Költők szerint

Balogh Dávid (0)

Kovács István (1)

Baba Ray (1)

Rácz Dávid Zsolt (0)

Annus Dániel (0)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (352)

Kedvesemnek (101)

Hiányzol (57)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Ha rámszakad az ég lidérces átkával
Ha megcsókol a Halál hideg szájával
Akkor is szeretni foglak.

Ha kínbarázdák sárgulnak arcomon
Ha kacagnak majd meddő harcomon
Ha hahotáz majd a rothadt embersereg
Hogy - jaj - másé lett akit én szeretek,
Akkor is szeretni foglak.

Ha minden bomlik és minden szakad
Ha majd más csókolja vígan ajakad
Akkor is szeretni foglak.

Ha majd fáradt halottan omlok össze
Nézem vajjon a gyászolók között jössze-e,
Nézem zokog-e gyémántfényű szemed,
Tördeled-e halovány sápadt kezed.
Akkor is szeretni foglak.

Ha majd sírhalom borul a testemre
Halott szemeim elé a képed festem le
És akkor is szeretni foglak.

Jöjj Mylada pogány asszony,
Mylada jöjj.
Küldtelek egykor átkos szájjal
Hörgő tüdővel, véres szemmel
De hívlak ma a régi vággyal,
A régi vággyal - jaj - régi sebbel.
Mylada jöjj, sápadt pogány
Jöjj vissza hozzám Mylada.

Markolj a szívembe, tépj véres ronccsá
Kacagj zabolátlan asszonyi sátán
Ha látsz heverni a halál hátán,
Markolj a szívembe, tépj véres ronccsá.

Az égen kacagnak már a halálfelhők,
Ólmos bús ajkam gyónni, megtérni készül.
Menekülni az életből a földi vészbül
Az égen kacagnak már a halálfelhők.

Haláltusámban szeretnék ajkadra forrni,
Pusztulni görcsös, habos kacajjal
Sápadt szerelem-marta ajakkal
Haláltusámban szeretnék ajkadra forrni.

Szeretlek, mint az életet
Szeretlek, mint a véremet
Szeretlek, mint a kék eget
Szeretlek, mint a felleget.

Szeretlek bódító nyárba
Szeretlek bolondul vágyva
Szeretlek halálos télbe
Szeretlek becézve, félve.

Szeretlek, ha gőggel nevetsz
Szeretlek, ha nem is szeretsz
Szeretlek dalos ajakkal
Szeretlek aranyhajaddal.

Néked szól minden, tiéd a dal
Tiéd a sírás, a víg kacaj
Tiéd bús, bánatos életem
Hozzád száll sikongó énekem.
Hozzád a panasz és az öröm
Tiéd az élet, én gyötrődöm.
Heverek kemény kínok között
S az élet, az élet rám röhög.

Hallom dölyfösen hangos zaját
Tivornyás, büszke kacaját
S az életlárma messze elriaszt
Szemem gödrében félénken virraszt.

A Te sötét szemed könytelen
Nem fakaszt könnyet a szerelem
Nem élsz bágyadt, beteg bánatban
Nem fetrengsz álmatlanul ágyadban.
Enyém a bánat, a borzalom
Barázdás, fakó halvány arcom;
Enyém a kín, tiéd az élet
Tiéd a test, enyém a lélek.

Hazudjunk kacajt és vígságot
Hazudjunk cifra hazugságot,
Hazudjunk,
Hazudjunk, mert kell a tested
Kell a lelked, szűzi lelked
Kell a szemed, búja szemed
Kell a kezed, halvány kezed
Hazudjunk,
Hazudjunk és éljünk vakon
Nézzünk homályos ablakon
És hazudjunk,
Hazudj hitet és hűséget
Hazudjon ajkad ezer szépet
Hazudjon ezt, hazudjon azt
Hazudjon,
Csak ne hazudd a csókot, a mámort
Ölelj, csókolj; soha ne mondd: kár volt.
Hazudj, hazudj, ha űz az élet
Ha nem találsz más menedéket,
Hazudj, hazudj.

Szeresd a fénylő, kék eget
Szeresd az embert, ha nevet.

Szeresd a dalos, víg éneket
Szeresd a sugaras életet.

Szeresd a fényes csillagot
Szeresd a pompás illatot.

Szeresd a szép, szőke nőket
Szeresd, öleld, csókold meg őket.

Élj vígan, kacagj, dalolj, nevess
A világon mindenkit csak szeress.

Nyomodban egy furcsa idegen
Követ mint néma árnyék
Kacagva, ólmos hidegen
Kisér a komor idegen.

Nyár volt még mikor eléd jött
Nyár, színes szép tarka nyár,
A fákon friss gyümölcs ért
Színes volt, víg, vidám táj.

Pár napja mindig nyomodba jár
A furcsa kusza sárga ember,
Pár napja már, hogy mult a nyár
Hogy jött az ősz, a bús halál.

Kisér, egy nap majd átölel
Hervasztó karja elsárgít
Csókja arcodra ráncot hint
Elhervaszt majd a sápadt ősz.

Ha látom, hogy sarjad zölden a fű
Ha látom, hogy minden vidám bohó
Ha látom a buja, pazar tavaszt
Rád gondolok én asszonyom.

Ha látom, hogy minden bágyadt, hervadt
Ha látom a csüggedt ifjú arcát
Ha látom barázdás homlokát
Magamra gondolok én asszonyom.

Felhő szeretnék lenni az égen
Mosolyogni, vígan, szépen, kéken
Lassan halkan tovaúszó felhő
Nézni fentről, amint a virág nő.

Felhő szeretnék lenni az égen
Élni szeretnék kacagva szépen
Járni lassan, mint felhő az égen
Az ezer veszélyt átélni épen.

Felhő szeretnék lenni az égen
Mosolyogni minden sötétségen
Élni világosságba, fénybe, színbe
Belelátni egy apró női szívbe.

Ma Bécs, holnap Páris
Ma én, holnap más is
Csókolja válladat
Bíboros szájadat.

Ma Bécs, holnap Páris
Ma én, holnap más is . . .
Robog a vad vonat
Felejted csókomat.

Felejted a mámort
Kacagsz. Oh be kár volt.
Ma Bécs, holnap Páris
Ma én, holnap más is.

Szeretem pompázó, könnyű, karcsú tested,
Szeretem az ajkad, ha pirosra fested,
Szeretem a bolond, kacagó színeket
Az ifjú, könnyelmű szíveket.
Szeretem asszonyom bágyadt, bús szemét,
Szeretem a tavasznak száguldó szelét,
Szeretem, ha tobzódva vígan élünk,
Ha teljesül minden szenvedélyünk.
Szeretem a mámoros, mákonyos italt,
Szív mélyéből feltörő pajzán víg dalt.
Szeretem a magas égnek nagy kékségét,
Embert ki megöli minden kétségét.

"Azoké a vers, akinek szűz a
lelkük, de érintett fiatal testük."

Miért zokogsz szép Magdolnám
S bánod nem létező bűnöd?

Miért átkozod pompás tested?
Hogy az örömöket kerested.

Miért sikolt imát ajkad?
Hogy szűzi tested odaadtad.

Miért sírod: bűnös vagyok
Hogy a lelked csak kacagott.

Ha céda lennél, ócska céda
Ha bűnöznél is néha, néha.

Ha ezer bűn szennyezné lelked.
Ne félj, hiszen az élet kerget.

Ha millió csók égette ajkad
Foltot nem hagyott egy se rajtad.

Ha mindenkié voltál lettél
S a bűnök között feketedtél.

Akkor is szűz, tiszta maradtál
Akkor is ha hazudtál, csaltál.

Akkor is ha bűnös lennél
Ha szeretnél, nem szeretnél.

Akkor is mint Szűz Mária
Tiszta lennél, fehér tiszta.

Kármin ajkad, mint a vérszirom
Ízzik arcod fehér mezején.
Kék a szemed, mint a nyári ég
Pilláid bársony-feketék.

Tested selymes, lágyan hófehér
Hókezeden kéklőn kék az ér.
Mosoly torzítja ajakad
Aranyeső dús szőke hajad.

Május kacag az arcodon,
A Tavasz veled vérrokon
Május csörgedez eredben
Vörös vágy fehér keretben.

Arcodon mámorvirágok égnek
Borus szemem csak Téged lát szépnek
Szemedben ég az új Tavasznak lángja
Bolond ki a Nyárt, Őszt, Telet bánja.

A "Fel fel vitézek" dallamára.

Föl-föl ifjúság, csak előre!
Sportkedvelésre, új erőre.
Korral haladva munkásnépem,
Gyűjtsünk erőket a jövőre készen.

Mint a napsugár a kis virágnak,
Testedzés kell az ifjúságnak.
Erős izmokban erős lélek,
Csak ily sziklákra épülhet új élet.

Föl-föl s előre tüzes vérrel!
Sportkedvelésünk erejével!
Merre vezetnek új irányok,
Hódítva járjuk be e nagy világot!

Teli hold néz le az égről
A Tisza habjára.
Nézhet a hold kedve szerint
A széles Dunába.
S belenézhet, megfürödhet
A nagy Óceánba.

S barangol a város fölött
Ábrándozva mélán.
S hogy világít éjszakákon
Szeretik őt méltán.

Ezüstruhás szép holdvilág!
Irigylem a sorsod!
Mert az éjnek gyönyöreit
Mind magaddal hordod.
S csillagok közt az éjjeket
Hogy átkalandozod.

Te láthatod, legény a lányt
Mily epedve várja
S mikor a lány szerelmesét
A keblére zárja.
Nem csoda, hogy minden hóban
Ifjan jössz világra . . .

Fölépítettük már kicsi házikónkat,
Somogyi telepen láttuk eztet jónak.
Tápé, Szeged között, szőke Tisza partján,
A füzesek mellett, kinn a kertek alján.

Zöld pázsitos réten, tavasz mámorában,
Gyönyörködünk itten pacsirták dalában.
Még a nap is szebben világít e tájon.
Béke napja ragyog minden kicsi házon.

A szivünkben itt él a békesség vágya,
Ezért küzdünk, ha kell, életre-halálra,
A gyűlölet ide be ne tegye a lábát,
Kiverjük belőle azt a gonosz párát.

Munkálkodva itten békességben élünk,
Így kivánja ezt a Közművelődésünk,
Ebben a tudatban emelt fővel járunk,
S lelkesedve innen a jövőbe látunk . . .

1925.

Áll a csonkatorony, süt fölötte a nap,
A nap látta őtet valamikor régen,
Ezer év előtt még, s látta azt a népet,
Aki akkor műalkotást végzett rajta,
Nyolcszögletes körfalával.

S állt a torony sok századok viharával
Szemben, de az idő megrongálta őtet
S egy újabb nemzedék lebontotta félig,
És meghagyta régi műemléknek, s méltán
A jelenkor népeinek.

S most e csonkatorony példaképpen áll itt,
Beszél régi népről, s mulandóságról.
Süt fölötte a nap most is ugy, mint akkor . . .
És most ez a népség alkot új műveket
A jövendő századoknak.

S látja a nap mindig, ezt a dolgos népet,
Aki az elődök nyomán viszi tovább
Az élet menetét, s az emberi agynak
És a kéznek művét, bámulja a világ
S a nap, örök időkön át . . .

1925.

Megszivlelésül.

Ne legyetek olyan büszkék
Ti szép kerti virágok!
A mezei kis virágot
Ti még meg se látjátok!? . . .

Dús szirmotok ám csodálom,
Elismerem a szépet;
Mit ápolás himzett rátok,
Nem csupán a természet.

Őseitek ámbár régen
Kinn a pusztán születtek
S dolgos kezek melegágyba
Onnan hoztak titeket.

És megóvnak hideg ellen,
Enyhe sátrak lágy ölén
S korlát között szórja rátok
Sugarát a verőfény.

Hiába hát büzskeségtek,
Ti szép kerti virágok;
Gondozó lágy kezek nélkül
Ti parlagon volnátok . . .

De mi álljuk a rút időt,
Ha tör zúgva ellenünk;
Szembe nézünk,, s vihar után
Ragyog a nap felettünk . . .

Valentini János festményéhez.

Szalmaágyon fekszik a lány félkönyéken,
Barna szép feje nyugszik a tenyéren.
De szemei nem nyugszanak; az ágy végén
Ott révedeznek egy ifju hangszerén.

Féloldalt ül az ágy végén a legényke;
Ám az nem baj, hogy rongyos a kabátja,
De a szive és szemei tiszta fénybe
Föllángolnak ahogy a leányt látja.

S féloldalról amint nézi mosolyogva
A leány figyelő arcát, keblét, nyakát;
Ujjaival a gordonkát fölhangolja
S adja lágyan epedő szivük dalát.

Hol a müvészet és önzetlen szerelem
Árasztja el a szép ifju sziveket,
Itt a kis szobán át süt a nap melegen
És reájuk egy ujvilág fölnevet . . .

Tavasz van már, tavasz;
Pacsirtaszót hallok.
Szólnak a szegedi
Színházban a dalok.

Kiss Ferencet hallom
Déri Rózsi mellett,
Dalok, gyönyör árja
Tölti be a termet.

Látom s hallom őket
A falu rosszában,
Feltünik, mint cédrus
Tapsok viharában.

Művész! - Te vagy szépnek,
Jónak életfája,
S alakitásaid,
Lelked koronája.

Hangod és dallamod
Szivünkbe cseng lágyan,
Miként pacsirtaszó
Fenn a napsugárban.

Blaha Lujza kora
És Tamássi óta,
Ilyen Göndör Sándor
Nem volt még azóta.

S rólad, oh nagy művész,
Hogy igy elmélkedem,
Fogadd szivből jövő
Dalom, üdvözletem.

A művészet iránt érzett
legkedvesebb tiszteletem jeléül.

Láttam Blaha Lujzát,
Budapesten láttam,
S hallottam énekét
Sok szinjátékban.

Alakitásai
S csengő, ékes szava;
Természetes gyöngy volt
Minden mozdulata.

És most a szegedi
Szinházi deszkákon
Mintha őt hallanám,
S Déri Rózsit látom.

Látim s hallom őtet,
Vidám kedélyével;
S természetes bájos
Elevenségével.

Déri Rózsi méltán
Blaha Lujza párja,
A szegedi szinház
Dalos pacsirtája.

Oh gyönyörrel játszó
Művésznő-asszonyom!
Fogadja emlékül
Üdvözlő szózatom.

Délibábos róna vidék!
Te szép táj, ismersz-e még? . . .
S te kis patak, hol fölötted
Ma is játszik,
Ragyog a nap, kék az ég.

Lelkem tükre vagy te ma is,
Miként voltál egykoron,
Számtalanszor fürödve itt
Habjaid közt
Lettem én veled rokon . . .

Hogy ki földje ez a táj itt?
Mellékes velünk szemben.
De az érzés, a vonzalom
Él közöttünk,
Ez beszél százszor szebben . . .

S ti zöld mezők, lombos erdők,
Ismertek még engemet? . . .
Azt a fiut, aki egykor
Itt élt, játszott,
Pillangókat kergetett? . . .

Emlékszetek ti magas fák,
Egykor annak idején!?
Varjufészket, vércsefiat
Zsákmányoltam
Sudaratok tetején . . .

Erdő, mező, virágos rét!
Kismadárkák éneke,
És köszöntelek benneteket,
Szülő anyánk
Rég nem látott gyermeke! . . .

Ah, te vagy közöttümk! . . . - szól az erdő
Te vagy rég nem látott testvérünk? . . .
Hogy te tőlünk egykor bucsut vettél
Őseink beszélték ezt nekünk . . .

Tavaszon át a langyos szellővel
Beszélték ezt a kék ibolyák,
A gyöngyvirág és a liliomok,
A szegfük, rózsák és orgonák . . .

Lásd, mi mind itt vagyunk, de hol valál
Te, aki minket ugy szerettél?
Jer keblünkre s mond el élményid
Amióta tőlünk elmentél . . .

Élményim és szenvedésimet,
Virágaim! - oh ne kérdjétek! . . .
Egy iszonyu orkántól üzetve
Futottam, csakhogy ideérjek . . .

Élményim? - jobb, ha el nem mondom,
Mert ti ha azokat tudnátok,
Hogy emberek közt mily pusztulás van?
Ti mind könnyekre fakadnátok . . .

Most, hadd élvezze hát szomjas lelkem
Dus kelyhetek édes illatát:
Hadd feledjem el e pillanatban
Ezt a nagy . . . világtragédiát . . .

1915. május 16.

Régen, nagyon régen bucsuztam el tőle,
Azóta még hirt se hallottam felőle.
Haj pedig beh sokat gondoltam reája,
Amióta megkezdődött életemnek
A kálváriája . . .

Sok-sok idő tünt le azóta mögöttem,
És ime, mit látok! - való ez, vagy álom? . . .
Az iskolánk, melybe egykor jártam én,
Csak romjait látom . . .

Fölmegyek, megállok a romok tetején,
Ahol egykor mi voltunk itt ezek helyén:
Én és társaim - itt voltak a padok,
Itt ültünk mi együtt, ahol ma már itten
Csak én magam vagyok . . .

A leányok padja itt volt átellenben,
Az ablakok mellett a fiukkal szemben;
S az ablakon által ki-ki nézegettünk
Az erdőre, rétre, hol tanulás után
Játszadozva mentünk.

Rég volt, hogy mi együtt játszadoztunk itten,
Azóta már nagyon megváltozott minden;
Itt e romok körül, régi tölgyek, nyárfák,
Kiirtva mind és helyüket már ujak,
Fiatalok állják . . .

S amott, ahol egykor halastó volt régen,
Magas füzek állnak ott az erdőszélen;
S a Szentjános-szobor a nagy változással,
Az is eltünt onnan, nem törődtek vele
Nem pótolták mással.

De én e romokat még el nem hagyhatom,
Jó tanítóm szavát vélem, hogy hallgatom;
Gyermekeim tanuljatok! - szólott eképp,
Amit itt tanultok, kinn az életben majd
Hasznát veszitek még . . .

Szólt és rámutatott egy könyvnek lapjára,
Ez vezet bennünket, a betü fáklyája! . . .
S e világnál én is elmondhatom bátran,
Sok küzdelmek, gáncsok között a helyemet
Mindenkor megálltam.

De még itt nem végződik az én életem,
Száguld a jövőbe, tova képzeletem;
S látom, miként halad ott egy uj nemzedék,
Ahol már a régi, ledült iskolának
Uj állja a helyét . . .

Kedves, jámbor olvasóm!
Hogy megsebzett az élet,
Abból tudomvan részed
Velem együtt mondhatom.

De ha gyógy írt venni mégysz,
Sajgó, vérző sebedre,
Végy jó könyvet kezedbe,
Ezzel helyes utra lépsz.

S ha forgatod lapjait,
Meggyógyítja bánatod,
Mert innen már láthatod
Egy szebb jövő napjait.

S kisérjen bár utadon
Gyűlölet vagy szeretet;
Célodhoz csak ez vezet
A legnagyobb hatalom . . .