A nap verse
Én a Nap vagyok...
Reggel felébredek,valaki rám köszön
Mosolyogva benéz az ablakon
Legyen ma szép napod!
Integet,nevetve mondja
Ugye tudod,hogy ki vagyok?
Veled most barátkozni akarok
Kedvedért aranyban ragyogok
Szólíts a nevemen
Én a Nap vagyok
Elkísérlek utadon bárhová
Csak mond, hogy akarod
Kisajátítani nem fogsz
Szolgállak én nap hossz
Rossz kedvet nem ismerem
Csak a vidámságot szeretem
Könnyet csalok a szemedbe
Ha mélyen nézel a lelkembe
Nézek én is a Tiédbe
Akkor öröm költözik a szívedbe
Simogatok szerelmest és beteget
Öreget és virágzó réteket
Tőlem mindig jó kedvük lesz
Megszelídítem a szelet
Így ő is a barátod lehet
Lelkemtől vesz a Föld
Nagy lélegzetet
Haraggal nem tudod nézni senkire
Barátja ezért, vagyok mindenkinek
Uralom kertet,mezőt életet
Így nézni Rátok, fentről nézhetek
Lejövök gyakran Hozzád
Hogy megcsókoljam orcád
Haragosom nincsen
Szeretetem jutalmam
Kivételt nem ismer
Mosolyogva benéz az ablakon
Legyen ma szép napod!
Integet,nevetve mondja
Ugye tudod,hogy ki vagyok?
Veled most barátkozni akarok
Kedvedért aranyban ragyogok
Szólíts a nevemen
Én a Nap vagyok
Elkísérlek utadon bárhová
Csak mond, hogy akarod
Kisajátítani nem fogsz
Szolgállak én nap hossz
Rossz kedvet nem ismerem
Csak a vidámságot szeretem
Könnyet csalok a szemedbe
Ha mélyen nézel a lelkembe
Nézek én is a Tiédbe
Akkor öröm költözik a szívedbe
Simogatok szerelmest és beteget
Öreget és virágzó réteket
Tőlem mindig jó kedvük lesz
Megszelídítem a szelet
Így ő is a barátod lehet
Lelkemtől vesz a Föld
Nagy lélegzetet
Haraggal nem tudod nézni senkire
Barátja ezért, vagyok mindenkinek
Uralom kertet,mezőt életet
Így nézni Rátok, fentről nézhetek
Lejövök gyakran Hozzád
Hogy megcsókoljam orcád
Haragosom nincsen
Szeretetem jutalmam
Kivételt nem ismer
Legújabb versek
Hulló levelek ,mondjátok meg nékem
mit tehetnék hogy végre jobb legyen?
Hulló levelek,csak tőletek kérdem
hová sodor a szélvész titeket?
Hulló levelek!Olyan lettem én is,
mint ti vagytok!Eldobva,némán szenvedek.
Hulló levelek! Hadd legyek ott én is
mikor elsöpör egy zúgó fergeteg!
Hulló levelek,kik némán ott hevertek,
hadd menjek közétek hogy én is ott legyek,
hogy elsöpörjön engem is egy szélvész,
vagy pihenjek én is csöndben köztetek.
Az első követ az vesse reád,
ki nem követett el hibát még soha,
az első követ az vesse reád,
kinek sosem volt sorsa mostoha.
Az első követ az vesse reád,
ki ő maga is tökéletes,
az első követ az vesse reád,
ki fölött nem gyűlnek sötét fellegek.
Az első követ az vesse reád,
ki még sosem sírt,sosem vétkezett,
hisz mindenki vét,és mindenki hibázott,
aki porrá lett,és porból vétetett.
Nyugalmat szeretnék végre!
Napfényt , a dombok oldalán,
szelíd felhőként elsuhanni
onnan,hol bántottak talán.
Nyugalmat szeretnék végre!
Békében élni csöndesen,
és minden rosszat elfeledni,
mielőtt vár a végtelen.
Nyugalmat szeretnék végre!
Békét,és kedves arcokat!
Hogy eltudjam temetni végre,
mi minden ízemben felkavar.
Nyugalmat szeretnék végre!
Hogy ne vágyjak vissza már soha,
s hogy ne érezzem ha könnyeket hord
szemembe a szülőföld pora.
Ég és föld között verdesek én is,
mint egy vihartól tépázott madár,
kit megtépett tollakkal szárnyait letörve
földre tiporva otthagytak talán.
Kétségek között őrlődöm én is,
magamban vívódva ,mint megsebzett madár,
mely szárnyai nélkül nem tud már repülni,
s fészkére sem tud visszaszállni már.
Miattad őrlődöm kételyek közt némán,
oly messze tűntél,nem gondolsz reám.
Nem várlak többé!Ne is gyere vissza!
Nem fogok érted sírni soha már.
Van olyan anya ki nem várja gyermekét,
bár tudja hogy nem jöhet haza?
Van olyan anya ki nem félti gyermekét,
s ki nem aggódik miatta soha?
Van olyan anya ki rosszat akar annak,
kinek szívéből adott egy darabot?
Van olyan anya ki nem adná néki
szájától akár az utolsó falatot?
Van olyan anya ki elfordulna tőle
mikor a legnagyobb szüksége van reá?
Van olyan anya ki ne tudná szeretni
akkor is,ha olykor hibázott talán?
S van olyan ,kinek ne fájna a szíve
ha látja,gyermeke boldogtalan?
Bár nem mutatja,lelke mélyén érzi,
s titokban szíve majd megszakad.
Te vagy nekem ezen a földön
ki mindenkor mellettem maradt,
te vagy nekem ezen a földön,
ki megérti minden gondomat.
Te vagy nekem,ki átölelt engem
borongós,hűvös éjjelen,
te vagy nekem ki őrizte álmom,
s nem riasztott el semmi sem.
Te vagy nekem ki vigaszt nyújt nékem
ha nem bírom már a sorsomat,
te vagy nekem ,ki új reményt ébreszt,
mikor már semmim sem maradt.
Csak te vagy nekem! Maradj itt végleg!
Nélküled semmim sem marad!
Nem kérek mást, csak szoríts magadhoz,
hogy feledjem minden gondomat.
Anya kérlek! Ne hagyj magamra!
Vigyázz rám,szükségem van reád!
Millió tüskét döftem most magamba,
melynek szilánkja belülről váj.
Anya kérlek! Ne hagyj magamra!
Bár tudom, rossz voltam talán,
hidd el, már megbántam százszor,
minden kis bűnöm és hibám !
Anya kérlek! Ne hagyj magamra!
bár tudom ,nem hallgattam reád,
s minden döntésem,minden tévedésem
ezer tüskével vissza száll reád.
Anya kérlek!Emelj fel engem
e porból, és vigyázz reám!
Ölelj magadhoz úgy, ahogy régen,
azon az első éjszakán!
Meggyesi Éva
Anyának lenni égi áldás!
Anyának lenni szent dolog,
akkor is ,ha nem ragyog mindig
reá vetítve csillagod.
Anyának lenni égi áldás,
ha nincs is rá szükséged talán,
hisz mily öröm az is már néki,
ha boldognak lát más oldalán.
Anyának lenni égi áldás!
Míg ő van,gyermek vagy talán.
ha senki máshoz nem fordulhatsz,
ő akkor is meghallgat talán.
Anyának lenni égi áldás!
a legszebb a földön talán,
az ő szíve csak érted dobban,
bárhol vagy,bármerre jársz!
Anyának lenni égi áldás!
Ne hagyd hát magára soha!
Hisz lelkéből csak reád sugárzik
minden szava,és minden mosolya!
A felhők mögül nem látok semmit,
hisz eltakarják az arcodat,
a zúgó szélben nem hallok semmit,
hisz messzire fújja a hangodat.
A téli fagyban nem érzek semmit,
hisz már mindenem megfagyott,
sápadt arcom hiába simítod
a zúgó szélben rég megfagyott.
Jöjj közel!Olvaszd fel végre
ami bennem már megfagyott,
átfonva tested melegével,
amíg azt érzed,olvadok.
Vehetsz házat ,ha pénzed van
de otthonod attól még sivár,
megkaphatsz minden földi jót,
míg pénzed van, minden bók kijár.
Lehetsz büszke és gőgös,
megkaphatsz minden nőt talán,
de szeretni nem fognak attól,
hisz lelked hideg,és sivár.
Ma fent vagy,de ki tudja holnap
lehetsz még mélyen is talán,
s kik hízelegnek cserbenhagynak,
mint koncukért acsargó kutyák.
Kit ma megvetsz,holnap tán szeretnéd,
de akkor már ő nem néz reád,
s a sebet,mit te szúrtál rajta,
holnap tán más gyógyítja már.
A barátok eltűnnek messze,
s ott maradsz egyedül talán,
hiába sírsz!Akkor már késő!
Nem fog sajnálni senki már.,
Az idő kereke most
olyan gyorsan forog,
hogy nem tudod megélni
minden pillanatod.
Gyorsan el kell döntened
tovább merre haladj,
régi, avult ÉN-edtől
el kell most már szakadj.
Állott szagú hálóinged
testedre tapadt,
aurádnak tiszta fénye
régen elszakadt.
Fürödj meg az Égi Fény
tiszta, hűs vizében,
ragyogni fogsz, meglátod
fénylő köntösében.
Örömöd forrása lesz
lelked tisztasága,
szívedben él szeretet,
Isten Igazsága.
olyan gyorsan forog,
hogy nem tudod megélni
minden pillanatod.
Gyorsan el kell döntened
tovább merre haladj,
régi, avult ÉN-edtől
el kell most már szakadj.
Állott szagú hálóinged
testedre tapadt,
aurádnak tiszta fénye
régen elszakadt.
Fürödj meg az Égi Fény
tiszta, hűs vizében,
ragyogni fogsz, meglátod
fénylő köntösében.
Örömöd forrása lesz
lelked tisztasága,
szívedben él szeretet,
Isten Igazsága.
Zimankós gonosz tél!Elvettél tőlem
mindent mi kedves volt nekem,
dühöngő szeleddel mindent felkavartál,
s pokollá tetted életem.
Zimankós hideg tél!Ne hidd hogy győzhetsz!
Nem fog megtörni semmi sem!
Pusztító erőddel úgy is szembeszállok,
s viharként tombolva elveszem!
Most gúzsba kötve béklyóba zúztál,
rám kötve fagyos láncodat,
lelkemre jégvirágot szórtál,
szótlanra fagyasztva ajkamat!
De maradt a lelkemben szikra!
Mit oltani el nem tudsz soha!
Mely bennem izzik és parázslik,
s letépi fagyos láncodat!
Én izzó parázzsal dobom vissza
ami belőle megmarad,
letörve pusztító erődet
amíg már semmi sem marad!
Ma éjjel nem számít semmi!
Ma éjjel csak te vagy nekem!
Ma éjjel őrzöm az álmod
és felszárítom a könnyedet.
Ma éjjel ott leszek nálad,
amikor szükséged lesz reám,
ne szólj!Csak ölelj át némán
ezen a forró éjszakán.
Ma éjjel nem kérek semmit!
Nem várok hazug bókokat!
Csak annyit mit szívedből kívánsz,
míg magával ragad a pillanat.
Ma éjjel nem kérek semmit!
Csak ölelj át,vigyázz reám!
Oly forrón,ahogy én szeretlek
ezen az őrült éjszakán.
Tudnál e szeretni engem
amikor senki sem szeret?
Tudnál e őrizni engem
akár egy apró gyöngyszemet?
Tudnál e szeretni engem,
ha már az arcom megfakult,
tudnál e szeretni úgy is
ha hajamra hó és dér lapul?
Tudnál e szeretni engem
ha neked adnám a szívemet?
Borongós,hűvös téli estén
melengetve a lelkemet?
Ha csönd kell, én leszek a csönded!
Ha magány,én magányod leszek,
csak messziről szeretlek némán,
de ha kell, melletted leszek!
Egy fénykép, miről tekintesz vissza rám.
Egy ütött, kopott, sárga papír,
mit az emlékezés elém dobott.
Egy régi titok fiókom alján,
óvlak, mint anya gyermekét a karján.
Egy mosoly, egy kávéfolt,
egy folt mely szomjúságot olt.
Épp szád alsó peremén,
nem itattuk fel még frissen, az elején!
Egy ócska lap vagy csupán,
meredsz rám pajkosan, bután.
Szemed fényárban úszik,
s egy ujj nyomata karodra kúszik.
Csak egy pillanat, katt,
mégis örökre megmaradt.
Egy ütött, kopott, sárga papír,
mit az emlékezés elém dobott.
Egy régi titok fiókom alján,
óvlak, mint anya gyermekét a karján.
Egy mosoly, egy kávéfolt,
egy folt mely szomjúságot olt.
Épp szád alsó peremén,
nem itattuk fel még frissen, az elején!
Egy ócska lap vagy csupán,
meredsz rám pajkosan, bután.
Szemed fényárban úszik,
s egy ujj nyomata karodra kúszik.
Csak egy pillanat, katt,
mégis örökre megmaradt.
Egy anyának nincs más a földön,
mi gyermekénél fontosabb talán,
egy anya gyermeke szemében látja
a zöldülő rétet,a nap sugarát.
Egy anya a gyermekben érzi
a tavaszi szellő lágy sóhaját,
miatta él,és miatta vérzik
miatta szárnyal felhőkön át.
Egy anyát nem lehet legyőzni!
Erős,és sok mindent kiáll!
S bár lehet,belülről vérzik,
de erőt is ebből gyűjt talán.
Egy anya mindenre képes!
S ha kell,százszor is kiáll!
Nem engedi hogy porba zúzzák,
és csak azért is vissza vág!
Hány ember él itt a földön ,
kinek sorsa keserű magány?
Hány ember van,kit régen kifosztottak,
s sűrű könnyeitől nem tud látni már?
Hány ember van,ki más pénzéből dőzsöl
büszkén,dölyfösen,mint egy kiskirály?
Szívtelen lelke még csak meg se rezzen,
azért kit kifosztott,s tönkretett talán?
Hány ember van ki szótlanul tűri?
Miért nem fogtok végre össze már?
Miért akartok más helyett bűnhődni?
Vegyétek vissza mi nektek kijár!
Ne bánts már MÚLT, maradj veszteg,
elkövettem sok-sok hibát,
ne büntess, hisz lelkem retteg,
unom már a sok kritikát.
Ne bánts már MÚLT, engedj végre,
nem vádollak, veled éltem,
megtanultam nézni égre,
imádságra hajlik térdem.
Ne bánts már MÚLT, elengedlek,
érted mit sem tehetek már,
helye nincs a kételyeknek,
üres már a méregpohár.
Ne bánts már MÚLT, emlékezzél,
voltál igaz, jó barátom,
fogadd el, hogy ködbe vesztél,
nem lehetsz már a világom.
Ne bánts már MÚLT, én sem bántlak,
hisz voltál igaz oktatóm,
harag nélkül elbocsátlak,
Isten veled hű tanítóm.
elkövettem sok-sok hibát,
ne büntess, hisz lelkem retteg,
unom már a sok kritikát.
Ne bánts már MÚLT, engedj végre,
nem vádollak, veled éltem,
megtanultam nézni égre,
imádságra hajlik térdem.
Ne bánts már MÚLT, elengedlek,
érted mit sem tehetek már,
helye nincs a kételyeknek,
üres már a méregpohár.
Ne bánts már MÚLT, emlékezzél,
voltál igaz, jó barátom,
fogadd el, hogy ködbe vesztél,
nem lehetsz már a világom.
Ne bánts már MÚLT, én sem bántlak,
hisz voltál igaz oktatóm,
harag nélkül elbocsátlak,
Isten veled hű tanítóm.
Ki társ a bajban,nem fog elfordulni,
ki társ a bajban melletted áll,
szelíd érintéssel fogja át a vállad
s reád vetíti a nap sugarát.
Ki társ a bajban ,megtalál téged,
meredek sziklán,vagy dombokon át,
s ha megroggyannál karját nyújtja néked,
hogy belé kapaszkodj ,ha nem bírsz állni már.
Ki társ a bajban nem számít néki,
bármit mondanak,melletted áll,
ki társ a bajban,megbízik benned,
s nem hiszi el a rágalmak hadát.
Ki társ a bajban,ne hagyd messze menni,
fogadd el tőle mit lelkednek ád,
szeresd őt !Még ha meggyötör a sors is
,hisz talán ő az egyetlen barát!
Ma minden sötét és homályos,
nem tudod lesz e még remény,
szívedbe orvul belegázolt
tébolyult,csalóka remény.
Ma még mindenki földbe gázol
arcodba port is hint a szél,
süvítő hideggel hozva
csikorgó téli hóesést.
De holnapra enyhül a tél is,
Erős vagy,bátor,talpra állsz!
Bármi lesz,nem törnek össze!
Csak te számítasz,semmi más!
Ne hagyd hogy csalfa vak reménnyel
ámítva földre rántsanak,
ne hagyd hogy kóbor délibábbal
elvakítsák az arcodat!
Ne kímélj,ne szánj meg senkit!
Téged sem sajnál senki sem!
Légy erős!Ne hagyd hogy győzzön!
Nem érdemli meg senki sem!
Te sem vagy rossz,csak porba zúztak!
Ne hagyd hogy ott is hagyjanak!
Mit kifőztek,rájuk öntsd vissza!
Ne légy helyettük áldozat!
Angyalok és ördögök irányítják életem,
Olykor szomorúság néhol boldogság van lelkemen.
Hó és eső, csak egy kis különbség,
Szerelem, szeretet, gyűlölet, mi lehet még.
Ha az ember boldog, biztos vége lesz,
Ha meg szomorú, a boldogság is úr lesz.
Egyszer fent, egyszer lent, tartja a mondás,
Nekem csak a boldogság kéne, a fent és nem más!
Mégse lehet mindig minden jó,
Látod, most például esik a hó.
A rossz korszaknak is egyszercsak vége,
Csak jönne már el a pillanat végre!
Olykor szomorúság néhol boldogság van lelkemen.
Hó és eső, csak egy kis különbség,
Szerelem, szeretet, gyűlölet, mi lehet még.
Ha az ember boldog, biztos vége lesz,
Ha meg szomorú, a boldogság is úr lesz.
Egyszer fent, egyszer lent, tartja a mondás,
Nekem csak a boldogság kéne, a fent és nem más!
Mégse lehet mindig minden jó,
Látod, most például esik a hó.
A rossz korszaknak is egyszercsak vége,
Csak jönne már el a pillanat végre!
Mikor kis száját formálgatva
először mondja ki:mama,
arcod ujjával megsimítva
az lesz a legnagyobb csoda.
Mikor arcodon végigszántva
apró kis puszit hintve szét,
csöpp kis szájával megérintve
lelkedbe vigaszt szórva szét.
Nem bánod mi volt már tegnap,
új erőt csöpögtet beléd,
csöppnyi lényével azt sugallva
Ne add fel!Mindig van remény!
Mikor már kihunyt a fény is
s utolsó gyertyád csonkig ég,
halvány fényével rávilágít
arcodra,vigaszt szórva szét.
Mikor az utolsó gyertya
halvány fényével rád ragyog,
ezüstös fényét szerte szórva
míg az arcodon könny csorog.
Mikor az utolsó lángjánál
letörlöd hulló könnyedet,
s kihunyó ,utolsó fényénél
felszárítod a könnyedet.
Csak akkor fogod megérezni
nem számíthatsz már senkire,
sötétben nem találsz semmit!
Nem lesz melletted senki sem!
Csak akkor fogod észrevenni
számodra már csak én vagyok!
s az utolsó halvány gyertya fénynél
csak az én kezem foghatod.
Oly mások vagyunk, s oly különbözőek,
de anyaként mégis hasonlók vagyunk,
letépnénk minden töviset, szilánkot,
csak hogy őnekik ne essen bajuk.
Oly mások vagyunk,s oly sokat remélünk,
lehoznánk értük az égről a napot,
s ha nehéz is olykor,fáj a szívünk értük,
a mi csillagunk csak miattuk ragyog.
Oly mások vagyunk,de bárhogy meggyötörnek,
szívünk mégis csak miattuk dobog,
minden álmunk,és minden ölelésünk
az ő szemeikben újra felragyog.
Oly mások vagyunk! S ki anyaként érez
mások fájdalmán sosem mosolyog,
hisz egy anya ha szíve összetört is,
összetört szíve is csak értük dobog.
Kivül erősnek látszom,
de belül órdítva sírok.
Alig vártam hogy újra lásslak,
ezért nem is akartam felfogni mikor mással láttalak.
Fogtad a kezét s nevetél
szíved meleg volt pedig kint dúlt a hideg tél.
Azt a kedves pillantást mivel őt nézted,
örökre az emlékezetembe vésted.
Mint sebes vonat,ki senit ki nem kerül,
mint vad musztáng tombolok legbelül.
Mindent férre dobva,eltörve tomoblnék,
míg a kimerültségtől össze nem esnék.
Mint égő gyertyaláng,ki senkit sem zavar,
mind gyönge szellő,ki vihart nem kavar.
Ily megnyugvás van a lelkemben,
miközben egyre nagyobb szívemben a seb.
Versbe folytom bánatom,
visszaépítem boldogságom,
Hisz a rózsa is elhervad,
de idővel újabb bimbót ad!
de belül órdítva sírok.
Alig vártam hogy újra lásslak,
ezért nem is akartam felfogni mikor mással láttalak.
Fogtad a kezét s nevetél
szíved meleg volt pedig kint dúlt a hideg tél.
Azt a kedves pillantást mivel őt nézted,
örökre az emlékezetembe vésted.
Mint sebes vonat,ki senit ki nem kerül,
mint vad musztáng tombolok legbelül.
Mindent férre dobva,eltörve tomoblnék,
míg a kimerültségtől össze nem esnék.
Mint égő gyertyaláng,ki senkit sem zavar,
mind gyönge szellő,ki vihart nem kavar.
Ily megnyugvás van a lelkemben,
miközben egyre nagyobb szívemben a seb.
Versbe folytom bánatom,
visszaépítem boldogságom,
Hisz a rózsa is elhervad,
de idővel újabb bimbót ad!
