Költők szerint

Gránicz Éva (33)

Kustra Ferenc József (2282)

Szűcs János (4)

Gombos FERENC Ferrenc (3)

Horváth Szabolcs (0)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (306)

Kedvesemnek (63)

Hiányzol (65)

Elmúlt szerelem (52)

Szakítás (30)

További témák »

A nap verse

Te titokzatos lány, ki a koli falai közt vár reám.
Szívem legbelső érzései várnak most terád.
A nevedet sajnos még nem tudom.
Remélem egyszer az álmaidban a főszerepet én kapom.
Lehetsz te tőlem tanuló, modell vagy művész.
Ha nem kaplak meg, hát vágja le a kezemet a fűrész.
Sajnos nem vagyok egy latin macsó.
Nem vagyok egy élsportoló.
De belül egy érzékeny személyiség rejtőzik.
Gondolataimat a személyed képei megfertőzik.
Amikor arcodat nem láthatom.
Szívemet elönti a bánatom.
De mikor szemünk találkozik.
A lelkem kiabálva ugrándozik.
Remélem összehoz minket egyszer a sors.
És majd csókjaid közt az ágyadba sodorsz.

Folyik a víz,
Folyik vele együtt a pici szívem.
Elsodorta elsodorta messze a pici szívem,
Mit tegyek? Mit tegyek?
Ússzak utána?
Vagy hagyjam had sodorja el a messzi világba.
Nem hagyom! Nem hagyom!
Most tudtam meg igazán,
Hogy kellesz nekem drágám.
Gyere vissza ne hagyj el,
Én nélküled senki sem leszek.
Ha kell megverekszem érted,
De te akkor is az enyém leszel szívem.

Mély fájdalommal tudatom
mindenkivel,
akik utáltak ebben
a keserves életben
hogy
még mindig élek.

*szerző: a beküldő

Leengedem a horgonyt,
Mert a főkapitány morcos,
Én vagyok a szakmában a legjobb,
Ezért minden fiú utánam futkos,
Szeretem a friss halat,
De ha tudsz sushit is hozhatsz,
Leengedem a hajamat,
S lóbálom a szoknyámat.

Így mosdik a hold a tó tükrében
a hideg nyári szellő szárítja...
nem látja senki se az estében,
hogy csupasz testét felhőkbe zárja.

Születésnapra

Szüleid szerelméből születtél-e földre.
Örülök, hogy a sors mellém rendelt téged.
Megismerhetem sok-sok jóságodat.
Bár teljesíthetném minden vágyadat.

Hosszú utat jártál negyvenhét óta.
Göröngyökkel teli, bánatot hordozva.
Életed hátra lévő része holnap kezdődik.
Univerzum lényedet igényli.

Szórd a mosolyod mint nap a sugarát.
Vendégek serege verseid hangulatát isszák.
Erényeid dicséri jutalmul az élet.
Reménytől lüktet a vágy, mellyel a fényt kéred.

Kívánom, hogy tartsd meg a felfedezett csodát.
Örömteli sikert halmozd egymás után.
Holnap álmai lelkedben rejtőznek.
Szeretet gyümölcse minden korban érnek.

Küzdj a végsőkig ne add fel soha.
Minden télre kikelet hoz új tavaszt.
Csillagok titka létezésed száma.
születésed napján égből légy megáldva.

Telnek az idők?
- Öregszem én is.
- Nem maradok gyerek,
Hisz felnövök úgy is.

- Múlnak az évek,
Felnövök hamar?
És felnőttként élek,
Míg hazám földje,
El nem takar.

Elföd engem,
Nem leszek már?
Hisz engem is elvisz,
Majd a Halál.

S a Halál árnyában ülvén,
Félve, rettegve, elítélvén,
Ő lecsap könyörtelen,
És időt nem hagyva nekem,
Cselekvésre kell kényszerítenem,
Legyöngült testem.

- Megpróbálok szembeszállni,
Küzdeni, harcolni és felállni!
- De mindez, fölösleges?
Hisz nincs esélyem!
A végzet, úgyis utoléri énem!

- Ne vigyél el!
- Nem állok készen!
- Jöjj vissza később,
Hisz még itt kell élnem!

Jóvá kell hoznom
Minden hibám!
El kell búcsúznom!
Viszlát család, viszlát világ!

- Ne vigyél el
Ilyen hamar!
Gyerek vagyok,
Ki élni akar!

- Élvezni még az életet?
Ezt szeretném!
Hiszen céljaim vannak,
És ezt mind elérhetném!

- Én nem akarok
?Más helyen? lenni!
Én itt akarok maradni,
Emberek közt élni!

- De telnek-múlnak az idők,
S ha a könyörtelen vég utoléri énem,
Most már tudom, ha szembeszállnék,
Ellene nincs sok esélyem!

Lehet-e jónak lenni egy rossz világban,
sétálni télen kigombolt kabátban,
szalonnát szúrni fagyos ágra,
nem vadászni nyúlra fácánra,
koldus kezébe kenyeret nyomni,
csábítók között hűnek maradni,
házad kapuját kitárni,
hadd jöjjön hozzád akárki,
kisgyerek könnyét letörölni,
senkivel soha nem pörölni,
dermedt verébért hajolni porka hóba,
más baját sosem hozni szóba,
békét, nyugalmat, szépséget akarni,
adni, adni, mindig csak adni,
tökéletesre lelni egy madár dalában...
Lehet-e jónak lenni egy rossz világban?

Édesanyám egyszer,
Mikor felkelt,
Mondotta a csodás létet,
Melynek neve szerelem tüze.

Gondolkoztam el mélyen,
Mi is a szerelem?
Tanakodtam, gyanakodtam,
De semmire sem jutottam,
Mint most voltam,
Gyerekkorban.

Hallgatom a galambom szavát,
Halkan cseng,
Éjben a szél hátán.
Gondosan figyelem arra,
Mert a szerelemben nincsen-e háború, hajsza?

Édesanyám mosolyog,
Tudja, hogy kíváncsi vagyok.
Csak annyit mond erre:
Megtudod, fiam, mi is a szerelem tüze.

Összetéptem egy
fényképemet, amelyen
éppen mosolygok.

Ó, ha a bérlet nincs a kezednél, s felmutatáskor
kapkodsz tárca után, keresed zsebeidben,
s néz szigorúan a közlekedési vállalat által
felkent bérleteket figyelő sok strázsai őrző,
és a tömegnek, mint folyamoknak torkolatában,
lassul a sodra, és temiattad várnia kell, hogy
bérlete felmutatása után már gyorsan a másik
közlekedési eszközön álljon összeszorulva:
várja a bolt vagy várja a cég őt, nincs pihenése,
és így múlnak az évei, napjai szállnak a széllel,
míg csak az élet-bérlete egyszer örökre le nem jár.

I. Vajda Julianna ismeretlen levele Csokonaihoz

Kedves Vitéz! Köszönöm a hozzám írott verseit.
Köszönöm, hogy szeretett.
Bocsássa meg, hogy rímek nélkül írok,
de hát nem lehet mindenki olyan bolond,
hogy poétává lesz Magyarországon...
Ne haragudjon, hogy nem vártam meg Önt.
Bocsásson meg a csalfa reményért.
Bocsásson meg az elhervadt virágokért.
Nem illettünk egymáshoz, ezt Ön is jól tudja.
Keressen magának egy másik leányt,
aki viszonozza majd érzéseit.
Én is próbáltam, de nem tudtam.
Ég áldja!
Julianna

II. Lilla ismeretlen naplójából

Megírtam Mihálynak
Búcsúlevelemet,
Szavaim még fájnak
S tőlem idegenek.
Nézem azt a szeplőt,
Miről versét írta.
Ez jelenti már őt...
Nincsen többé Lilla.

Vágyódás!!

Vágy egy édes érzés mi hatalmába kerít...
Ha vágysz valakire/valamire teljesen legyengít...
Addig nem nyugszol míg el nem éred célodat...
Mindent megteszel csak teljesítsék vágyadat...

Vágy mi benned él kínoz szüntelen...
De van mikor helyzet kilátástalan reménytelen...
Olyankor szíved majd meg hasad...
Kegyetlenül rosszul érzed magad

Hisz szenved lelked untalan...
Érzed ilyenkor minden bizonytalan...
Elfog a kétség a kínzó félelem...
Vajon miért nem sikerül semmi énnekem?...

Jár eszed peregnek fejedben a gondolatok...
Mit rontottam el élettől mért kudarcot kapok?...
Nem vágyom ékszerre pompára palotára...
Csak szeretetre figyelemre boldogságra...

Nem vagyok nagyra vágyó nem akarok sokat...
Mért nem teljesítik hát szerény vágyaimat??...
Fáj sajgó szíved nem érted már az életet?...
Más mindent megkap én mért nem?várod a feleletet...

De sajnos hiába vársz,nem jön rá felelet...
El kell fogadni kérdésedre választ magadban leled...
Szenvedés életed nem teljesülnek vágyaid?...
Gondolkozz el ezzel nem csak te vagy így...

Vágy kevés én tudom,sokat kell tenned érte...
Nincs jó tündér sajna csak a mesékbe...
Az élet valóság,nem álom és nem mese...
Az élet kemény nem hullik öledbe semmi se...

Ha mindent megtettél mégsem teljesülnek Álmaid...
Vigasztaljon a tudat nem csak te érzed így...
Tanácsom:Küzdj ne add fel a reményt...
Én is küzdök s befejezem e vágyakkal teli regényt!!:-)...
Saját versem!!

Költök.

Ihletem az érzés.
Csak egy ceruza kell.

Semmi más csak ez a
két dolog. És boldog

vagyok, ha tetszenek
a sorok, miket oly

unalmas órákban
magamból

adok.

Még egyszer sem mondtam:
hiányzik csókjaid
tengere
mikben eltűnt mindig
a szürke napoknak
hazugságtól zsúfolt
rendszere.

Sötétlő éjjelek
mik vesznek most kárba
nélküled.
Várok rád hiába
és csöppet sem nyugszik
a kitörni vágyó
kéjület

mi bennem izzva forr.
Már nem érdekel ha
hibázol.
Létem árva egén
illatod idézem
egy meleg nyári nap.
Hiányzol.

Ki hegyre megy, annak
Kardok közt kell járni
S odafent a csúcson
Keresztnek kell állni.

Az jut csak oda fel,
Kit Isten keresztel.
De nem babérággal,
Tövissel, kereszttel.

Százezer kard éle
Fog szivébe vágni.
Mégse engedj, Uram
Félúton megállni!

Bárcsak éreznéd, mit érzek

Bárcsak tudnád mennyire szeretlek!

Bárcsak tudnád, hogy ez soha nem múlik el!

A város távol. Itt a dombtetőn
Egy sírhalomnak márvány-homlokán
Fáradt fejét lehajtva, reszketőn,
Hűs esti fényben ül a szent Magány.
Ölében szunnyad gyermeke, a Csend -
Szelíd fűz árnya arca bársonyán . . .
Csak néha sír fel: - föld göröngye lent
Koporsókon ha dübörögve zeng.

Merengve nézem holtak bús honát.
A szent Magány vállán nyugszik fejem.
Kezembe' lant. Mily zengő hangot ád
E szellemektől népesült helyen! . . .
Csodás varázs, mély elpihentető
Ölel körül . . . szent titki rejtelem . . .
Ó mily beszédes vagy te dombtető,
Sok néma hant, halotti szemfedő! . . .

S amint merengve zengeném a dalt
A bíbor-árnyú alkonyég alatt:
A szél panaszt völgyből sikongva hajt-
Komor fönséggel gyászmenet halad-
Fehér koporsó . . . rajta mirtusz-ág . . .
Vadul viharzik tébolyult harag . . .
Dübörgés hangzik, felsikolt a vád
És perbe hívja létünk szent Urát.

Leszáll az este. Hant alatt a holt.
A gyásznép közt rőtt fáklya-láng lobog.
Eloszlanak. Csend van. Felkél a hold,
Sugara szét piros vérként csorog.
Amott az új sír elhagyatva áll.
Kigyúl az égbolt, könnyesen forog
A párás légben, mely omolva száll . . .
A lomb közül reám néz a halál . . .

Milyen fönséges! . . . Szívszorongató
Érezni őt! . . . eremben hűl a vér . . .
S vonzó mégis, mint sima tükrű tó,
Amely fölött nagy, titkos, néma éj-
A Végtelen s a Rejtelem lebeg.
Hatalmad, ó Halál, mondd meddig ér?
Minő varázst rejt rám emelt szemed,
Hogy szívem járja fájó döbbenet!? . . .

Miként ladik sötét vizek fölött
Áll mozdulatlan, hosszan, csendesen,
S alant egyszerre gyors ár hömpölyög
És elragadja messze hirtelen:
Sodorva lelkem száll csodás erőn,-
Az ész eltörpül, fogja rejtelem,
Titokba néz a szem - alél erőm -
Az elmúlás tekint reám merőn.

Arasznyi létünk változó színén,
Halál, feltűnni gyakran láttalak!
Titkon megülsz a holtak hűlt szívén,
Majd látom lengni néma árnyadat
Borítva ránk pestist, gyilkos ködöt,
- Rontó erők, rontók mint tenmagad-
S pusztítva míg jársz síró föld fölött:
Csontos melledben vad gyönyör hörög.

Erőd határa hatalmad köre
A végtelenbe korlátlan feszül:
A mérhetetlen égnek fényköde
Homályosul, ha árnyad ráterül,
A csillagok hadát kék éteren
Villogtatod eltűnő ékszerül.
E földi s másvilági tereken
Minden tiéd - tiéd a Végtelen . . .

. . . Míg tépelődöm: szendereg a föld,
A mindenségnek karjain pihen.
Fönt csillagok járják az égi kört
Távol világok tiszta fényiben.
Igézet árad, titkos sejtelem
A légen át. S a földnek mélyiben
- Míg fent a bűvös formákon szemem -
Moraj támad, s zúg dörgedelmesen.

A sírból mennyi drága, szent alak
Emelkedik -, sok ismerős vonás!
Te is közöttünk!? Nyisd fel ajkadat
Dicsőült lény, magasztos, nagy, csodás
Szellem! A kint, mit szívem mélyre hord:
Szüntesd! Ó szólj, míg tart a látomás!
Fájós keservem békességre oldd!
Szavadra várok - nyugtass drága holt!

Felelj: megismersz? Lélek, kérdezem:
Mulandóság vár a sír éjiben
Reám? Szebb létre támad szellemem! . . .
Csak szólj! Ó szólj s kétségem elpihen.
Hallasd rejtelmet oldó bölcs szavad,
Illess kezeddel s elcsitul szívem -
Hisz kínban ég -, egy üstökös darab,
Mely bomlott pályán lángolón szalad . . .

Ezüst harangként hangod csengve száll
S csilingel ím a csillagok felé:
"Ne csüggedezz! Lélekre nincs halál
Vágyát ha tiszta jókra érlelé . . ."
Még hangod zeng. A szent csapat dalol
Mögötted. Indulsz a sereg elé.
Kiáltanék: maradj! - de összefoly
Árnyad velük, - s a hajnal kürtje szól . . .

. . . A hajnalpír mély kábulatba' lel.
Arany párázat ömlik szerteszét.
Magasság, mélység új erőt lehel,
Balzsamdús szellő ringat lágy zenét.
A nap lobog, pacsirta légbe' zeng . . .
A szent Magány lehajtja szép fejét,
Riadtan ébred álmából a Csend -
"A lét örök" - lantomnak húrja cseng . . .

Hosszú fel-felsíró
Sóhaj kél szüntelen;
Búgnak a vén falak:
S bár a sok bús beteg
Szeme könny, sebe vér:
Mégis hisz mindegyik,
Csak egyre hisz, remél.

Itt a vén ember zihál,
Amott gyermek zokog.
Csitulj el halk panasz!
Egy szív végsőt dobog.
Oly mély s kínos e csönd . . .
De kint dalol a szél,
S ki élve maradt: mind
Tovább hisz és remél.

A halott szendereg.
Szemünknek könnye gyűl -
De megdöbbent szívünk
Titkon ujjong, örül -
A halott oly csöndes,
Ki él: súgva beszél.
Az az egy elpihent -
A többi hisz, remél.

Fel-felsír sóhajunk,
Rajtunk halál lebeg,
De oly szépek s nagyok
Ott künn a zöld hegyek!
Erő, hit, diadal
Bennünk újulva kél -
Jöhet száz elmúlás:
A szív csak hisz, remél . . .

Ó térj be hozzám ifjú lány!
Tavaszban áll a kertem,
Legyen tiéd virága mind,
Szedjük csokorba ketten.
Mit ér nekem e sok virág,
Szívén, ha nincs ki hordja?
Kebledre fonj egy szép füzért
És egyet homlokodra!
- Mily sok virág! S ez mind enyém?
Ó add csak jó barátom!
Pompázhat-é szebben virág?
Miként egy ifjú lányon?! . . .

Ó térj be hozzám ifjú lány!
Tiéd a birodalmam -
A föld s az ég, nézd, pírban ég
És cseng a csermely dalban . . .
Szebb itt a fény, zengőbb a dal,
Bíborban kél az este -
E sok szépség legyen tiéd,
Fogadd be kis szívedbe! . . .
- Enyém, enyém, e szép világ? . . .
Mily jó barátra leltem!
Költözz szívembe szent öröm,
Legyen szebbé a lelkem! . . .

Alvó virágok kelyhiből
Susogva kél az ábránd,
Ezüst holdfényben áll a táj,
Sóhaj lebegve száll rád,
Erdő mélyén mereng a vágy . . .
E bűvös holdas éjjel
Megejti szíved - érzed-é? -
Felzsongó halk beszéddel . . .
- Látom szívemnek álmait
Lebegni át a tájon . . .
Engedd, maradjak mindig itt,
Hol szép a lét - egy álom.

Maradj örökké hát. De lásd,
Árván szívedre várva:
Vágyó lelkem feléd reped -
Szeret téged leányka.
S bár szép e kert, ez éj, e táj,
De sokkal szebb szerelmem:
E sok széppel, mit látsz körül,
Fogadj szívembe engem! . . .
- Mily boldogság! Szerelmedet
Mélyen magamba zárom.
El nem hagylak többé soha
Te áldott hű barátom . . .

Nyüzsgő nép közt bolyongva járok,
S miként ha látnék boldog álmot:
Felvillan ott egy arc, - vonása
Lelki valómnak tiszta mása.

Ne menj tovább! - szólítom esdve -
Suhan a lét, közel az estje,
Maradj velem, e percet áldjad:
A testvérlelket megtaláltad! . . .

Ó ritka perc, szent, halhatatlan,
Midőn e földi rohanatban
Két testvérszív egymásra téved -
Csak a test más, de egy a lélek.

Nem az a szép, miért ma lángolsz,
De holnap elfelejted,
Mit fog valód s elejti gyorsan
Miként egy könnyű pelyhet.

Nem az a szép mi bút szívedben
Nem hágy ha elveszíted
És vissza azt sosem sóvárgod,
Mi egykor felhevített.

Ó szép csak az, mi látva többször
Még szebbé lesz, - a képe
Szívedbe nő s bár múlnak évek
Hevűlsz mindegyre érte.

Mert lélek él a szépbe rejtve
És vonz, ha szép a lelked -
Csak egyszer lásd: sóvárogsz utána,
Többé el nem felejted.

Tűnt távolába messze századoknak
Ó vidd Költészet vágyó lelkemet! . . .
. . . Haragos lánggal távol fellobognak
Mint feltüremlő sűrű fellegek:
Vitézség, ármány . . . Vad mének doboknak . . .
Egy gyönge nőszív félve megremeg,
Mint kis virág, ha büszke ősi tölgyek
Vihar szelén fölötte összetörnek.

Rejtelmes árnya rég letűnt időnek
Ó tárd ki nékem, tárd ki titkaid! . . .
. . . Tódulva ím rajban lelkemre törnek
Ifjúkorom bűbájos álmaid!
Mély ködből árnyak imbolyogva jönnek,
Fény gyúl előttem, káprázat vakít,
Suhan felém és testet ölt az álom,
S amit idéztem, most döbbenve látom . . .

. . . Tud-é hevülni alkotó erőre,
Olvadni dallá látó ihletem?
Bűvös fonálból homlokodra sző-e
Örök nevet ó hősöm, énekem?
Vagy amíg bátor ívben száll előre
Tán megtör éltem fájó végzeten? . . .
Suhog, suhog, az évek szárnycsapása,
Gyérül a fény és nő az este árnya . . .

Való világom elmerül homályba,
Szívemre szender igézőn borul:
Egy másik lét magát fénylőn kitárja . . .
Mit láttam eddig éjre alkonyul.
Bolyong lelkem mesék tűnt távolába',
Lezárt ajkamra csengő dal tolul,
S egy hősi élet fényét issza lelkem . . .
A látomást, Sors, hagyd megéneklem!

Áll a hegytetőn a sima tükrű tó -
Merengő szemmel, mozdulatlanul
A kékes fényű Végtelenbe néz,
Amely színére ráborul.

Acél tükrén a mély, komor vadon
Árnyéka nyugton, álmodón mereng . . .
Sötét ladikként úszik át színén
A barna felhő s messze leng.

Fakó hajnalfény, alkony bíbora
Fürdik vizében, - nap, csillag ragyog;
Vihar lángol fölötte, menny dörög -
Nem torlódnak hátán habok.

És néha mégis - bár csend áll körül
S meg sem rezdül az alvó rengeteg -
Kezd fodrozódni, megmozdul a tó,
S nem tudni: miért?- mélye reng.

Tajtékot fú és hánykódva forr,
Örvénybe' forog torló vizén a hab,
Titkos vihar a mélyén döngve jár,
Hulláma zúg, magasba csap . . .

. . . Mint hegytetőn sima tükrű tó:
Merengő lelkem békén úgy tekint
A kékes fényű Végtelenbe föl,
Amely ragyogva messze ring.

De néha mozdul, hánykódik, dübörög,
Vihar jár benne és örvény kereng, -
Szűk itt a lét, a Végtelenbe vágy,
A mélye reng . . .

Rohant A Harc - holló kerengett
Fölötte, vérszomjas madár -
Hajfürtjei kígyózva lengtek,
Előtte járt a Borzadály.
A Harc rohant - a falvak égtek,
S a vér, a vér patakba folyt,
Üszkös falak meredtek égnek
És garmadába gyűlt a holt.

S ahol a harc tébolyra lángol,
S Harag, Bosszú örjöngve jár:
Egy férfiú a véres árból
Kifut . . . lihegve meg-megáll . . .
Egy hegyre megy - A harci lárma
E bérctető csendjén elül -
Miként ha rejtelembe látna
Komor magába elmerül.

Vértől hamvas tépett szakálla,
Kemény alakja mint az érc -
A csillagokig nő fel az árnya,
A fénylő boltozatra néz:
"Küldj prófétát e földre Isten!
Hatalmas, zengő mély szívűt,
Ki szent békére felhevítsen -
Prófétát küldjél, vértanút!"

Egész alakja mintha égne -
A két szeme izzó acél.
S míg dúl a harc lent: itt a béke
A messze végtelenbe ér.
Álomhozó gyöngéd fuvallat
Árad felé. Mélyül a csend.
Lázas szíve csitulva hallgat.
Alszik. A föld körötte reng.

Rászáll az Úr. . . Szívét kitépi,
Ad új szívet az ó helyett,
S míg önbűnén elég a régi:
Az újnak fénye fölremeg.
Az Úr érinti most az ajkat,
Hogy égi nyelven szólni tud:
Újult lényébe rejt hatalmat,
Mitől támadnak vértanúk.

S a testbe most - mely mint a hulla
Fekszik dermedten a tetőn -
Az Úr szelíden ráborúlva
Lelket lehell - Az ébredőn
Szent borzadály. . . remegve néz fel. . .
S az Isten szól: "Erőm tiéd.
Prófétám, menj! Gyújtsd fel igémmel
Az emberek szivét!"