Versek
Témakörök szerint
Szerelem (325)
A nap verse
Attakom van Zsu!
Heveny hiányérzetem van, Zsu!
Ha így marad, kell már koszorú?
Oly? régen láttalak,
Régen pusziltalak.
Kellenél, de legyek szomorú?

Van még úgy, hogy eszedbe jutok?
Mert ha nem? arcomba karmolok!
Legalább ölelnél?
Szoba fele mennél?
Sors ellenzi, hogy hozzád jutok?

Rád gondolok, attak van bennem,
Imádlak, ó lehetetlenem.
Gyere vissza kedves!
Légy a párom, rendes?
Ne zárkózz el... elvesztem eszem!

Vecsés, 2019. augusztus 15. ? Kustra Ferenc ? romantikus LIMERIK csokor
Legújabb versek
Pucér mellemet vágyom betakarni
Felhőkkel mint az őszi, csöndes Ég,
Ne táncoljon tovább az Élet rajta:
Most már hadd jöjjenek a mesék.

Száz méter lenne borotvált szakálam,
Öreg az ajkam, fogam is hibás:
Olyan kicsi tenger lett a szivemből
S olyan nagy az Óperenciás.

Hát megpróbálom magam befelhőzni,
Szólni magamról unott a dolog,
Gyűl és dohog őszi mese és felhő,
Burkolt mellemre rágomolyog.

Volt egyszer, sokszor, volt talán ezerszer,
Hét mérföldes csizmáju hős, derék
Királyfi, ki szabad mellel elindult
És, himm-hámm, elnyelték a mesék.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 806
Egy Szent Lélek nevű kereskedő
Egykor sürgős, nagy rendelést adott.
Jövünk száz sarkából a világnak
Villámmal, gőzzel, szekérrel, gyalog.

Tevékkel vágtuk át a Szaharát,
Drága portékánk részben megavult.
De Szent Lélek már ezt így kivánta:
Egy kicsi Jövő, egy kicsi Mult.

Buddha, Mózes, Jézus éltek velünk:
Igemálhákkal rakott az agyunk.
Miként igérted, vedd át az árut,
Fizess, Szent Lélek, éhesek vagyunk.

Oh, mi, szegény, szomoru kupecek,
Eszmék vivői, büszke Szolonok.
Krőzusok élnek víg dőzsöléssel
S a mi kincsünk és sorsunk: a homok.

Hosszú tíz nap volt: sok ezer éves.
Hazudtak minden Pünkösd hajnalán.
Tüzes nyelvekre, meleg aranyakra
Rászolgált immár ez a karaván.

Becsületes, részeg, okos fejünk
Mindig másért fáj. Megejti a Szó
S úgy futunk el ön-boldogságunknál,
Mint szép tájnál bamba kéjutazó.

Elherdáljuk a vérünk és inunk,
Minket kezdettől jégeső mosott,
Földet szereznek, bankót csinálnak
Sok ezer év óta az okosok.

Hajh, Szent Lélek, nem vár a karaván,
Éppen elég volt az eszme-evés.
Viharverten és sakáltépetten
Várjuk: jöjjön hát a kitöltetés.

Fizess, Szent Lélek. Sok volt egy kicsit
Ez a bús, bolond, ingyen-szerelem.
Ím, megérkeztünk s véres árnyékok
Cikkáznak rózsás Pünkösd-reggelen.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 904
Fenn lengő hold! nézd, mint kínlódom,
Mondd meg nekem, hol fekszem én?
Ágy-é, amelyben hánykolódom,
Vagy a koporsó az szintén?
Nem? Csónak ez, mely, jaj, a kétes
Remény és biztos félelem
S az élet és halál setétes
Hullámjain lebeg velem.

Fojtó szirokkóknak hevétől
Asznak tüdőhólyagjaim,
S a kriptáknak fagyos szelétől
Borsódznak minden tagjaim.
Szívem megett egy láthatatlan
Kéznek nyila bélőve áll,
S mellem csontboltján irgalmatlan
Sarkával rúgdos két halál.

Hová ütődöm a habokba?
Haj! mely szörnyű hányattatás!
Most a cupressusos partokba,
Hol rémlet űl s jéghallgatás;
Majd a túlsó part lejtőjébe,
Honnan barátság szózatit
Hallok a plátánok berkébe,
S örömszerszámok hangzatit.

Innen savanyú ázótjokkal
Pusztás barlangok fojtanak;
Amonnan kerti balzsamokkal
Hígabb szellők újítanak.
Fúlok, lehellek; fázom, gyúlok,
Vagy egy kivégez már, vagy más,
Ájúlok, érzek és ocsúlok:
Haj! mely szörnyű hányattatás!...

Ki vagy te, ki hószín leplekbe
Felém mosolyogva közelítsz
S a partról e szagos berekbe
Áldott jobbodon felsegítsz?
Te, főldi biztossa az égnek,
Arany gyógyúlás! Te a nagy
És bőlcs teremtő tehetségnek
Halandó leánya! te vagy.

Te illetéd rózsás újjoddal
Mellyemnek rokkant bóltjait,
S elindítád pillantásoddal
Az élet dobbanásait.
Már lelkem új phoenix módjára
A lángok közzűl éledez;
S gyengűl újjom pattanására
Kis lantom újra zengedez.

De te repűlsz? mind tűnnek, mennek
Minő derűlés ez, nagy ég?
Sándorffym űl ágyamnál... s ennek
Köszönhetem, hogy élek még?
Zendűlj, ekhózz, esti csendesség!
A hálá engem dalra ránt.
Telj bé, kettős szent kötelesség,
Az orvos és barát eránt!
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 6843
Ti élet édesét lehellő leányok!
A szépség tüzénél olvasztott bálványok!
Kiket imád sok szív, áhítva reszketvén,
Füstölgő oltárán a tömjént égetvén,
Óldjátok le rólam hitvány kötésteket,
Félre! nem imádlak többé benneteket,
Mert minden szépséget, mellyel hódítátok,
Már az én szépembe egy summába látok.

Jer, szépem, mutasd meg azt kevély nemednek
Együtt, amivel ők egyenként kérkednek:
Hadd mondják, akiknek vagyon tisztább ízek,
Te vagy a remekkép, amazok csak skízek.
Léda gyermekinek hűljön meg a vérek,
Szégyeljék a görögországi vezérek
Azt, hogy Helénáért harcoltak Trójánál,
Holott, ímé, van szebb asszony Helénánál!

Állj ki, irígy, találj mocskot tagjaiba;
Nézd, legkényesb ízlés! van-é benne hiba?
Ha valamely részét hibásnak lelitek,
Hibáztok, - a szépet rútnak képzelitek.
Ha kérditek tőlem: mi szép? azt felelem:
Én a szépet s rútat olyformán képzelem,
Hogy szép mindaz, ami őbenne láttatik,
Ami benne meg-nincs, az rútnak mondatik.

Nincs hát semmi hiba, mind így ítélgetnek
Ezen remekébe a bőlcs természetnek.
De óh, e remekben én egy hibát látok,
Amelyről ti éppen nem gondolkozátok,
Hogy ámbár a pazar természet bő keze
Minden szépségeket ez egyre hímeze,
Mégis e remekben az a nagy csonkúlás,
Hogy ővele is köz a végső elmúlás.

Isten! hát csak azért mívelsz Ily remeket,
Azért árasztasz rá minden szépségeket,
Hogy egy légyen szódat feldúló múljonnal
Minden szépségeket eltörőlj azonnal?
Hová teszed akkor Ily dicső mívedet,
Amilyet még semmi főld pora nem fedett?
Hadd tudjam, sírjára rózsákat plántálok,
S ezt írom rá: szépek! de ez szebb volt nálok.

Ha pedig őnéki több élet adatott,
Szóljon sírom felett csak egy fél szózatot,
Akkor is szikrái a hév szeretetnek
Fagyos tetemeim között lángot vetnek.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1484
Eveztem én az élet kék taván.
(Remegtem éles alkonyatkor egyszer,
Mivelhogy nincsen semmi kabbalám

S de furcsa állat a magános ember,
Szeretne látni büszke partokat
S kilépni egyre soha-soha nem mer,

Csak messziről tár kapzsi karokat.)
A víz pihent s gondoltam nagy kevélyet
(Avar királyfi volt a gondolat):

Pihen alattam a tajtékos élet,
Egy vén öreg a parton gödröt ás:
(Gyerekszem volt, de mélye feketéllett)

Riassza fel hát könnytelen csapás!
Az ingó lécen bátoran megálltam
S elém bukkant a vízi-óriás.

Ajkát tartotta. Remegett az állam:
Ha csókolom, a vérem nem hevül.
(A partok égtek rőtszakállú lángban.)

Aztán eltünt, otthagyva egyedül.
S én még sokáig megkövülve vártam
S úgy vert valami itt bennem, belül.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1169
Barangol és zúg, zúg az őszi szél.
Csörögnek a fák száraz lombjai,
Mint rab kezén a megrázott bilincs.
Hallgass, zugó szél, hadd beszéljek én!
Ha el nem hallgatsz, túlkiáltalak,
Mint nősirást az égiháború.
Egy nemzet és két ország hallja meg,
Mi bennem eddig titkon forra csak,
S amit keblemből mostan kiröpítek,
Mint a volkán az égő köveket.
Az forra bennem, az fájt énnekem,
Hogy egy nemzetnek két országa van, hogy
E kétországos nemzet a magyar!
Ez tette lelkem pusztává, a bánat
Pusztájává, hol egy tigris lakik:
A vérszemű, a lángszemű harag.
Oh e vadállat hányszor verte el
Magányos éjim csendét, amidőn
Besüvöltötte puszta lelkemet! -
Mely ördög súgta, hogy kettészakadjunk,
Hogy szétrepesszük a szent levelet,
Mit diadalmas őseink írának,
Szivök vérébe mártván kardjokat?
Kettészakadtunk, és a szép levélből
Rongyok levének, miket elsodort
És sárba dobott a századok viharja.
Lábbal tiportak bennünket. Könyűket
És jajkiáltást küldöttünk az égbe,
De panaszunkat az be nem fogadta.
A rabszolgákat nem hallgatja az meg,
Mert aki jármot hágy nyakába tenni.
Méltó reá, hogy azt hurcolja is,
Míg össze nem dől a korbács alatt.
Tartottunk volna össze: a világ most
Tudná hirünket, nem volnánk kizárva
A templomból, hol a nagy nemzeteknek
A tisztelet tömjénét égetik.
Tartottunk volna össze, nem törölnénk
Szemünkből annyi fájdalmas könyűt,
Midőn forgatjuk reszkető kezünkkel
Történetünknek sötét lapjait.
A porszemet, mely csak magában áll,
Elfúja egy kis szellő, egy lehellet;
De hogyha összeolvad, összenő, ha
A porszemekből szikla alakúl:
A fergeteg sem ingathatja meg!
Fontoljuk ezt meg, elvált magyarok,
Amit mondtam, nem új, de szent igaz.
Az események romboló szele
Nem fú jelenleg, és a porszemek
Nyugton hevernek biztos helyökön;
De ha föltámad a szél, mielőtt
Eggyé olvadnánk, el-szétszór örökre
A nagy világnak minden részibe,
És soha többé meg nem leljük egymást.
Iparkodjunk. A század viselős,
Születni fognak nagyszerű napok,
Élet-halálnak vészes napjai.
Fogjunk kezet, hogy rettegnünk ne kelljen
Az eljövendő óriásokat.
Tartsuk meg a szép, a szent kézfogást,
Tartsuk meg azt, oh édes nemzetem!
Ki legelőször nyujtja ki kezét,
Azé legyen a hála s a dicsőség;
S ki elfogadni azt vonakodik?
Annak porára szálljon minden átok,
Melyet sirunkra majd virág helyett
Ültetni fognak maradékaink,
Kiket örökre megnyomoritánk!
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 928
Beszél a fákkal a bús őszi szél,
Halkan beszélget, nem hallhatni meg;
Vajon mit mond nekik? beszédire
A fák merengve rázzák fejöket.
Dél s est között van idő, nyujtózom
A pamlagon végig kényelmesen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Egyik kezemben édes szendergőm
Szelídeden hullámzó kebele,
Másik kezemben imakönyvem: a
Szabadságháborúk története!
Minden betűje üstököscsillagként
Nyargal keresztül magas lelkemen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Arany csal s ostor kerget tégedet
A zsarnokért megvíni, szolganép,
És a szabadság? egyet mosolyog,
S mind, aki híve, a harctérre lép,
S érette, mint a szép lyánytól virágot,
Sebet, halált oly jókedvvel veszen...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Hány drága élet hullt már érted el,
Oh szent szabadság! és mi haszna van?
De lesz, ha nincs: tiéd a diadal
Majd a csatáknak utósóiban,
S halottaidért bosszut is fogsz állni,
S a bosszuállás rettentő leszen!...
Keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.

Vérpanoráma leng előttem el,
A jövendő kor jelenései,
Saját vérök tavába fúlnak bé
A szabadságnak ellenségei!...
Egy kis mennydörgés szívem dobogása,
S villámok futnak által fejemen,
S keblemre hajtva fejecskéjét, alszik
Kis feleségem mélyen, csendesen.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 950
Ha én madár volnék: örökké
A felhők közt szállonganék.
Ha festő volnék: egyebet sem,
Csupán felhőket festenék.

Ugy kedvelem én a felhőket!
Megüdvözlöm mindegyiket
Érkeztekor, s elmondom néki
Távoztakor: isten veled.

Oh nékem olyan jó barátim
E tarka égi vándorok.
Ugy ismernek már, hogy talán még
Azt is tudják, mit gondolok.

Oly sokszor néztem én őket, ha
Szép halkan szenderegtenek
A hajnal és az alkony keblén,
Mint ártatlan kis gyermekek.

És néztem őket, hogyha jöttek
Mint haragos vad férfiak,
Hogy a viharral, e zsarnokkal,
Élet-halálra vívjanak.

És néztem, hogyha virrasztott a
Beteg ifjú, a holdvilág,
S ők halvány arccal ezt, miként hű
Lyánytestvérek, körűlfogák.

Láttam már minden változásban,
Melyen csak általmentenek;
S akármikor s akárhogy látom,
Mindég egyformán tetszenek.

Miért vonzódom úgy hozzájok?
Mert ők lelkemnek rokoni,
Mely mindig új s új alakot vált
S mégis folyvást az egykori.

Lehet még másban szinte hozzám
A felhőt hasonlítani:
Vannak neki, miként szememnek,
Könyűi és villámai.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1046

Oh mi szép a vándorélet... oh az
Irigylendő vándormadarak!
Nem tudják ők, nem tudják: mi a tél,
Egy tavaszból másba szállanak.

Vándorolni... vándorolni, mint a
Fecske, mint a gólya, szabadon:
Add e sorsot énnekem, teremtőm!
Hajdan ez volt a kivánatom.

Oh mi szép a házi élet... oh az
Irigylendő házi madarak!
Mit törődnek ők téllel, tavasszal?
Fészkeikben olyan boldogak.

Házasodni, házasodni... élni,
Halni a szerelmi láncokon:
Add e sorsot énnekem, teremtőm!
Mostan ez az én kivánatom!
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 11161
És vége a komédiának,
A fütty s a taps elhallgatott,
A nagy függöny szépen legördült,
S én ott hagyám a színpadot.

S most itt vagyok... oly messze, messze,
Száz mérföld tőlem a világ,
Ki egykor azt becsavarogtam,
Mint a garaboncás diák.

Itt űlök feleségem mellett
Ebb' a csendes kis faluba'.
Egykor szük volt a föld, s imé most
Elég tág e kicsiny szoba.

Itt nézem a hajnalt s az alkonyt
És feleségem mosolyát,
S szemem nem kíván többet látni,
Bármily kevés az, amit lát.

Ki tette volna föl felőlem,
Hogy ilyen furcsán járok még?...
De mikor olyan furcsa, furcsa
Portéka az a feleség!
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 866
Be szomorú az élet énnekem,
Mióta eltemették kedvesem!
Csak úgy lézengek, mint az ősz virága,
Mely minden szellő érkezésivel
Egy-egy megszáradt szirmot hullat el,
S mely csüggedt fővel kimulását várja.

A fájdalom gyakorta megrohan,
Mint éhező vad, mérgesszilajan,
S éles körmét szivembe vágja mélyen.
Kiáltok a sors ellen átkokat,
Amely az embernek mennyet mutat,
Hanem megtiltja, hogy belé ne lépjen.

Legtöbbször csendes, néma bánatom;
Élek? nem élek? szinte nem tudom.
Jön és megszólít egy-két jóbarátom;
Beszédeikre ritkán felelek.
Örültem egykor, hogyha jöttenek,
Most, hogyha mennek, szívesebben látom.

Gyakran bolyongok föl s le céltalan,
Bolyongok, míg - azt sem tudom, hogyan? -
A drága kislyány sírhalmához érek,
Édes remény tart ottan engemet;
Remélem, hogy majd szívem megreped...
Mért csalnak mindig, mindig a remények!
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 971
Uram! Szinházad rég felépitéd,
Immár látott az sok, sok ezred évet,
De darabod nem újult semmiképp,
A neve egy, a célja egy: az élet.
Rossz a darab, bocsáss meg, óh, uram!
A díszlet régi, színtelen, kopott,
A morál: jaj a jóknak, nagyoknak,
A hitványak csupán a boldogok.

Uram! Mi játsszuk híven szerepünket,
Sírunk, nyomorgunk, mert így rendeléd el,
Tűrjük, hogy kifütyölnek bennünket,
Pedig mi játszánk lelkesedve, hévvel,
De már a játék elég volt... elég...
A szívnek egyszer meg kell nyílnia:
Darabod hitvány, nem hozzád méltó,
Lelket mészárló, rossz comoedia!...
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 930
Lopók között szegényember,
Szegényember sose fél,
Minek félne, szíve, lelke
Erősebb a többinél.

Lopók között szegényember,
A Jóisten megsegél!
Nincs tehene a szegénynek,
De ha van is elvetél.

Lopók között szegényember,
Szegényember kapanyél.
A világot megkapálni,
Szegényember annak él.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 996
Mert már megint jönnek azok a fellegek,
megint eső lesz.
Megint sár lesz és ólmos ködburok
a lélek körül.
Éjszaka megint fennülhetek ébren,
hallgatni, amint a végnélküli eső
paskolja a falakat és zubognak a csatornák.
Megint, megint és már nem is remélem,
hogy vége lesz.

Valahová el akartam utazni tegnap,
egy kis felfrissült lélekremegésre,
Nápolyba, vagy nem tudom hová,
ahová egy életben csak egyszer megy vonat.

Aztán sokszor olyan buta kis ötperceken,
sokszor csak pillanatokon múlik
az ilyesmi, a napsütés,
a jólszületés, az igazi élet,
minden.

Nem találom a lelkemet sehol.
Aztán már meg is jött a köd,
már megeredt a gyűlölt permeteg.
Bemegyek a szobámba, becsukom az ajtót,
behúnyom a szememet.

... Magam előtt látom egy távoli vonat
motollázó sok kerekét,
hallom élettel-teli, ütemes zakatáját
s a mozdonnyal szembegurul a sínen
egy forrón felkelő,
óriási Nap...
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1017
Egy őszült remetét a Tihany oldalán
Ismértem. Sivatag sziklaüregben élt.
Már két századokat hordoza vállain,
S mellén lengedezett hosszu, fejér szakál.
Gyakran bölcs szavait hallani elmenék
Barlangjába, vidám gyermekidőm alatt.
Sok történeteket hordogatott elő
A bölcs ősz az idők régi homályiból.

Egy szép alkonyaton melleje ültetett,
Ősz pillái alól könnye kicsordula,
S így kezdé szavait: Látod amott, fiam,
Amint a Balaton habja locsogva küzd
A bérc öbleiben, s rengeteges vadon
Zöld pártája körülfűzte az ormokat?
Ott hajdan ragyogó tornyok, erős falak
Állottak sudaras sorjegenyék között.
S ím, ott egy feketült klastrom, az ó világ
Buzgósága dicső temploma s szent helye.
Sok távollakozók s messze szarándokok
Csókolták küszöbét s szentjei zsámolyát,
S a himnuszba vegyült orgona hangjai
Buzgón ömledezék a hegyeket körül.

Hány szív harcola szent boltja homályiban,
Míg eltépte magát ösztöne láncain,
S lángérzése szelíd buslakodásra vált!
Hány szép hervada ott élete hajnalán,
Mint egy gyenge virág a havasok között,
Melly látatlan alak díszeivel kivész!

Ott lankadt, epedett Váradi Lóri is
Érző lelke tüzes gerjedezésiben.
Nem fojthatta meg azt a feledő idő,
Sem más isteni kéz mennyei balzsama.
Legszebb szűz vala ő Hunnia térein.
Sok fényes lovagok néztek ohajtva rá:
Sok nagy gazdagokat Lórika megvetett,
Mert szívét szeretett Sándora bírta már,
S oldhatlan kötelek közt vele egyesült.
Sándor régi nemes faj, de szegény vala;
Mellyért Lóri kemény atyja csikarva dúlt,
S e klastromba dugá a szerető leányt.
Kábultan maradott Lóri sokáig itt,
S mint egy álmodozó csendesen elmerült.
Míglen végre beteg szíve felébrede,
S a kétségbeesés tőreivel vivott.

Már négy bús kikelet látta siralmait
S lassanként kihaló kellemit, amidőn
Egy bús óra alatt ajtaja megnyilék,
S a régen-siratott karja közé rogya.
Testek rándulatit festeni nem merem,
Sem tördelt szavokat s ömledezésiket.
A döbbent kebelek nyögve szorultak el,
S bennek minden erő s élet eloltatott.
Míglen végre, sebes könnyeik árjai
Megnyitván lekötött nyelvüket, így zokog
Forró csókjai közt a pihegő leány:

Oh kedves, kit az én lelkem epedve várt
Minden perceneten, s érted imádkozott!
Oh ifjú, kit az én szívem ezer közül
Választott! de az ég szívemet eltöré!
Eljöttél, hogy ezen néma falak között
Esdeklő szeretőd könnyeiben feredj?
Eljöttél, hogy alélt lelkem előtt kinyisd
Elvesztett örömünk hajdani édenét?
S hogy még egyszer örömkönnybe borult szemét
Lóridnak karodon zárja be a Halál?

SÁNDOR

Nincs szóm, nincsen erőm! végy kebeledbe, végy!
S olvasd e halovány orca vonásain,
Olvasd e szomorún béapadott szemen,
Mint szenvedt nyomorult életem ekkorig.
Bujdostam hegyeken, völgyeken és habon,
Míg felleltelek, oh angyalom, édesem!
Im álttörte acélzáraidat karom.
Jer most, merre karom s a szerelem vezet.
Jer, menjünk oda, hol senki nem ismer, és
Egy csendes kalyibánk, egy nyoszolyánk leszen.
Menjünk! int az idő; oh ne habozz! kövess!

LÓRI

Menjünk, nyújtsd karodat! légy vezetőm! megyek
A bús Kaukazuson s tengerek árjain
Lángnak, habnak, ezer fegyverek élinek.
Isten véletek itt, oh szomorú falak,
Itt hagylak! szeretőm karjain elmegyek!
Menjünk a szerelem szárnyain... Oh, de mit,
Mit hallok? elalél lelkem. - Egek, mi ez?
Halld, a lármaharang! nézd! közelítenek
A fáklyák. Ti kemény istenek! - el vagyunk
Árultatva tehát? - Oh, te csalárd öröm!
Eltűnsz, el, valamint egy buborék tehát?
Már hát nem lehetek, kedvesem, a tiéd
E földön! de tiéd lészek az égbe' majd!
Oh, kedves szeretőm! hogyha szeretsz, ne hagyj
E mélységbe'! ne hagyj! ölj meg ezen helyen;
Ölj meg, hogy kezeden fogyjon el életem.
Hah jőnek Szeretőm, hív szeretőm, ne hagyj!
Csókolj meg, s vasadat döfd ide, oh, ne szánj!
Döfj, ím itt kebelem. Én örömest halok.
Add meg nékem ezen leggyönyörűbb halált!

Ekkor Sándor előrántja hegyes vasát,
S a vállára borult szűz kebelébe döf.
Elsóhajtva repűl bánatos élete,
S egy bágyadt Köszönöm! volt lebegő szava.

SÁNDOR

Hah, menj, menj, te nemes lélek! ez a világ
Nem méltó tereád, menj, követőd leszek.
Hah, már látlak! az ég fényözönén lebegsz,
Intesz, hívsz, mosolyogsz, karjaidat nyitod.
Ó kedves szeretőm, Lóri, te hívsz: megyek.

Ekkor Lóri hideg karja közé borult.
Csókokkal befedé kedvese tagjait,
S mélyen mártja sebes szíve alá vasát,
S forrón öszvevegyült vérök eláradott.

Ott egy nyárfa alatt lett temetőhelyök.
Egy szép gerlicepár jött ki porokból, és
E csendes ligetek sátoriban leszállt.
Gyakran látni setét éjjeleken fejér
Fátyolban lebegő lelköket e helyen:
Gyakran hallani itt lassu melódiát
Éjjel, mint valamely gyenge furulyaszó
Messzünnen kihaló gerlicehangjait.

[1807 körül]
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1098
Egykor nagy fellegszakadás vólt, a zabolátlan
Szél a századokon élő fákat töveikből
Döntögeté; izmos gyökerek mormolva halomnyi
Földdel moccant fel. Szomszédjokat a belecsattant
Ég ropogó tüze pukkantotta diribre-darabra,
A rohanó zápor jéggel morzsolta törekké
A lepocsékolt szép gabonát. A krumpli is úntig
Őgyelgette büdös indáját; csak letapasztá
Őtet is a zivatar, s szétmállva fedezte be halmát. -
A vad idő elment; a rémült ember utána
Sáppadtan nézett, kóldús pálcára jutását
S éhen haldokló hív társának s gyerekének
Ínségét mélyen képzelvén. Messze határról
Eljött a takaró, de fejét csóválva tovább ment.
Egy lakos, aki csupán krumplit termeszte, mivelhogy
Földje igen szűk volt, sarjadzani látja vetését,
S a cudar inda alól kenyeret vájkála fel ősszel.
Ezt látván a több lakosok, felhagytak az áldott
Búzatenyésztéssel; s inkább sóvárganak ikrás
Krumplijokon, mintsem gondoskodnának az élet
Bő termő idején szükségre való kenyerekről. -

*

Nemzetem, így jársz majd, egy náladnál szaporább
nép, Bár sikeretlen is ő, magod a földből kiszorítja.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1851
Látás

Ahol jő, kit régen ohajtva lesek,
Ő, akit szüntelen lelek s keresek.
Képzelődésemnek serkenj hajnala,
Testben jő lelkemnek őrző angyala,
Most tehát, most két szemeim hívek légyetek,
Ti is, minden érzéseim jertek, nézzetek,
Csak te nyomorult kéz, s szegény ajakok,
Bár lelkemnek nehéz, legyetek vakok.

Hallás

Hangicsál a kincsem nyájas énekkel,
Óh, hogy testem nincsen rakva fülekkel,
Inak feszüljetek vont húr módjára
S mind együtt pengjetek édes hangjára.
Nyílj meg szívem, csókid lesznek szájmozgásai,
De ha róllad szót sem tesznek szép ajakai,
Érzéseden kívül hagyd zengéseket,
Már úgy, óh szegény fül, légy te is siket.

Szaglás

Irigylem kis virág állapotodat,
Boldogul letört ág, szép halálodat.
Kincsemnek éltedet keblére tetted,
S fűszeres lelkedet rá lehelletted,
Már ezt az új balzsamodat rózsás kertembe
Szedted, drága jóvoltodat töltsd hát szivembe,
Óh ég! szent harmatod lelkem megtelte,
Mert e jó illatot kincsem lehelte.

Tapintás

Szemem, nem láthattad, mégis fénylettél,
Fülem, nem hallhattad, mégis csengettél,
Órrom s szám izlése, csak veszteg ültél,
Mégis mi rébzés e', hogy felhevültél?
Jádzodjatok víg szivemmel minden csepp vérek,
Mert egy édes érzésemmel egekig érek.
Kincsemmel sétáltam, kis kezét nyújtá,
Szorítni találtam, s visszaszorítá.

Ízlés

Kézfogás, órr, fűl, szem, mind elbujhattok,
Már engem többé nem csalogathattok.
Látjátok véremnek pezsgő forrását,
Betöltém szivemnek fő kivánását.
Tudjátok-é, mi lehetett, amit ízlétek?
Aki még nem érezhetett angyali étek,
Bóldog, ha addig lés, míg meg nem talál,
Mennyei jó izlés! Forró csók valál.

Kívánság

Kép, amely szívemet tükröddé tetted,
Hang, amely eremet mind megpengetted,
Balzsamos lehellet! gyenge szorítás!
Melyekhez még kellett egy bóldogítás,
Édes csókok forrósági, égi harmatok!
Ti érzésim kivánsági, mi a hijjatok?
Csak középpontotok egy jó szív légyen,
Életem rajtatok mennyekbe mégyen.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 993
Undok, füstös tűz-cafatokban
Hullott reád a nyomoruság
S az iszonyat, ez a vad husáng,
Veri búsan lelked tetőjét
S félek, hogy eloltja a fájást,
Óh, fájás, fájj tovább és jobban.

Neked a tűzvész már az élet.
A félrevert harangos napok,
Kínok, tébolyok és haragok,
Végső szándék, hamvadás-hajnal
S jaj neked, ha elfogy a fájás,
Lobogj, égj, fájj, mert másképp véged.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 993
Itt volna hát a szent, a várt Szélvész,
Tespedt tavat mely fenékig zavar?
Alázását ki oly bűnösen tűrte,
Lázad hát már az Élet alágyűrtje,
A tanitó, a legrababb magyar?

Gyújtatott lelkek víg mécsesének,
Ott, hol Sötét ül várost és falut
S hol eped fényért cellák milliója,
Magyar sivatag magyar tanitója
Rabok között rabként senyvedt, aludt.

Bús ébredők! a naphoz az arccal,
Pusztul ez ország s az idő repül
S kik hivattatok vezérül a népnek,
Ne maradjatok gyáva csőcseléknek:
Úri gazságok jobbágy őreül.

Ha itt a Szélvész, szívet elébe,
Ha itt az óra, verjen hangosan:
Szélvész verte, szép, nagy szívekre vár itt
Egy sötét ország, melynek páriáit
Nem mentheti már, csak szélvész-roham.

S ha itt van már a szent, a várt Szélvész,
Köszöntjük ezt a zárka-nyitót.
Lelkünknek fényét ezer éve orzák,
Kapja meg végtén szegény Magyarország
A szabaditó magyar tanitót.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 2637
Végsője is szalad lihegve
Kiméráim régi sorának
S szökött katonákért most kapok
Bebocsáttatást a szivekbe.

Hát nem oly vad a sok vad álom?
Föloldozást kap szenvedőjük?
Jó szivek, hát, im, itt »a költő
S mult álmai - én már utálom.

Valahová későn felértek,
Multam egy véres hegy csucsára,
Már csak multat és verset kaptok:
Egy idegen kacag felétek.

Örök lesz nem-találkozásunk,
Mert késtétek nyomom örökkön
S mert jajaimnak és magamnak
Halállal is más lesz a másunk.

Halál után is ki-kikelve
Lobogó új és új alakban
Előletek úgy rohanok majd,
Miként eddig: későn szivelve.

Jó szivek, ti cammogó nullák,
Kikkel be vágytam találkozni,
Óh, jaj; miként lettünk egymásnak
Örökké elvált csillag-hullák.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 997
I.

Valamikor labdatéren
Hét fiuk ha összekaptunk sorshuzáson,
Ki az az egy nem osztozó
Labdaverő boldogságon,
Ki az az egy, ki ne játsszon,
Engem dobott ki a sors,
Mindig engem, mindig engem.

Kövér könnyel, sóvár vággyal
Víg hat körül leskelődtem, ténferegtem.
Most is, most is víg hat körül,
Kik nem hatan: százan, ezren
Labdát vernek víg-feledten,
Csak úgy kussoltat a sors,
Mindig engem, mindig engem.

II.

Ni, most a labdatéren
Milyen gyorsak a fiúk
És még szebben kacagnak,
Miként a régi hatok.
Milyen, milyen szent volna
Utódomat meglelni,
A kitudott, kis senkit,
Fölösleges nem-játszót
És szólni hozzá vigan:
»Fiacskám, meglátod majd,
Lesz egy nagy labdajáték
S ott te leszel a vezér,
Repülsz, miként a labda
S rikoltsz, mint egy víg rigó
S ha majd nagyon elfáradsz,
Keresed a hatokat,
Keresed s nem találod:
Így van ez jól, fiacskám.
Régi hét fiuk közül,
Íme, engem tartott meg
A fő-fő Labdaverő
S a többit szépen, ifjan
Kiverte a játékból.«
Igy szólnék utódomhoz.
De bár bejártam százszor
A régi labdateret,
Nem lelem, nem találom.
Talán más most a világ,
Nincs játékból kitudott
Csenevész, sárga fiú.
Pedig, nagy Labdaverő,
Én titkos, nagy Jehovám,
Úgy szeretném az ilyet
Mindet összegyüjteni
S egy vígságos játékban
Egy utolsót játszani.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1175
Ha egy szép élet vágyát őrzöd,
a múlttal nem szabad törődnöd
s mindig úgy tégy, ha veszteség ér,
minthogyha újjászülten élnél,
Mit akar? – kérdd meg minden naptól.
és minden nap felel majd akkor:
Tetteidnek tudjál örülni,
más tetteit tudd megbecsülni,
főként ne gyűlölj egy embert se,
s a többit hagyd az Úristenre.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 4092
Akihez szólott a legelső nóta:
Zsóka menyasszony, férjhez megy a Zsóka...
Még kurta szoknyás lány volt egy pár éve
És nemsokára a más felesége...
Így van megírva pár rövidke sorba,
Mintha ez olyan természetes volna.
Az a reporter mit tudta, hogy ebbe'
Egy kész regény van végleg eltemetve,
Bevégzett regény, be nem végzett álom:
Zsóka volt az én első ideálom...

Megejt varázzsal édes, ifju emlék,
Mintha most ismét az a régi lennék,
Mintha még mindig könnyű vón' a nóta
Mintha még mindig hű lenne a Zsóka,
Mintha még mindig tudnék szőni álmot...
...Pedig meghaltak mind az ideálok...
Ahogy elhangzott az az első nóta;
Édes kis Zsókám, haldoklom azóta,
Reményem, álmom mind, mind semmivé lett,
Meghalt. Magával. Maga volt az Élet...

Maga férjhez megy, édes kicsi Zsóka,
Mást fog ölelni, másé lesz a csókja...
Óh, legyen boldog majd avval a mással,
Ölelje Magát olyan forró vággyal,
Ahogy én egykor átölelni vágytam,
Szerelem-éhes, boldog, ifju vágyban...
Haljon el most már minden emlék, nóta,
Feledjünk mindent: menyasszony a Zsóka...
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1600
A tiszta nyájasság hol örűl
Jobban, mint a Parnasszus körűl,
Hol az ártatlan múlatságnak
Közepette a búk nem rágnak?
Zőld ligetek! tibennetek öröm lenni,
A laurusok és mirtusok árnyékában pihenni.

Itt a múzsák magok vezetnek,
Nektárjaikból részeltetnek:
Apolló maga énekelget;
Az ekhó rá visszafelelget.
Ott hallik a víg muzsika, ott zengedez,
Hol a szagos bokrok között Aganippe csergedez.

A hegyek itt mindég zőldellők,
Újítják kellemetes szellők;
A leszebb tavasz mindég lakja,
Mezeit virágokkal rakja.
Itt egymással víg hangzással táncolgatnak
Az örömök s öszvekapcsolt karral vígan múlatnak.

Lármás városok! távozzatok.
Hol laknak a gondok s bánatok;
Nagy udvarok! csak maradjatok:
Én e kies helyen múlatok.
Boldog Máró! élted már, óh! csak te éled,
A múzsáknak, poétáknak ölében szíved éled.
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 853
Gyere Úristen, nézd meg, itt vagyok -
Tudom előtted el nem sáppadok.

Azt, amit adtál - megvan épen - vedd el!
'sz csak hitegettem magam a Neveddel.

Te oly erős vagy - gondolsz egyet s van,
De nékem kínos a bizonytalan.

Vagy nem is adtál - én véltem bolondul,
Hogy számon élet-szöllő mustja csordul.

Ne haragudj hát, Isten, nem hiszek,
De nyakamban száz kétséget viszek.

Szeress nagyon, hogyan, tudod Te jól azt,
Mint Nap havat, amit magába olvaszt.

Vagy üss agyon hát, csak törődj velem
S én nem kérdem, hogy nincs-e kegyelem.

Oda adom a vérem is, ha kéred.
- Mily furcsa az, hogy Néked nincs is véred!

Te jól tudsz engem, sorsom is tudod,
De vedd el tőlem a talentumod.

Vagy mért faragtál énbelőlem Embert,
Kit Bölcseséged gyávasággal megvert?!

Tudom, előtted el nem sáppadok -
Gyere Úristen, nézz meg - itt vagyok!
Beküldő: versek.eu
Olvasták: 1283