Költők szerint

Gránicz Éva (33)

József Attila (44)

kocsis Szonja (3)

Pálfalvai István (0)

Feth Jolán (0)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (373)

Kedvesemnek (108)

Hiányzol (67)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Reményem gyötrő, édes álom,
Bús éveim üres napjain
Jöttél felém, mint egy ismerős csillag
Az esti alkony tüzén.

Kihamvadt parazsam fellobbanni látszik,
Legyőzve a gravitációs erőt!
Messze nyúló égi álom
Messzire visz szívem szerelmes hintaján.

Fájdalmas szívem szenvedéllyel átölel,
Arcomat örömkönnyek lepik,
Ó! A szerelmünket szétszakítani
Gyötrő kínt okozva ki teszi!

Talán egy régi barát, ki titkon öleli?
Szép életünk el fogja zülleszteni!
Ördögi koporsót ácsolnak nekem
Szívem sebesen verdeső aortáján.

Két év múltán

Szívemben egy új vágy remeg,
A múlt végre porba hullt,
Feltűnik egy tündéri nőalak,
S a kietlen havas tájon új élet fakad.

Vérünket őrzi kőabroszok sziklái,
Ott kacagott a halál felettünk.
A köveken megállt az idő is,
A napnak esteli parazsa vérünket melengeti.

Füstölgő gerendák,
Ajtók, ablakok bezárva.
Elszállt a füsttel a lélek is,
Kegyelemből maradt életek drámai románca.

Őseink szikláin, völgyein, az idő szelein
Sötét árnyak indultak hosszú útra.
Karavánok ezrei során némán
Feltámad az esteli szél.

Szomorú énekek eső mosta útjain,
A harmatcsepp csészéjén ponyva szakadt szét.
A kerekek nyomain még látni,
Szétszóródva váltak ketté szelt utak, ki erre, ki arra.

Sír a kedvesem

Szomorú szerelem, sír a kedvesem,
Gyors körforgása a múló életünknek.
Az évek itt gyorsan repülnek,
Nyomunkban új generációk születnek.
Szomorú szerelem, sír a kedvesem.

Szeretetérintésed a csókok tüzén,
Elkényeztetett bókok tengerén
Vizet kaszál már a veríték, a láz!
Vén csontjaimban kiráz a frász!
Szomorú szerelem, sír a kedvesem.

Látlak, itt vagy még mellettem, szeretlek!
Maradnék, ellöksz, én ölellek.
Reménytelen a jövőm, a holnapom,
Szemeid tüzéből a szavakat kilopom.
Szomorú szerelem, sír a kedvesem.

Léptem nyomán könnyű klónomban
Feketébb a világ!
Eléget a vágy tüzem hamuján.
Lettem kolonc, nyomorékod, rút világ!
Szomorú szerelem, sír a kedvesem.

Lassan kiszökken belőlünk
A röpke életünk.
Ősi legendaként elporladunk.
Életem gonosz zugában lappang vénülten az életem.
Szomorú szerelem, sirat a kedvesem.

A bőr színe

Anyám, tíz éve nem láttam kegyelmedet,
Édesanyám, elhoztam az unokádat.
Jaj, fiam! Ezt a gyereket intézetbe kell adni!
De, anyám, ez az én vérem, az én gyermekem.
De, fiam, barna a bőre, látni, hogy cigány!
Anyám, akkor is az én gyermekem!

Kisfiam, úgy féltelek a külvilágtól,
Hideg, durva és oly kemény.
Tudnod kell, fiam, bármi történik, én nagyon szeretlek téged.

Hát, fiam, jó lesz majd cselédnek,
De unokád, édesanyám!
Elhallgass! Ebadta, mit szólnak a barátok, az ismerősök!

Óh, Atyám! Mondd, hol helyezkedik el a bőr színe a társadalmunkban?

De, fiam, a származása szégyent hozhat reánk,
Hiszen ez a faj tömegesen éhezik és utálat övezi őket.
Anyám, akkor is viseld a gondját, kérlek,
Mert az unokád árva, és én úgy szeretem.

Tolerancia és az integrálódás jegyében.

Égre nyíló vályogkunyhók
A sötét éjszakában.
Könnyes szemmel áll egy legény
Egy kunyhó ajtajában.
A szívében édes emlék,
Mereng a valóságban.
Azt a barna kislányt rég nem láttam.
Boldogságról álmodozva, állok az ajtód kapujában.

Valahol a Tarna mentén
Szomorúság járja.
Valahol egy barna lánynak
Könnyes a párnája.
Jaj, de az ajtód előtt térdepelve,
Imám száll a házra.
De lehajtott fejjel odébbállok,
Sóhajom nem hallja senki
Idelenn a cigányok utcájában.

Messziről jöttél, Tifani,
Várt már papi, mami.
Száll messzire kacajzsivaj,
Pillangókergető gyerekricsaj.

Nyári vakáción jöttél
Fecskecsicsergéssel.
Adrikát is hoztad
Nyárnak örömével.

Ha majd elmégy,
Csend borul Tarnazsadányra.
Nagy fájdalom ül majd erre a tájra.
Széllel szembeszállunk.

Tifani, Adrika, Amira, Pati és Balázska
Vén napjaimnak örömhurrikánja.
Hófehér reggelek, suhannak az évek,
Ki tudja, látlak-e még, gyorsan telnek az évek.

Tifani unokámnak

Bőrszín nélkül, pigmentált nélküli sors

Hiszem, hogy bőrszín nélkül
Boldogok leszünk.
Nem kell a testünknek szín,
Csak mi szín nélkül legyünk.
Egyenlők leszünk.
Sorsunk összefonódva
Békén élhetünk,
Végre tán boldogok lehetünk.

Száll a dal, peng a gitár,
Száll a dal, röpíti a vágy.
Barna bőrünket elviszi
Egy szürke kis szárnyú madár.
Istenem, hát mért van gyűlölet!
A sötét fellegek felett
A napfény megpihen.
A parkban a padon te is mellém ülhetel.

Végtelen utakon
Befagy a bosszúvágy.
Szelíden táncol a Hold
Vad mezőkön át.
Követ engem a múló éveimen át.
Vénségemre ráncokat rakott rám.

Zokog a hegedűmön
A múlóság dala.
Rongyos ruhámra ragyog a Nap fénye.
Préda népemnek lesz-e még reménye?
Míg a csillagok odafönn ragyognak,
Békés lelkemre álmokat gyújtanak.

Kígyószemű feleségem
Távolba néz.
Egy cigány költő szívének nektáros méz.
Barna vérem mocskán
Holttá vált megannyi remény.
S én még mindig itt állok a szikla peremén.

A lélekharang messzire száll,
Ég megnyílik záporeső zuhogásán,
Felhős... szomorún borús a táj.
A gyászmenet csendben lépked a borús félhomályban.

Mennyei szárny dicsfényében,
Lélekharang visz a szélben.
Betemetett gödör szélén
Síró család feketében,
Fájó könnyek tengerében.

Gomolyfelhők messze szállnak,
Koszorúik mind könnyben áznak.
Szomorún a hegedű sír.
Hazatérnek fájó sebbel,
Imádságos szeretettel.

Északkelet felé gomoly felhő száll
Ezer dallamokon át.
Gyenge kacagást hord a szél
Kies, sárguló völgyeken át.

Mégis hóra száll az alkony,
Hűs szellő lengeti a fát.
A haldokló nap sugarát
Farkasok üvöltése töri át.

Halálos ezüstkoronáját
Ledobta a nyár.
Szívem boldogsága elhervad lassan már,
Kihűl a táj, Fáradt vállamra hópihe száll.

Vaksötét éjben
Sátán lovamon vágtatok erdőn, völgyön át!
Reménytelen szenvedéllyel
Vágyódik utánad múló ifjúság.

2019. szeptember 8.

A hajnal csodás fényével ébresztett,
De te nem vagy már mellettem.
Elmentél...
Oly nyomasztó szomorúság tölti el a szívemet,
Csend vesz körül.
Néma láz gyötör.
Én várok rád egy életen át.

Álmaimban újra látlak,
Selymes hajad illatát fújja a szél.
Kedves emlékképek
Mind terólad mesélnek.
Te vagy a mindenem,
Őrült szívdobbanással lélegzek tovább.
Ez fájó szerelem.

Nélküled minden perc kín és fájdalom,
A poklok kínja ölel át!
Lelkem felsír, zokog a múltunk emlékein.
Évekkel ezelőtt hűséget ígértél,
Én már nem tudlak elfelejteni.
Bánatos szívvel járom az utcát,
Nincs életem, mióta elmentél.

Nem múlik el a fájdalom,
Nem látlak már...
Jöjj vissza, kérlek!
Elviselek bármit érted.
Beleőrülök, én várok rád!
Nem tudom elfelejteni ezt a szerelmet,
Sötét, elhagyott utcákon bolyongok nélküled.

Lassan szétesik
Szerelmünk mennyországa.
Hol vagy?
Merre jársz?
Nélküled semmis az életem.
Te hozzám tartozol!
A hajnal csodás fényével ébreszt - nélküled már.

Kicsi lányka, kis szíve dobbanása,
Életünknek legszebb álma.
Úgy vártunk rád szeretettel,
Új világ nyílt ki előtted.
Sokat alszik, meg-megmozdul,
Sírni is kezd, előfordul.
Mesés szép kis orcácskája,
Az egész falu megcsodálja.
Napfény járja át a szívünk.
Kis Amina, úgy szeretünk.

Május van, eső szitál,
Széltépett, rozoga kunyhók,
Átokverte, mocskos világ.
Sárba tiport emberi sorsok,
Generációkra épített csonthalmazok.

Szívek dobbanásán
Fogatlan vének kacagnak,
Lábunk nyomát őrzi a sár!
Zengi a dal dübörgő szavát.
Huszonegyedik század nyomasztó dallamát.

Lecsúszott, ingoványokba süllyedő
Emberi sorsok.
Éhhalállal zeng az ének,
Fejünk felett felhők gyűlnek,
Hej, dádé! De kormos a vakaró.

Csóróságunk mocskába`
Átkok kísérnek. Táltos paripáink
Tüskés bokrokon át menekülnek a nyomorba!
Zord villámok cikáznak szerteszét.
Itt emberek élnek - e küzdő világban,
Csáhelja lelkünk hegedűk haragján.

Két kisgyerek a játszótéren
Hintázik a szélben.
Adrikáék Balázskával
Fociznak a téren.

Szép tavaszi délutánon
Lufi lebben az égre.
Szóljon a dal,
Zengjen az ének!

Minden gyerek legyen boldog
Városon, vidéken.

Csak egy egyszerű hétköznapi ember vagyok,
Kit kergetnek a vágyak, hol kicsik, hol nagyok.
Ha sétálok a Tarna-part peremén,
Eszembe jut megannyi szép emlék.
Egyedül kószálok, utamon madarak kísérnek,
Lelkemből a bánatok lassan kiégnek.
Te vagy velem a magányban, múló idő,
Ki társként mindig mellém szegülő.

Elillantak a csókízű nyári éjszakák,
Elhervadt szívemben minden rózsaszál.
Ifjúságom szép emlékein elmerengek,
Szép lányok arcai előttem megjelennek.
De mindez eltűnt már a múló végtelen időben.
Csak egy hétköznapi, magányos
Cigány ember vagyok,
De ha verset írok, akkor magasra emelnek égi angyalok.

Tarnazsadány -Hidegvég, 2019. március 30.

Adrika gitárján zeng az ének,
Amira énekel a színpadon szépen.
Az óvó néni tapsol, mert szép a dal
A gyermeknapi ünnepség alatt.

Anyukák sírnak meghatottan,
Májusi szellők simogatnak.
Nevet a nap ott fenn, az égen,
Minden gyermek a földön boldogan éljen

Fúj a szél,
Sír az éjben a remény.
Magyar földre ragyog a fényár.

Üresnek tűnő imák
Suttognak a végtelenbe.
Égő csipkebokor világít az éjbe,
Szegény emberek lelkének örök szenvedése.

A világunk összes kínját
hordozza a vállán,
Hol is nyerne nyugodalmat?
Oly démoni, hideg lett ez a világ.

Fúj a szél, sír az éj.
Magyar földre
Ragyogjon fel a béke végre
ezer csillagfénnyel!

Őrködik a csend a nyomor felett,
Két mankón jár a szegénység.
Szólítanak,
hívogatnak a hajnali fények.

Fúj a szél,
Sír az éj.
A Magyar földre Istenünk szeretete
Áradjon szét a szívekben!

Suttog a Mátra fenyvese,
Felette pihenni tér a vérvörös felleg.
Mint tipornak ősmagyar földemen
Évezredes történelmei.

Hallgatnak a keresztény egri templomok,
S elindulnak kora hajnalban ők!
Építik országunkat szerte
A honszerető cigány magyarok.

Új szelek fújnak északkelet felett,
De a dal még a régi.
Éhes rablókat kerget a bánat!
Szegény legényeink itt éhbérekért napszámba járnak.

Zárt határainkon túl,
Hőseink hantjain bús paraszt kaszálgat.
Nyitott temetők kapuit tángálja a szél.
S lehajtott fejjel ballag az élet tovább.

Magányba zárt tangó kavarog a szélben,
Hosszú késes, haldokló világ!
Elfáradtan, összetörten
Kísért a múltam minden szenvedésen.

A szerelem párducnője
Rám néz, s vállamra hajtsa fejét.
Álmodozó indián lelkem zárt világán
Kergetnek vad kalandorok.

Sátán-lovamon vágtatok tovább,
Jönnek felém a rút, sötét idők.
Zenét hallok a végtelenben,
A messze távol mintha közeledne.

Folyik a bor,
Cigányok víg dala száll a tarnaparti sárkunyhók felől.
Szép leányok lejtik ott a táncot
Lelkemnek letűnt nemzedék délibábjain.

Félelmetes fekete felhők, nagy viharok jönnek!
Elnémul a hegedűn a húr.
Nagy dörejjel villámok cikáznak,
Kunyhóink felett kavarog a szél.

Aludjál hát,
Csendes az éj,
Csillagok lámpása fényesen ég.
Aludjál még,
Csendes az éj,
Rád talált az álomsötétség.
Csak a csillagok fénye ég.

Hópihe száll,
Csendes az éj,
Aludjál hát,
Az álom tiéd.
Tündérek szárnyán
Suhan az éj.
Szívem, a lelkem csak teérted él.

Kitárja kapuját a végtelen éj,
Sóhajok szállnak,
A szív még remél.
Aludjál, kedves,
Csendes az éj,
Szívedben ébred
A holnapremény.

Izzad a nyárban a katicabogár,
Szénakazalban hűsítőn hever.
Gyermekkacajtól hangos a határ,
Lóhalálba fut az időkaraván.

Ring velünk hintaágyon az ifjúság,
A régi házban kacagó gyermekzsivaj.
Újra éled bennem, mint az élet a lehajló almafa ágán.
Pici korom legszebb évei.

Rózsaszín felhős, gyermeki láz,
La Fontaine-mesés álomvilág.
Mint hintaágyon az örök ifjúság,
Peregnek le életünk alkonyán.

Tarnazsadány, 2019. február 18.

Itt élünk már több száz életen át,
Nyomorgó tavaszok hajnalán.
Madarak röpke szárnyán szállnak az évek,
Kísért a múltunk ezer fájó sebbel.

Feneketlen múltunk mély kútját
Titkok őrzik, és kételyek.
Nincstelenek temetőjén
Csak vadvirág terem.

Sírt ásott magának a csend
Millió csillagok fényében.
Több száz éve szinte hazátlanul élünk e honban.
Indiáig kísért a múlt.

Tékozló szerelmek a hosszú karavánút nyomán,
Jéggé fagyott szívünk árnyékként elsuhant.
A múltunkkal messze tovaszállt
E lidérces, fájó gondolatokkal.

Itt röpdös most is
Fejünk fölött a halálmadár.
Nyomasztó gondok kése a húsunkba vág,
Képmutató lett az egész világ.

Tarnazsadány, 2019. április 8., A Nemzetközi Roma napra

A szirteken dalol a szél,
Dús hajamat borzolja szét.
Az égen ezer csillag ragyog,
Kedvesem épp vállamra hajol.
Csóktűz, tengernyi éjszakák
Mossák az emlékeink nyomát.
Így múlik az év,
S múlnak idők.
Őszülő fejem egy csillagra hull.
Ott ragyog fenn, az ég közepén.
Vigyázza álmodat, kicsikém.

Jégtündérek furulyáznak,
Hóangyalok paroláznak.
Szántó-vető öreg paraszt,
Tél van, várja már a tavaszt.
Csak én vagyok egyedül,
Aki néked hegedül.
Táncoljál hát, pici leány,
Álomtündér nem vár reád.

Indiából jöttünk
Végtelen utakon.
Gyanútlanul, békén
Énekeltünk egykor.
Bámulták a gádzsók
Díszes öltözékünk,
Igénybe is vették
Kovácsmesterségünk.
Colári cigányok szőnyeget kínáltak,
Beás cigányaink a teknőket vájták.
Romungrók zenéltek vagy a vályogot verték,
Szorgos népünket akkor megbecsülték.
Echós szekerekkel
Jártunk falut, várost.
Még sokáig űzhettük iparos világunk.
Mária Terézia ezt is betiltotta,
A vándorlást betiltotta, és az iparengedélyünk végleg betiltotta, már nem tudtunk adózni,
Elszegényedésünk okát itt lehet vitatni.
Megengedték letelepedésünk,
De nehezen fogadták beilleszkedésünk.