Költők szerint

Gránicz Éva (33)

Zsiros Gabriella (1)

Ostrozánsky Gellért (504)

Kisfaludy Sándor (1)

Magyar Anna (0)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (378)

Kedvesemnek (109)

Hiányzol (67)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Megint tél van. Süvít a szél is,
dühödten fúj be a balkonon,
hideg csókjával rálehelve
mintát képez az ablakon.
Hófehér, csipkés jégvirágot,
dérrel bevonva csillogón,
hideg szépsége elvarázsol,
pedig most fázom, oly nagyon.
Reszketnek most a csupasz fák is
a dértől, mely ott ül águkon,
remegve, hajlongva nyúlik az águk,
megsuhintva az ablakot.
S mégis: ebben a hidegségben
valami olyan csábító,
az a hófehér, tiszta szépség,
valahogy olyan nyugtató.
Abban a tiszta fehérségben
nincs bűn, s oly tiszta, mint a hó,
nem is kell más. Most erre vágyom.
s nézem, ahogyan hull a hó.

Ecsetem szavakba mártom
vászonná vált a papír,
a színekkel vígan játszom
átfestheti egy radír.

Szavakból festek képeket,
mit csak érezni lehet,
míg élhetem az életet
nem kopik el az ecset.

Felkúszik a dér az ágon
rátelepszik csendesen,
hólepel ül fent a fákon
nem hagyja így meztelen.

Tél uralja már az erdőt
jégcsap szülte kardokkal,
vöröslő nap szabta ernyőt
beborítva bíborral.

Emlékek padján ülünk ketten,

ki átölel csak egy sziluett.

Sárba tapossuk a múltunkat,

posványba veszett a szeretet.



Rút, sötét vihar tépi lelkem,

sebzi, vízzé szentesítve vért.

Ördöggé vált gyönyörű angyal,

ki csak egy szerető szívet kér.

Szabadon békéről álmodni,
Istenben, Istennel dicsőségben,
Csak annak vágya, kinek e béke,
Utazás a végtelenbe.
Lüktető világunk káosz a rendben,
Ingaként leng holtan a mindenségben,
Cikornyás élet, siker és fölény,
Igéz Lucifer, a lázadó s álszerény,
Diadalüvöltés a végzetén.
Istennel, Istenben dicsőségben,
Utópia, vágy, álom marad csak,
Mindörökre.

Mikor ébren vagyok,
tudom, mert ébren vagyok.
Ám mikor álmodom,
nem tudom, mert alszom.

Olykor álmomban megteszem,
mit nappal talán nem merek.
Máskor gonoszul gúzsba köt,
s hírtelen csatakosan riadok fel.

Álom? Furcsa, de talán mégis,
álmomban is tudatomnál maradok,
mert különben, örökké tartana,
e tudattalannak hitt ingatag álom.

Néhanap az ébredés oly sejtelmes,
mint pára, a hűs hajnali folyó felett.
Vagy félelemtől remegve eszmélek,
mint fa, melyet villám tör derékba.

Ébrenlét. Mikor ébren vagyok,
sorsom a kezemben tartom. Tudom.
Tehetem, mit álmomban nem tudok.
De van, hogy ébren álmodom.

A vén eperfa hűvösében merengek épp.
Köröttem, piheg az augusztusi csend.
Fölöttem levelek táncolnak a szélben.
Gondolatom madárként repdes a széllel.

Mily különösek is vagyunk mi emberek.
Néha könnyedén feledjük a jót és szépet,
Közben hátunkon cipeljük az ellenséget.
Hisszük, hozzánk az élet oly kegyetlen.

Mindenkinél jő majd egy nap,
mikor nem tud feledni már,
és emlékezni sem talán.
Jóllehet, változtatni akkor,
semmin se tud senki sem már.

Biztos láttál te is macskát
mikor púposítja hátát,
fúj és égnek áll a szőre
nagyon rosszkedvű őkelme.

Van egy pajkos apró legény
kitől fél a cica szegény,
a neve Macskaborzoló,
egy láthatatlan kis manó.

Hiába is láthatatlan,
észreveszed hogyha itt van.
Mindig mellette egy kutya,
egyedül fél a kis buta.

A téli éj száz csillaga ragyog,
De kérdés, hogy ezek… mi ráragyog,
Melyek mosolyt küldenek a Földre,
Nekünk pont ide az anyaföldre.

Csillagokat, óh, majd felhő takarja
És hóesés, hó paplanba csavarja,
A Földet és fehérré válva nézzük,
Hóesést, csukott szemmel is élvezzük.

Hóesés jókor jött, pont szilveszter van,
Búcsúzunk hóesésben, álmainkban.
Egy sóhaj is száll, szél is nagyot sóhajt,
Vele dúdolunk egy szép ősrégi dalt.

Nagyon hull a hó, csendesen alászáll,
Talpunk alatt, hohó… recsegve megáll…
Nézzük hópihék… dombokat alkotnak,
Hogy nagyobb legyen, összekapaszkodnak.

Volt ez az óév, mely éppen most múlik el
Nem feltétlen vágott egybe terveinkkel,
De jő újabb év, miben erősen bízunk.
Mit hoz (?)… nem tudni, benne bízni még bírunk.

Hóesés maga a ragyogó világ,
Ezer csaló pehely, mint tiszavirág…
Hópehely csacskán, vadul táncra kél,
Ezer elmúlt melódiát regél.

Éjfélig és utána bandukolunk
Tervek útjain, jól elkalandozunk
A múlt évben és várva a jövőre
Kíváncsian, hogy mit hoz esztendőre.

Vecsés, 2010. december 27. - Kustra Ferenc József

Mint harcos, a kemény fagy őrt áll szilveszter éjszakán,
Az újév napján: lesz ennél jobb idő? Bízzunk, talán…
De most mindegy is, mert vigadni kell és melegünk lesz.
Van hozzá malachús, meg sok pezsgő és tán’ elég lesz…

Gyorsan elment sok-sok napjaival, a múlt év vissza nem jő,
Ismét öregebbek lettünk, eltelt biz’ az egy évnyi idő.
Megint elkészítettük a szilveszteri menü sort,
Eszünk, amihez kortyolunk pezsgőt és finom óbort.

Tárd ki nekünk az ajtód, -újra szilveszter van, - meg a te szíved,
Az évi egyszeri évforduló ünnep mienk, meg a tied,
Lakjál jól a malachússal, ki tudja, hogy mit hoz a jövő!
Lehet, hogy rád beszélik, az éhezéses kín lesz a menő.

Kortyolj a pezsgőből is, de normálisan, nem kell berúgni…
Inkább táncolj és mulass, így lehet nagyon boldognak lenni.

Éjféltől már éljük az újévet, ennek örvendjünk,
Hogy ebbe az örömbe részesüljünk, ne vedeljünk.
Ünnepeljünk együtt, mindannyian, kedvesen, boldogan,
Azt meg… hogyan lesz jövőre, ki-ki tán’ tudja… de honnan?!

Vecsés, 2014. december 6. - Kustra Ferenc József

Versben és senrjúban…

Számban az üvegpohár, széle csikordul fogamon,
Pezsgőt iszok, de mohon, csurog is le az államon…
Elmúlik a szilveszter is, túl leszünk a vágyamon…
*
Pezsgőt töltöttünk,
Csendülj csak, kristálypohár!
Koccintós ünnep.
*
Óév végére érkeztünk… már lehet, nem hiszek magamnak,
De nyakunkon az újév, jövőre is látszanék magyarnak…
Igaz is, minek változnék… én már nem állok be kakasnak.
*
Többen is vagyunk,
Hajunk, pezsgőtől csurog.
Cukortalanul.
*
Nyomjuk lefele, mellé a bőrös malac sültet,
Ilyenkor ez illik, nem ehetünk kácsa sültet…
Együnk mi hagyományost, a régen megbecsültet.

Táncolunk, nagyon ropjuk, van úri-muri rendesen,
Nincsen nagyon hideg, a patak csörgedez rendesen…
Itt a jövő, lesz új élet, gondolom felségesen.
*
Most fogadkozni
Minek, úgysem teljesül.
Rendületlenül.
*
Éjfélkor lesz nagy ujjongás és koccintás rendesen,
Az idén, még uralkodunk a meg nem szűnt szennyesen…
Kívánom, hogy éljünk jövőre, szövődménymentesen.

Vecsés, 2016. január 9. – Kustra Ferenc József

kávémat kortyolom,
ülök csendben,
fél szemmel
még álmomban vagyok,
álmos pillámra
a nap bókol ide,
rajtam mosolyog,
távol egy sirály vijjog,
kakas kukorékol,
álmos hangon
kutya vakkant,
ébred a táj,
a tenger
sós illata karon ölt,
a bóra szellő
szelíden
a fülembe csókol
s tovaszáguld
sósan, zúgolódón,
hol újabb nap
köszöntött rám,
a Nap mosolyog,
a tenger kék,
mi kell még,
s lenyelem utolsó
kortyomat.

Talán e század lesz a végső,
s néha gyötör a félelem,
mi lesz, ha bűnök tengerében
veszni látszik az értelem?
Néha könnyeim halmazában
ezernyi kín közt ébredek,
örökös harcban e világgal,
mely megannyi mindent tönkretesz.
Nem vagyok több, mint apró porszem,
mit szerte-szét hord a kósza szél,
üvöltve, nyögve, vad viharban,
de mégis mindig jót remél.
Ezernyi évnek viharában
átléptünk annyi mindenen,
de mégis mindig talpra álltunk,
sosem győzött le semmi sem.
Az ember annyi, mint apró porszem,
de hegyekké lesz, ha összeér,
s egymást karolva, összefogva,
a végén úgyis célba ér.
Mert hiszem azt, hogy jó az ember,
s e sokat nyúzott nemzedék
összefog, hiszen unokáink,
gyermekünk léte most a tét.

A tudás fájának gyümölcse
Volt az élet kezdete.
Így lett az emberből ember,
Ki elindult nyitott szemmel.

Bejárta a nagy világot
És nagyon gyakran tétovázott.
Harcolt, gyilkolt, hódított,
S sok rosszat magával hordott.

Néha törekedett a jóra,
És itt-ott tisztán szeretett,
De csábítások alapján,
Újra bűnbe keveredett.

Az élet fája gyümölcséből
Csak az az ember étkezik,
Ki a halál kapuja előtt
Valóban vért könnyezik.

Ki az élettel harcol,
És végül bűntelen marad,
Az már csupa szeretet,
És Isten adta akarat.

Megjött a sors mosónője
vétkeimet most lemosom,
itt állok hát levetkőzve
a múlt bűneit eldobom.

Tisztára mosta lelkemet
bűvös tisztítószert hozott,
levettem piszkos terhemet
létemhez öblítőt adott.

Róka koma gyorsan szalad
félti vörös bundáját,
mindenképpen le kell hagyni
mérges vadász kutyáját.

Rosszul tette, hogy egy tyúkot
ellopott a tyúkólból,
jobbra – balra ugrándozva
menekül a golyóktól.

Vadász, kutya már lemaradt
megmenekült a ravasz.
Holnap nem megy ő már tyúkért
jó lesz helyette kakas.

Fodrokat vet Duna vize
átbukik a köveken,
partba szövött emlékekről
beszél hozzám csendesen.

Kisgyermekként parton állva
fogtam jóapám kezét,
vízre szálló madársereg
játszott varázsos zenét.

Kedvesemmel itt sétáltunk
szerelmes csókot váltva,
lakodalmunk tanúja volt
egy dunaparti csárda.

Itt néztük az éji eget,
mit hullócsillag sebzett,
csodálatos kisfiammal
egy tábortűz fény mellett.

Elteltek már hosszú évek
az ember már megbékél,
rég megkopott emlékekről
csak a Duna vize mesél.

Szikrát csiholt drága arcod
magányos szívem mélyén,
nevető napfény csillant meg
talányos szemed kékjén.

Elvarázsol, mikor látlak
szerelmes szív ékszere,
hangod édes muzsikája
angyaloknak éneke.

Elfogott a sötétség ura
egy lélekvadász portyán.
Könyörgő sikoly szállt az égbe,
angyal vitt hát a vállán.

Hit terített bús szellememre
köpenyt, ami ráfagyott,
kihűlt pokolban körbevesznek
perzselt szárnyú angyalok.

Ki suttogó hangom hallja, kevés,
akit mélyen hallani vélek, mesés,
Lelked szárnyaló hangjával ölelkezve,
lelkem a csendben, fölzendült,
s rezgésünk e dalban csodát szült.

Meghaltak a sírkövek
kopnak rávésett nevek,
Isten, haza, hit nagy kincs
múltunk ne legyen bilincs.

Szakítsuk szét a láncunk,
váljon erővé gyászunk,
mert szabadság nem terem
könnyel sózott földeken.

Nagy munkának álltam neki
eldugult a lefolyó,
ha nem merem ki a vizet
elúszik a folyosó.

Hát, akkor álljak is neki
egy jó kis eszközt hoztam,
kőkeményen dolgozom én
folyik is a víz rólam.

Ugyanannyi víz van benne
nem találtam a hibát.
Ezzel talán nem jó merni?
Fene eszi a szitát!

Nem könnyű a zsugori lét
tele van félelemmel,
izzadt rettegés az élet
teletömött zsebekkel.

Minden nap egy új kihívás
miből mit tudsz elvenni,
már azzal sem kell törődni
kit fogsz ma tönkretenni.

Gazdagsággal zsákod tömve
átöleled reménykedve,
ha elvész mindez rájössz, hogy
kevés is elég lenne.

Nézem, hogy emberek miért ennyire készülődnek?
Valamire készülődnek, valamit ünnepelnek?
Igen! Gondosan ünneplik az új Karácsonyt,
Addig is elhagyják kicsit az élet zátonyt?

Szeretnék én, ilyentájt karácsonykor a jóságban hinni, ez minden!
Míg énbennem dobog, ritmust ver a szívem, legalább van mibe hinnem.

Az életben egyébként, köd borította utakat járom,
Ezt rótta rám a sorsom, ez nekem az állandó homályom.

De mi is a karácsony lényege?
Krisztus születésének emléke?
Menjünk mindannyian haza, nézzük, mi van a fenyőnk alatt,
Már a kapuban fogjuk érezni... kellemes fenyőillat.

A fák alatt biztosan ott lesznek majd az ajándékok,
Körülötte emberi szeretet, szívbéli jóságok.
A jóság azért ne csak ilyenkor szülesen, ilyen tájon,
Ezért is esdek, szívemben és a lelkemben nagyon fájón?

Bár én, mint mondtam csak a ködös utamat járom,
Este majd gyertyafényben, áttörök a homályon?

Megállok én majd a nagy fa előtt,
Imát mormogok mindenekelőtt?
Tisztelgek e szép szimbólum előtt.

Fa alatt, ne legyenek színes hazugságok,
Ne csavarodjanak kitekert fonákságok?
Ez jó hely, erősödjenek a barátságok.

Az ősz már régen levetette a ruháját,
A tél meg felveszi a fehér tarkaságát?
Mi meg élvezzük szeretteink barátságát.

Fenyőfánkon halkan pislog a gyertyafény,
Ma már nincs szükség semmire, ami kemény.
Mindannyian várjuk az újra eljövő csodát,
És szeretettel nézzük a négy adventi gyertyát.

Vecsés, 2015. november 2. - Kustra Ferenc József

Merengés: versben, haikuban és 10 szavasokban…

Lélekbetegség
A nagy elhagyatottság.
Pohár lesz a társ?
*
Papír előttem, de nem tudok mit írni,
Társaság kellene, rossz egyedül félni…
Innék egy pohár borocskát, annyira jólesne,
De a bor-társasága egyedül, nem kellene.
*
Csak érzés számít,
Szeretetem felétek…
Szeretet ünnep!
*
Ajándékaim, már a fa alatt, ami csillog,
Égősor szépen villog.
*
Hála Istennek ez már a karácsony, itt van már a napja,
A karácsonyi ajándékot nálam, mindenki megkapja…
Nagyon-nagyon várom, hogy eljöjjön ide apraja-nagyja.
*
Hangulatvarázs,
Lappangó magányt enyhít.
Szeretet-ünnep.
*
Az éjsötétben halkan szitál, esik a hó.
Idehallatszik... messze távoli harangszó!
Hordozza nekem a karácsonyi szeretetet,
Bízzunk benne, hogy kenegeti a sok lelkeket.
Karácsonykor a harangszó is kissé más,
De a magány csak fönn marad, az nem lesz más…
*
Ritka madárka
A karácsony… évente.
Magányenyhítés.

Vecsés, 2015. október 21. - Kustra Ferenc József

Merengés: versben, haikuban és 10 szavasokban…

Magam vagyok itt a sötétes lakásban,
Bár, kislámpa ég, a dolgozó szobámban.
Este elfogott ez a nagy magányérzés,
Szeret-e engem valaki... lélekérzés.

A szörnyűséges
Magány, tarol, mint kaszás.
Érzelemmentes.
*
Ablakon át nézem, kint csendesen hullik a hó,
Karácsony hírnöke, aki megérkezett… de jó!
Kicsi és nagy apró kristályok, tél lehelete.
Összeállnak, szeretettel, és lesznek föld leple!
*
Ha nem ásod fel a virágágyást, felveri a gaz!
Igaz szavakat, hogy ültetsz? Ki lesz, aki irgalmaz?
*
Megható a karácsonyi béke, gyertyák gyúlnak,
Pici lángok égnek, pislog a fény, de komorak.
Örömtáncot járhatna a sok fényhasáb,
De hogyan, amikor nem egybe fénynyaláb?
Mert az igazi, karácsonyi varázs, útmutatás…
Amikor együtt a család és nincsen képmutatás.

Ha ma hozzám is eljönnének?! Te a szemembe néznél,
Legalább ma! Te is tudod, a szeretet ott van kéznél…
Milyen gondtalanok lehetnének az ünnepek,
Pátyolgathatnánk egymást, kiket igen szeretek.

Pedig a konyhában voltam egész délelőtt
Sütöttem, főztem nektek én, mindenekelőtt…
*
Átjárja házat,
Fenyőillat. Vacsora…
Veletek ennék.
*
Bizakodunk, földre leszáll a béke és nyugalom,
Szívetekben, együttlétre nagy szeretet nyugodjon.
Ezen a szép napon, a sok indulat lenyugodjon.

Fenyőfa, szépen villog, nagyon mutogatja magát,
Szeretném, ha körülötte állna az egész család…
Ó, ha eljönnének és meglátogatnák e tanyát…

Vajon eljönnek-e nagy tiszteletből,
Meglátogatnak-e mély szeretetből,
Itt lesznek szívből?
*
Karcolom papírt,
Bánatomat leírom.
Ez… én magányom.

Vecsés, 2015. október 21. - Kustra Ferenc József