyet felkavar a szél.

Messze vagy már, s az emlék egyre tompul,
de te csillag vagy álmaim egén,
mely elkísér engem egészen a sírig,
mert én senkit így nem szerettem még.

Sötét képet festett az est,
nem használva színeket.
Ecsetjén csak holdfény csillan,
varázsolva fényeket.

Sejtelmek bújnak el mélyen,
est mázolta vászonon.
Megtudjuk hogy mik ők, hogyha
átkúsznak az álmokon.

Fodrokat vet Duna vize
átbukik a köveken,
partba szövött emlékekről
beszél hozzám csendesen.

Kisgyermekként parton állva
fogtam jóapám kezét,
vízre szálló madársereg
játszott varázsos zenét.

Kedvesemmel itt sétáltunk
szerelmes csókot váltva,
lakodalmunk tanúja volt
egy dunaparti csárda.

Itt néztük az éji eget,
mit hullócsillag sebzett,
csodálatos kisfiammal
egy tábortűz fény mellett.

Elteltek már hosszú évek
az ember már megbékél,
rég megkopott emlékekről
csak a Duna vize mesél.