Költők szerint

Nagy Kornél (20)

Varjú Zoltán (1)

Bognár Barnabás (6)

Chekakri Jázmina (1)

Czövek Zoltán (1)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (344)

Kedvesemnek (91)

Hiányzol (46)

Elmúlt szerelem (81)

Szakítás (33)

További témák »

A nap verse

Nem tudsz eltagadni,
árnyékként követelek
megvert- megáldott képzeletemmel
mely őrzi a csodákat,
lábad ívét , csípőd hajlatát, a vállad
bódító illatát az ölednek
s szép csókra-nyíló szádat
Mindig ,mindig téged várlak !
S éjszakáimon visszatérsz te
vágyammá és kínommá felépítve
S újra látlak ! Látom a csodádat
zuhog az igézet,
kitakart testtel virrasztok érted
kitakart, feszülő idegekkel
lélegzetem
lázasan zihál
Nincsen előled menedékem
az ősanyag vagy bennem
a paráznaság
egy ölelés égető hiánya
titok vagy
kőteher
kárhozat
van-e legalább részvéted irántam?

Látnom kellene
megérinteni,mint csodatévőt
s hűs tenyeredbe rejteni
lázas arcom

így várni a végsőt !
a feloldozást !
hogy a perc örökké tartson
s maradjon velünk

csillag lánggal lobogjon felettünk
míg tékozló varázsát
kibontja szerelmünk
s egy könnycseppet a szemeden

Két vers

1.

Füvekkel, fákkal mérem magam
Csak ezért nem vagyok hontalan
Csak ezért nem vagyok árva
Majd angyalok visznek a másvilágra

2.
Kellene már egy új szerelem
lánggal lobogó, fényes !
Bolond az aki hisz nekem
Vígyázz ! Meg ne égess !

Ha megérkezel egy állomásra,
érdemes kicsinykét megpihenni.
Beletekinteni hátizsákba,
tettekről mérleget készíteni.

Számvetésed jót, rosszat egyaránt
tartalmaz. Nem mindegy, többet latban
melyik mennyit nyom; milyen az arány.
Nézd át alaposan leltáradat.

Mérleg nyelve jobbra, balra billen.
Rajtad múlik, élted, hogy telik el,
miként látod azt visszatekintve,

Lemenő Nap vöröslő fényében.
Döntést hozva, időd ne fecséreld!
Új lépéshez, írd meg számvetésed!


Budapest, 2015-07-03.
/írta: Bánlakyné Moravetz Edit/

Mindig érdekelt a titokzatos Sci-fi.
Ma éjjel átéltem. Lehet, hogy nem hiszik.
Hajnalok hajnalán aludni nem tudván,
három-negyvenhétkor, póker asztalunknál

hatunknak osztották, a kezdő lapokat.
Belépve, illőn, mindig köszönni szoktam.
Tisztelettel most egy, jó éjszakát mondtam.
Másként üdvözletem, hogy szólhatott volna?

Egyik játékostárs, ekképp viszonozta:
'Jó reggelt!' Másiknál: 'Délután van mostan!'
'Le sem feküdtem még - a harmadik emígy-
huszonegy-negyvenhét, most órám ezt jelzi.'

Épp ennyi volt mikor, én aludni mentem !
'Ezek szerint, időutazóvá lettem?'
'Ja! JA!' Röpke válasz jött sűrűn a chaten.
'Ha én ezt a klubban, elmesélem egyszer!'

Ki hiszi el nékem éjjeli kalandom?
Bűnbarlangba járok, időutas vagyok!
Ha megélte volna, Verne Gyula, szegény!
Kerekedne ebből, szenzációs regény!

Egyszerre több helyen voltam, egy időben?
Vagy netán egy helyen ültem, több időben?
Stanislaw Lem talán, a megmondhatója.
Vagy a jó Isten, ki mindennek tudója.

Ezen bizony annyira elgondolkodtam,
lányos zavaromban All-int kattintottam.
Játékostársaim szemüknek nem hittek,
mikor Hét-Kettessel, fullal vittem mindent.

Vetett ágyam magányában
gondolkodom, hol hibáztam,
talán nem is vagyok vétkes,
galád sorsnak a keze ez.

Boldog voltam kis időre,
beleszólt a sorsnak keze,
mennyi-mennyi szép estéken
melletted volt az én helyem.

Hozzád bújva mondtam néked,
soha-soha el nem megyek,
veled érzem jól magamat,
sors választott másik utat.

Próbáljunk meg rajta járni,
vagy ha nem... hát botladozni.

Jön veled szemben,
Te elfordítod fejed.
Szempillád rebben,
De a megvetés vezet.
Látod, megszeppen,
S te nem fogod a jelet,
Mész görnyedtebben,
És nem nyújtod a kezed.

Félted gyermeked,
És rászólsz, ne nézz oda!
Éled életed,
Nem érzed, ez egy csoda,
Ahogy küzd, szeret,
Bár nem ő választotta,
Mégis megveted.
Isten rá ezt osztotta.

Ne tedd, ne bántsd őt,
Segítsd, könnyítsd meg létét.
Érezze erőd,
Hozz el lelkébe békét,
Adj neki erőt,
Feledje mások vétkét,
Legyen éltetőd,
Hogy megérted reményét.

Csöppnyi szeretet
Gyógyír a betegségben,
Gőgöd leveted,
Így időben és térben
Kitágul szemed.
Őt látod, teljességben,
Az embert... veled...
És nem kerekesszékben.

2015. július 8.

?Ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van,
és ami fenn van, ugyanaz, ami lenn van.?
(Tabula Smaragdina)

*
Porcelánfogak zajában,
villanó vakuk kereszttüzében,
ordasok között,
átgázolva a léten,
agyagmezők felett lebegve,
emlék-kavicsokra harapsz.

Felfelé haladsz.

Árnyad alatt
városok makettje,
körkörös romok,
porba fúlt falak,
háborús üszök, korom
oly messze van:
mégis mindez
benned úgy forog,
forr, akár a láz az agyvelődben.

Vért iszik belőled
a mellkasodban doboló
halász-halálmadár: a szív.
Feletted az űr, víz alattad,
visszfényei fodrozódnak,
nyílt tengeren
hánykolódik a csónak;
elhagyatottan
benne sors-hajótöröttek ülnek,
hajóznak, mert hajózni kell.

Sodorja őket a sors,
s együtt vannak,
együtt van arc az arcban,
só ragyog szemükben,
s mint a levél az avarral,
tekintetükben a táj,
ha vágynák egyesülne.
De csak ülnek az elhidegültek.

**
Felfelé haladsz.
Vándor vagy.
Utazol.
Vered az eget,
de rettent a saskeselyű.
Sósra ront az édes,
édesre jön keserű,
simára vált az érdes,
tágul az ér, tágul a tér,
zöld áradásban a kert,
tavasz nyílik a húsban,
feloldódik a túlpart,
s halványulnak a részletek.

Vigyázz, mert
megcsúfol a képzelet,
semmi sem ott van, ahol van:
?volt? van a ?mában?,
?mában? a ?holnap?,
a ?jövő? a ?mába? tolva,
a holnapodra kél a tegnap,
a tegnapodra hull a mád,
lesz ki imád, lesz ki utál,
ki öl, ki eret vág.
Szólhatnak a harsonák.
Készülj rá, hogy alászállj!

***
Fáraszt vándor az út.
Elkíséred
árnyékként
magadat.

Szállsz, szállsz, szállsz,
alászállsz.
Nyakadban
a hazában
hazátlan
emlékek nehezéke,
húz le, húz a mélybe.
Sötétedéskor éjszakát eszel.
Isten és ember előtt
az leszel ki voltál.
Hatalmat akarsz magadnak.
Talapzatra állsz,
éles késekkel hálsz,
készülsz az uralkodásra,
növeszted a karmodat.

A törpe kinő belőled,
ha kell ezreket ölsz meg,
de észrevétlenül
magadnak is
bajt okozhatsz.
Átjáró ház még nincs
a párhuzamos járatokban.
Az elveszett idők: vadak,
éles fogakkal felzabálnak.
Ordas múlt a jelenben
avas szagot áraszt.

****
Idők férgeként
rákot rejt a sejt.
Kénes rögök
a földön.
Babrál, majd zabál a halál.
Vérszegény az aorta,
aludhatsz
jászolban
a barmokkal.
Babonák
bántanak.
A pokol kapujában
humuszszagban,
gyökérkoronák között
lefelé haladsz a földben.
Parancsodra
vermekben a csőcselék,
börtönben ül úr, cseléd.
Uszít a háborús hadúr, a csorda.
Törékeny ősök és utód halottak,
kőkemény szobrokban állnak
a köröndön, a téren.

*****
Ha még a tűfokán
nehéz is az átkelés,
azért a földi menny a ?bölcseké?,
az égi kert a lelkileg szegényeké.
Hol ide,
hol oda sodor
a köztes lét.
Hol préda vagy,
hol prédára leső
vadállat.
A földi lét
végtelen vadászat.

******
Vándor vagy.
Felfelé haladsz.
Vered az eget.
Majd alászállsz,
éles késekkel hálsz,
éjszakát eszel.

Egyszer lent, egyszer fent.
Fenn is, lenn is
tiéd a végtelen;
az ösztön az értelem,
a lélek, a képzelet,
a mérgezett ego,
az ép, a korcs,
ami lesz még,
ami már volt.

Ottan fent, és itt lent
a torziós inga kileng.
És jelez:
?Ami lenn van,
ugyanaz, mint
ami fenn van,
és ami fenn van,
ugyanaz, ami
lenn van.?
Csak az EGY van.
Csak az EGY van.
Egy Miatyánk van.

Nagyon meleg a nyár
Sajnos leégéssel jár
amíg csak tehetem
fekszem a napon és élvezem
Vajon le égek ha védekezem?

Úgy Simogatja a nap a hátam
A hogy te egykor simogattál
érzés nélkül válaszoltál
Kérdeztem , szeretsz?

Ha szeretsz soha nem eresztesz
S most egy felhő takarja el a napot
felébredek álmomból és veszem a lapot
álom volt, egy nyári álom.

Élünk, 'mint szegények,
de sokakat gazdagítók',
mily` gyötrelmes tudat,
mi, a napi kenyerünkért
oly sokat dolgozók,
fájdalmasan sajgó lélek,
a testi fájdalom
már nem is fáj úgy, megszokott,
élünk mi a nincsben,
'mint akiknek nincsen semmijük,
és akiké mégis minden.

Hegy orma kardként döf a magas égbe,
Arany Nap köd köntöséből kilépve.
Szél úrfi finoman borzolja hajam,
Fülembe suttogva huncut szavakat.

Incselkedik velem, ígér szép napot.
Ígéri, lehozza legszebb csillagot,
De már a Hold is rég elment aludni.
Szavát tán, holnap meg tudja tartani.

Mára marad nékem földi virágtenger:
Vad árvácska, kosbor, szegfű és nefelejcs,
Réti tarka lepke virágot felkeres,

Sólyom kőröz fenn, méghozzá kerecsen,
Fehér bárányok hegyoldalt lepnek el.
Szívem kis harangja köszönt: ?Jó reggelt?.



Valahol a Kárpátokban 2015.06.22.
/Tihaháza/ -
Budapest 2015.06.28.
/írta: Bánlakyné Moravetz Edit/

Két tűzben edzett szív,
Fellobbant új érzelem
Titkos élet, vad románc
Mégis kell, ez kell Neked

Hazudnak az istenek?
A fájdalom gyönyörré lett!
Vágyakozol, szenvedsz érte
Így is kell, kell Neked?

Váltsd meg magad énvelem
Kárhozz, égj, Újjá szüless!
Bánthat egyszer-végtelenszer
Mégis kell, ez kell Neked!

Vágyok rád, csak Fájjon
Fájjon, úgy szeresselek
Nem mondom el neked
Mégis kell, ez kell Nekem

Lehetsz hamis, egyszeri
Lehetsz hű és örök...
Nem tudom majd mi leszel
Így is kell, kell Nekem?

Legyen ez az őrület
Háború vagy szerelem
Titkos élet, vad románc
Mégis kell, ez kell Nekem!

Várj Reám s egyszer megjövök,
Zord hideg télben,ha hull a hó,
A tájat elfedi tejfehér köd,
Néma csendben mint jeges takaró.

Várj ha rügyet bont langyos tavasz,
Lelkem mélyén megtörik a kővé vált világ,
Szívemből távozik,messze száll a panasz,
S helyét átveszi egy tündöklő szép virág.

Sivataggal jő égető forró nyár,
A szívem még lüktet,érzelmekkel tele,
Megüzenem neked:érkezem,várj reám,
Eme perzselő idő megenyhül majd veled.

Borongós,fájdalmas évszak közeleg,
Feledésbe merül,elszürkül a világ,
Az ősz nem kímél,fáknak könnyként hull levele,
Mi szívemből eredt,most elhervadt a virág.

Elfelejtettél,nem vársz többé rám,
Már majdnem sikerült,de most vihar tombol,tép a szél,
Felettem földhalom,elfogytam,mint a nyár,
Csöndesen hull a hó,megjött már a tél...

Csillagként rátok ragyogok,
A világnak csak fényt adhatok,
Óriás vagyok,de el nem érhettek,
Életetek soha meg nem érthettem.

Mesélhetnék sokat,figyellek titeket,
Tűnődöm vajon mi lakik bennetek.
Gonoszság,kapzsiság,egymásnak ártás
Vagy türelem,szeretet és életre vágyás.

Emberek!porszemek vagytok csupán,
Nem hallanak titeket,nem is látnak tán.
Egy napon magatokat teszitek a sírba,
Meg is van ez már régóta írva.

Egymás fájdalmát közönnyel nézitek,
Kit megtört az élet ti töritek jobban meg.
Nem zavar titeket hörögve haldokló,
Nem hat meg titeket éjféli sirató.

Pénz beszél,persze!A vagyon hatalom,
A kapzsiság áttapad,mint aranyra a korom
Zengve ünnepeltek legyőzött népeken,
Halottak felett üvöltve az éneket!

A jó nem győz,nem is létezett soha,
Csak a bűn volt,s az ostoba tudat
Mely befolyásolható,kárpótolható,
A változás hangja így szépen elnyomható.

Fényem tündököl,nem rejti el köd,
Az élet egyetlen,mindenki maga dönt,
Gondolatom soha el nem nyomhatjátok,
Bár nem akarjátok,de vigyázok rátok!

Fényem végtelen,nem fog elmúlni,
Előbb fog az élet a Földön kimúlni.
Ne nézzetek az égre,ne figyeljetek rám,
Hagyjátok nyugodtan,hogy elnyeljen az ár!

Egy élet tovatűnt,nem zavarja már,
Hideg téli fagy,forró meleg nyár.
Langyos szép tavasz,hervadó borús ősz,
Vidám kedv elillan,végül a fájdalom győz.

Éltem eleget,tán többet,mint kellett volna,
De egyszer csak elszállt,tovatűnt az óra.
Emlékemben feltűnik messze a múlt,
S koszos,sötét könnyem a porba lehull.

Elgyötör az élet,milliónyi gond,
Zúgó vízesésként elmédre ront.
Hömpölygö áradat,elhagyja a medret,
Egy jó dolgot mondj,csak egyetlen egyet

Amiért élni érdemesebb volna,
Vállamra a teher tovább nem omolna,
Végzetes harc ez,dönteni neked kell:
De vigyázz,döntésed súlyát cipelned kell!

Túléled vagy sem,tőled függ igazán
Egyetlen gondolat elég lehet csupán.
Szép nap van ma,az újrakezdés napja,
Az idő elszállt. De én életben maradtam!

A házak közt kóbor macska
ténfereg
tarkómon hideg a lámpafény
szeretnélek!

de
gyorsuló idő hurcol szekerén

fent
július csillagai fénylenek
s meleg éji szélben
lélegzik a csönd

a hiányod
sustorog a fákon ,
átölel, mint az álom
s hintázik odafönt.

Ha majdcsak az álmok
maradnak
s zörgő, rozsdabarna levelek
a fák alatt
akkor idézlek ,
lobbanó őszutói fények
sétányain
amikor megismertelek
már térdig jártunk
az őszben ,
mohó szám vágyott a szádra
az érintésedre ,
egy ziháló
suttogó kiáltásra, hogy ...még,még !
akkor még
testünk égett a forróságtól
akkor kettéhasadt tőled még az ég is
akkor még megolvadtak tőled
a kövek ,
?elmentél mégis
már csak öled göndör
rőzselángját őrzöm
az idegeimben
térj vissza !
kiálts fel ! érints meg !
kulcsolj gyönyörű tenyeredbe !

Nyár végén, - korai, langyos estéken
Kiülnek a kapu elé idősek és vének.
A lemenő napra oly bánatosan néznek,
Mintha csak éreznék, rövid ez az élet.

Hófehér hajukat olykor szellő fújja,
Arcukon meglátszik a sok évnek súlya.
Megtettek már mindent, amit tenni kellett,
Az idő is... rég eljárt őszes fejük felett.

Reszkető kéz nyúl mindenki fele,
Cukorkát kínál az egyik öreg néne.
A fogatlan ajkak csendesen mozognak,
Már nekik az életből ennyi édes juthat.

- Menjünk be! - szól a cukrot kínáló,
Úgy érzem, egyre jobban fázom.
Búcsúznak szótlan... egy fejbólintással,
Kiül-e mind holnap is? - ezt a Jó ég tudja!

Sötét a felhős ég,
mámoros buja fény
villan az ég kékjén,
jő az égi áldás,
fújja szél szaporán,
jöttének ad hangot,
görget ő nagy hordót,
a fénnyel cikázó,
télben villámló
égi áldás jő,
égi tünemény,
így tél közepén,
borús estében
nyár jut eszembe,
csodás évszakok,
hova bújtatok,
nem tudni, már mi van,
tél-e, vagy már tavasz.

Még karjaiddal melegen átöleltél engem.
Még emlőidből tápláltál édes anyatejjel,
Még védelmet éreztem, jó anyám, öledben.
Még a sors nem szúrt meg ezer tüskéjével,
Addig volt jó nékem...

Még esténként hallhattam altatódalodat,
Még tanítottál engem a sok-sok szavakra,
Még imáidban is az Istent kérted értem,
Még álmodtál rólam minden egyes éjjel,
Addig volt jó nékem...

Még karácsony napján kalácsod ehettem,
Még fekete kenyered jobban ízlett nékem,
Még hazavártalak mindenhonnan téged,
Még az élet vidám napokat hozott nékem,
Addig volt jó nékem...

Még Anyák napján, neked virágot vihettem,
Még körülcsókoltál könnyekkel küszködve,
Még szemeidből derű és egészség sugárzott,
Még erőd mindent legyőzött ezen a világon,
Addig volt jó nékem...

Még zengő muzsikaszó felvidított engem,
Még hangjától nem folyt könny szememben,
Még hirtelen, tova nem szállott egészséged,
Még halálod tőlem örökre el nem választott,
Addig volt jó életem...

Oly gyorsan szállsz el fejem felett, könyörtelen vagy,
Magaddal vittél mindent, mi történt, csak emlékeket hagysz.
Elvitted magaddal, valaha fekete és dús, ragyogó hajamat,
S mit hagytál azóta... fehéren csillogó, ezüstös szálakat.

De sok örömet, bánatot és sírást cipelhetsz magaddal,
Azért meg nem állsz egy pillanatra, semmikor és soha.
Ó... te tovaszálló, könyörtelen, fukar, aljas és mostoha,
Előbb-utóbb te leszel és voltál is mindenki gyilkosa.

Néha, esténként, ha mégis felnézek a jó, öreg holdra,
Kérdezgetném sok mindenről, ha ő válaszolna.
Nem felelne semmire, noha a választ csak ő tudja,
Hisz` fenn volt ő az égen a földnek születése óta.

Hiába hát minden, sajnos, egyre csak öregszünk,
Bizony, a szép nyár tovaszállt s elmúlott felettünk.
Bele kell nyugodnunk abba, hogy már ősz van,
És tudnunk kell, jő a tél, de nem tehetünk róla.

Elmegyek messzire
s nem biztos hogy visszajövök
ki látott, s lát
remélem megjegyez egy életre

Ha visszajövök fel ismersz e?
elfelejtetted e arcom?
sok időt voltam oda
s már ismeretlen vagyok

Mágváltozok s felnövök
nem leszek már gyerekes
s belsőleg se ismersz meg
de bennem maradt akit ismertél.

Mint régi tévén az oszciloszkóp
ha szétszaladt s szétesett a kép,
úgy tűnök el én, kaleidoszkóp
bont színes kockákra, és miképp
egy mocsár böffen egyet a pokol
nyel nagyot, s már nem leszek sehol.
Két kézzel szórtam szerte napjaim,
eljátszottam létem, talmi fény
volt reflektor rajtam, az álmaim
nem ébredtek, vágy vitt, a törvény
nem nekem íródott, lelkem, szívem
szabad maradt, hát én így éltem.
Nevetve búcsúztam, hittem vége,
könnyű volt, magamra maradtam,
mert éltem, talán már ezer éve,
lángolva égtem - elfáradtam,
és jöttél, Isten újat teremtett,
más lett a világ, értelme lett.
Élni akarok, érted, miattad,
szeretni, mint még soha-soha,
veled élni, látni mosolyodat,
és ölelni minden éjszaka,
vedd hát két kezedbe létezésem,
szeress - és fogadd el szerelmem.

Kőszobrok, falra festett freskók,
hallgató Jézus, Mária és a szentek,
a végtelen a falra akasztva lóg,
fáradt pillanatok arcunkon, nézlek.
Karcsú tested mint márványba vésett
szobrok sorába illesztett szépség
töri meg az áhítatot, szerelmet
hirdet, rád nézni is gyarló vétség.
Szemedben féltés - magad vagy én?
lelkedben a tegnapok szorongása,
kezed megremeg mikor imád végén
kezemért nyúlsz - könnyek csillogása.
Az idő lustul a rég-padok között,
ezer évek figyelnek álmosan ránk,
botránkozó öregasszonyok bámulnak
mikor vadul szeretkezni kezd a szánk.

Régi álmokból valóság lett.
Szívem egyszerre dobbant, s nevetett.
Te is látod, gépemet felhőn szállni?
Érzem, egy másik világban fogsz rám várni.

Van lakhelyem ott, ahol átölellek majd,
Van lakhelyem ott, ahol nem érhet baj.
Válladra borulva, karjaidban ringat a szél,
Bevallom, szerelmes vagyok beléd.

Tenyeredben születtem,
Szívedben nevelkedtem.
Imádlak, oda vagyok érted,
Ez az élet sosem érhet véget.