Költők szerint

Gránicz Éva (23)

Farkass Dániel (1)

Horváth András (5)

Smith William Jay (1)

Hauzer Attila (0)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (365)

Kedvesemnek (105)

Hiányzol (64)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Melyik szó a legfontosabb?
Melytől dobban a szív és olvad?
Mit mikor meghallassz te vagy a legboldogabb!
Anya!!!!- Hisz ő a világon egyedül, kinek 2 szív dobban testében.
Ki szíve alatt hord hónapokon át, s fájdalmat nem kímelve életet ad.
Anya- az a szó mit bármikor mondhatsz!
Tőle rosszat sosem kaphatsz!
Anya- az ki örökre veled marad!
Kinek elmondhatod minden titkodat!
Anya- mondd sokszor, amíg csak teheted.
Szeresd, óvd hisz megérdemli.
Gyermekeinél nincs fontosabb neki!
Öleld át szorosan, s mond szeretlek!
Anya- ígérem örökké melletted leszek!

Légy büszke az édesanyádra,
hisz neki te vagy az egész világa!
Nincs is más vágya,
csak gyermekét boldognak lássa.
Anya ki védett, óvott,
ki rád testében vigyázott,
kilenc hónapig méhében hordott,
fájdalmat nem ismerve, neked éltetet adott!
Az édesanya az egyetlen,
kinek két szív dobogott testében,
minden édesanyát isten sokáig éltessen!!!

Hosszú idők kezdete óta
Szütelenűl folyik a vér.
Olyan mint egy túlcsordulás,
amely mindenhová kitér.

Egy folyó, melynek áramlata
egy skarlát tengert feltölthet,
Mely bűnösségünk tanúsága,
S zsarnokságunknak az árra.

A harcba vonulás mindig is
Sötét, tragikus sorsunk átka.
A véres folyó s skarlát tenger
Az emberiségnek örök társa.

Mit műveltünk a világgal
Hogy megértésért könyörög?
Hallod-e a végzet sóhaját,
Amint a skarlát tenger nyöszörög?

Élet csak egy van,
Jól kellene használni.
Lét nagy ajándék.

Az életspirállal írható le az élet?
Az mutatja meg az életed… egész létet!

Van fehér spirál, mi a pozitív
És piros spirál, ami negatív.
Belül van az éned, ez nagy origó,
Kívül kör zárja, mint kerítés… hohó!
Fehér belül széles, szűzies, kívül már vékony,
Piros belül kezdődik, kívül széles, kártékony.
Mi vagy Te a nagy spirál játékban? Tán' a golyó?
Sorsod a rugós lökő, golyó nocsás, mint bolygó?
Változik folyvást a pozitív és negatív
Utadon biztos nem oly' sok a diadalív.

Belül az origóban a felettes éned
Közérzetedtől függ, Tenmagad hogyan érzed.
Az életed folyását Te, hogy látod és a buktatókat?
És elhasalsz, vagy zihálás nélkül veszed a kaptatókat?

Az életspirál szélére jutni nem egy leányálom,
Kérlek, hogy ne tégy olyat, hogy mondani kelljen: úgy bánom.
Ha a börtönbe csuknak, vagy nagy kaszás alanya leszel
Akkor bizony Te már új életspirált biztos nem veszel.

Egyenes élete senkinek nincsen, az mind csak spirális
És sokaknak ráadásként olyan büdös, mint egy kanális.
Lehet még a spirálod is görbe,
Untalan csak mész-mész körbe-körbe.

Az sem olyan jó, ha egyenes a spirálod
Mert akkor már utolért végzetes halálod.
De ezzel persze ne siess,
Ha az élet veled szíves…

Ha majd az életvonatod az utolsó spirál kanyarban
Kisiklik és Te kiesel, landolhatsz a betonárokban.
Akkor még röptében jobb híján fogsz Te imádkozni
Ha ateista voltál is, erre fogsz szorítkozni.
Életben lőnek is ránk, fülünk mellett süvítenek a golyók,
Én oltári nagy szerencséd van, ha ezek csak puha hógolyók…

Ha néha esőfelhők lógnak életrétek felett,
Akkor kitörnénk, elmennénk egy nagy probléma mellett.
Hogyan lehet a spirálban gondtalanul dönteni?
Ki lehet életproblémákat a vízzel önteni?


Életspirál mutatja, bár akárhogy szeretnéd, nem vagy szabad!
Mert szabadság nem létezik, mely, az összes körülményből fakad!

Szabadság nem létezik, körülmények gátlása miatt
Mert azokat levetni nem lehet az életünk alatt.
Megoldás nincsen, csapódunk az életspirálban
Mely olyan, mint elsétálni a labirintusban.
Sokan vannak, kiket csak a szabadságvágy űz
Velük élni oly' nehéz, mert nagy bennük a tűz.

Spirálban is alkonyodik, eljő a bíborral festett est,
De a csak a szerencsésnek olyan a sorsa, hogy ilyet fest.
A többségnek a kín estéje jön el, nem feledhető,
Mert az életspiráljában csapódva nincs elő-tető
Tavasszal még vegetál, de sarjad a mező...
Bús az őszi lombhullás... több mint kifejező.

Ki hogy alakul, milyen ember, olyan az életspirálja
A dolgait ennek megfelelően jól-rosszul csinálja.
Van, akinek a spirálja önmagába fordul vissza
És van, aki a körből kirepül, ennek levét issza…

Ahova születünk olyanok a körülményeink,
Kinek az apja király volt, ő lesz a mi királyfink
Aki gazdag család életspiráljában jött világra,
Korán tanulta, már kiskorában is a pénzt imádta,
Kinek -ha az jutott- a családja koldusszegény és éhezik,
Annak életspirálja olyan, hogy talán… súlyosan vétkezik.

Életspirálunktól függhet attól, hogy jók vagyunk-e?
Valamint attól, hogy átérezzük, rosszat tettünk-e?
Ettől függ, hogy a gyermekünket szeretjük, és hogyan neveljük
Meg a családot, rokonokat, barátokat hogyan szeretjük.

Előfordul, hogy valaki életspirálja korán megszakad
Sőt van, ki bármit tesz, mellette a fránya élet csak elhalad.
Van, kinek az életspiráljában friss mezőillat terjeng
És létezik, ki egész életében, hideg sárban fetreng.

Életspirál lehet a szerencse mesebeli tartálya
De bóklászhat benne a patás ördög, mit rúg: a fartája…

Vörös pipacsok integetnek nekünk, rétek zöld színében,
De ne feledd, ez káros gaz, bármily szép az ember szemében.
És a vérszínű -piros- vér, mi minket soha el nem hagyó
Az ereink foglya.. néha lázad és folyik a csavargó…

Vannak persze kevesen elkötelezett jók
Ők a kevesek, akik mutogatni valók.
Jó ember, kinek az életspirálja erőszakmentes
És milyen ember, akinek a bűn a legnagyobb szegmens.

Életspirálként működik a mi egyéni sorsunk,
De van családi és társadalmi életspirálunk.
Kinek az életvonala rosszul, körbe-körbe megy
Előbb utóbb elszédül, saját életére rámegy…
Akinek meg hepehupás, göcsörtös sínen húz a mozdonya,
Annak életét nem ezüstözi, világítja fényorgona.

Vannak az életspirálunkban események, miről nem tudunk
Élet alakulhat úgy, hogy rejtélyek közé látni nem fogunk...
Lesz-e, hogy visszakapsz valamit befektetett szeretetedből?
Pucold ki az eszed, lelked és feledj mindent a keservedről!

Az életspirál
Miben benne az élet.
Élni, mi jutott…
Van, kire süt a napfény.
Mindenkinek aranyfény?!

Vecsés, 2014. május 30. - Kustra Ferenc József – íródott: (avagy spirális a létünk…?!)
Versben és az eleje haiku, a vége tanka…

Folyvást hátat fordítanék az időnek…
Velem szembe percek, persze csak úgy jönnek!
Mostanra már megint egy évvel idősebb vagyok…
A szembekúszó másodpercek lélekmarkolók!

Emlékszem, régen volt mikor zúgott a harang…
Az óta fa is korhadt, nincs már csak tárcsahang.
Régen a fakopáncs dolgozott egész nap, sőt este…
Ma már nem hallatszik, csak éhes fa-szú percegése.

Az is lehet, idő maga a perpetuum mobile…
Eme idő lehet a világmindenség csillagfénye?
Mások felett sem állt meg az idő, látom, öregszenek…
Én meg a sírig érzem, hogy ketyegnek a másodpercek.

Az idő végül is nem más, mint a gyarló ember élete…
Embert építő kudarcokkal gyarapodó bölcsessége?
Ha kutakodsz és megnyitod, ami emlékeid börtöne
És ha találsz jót is a polcokon… az a lelked öröme.

Tudd azt is, hogy ha polcról felemeled, és az újra szabad,
Akkor bizony a feledett múltad jó vagy rossz, de rád szakad!

Vecsés, 2014. január 2. – Kustra Ferenc József – pályázati anyagnak készült…

(Bokorrímes)
Létünkről -nagyon hamarosan- az emberek már nem beszélnek,
Nagyjából unokák életében ismertségek véget érnek…
Ezt sokszor végig gondoltam -az éber éjszakákon- álmomban
És a lehetőségekkel keményen vitatkoztam kánonban.

(3 soros-zárttükrös duó)
Ma már nem van divat a megdicsőítő tettekről, hősi dalt írni,
Mert e modern világ erre nem alkalmas, de okos telefonozni…
Ma már nem van divat a megdicsőítő tettekről, hősi dalt írni.

Majd rólunk az ismert, tudott-közös emlékek, élet-tengerben elsodródók
Meg ismerősök, rokonok is felejtenek, életviharban elsodródók…
Majd rólunk az ismert, tudott-közös emlékek, élet-tengerben elsodródók.

(Bokorrímes duó
Gondold meg, Te is a rokonokat végleg elveszetted,
Emlékeid meg kopnak, más nem festi újra helyetted!
Egy ötvenéves távlat, emberi létben már ősidő,
Job b emlékezéshez újabb muníció nem lelhető!

{… önrímes}
Múlt emlékezettel szemben, hiába akartad, soha nem volt hatalmad,
Jelen, holnap már múlt lesz, az új nap a jövő, de hiányos a hatalmad…
Múlt emlékezettel szemben, hiába akartad, soha nem volt hatalmad.
E tág kérdéskörben a saját akaratod mit sem számít, nincs hatalmad.
Nincs olyan, hogy a köd egyszer csak átlátható lesz, nincs hatalmad.
Nincs olyan, hogy vaksötét éjben egyszer-csak látsz, ha nincs hatalmad.

Vecsés, 2021. február 1. – Kustra Ferenc József

A magam látója vagyok…

Ha majd pennám szárazon
Sercegve, csak karcolja papírt…
Ezt már többszőr nem!

Sercegés, törik csenden,
A pennácskám kap az alkalmon…
Csend… kiűzetik!

Csend sem lesz már, jól elment.
Értem imádkoznak, már végsőn…
Imát mormolják!

A szóló imahalmaz,
Temetőben zavarja csendet…
Madár zajongás!

Fény, nekem is csak kihuny,
A fránya, megy a csendem után…
Koromsötétség!

Az időm távlatában
Képzelem… mélyül a sötétség…
Élő vaksötét!

Ha majd eljön az időm,
Polcon megáll a vekker óra!
Nem lesz fölhúzva!

Ha majd eljön én időm,
Sírlakó leszek, örök időn’…
Feltámadáskor?

Vecsés, 2022. november 7. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjon csokorban.

Lásd csak kicsilány, szép zöld mára már a sóska,
I -álnak már a csacsik, élharcos a fiú Jóska!
Sűrgős rohanása van a sok, zsenge tavaszi rügyeknek,
Bennem meg a sokféle mindenek, szárnyat eresztnek.

Annyi kötnivaló bolond jár mostanság szabadján,
Hogy én meg hosszan meditálok a vers mondanivalóján.
Sok rímbe belefutok, összetalálkozunk, lényeg oltárán.

De szép és élvezem, versnek mily’ zárt a megkötöttsége!
Szabad szárnynál szárnyasabb az igazias végtelensége…
Csodás madár és jól repül… röptéin a végzet
Szörnyű ölelése: lel-e végtelen békességet?
ha az emberszívet fölveszi a hátára,
Örökkévalósággá lesz a zokogása.

Jaj, ha szép is, de az ilyen vers nekem nem mesterségem,
Nekem nem kell, hogy prózából legyen versé… művészetem.
Engem régi magyar temetők neveltek,
Jártam a sírokat és holt emlők neveltek.
Lelkem a holt költök sokasága lelkét szívta be,
Így vagyok mostanra művészt, kinek ez elégsége…
Megállapítottam, hogy magyari lékeknek ott sincs békessége,
Mert érzik, tudják, másokkal szemben milyen a különbsége…
És hogy ez a sok toló-lökő lélek szét ne vethessen,
Magyar gondolat mondatokat a kezembe vehessem,
Így lettek ezek, a kezemben a világ népeinek zsoltára,
Szíveknek, dolgoknak népeknek a világ szép orgonája…

A világzápornak egybecsapzó árja
Egy egész évezred nagy jajkiáltása!

Bizony, ma is él még a Ponyva,
Ma is részeges még a konyha,
Ott zabál cefettűl régi Ponyva,
De nem régies, ócska pórruhába…
De inkább új szmokingban
Vagy frakkban, tán’ Attilában.
Ponyva a színházban, Ponyva a színpadon,
Ponyva a parlementben, de egy sincs kínpadon…
Felsorolásom van még egy sereggel,
De elég! Ne zárkában ébredjek reggel.

Nekem a rím, nem csak elsődlegesen játék,
Minthogy a rímnek útja, sem… ne játszék!

A jóisten megteremtette az emberi világot,
Én nekilátok megalkotom új poéta világot…
Sőt akkor meg is írom az új ars poeticát.
Újfajta igémet nyeld, mint ars poeticát.
Író-csibe, igémet töltsd oly’ módon begybe,
Hátha Te leszel emberiség legbölcsebbje!

Legyen lelked is test, a tested is lélek,
Sok bő kis patakban folyjék benne lélek…
Gazdagon az anyagi életed a lét jóságával,
Szeresd a szalonnát jóféle vöröshagymával.

Járjad Te át az erdőket és járjad Te körbe a rétet,
Kutasd át a völgyeket és vívjad Te meg a bércet.
Vegyülj el -elegyben- az egész teremtett világgal,
Barátkozz csak a széllel, esőfelhőkkel, villámmal.
Értsd Te a tölgyfa csendjét, a tyúkhúr beszédét,
Figyeld napsütött bogárkák boldog zümmögését.
Nézd a csillagokat és ha holdfény szerte árad,
Barangold a könyveket, míg szemed nem fárad…
Légy Shakespeare-óceánjának merész tengerésze,
Égesse lelkedet Oidipusz sírása, könnyes remegése.
Menj, ha Dante hív át a sötét, örökös éjben,
Barangolj a könyvek végtelenül nagy erdejében!

Ugorj fejest, hékás, az embertengerbe:
Testedet-lelkedet ezer-sok habban verje,
Cirógasson, üssön, marjon, fojtson, sértsen,
Emeljen, lehúzzon: éld meg még ezerképpen
És milliónyi arcban légy Te mekik millió élet,
Hit, tagadás, átok, áldás, de ne igyál mérget!
Merészen szeressél, győzően csalódjál,
Minden veszteségben mindig gazdagodjál…

Abban, ami lényeg, ami veszthetetlen,
A nőtest újra föléledjen az ölelésedben,
Mint alkotó lelked megfrissült hulláma,
Te pedig erős csóknak söprő mámorába…
Szeretőd lelkévé parancsold oda a lelked.
Egész énedet élni legyen mindig merszed.
Légy megvédő barát, félelmes, vad ellenség,
Ostromló akarat, győzni kívánó kötelesség.

Légy kard és légy eke, légy vár és légy zászló,
Mindig egészen férfi, aki minden helyet álló,
Lelked a lelkekbe terjedjen széjjel záporozva:
Sohasem gondolva vesztesen az irodalomra!

Sohasem gondolva az esztétikára,
Köpve kövér-vígat minden esztétára,
Cizellált szonettre s a műhelytitkokra,
Betű-ötvösségre, elefánt-toronyra,
Flaubert-i kínokra, stílus-vajúdásra
s más fityfranc-beli vacak ripacsságra.

Változód ugyanaz és végtelen, mint a tenger,
Legyél barátom: ember, ember, mindig ember!

Most már elhallgatok, mint egy célra lőtt, kilőtt puska,
Ennyi rímért talán már csök is jár, be is hajtom még ma…

Vecsés, 2023. április 2. – Kustra Ferenc József – íródott; Szabó Dezső (1879 – 1945) azonos c. verse rövidített átirataként.

Szürke az ég, fáradt vándor a szél,
Messzi tájakról mesél és regél.
Hoz magával szagokat, illatokat,
Meg talán szálló papírt és porokat.

Vágtatott erdőn, mezőn és hegyen,
Keresztülsüvített a völgyeken.
Bebujt az állatok bundájába
És behatolt a szalmakazalba.

Mesélhetne emberekről, tájakról,
Erdők fáiról és nagyvárosokról,
De mi nem nagyon értjük azt, mit nyüszít,
Így dolgavégezetlenül elsüvít.

Vecsés, 1998. december 29. – Kustra Ferenc József

megszülettem
nem kellett volna
egy gyerek mégiscsak...
s meglett a kvóta

ennyi csak hogy legyek
ne mondják az emberek
meddő a szerencsétlen páros
ne sugdosson az egész város

milyen a szülőtől utálva lenni
csupán nyűg más semmi

korán letörték szárnyam
röghöz kötötté váltam
nem kell semmiféle vigasz
az életben semmi sem igaz

magamból már untig elegem
ideje hogy életem elvegyem

csak a természet olyan ostoba
ragaszkodok a szarhoz is
hiába mostoha

Mi a költészet?
Maradandót alkotni a világnak.
Jöhet bármi a leírt szavak megmaradnak az utókornak.
Van ki boldog tőle, van kinek könny szökik szemébe.
Lehet rövid avagy hosszú.
Válogass hát kedvedre.
Ne feledd soha. Az igaz költő szívből ír, gondolatai neked szólnak, szívük,lelkük bele fonódnak.
Neked lehet pár sor csupán, de ki írta eléd tette boldogságát, aggodalmát.
Ne légy rest olvass verseket!!!

Nincsen neki kutya baja,
csak vállig ér a koszos haja.

Habár elérte a felnőttkort,
kopott, rongyos farmert hord.

Pénze nincs, de van gitárja.
Ostoba aki megsajnálja?

Iszik, füstöl s ölelkezik.
A csipás csajok mind kedvelik.

Ha szabadban alszik nincs mi zavar.
Megfelel neki egy szalma kazal.

A szüleinek szégyene,
De kortársainak érdeme.

Csak muzsikál s énekel,
És senki másnak nem felel.

Tíz év múlva mi lesz vele?
Lesz-e valaha boldog tele?

megtanulta a kötést és az oldást
sorok közé búbánatot szőni
csomózni titkokat makraméra
s horgolni reményt ahol nincs

ma már csak foszló emlékeket foltoz
össze-vissza öltve gondolatait
de megsimogat remegő kezével
és szívemet szívével hímezi ki

A nagy kérdéseim…

A nagy kérdés: akkor írni vagy nem írni?
Lefeküdni, vagy íróasztalhoz menni?
Gondolatot kiírni, vagy eltemetni?

Harceszköz lett poéta kezemben a penna?
Induljak, mártsam be? Legyen végén kis tenta?
Kérdezzem meg a papírt, hogy ő mit akar ma?

Legyek én virágzó mezőn mélyen gondolkodó?
Vagy legyek őserőmben csak, éberen szunnyadó?
Lehetek-e írás közben, mint kezdő pacázó?

Legyek én, örök fény saját sötétemben?
Legyek menedéketek a szenvedésben?
Legyek én sötét erdő, vagy menekülő vad a vadászatban?
Legyek, vagy vagyok, saját félelmemben, énemben űzött vadban?

De, tenta oly’ nagyon a papírra kívánkozik,
Kalamáris kacsint, bele penna kívánkozik…
Betűk már tolulnak a fejemben,
Lélegzetem beszorul részemben…

Az újonnan beállított gyertyám pislákol lágyan,
Lángja lassan lobog, gyengéden táncot lejt magában.
Én mélázva nézem, közben merengek pár, múlt percen,
Láng lassan lobog, de mintha értené... néha sercen.

Eddig is mindig mutattam, de többet kell mutatnom, milyen az ember,
Gondolatok tobzódnak a fejemben, annyi van benne, mint a tenger.

Ha nem írok, akkor ráng a csont, hergelődik a tudat,
Rémülten megáll a csend, mereven, sikítva csak matat!
Ez nem kell nekem… minek is, az ilyen sárgás virradat?

A lábam alatt a mosatlan padló, mint húsban a porc reccsen,
Lenézek, hogy mi ez, körben a függönynek a szeme se rebben.
Megyek tovább, már ahogy elértem az íróasztalom
Leülök és észlelem, a székem a saját nyikorgóm!

Gondolataim buján tobzódnak az agyamba.
Szerintem, ennyi biztosan nincs élő-halottba…
Kezemben a penna, belevágom a kalamárisba.
Aztán rögvest lecsöppen, egy kerek-szögletes pacuska…

Mikor végeztem és verítékesen megírtam a végszót, meghajlok,
Csak úgy magam előtt, hogy milyen jól megírtam, magamnak meg tapsolok.
Aztán magamba zuhanva gondolkodok... Parnasszus felém haladok?

Vecsés, 2016. október 1. - Kustra Ferenc József

Ébredezget a tavasz…

A hajnal, mint vadló vágtat elő a sötétből,
Most vált el az éjszakától, mint a jó fivértől...
*
Már hajnalodik,
De még tán’ szunnyad a nap.
Kukorékolás.
*
Kikelet mindent
Beborít, hangos a táj.
Madárcsicsergés.
*
Ébredő nappal
Kelnek a kismadarak.
Csivitnek zaja.
*
Mint vágtató lónak lobog a fénysörénye,
Várjuk... rohan, hogy ideérjen idejébe...
*
Puha fodrokon,
Felhőkön jön a meleg.
Langy szél teríti.
*
Kóricáló szél,
Boldogan keringőzik.
Levegő, meleg.
*
Szél, harsonázik,
Háztető és fák fölött.
Szárnyra kelt dallam!
*
Emelkedik a nap, szívünkből kiszakadnak kacajok,
Kezd már meleg lenni... Lelkünkből távozzanak a bajok!
*
Langyos a szellő,
Kezdő rügyeket fakaszt.
Erdő kizöldül.
*
Zöldül már a lomb,
Rügyet fakaszt langy szellő.
Kivirulás van.
*
Orgonaillat
Pezsdíti a lelkeket.
Zöld-variánsok.

Vecsés, 2013. április 10. – Kustra Ferenc József – íródott versben és Baso féle haikuban.

(3 soros-zárttükrös duó)
Ahogy észlelem a végre munkába állt napot,
Nyugvópontot ér el a lelkem, ez új állapot…
Ahogy észlelem a végre munkába állt napot.,

A vér szava hív, télnek vége, zöld szín győz, tovább ne enyésszek,
Élettelenséget, ez időtájt’ egyáltalán nem remélek…
A vér szava hív, télnek vége, zöld szín győz, tovább ne enyésszek.
*
(senrjú csokor, félhaiku-láncban)
Napok, illatok,
Tán’ új világban lakok!
Újuló napok…

Elment hóvihar,
Újra a nyári lakok!
Újuló napok…

Elvánszorgott a
Hideg. Más szelek fújnak!
Újuló napok…

Éjszakára, már
Nem kell vastag takaró!
Újuló napok…

Világoszöldek
Jellemző élet-színek!
Újuló napok…

Rózsa illatok,
Meg még orgona is kezd!
Újuló napok…

Vecsés, 2020. december 26. – Kustra Ferenc József – íródott; tavasz-kezdetre alloiostrofikus versformában!

Az ágakon át,
Hírnők hajnali fények.
Lesz még szik sarja.
*
Borzolja a szél a még hidegen kusza felhőt,
Fodrokat terít a folyóra, mint új lepedőt.
Ring már a szélben, fa még dísztelen ága,
Ez is előrehaladás szépre, a mára.
*
Kismadár dúdol,
Párja éppen fészket rak.
Új élet sarjad…
*
Szinte hallani az új élet puhán osonó léptét,
Őzfül minden neszre figyel és jelzi, hideg elmentét.
Rét magára húzta üde zöld takaróját, mint mentét...

Előbújik odújából a kis-vörös, ravasz róka,
És ezzel együtt jár, hogy a zöld szín virul, már nem hóka!
*
Virágzó virág.
Színrobbanás mindenhol.
Illathullámok.
*
És megint elérkezett az idő,
Vége a télnek és tavasz eljő.
Lassan, érzéssel, majdnem erőszakosan becsusszan
A hó-paplan alá és hazaérkezve leszusszan.
*
Már eső esik,
Először csendesen hull.
Égi lét hírnők.
*
Zápor cseppjei
Koppannak, meleg földön.
Életadó víz!
*
Zápor továbbment,
Vizes, fű, fa, bokor, út…
Levélsarjadás.

Vecsés, 2012. május 1. - Kustra Ferenc József – íródott; versben és Baso féle haiku stílusban…

Szép a tavasz, kellemes az idő,
Bízzunk, hogy időben, ez is eljő.
Fák rügyeznek, zöldül a lomb,
Szól bizony, zeng a tavasz gong.

Kel a medve, kialudta magát,
Az ember is újra éli magát.
Száll a holló, hideg tájra,
Gólya repül hazájába.

Szüksége van tavaszi derűre,
Természet lelke ettől lesz üde.
Emberfia feltöltődik,
Lelke örömtől repdesik.

Végre eljött a tavasz,
Üdvözlünk Tavasz! Szevasz!

Budapest, 1997. február 8. – Kustra Ferenc József

a maradéktalan helytállásról…

Néma az erőd
Nem lehet falát törni!
Harcos tömegek…
*
Strázsa mindenhol!
Várfal betörhetetlen!
Roham-enyhülés.
*
Nagy esők voltak,
Várárok is kiöntött.
Páncélban úszni?
*
Ló, lenyilazva!
Lovas meg nem gyalogos.
Ő is kap nyílból!
*
Támadók bizony,
Vehemenciát ejtik…
Gondolkoztató!
*
Sötét éjszakán
Rohamozók eltűntek.
Hazaszeretet!

Vecsés, 2020. november 23. – Kustra Ferenc József – íródott a hazaszeretetről, a fel nem adásról, senrjú csokorban.

Ezen, már nem lehet változtatni…

Akinek nincs múltja, annak nincs, nem lehet jövője sem.
Ezt igazolta és most is igazolja történelem.
Ez hazánkra is nagyon érvényes, sőt ezerszeresen.

Ezer év bizony, nagyon nagy idő!
Volt itt már jó, meg minden rossz… verő.

Csak a nagyobbakat, mint az emlékezetes tatárdúlás,
Itt voltak, hódítottak, öltek és nagy volt a felfordulás…
Nekünk, itthon iskolába tanítják, hogy jól legyőztek minket,
És hazamentek kán-választásra, előbb kifosztottak mindent.

De tudjátok meg híveim! Tájékoztatlak én titeket!
Mongóliában nem felejtettek, és oktatják ezeket!
Ott bizony tanítják, mellettük mi nagy hősök vagyunk,
Mert legyőztük hadseregüket, és egyedül magunk.
Igen! Voltak választások, de mi kivertük a hazánkból őket
Máig tisztelnek is minket, mint tiszteletre méltó nagymenőket!

Volt aztán török-járás, több nemzedéken is keresztül,
Küzdöttünk is velük, sokat és hosszan, nagyon veszettül.
A törökök is a közös évek alapján minket tisztelnek,
Sőt, sokan tudnak még magyarul is és lélekből is szeretnek.

Volt előtte még a Dózsa féle paraszt-had lázadás,
Mert ezt összehívták török ellen, ugyanis nem volt más!
A földesurak, nem tagadták meg magukat,
Paraszt láttán, legott, csak tépték a hajukat.
Önkényeskedtek… gyilkolásztak, török már volt... az nem számított,
Paraszt meg fellázadt! Nem szerette urakat, ki csak ámított.
Ez is belejátszott abba… már tudjuk, nekünk Mohács kellett,
Urak tudatában ez eltörpült... paraszturalom mellett!

Eljött végül a vesztes Mohács, nekünk ez kellett...!
Pedig legyőzhettük volna, az oszmán sereget.
Széthúztak az urak, mind saját hasznát leste.
Így aztán simán győzött a török, a beste.

Törökök másfél száz évig itt voltak és adót szedtek,
De amúgy minket békén hagytak, egyebet nem is tettek.
A defterdárok, keményen beszedték, azt, amit kellett,
Vallásszabadságot hagytak, mi a népnek igen tetszett…
Törökök, most is szeretnek bennünket, nagyra tartanak,
Részükről nem kívánnak véget vetni a barátságnak!

A szabadságharc kitört, sok minden változott,
Urak egy részének nem tetszett, sok csak morgott.
Végül is ez után kezdtünk, modernebb állam lenni,
Bár azért, még sok évtizedig kellett nekünk tenni…

A Nagy Háborút, nem is magunkért vívtuk,
De mint legyek, úgy pusztultak ott a fiuk.
Ez bizony, elintézte... újkori utunk...

A tanácsköztársaság nem volt nagyobb, a legjobb ötlet…
Ez nyugat szemében demokrácia elleni rémtett…
Meg kaptuk jutalmunkat, Trianont… ez lett nekünk véglet.

A Nagy Háború legnagyobb vesztesei is lettünk,
Országunkat felosztották, nélkülünk és felettünk.
Az óta is jogosan, pityergésre áll a szánk,
Még nem is szólunk, de már jön… fogjuk be a pofánk…

A második világháborúban, megint vesztes voltunk,
Már másodszor, mert úgy tűnik, ekkor is későn ocsúdtunk.

Ötvenötben az oroszokat hazatessékelték Ausztriából,
Ők meg itt hosszasan lepihentek, tudjuk nem feltétlen fáradtságból.
Negyvenöt év lett hazamenet közbeni… kellemes vakációból.

Most már jó a magyarok országának, mert csak egy pici…?!
Csökken a maradék lakosság, minek sok? Elég kicsi…?!
Jó, mert végre… nyugati demokráciában élünk…?!
És korlátlan a szabadságunk… nincs már mitől félnünk...?!

Vecsés, 2015. augusztus 28. – Kustra Ferenc József

Eltelt megint a húsvét-várási idő, megjöttem én is,
Két évvel idősebbek vagytok, de szépek vagytok most mégis!
Nagyiékon nem is látszik, hogy öregedtek volna,
Nagypapát kérdezem is, kis régi pálesz nem volna?

Így aztán, miután leöblítettem az út porát,
Elővettem a parfümöt és befújtam nők haját.
Többek morogtak is (De hagyták!), hogy ma még moshatnak is hajat,
Inkább fújtam volna a blúzukra, azt könnyebb mosni, mint hajat.
Jó volt a vendégségben, ettem, ittam és voltam az egy beszédközpont,
Leányok, asszonyok, meg csüngtek a szavaimon, mint diszpécserközpont.

Megittam pár páleszt és eltántorogtam a következő házhoz,
Ott meg beléptem és kikiáltottam: Itt vagyok, térdre, imához!

Vecsés, 2021. március 16. – Kustra Ferenc József

Nem már meggörbült háttal,
Nem halovány orcával,
Nem bánatos fékekkel,
Nem is rongyból lélekkel,
Megyek vívni a mai nap illat-harcát,
Megyek locsolkodni, azt a jó húsvétját!

Tavaszi szél enyhe süvítése hívó zenét játszik,
Boldogan fogok locsolkodni, remélem ez már látszik…
Tavaszi szél enyhe süvítése hívó zenét játszik.

Míg nekiindulok, előjön jó sok emlék, mikor locsolkodtam,
Volt locsolkodás meg puszilkodás, sok zabától majd ki pukkadtam…
Próbálok átnézni a saját üvegfalamon,
Ma már ez a túra nekem már terhes, de nagyon!

Odaértem az első helyre, mily’ jó, ablakban láttam, várnak végre,
Kezemben fogva a Krasznaja Moszkvát, büszkén beléptem ünnepségbe.
Bent már többen is voltak, ettek-ittak, vicceltek. Ittak is; mivégre,
Amikor még csak reggel volt, de hogyan fognak kinézni majd estére?

Locsolkodás megvolt,
Pusziosztás sok volt.
Úristen... volt egy akkora-óriás sonka…
Kenyér se kellett, ettem, de imát mormolva…
Faltam, mint egy erdei éhező, nem kérdeztem semmit,
Igyekeztem ’halálra enni’ magam, azt a mindenit!

Közben még egy kisfiú beesett, jött locsolkodni a szomszédból,
Közben ettem tovább, ezen esemény nem terített szándékomtól.
Jöttek még rokonok, volt köztük egy kisleány, úgy tízen éves,
Amikor én fölugrottam és meglocsoltam, örült az édes.

Nos, még kijött a szobából a mama is járókerettel, én ugrottam is,
Mert neki is jár, ami jár. Kínálgatott, de hosszasan, bőven locsoltam is.

Kiemelem, hogy a három kis-nagylány, meg a mama igen kedvesek voltak,
Elődjeim mentek, így engemet kínáltak, Anyukával élen rohantak.
Úristen micsoda finom volt a házi sonka,
Meg hozzá a házi készítésű, erős torma...

Sok volt az a pár pálinka, agyamat tejüveg védte…
El is fáradtam, gondoltam hazamegyek, bár mivégre?
Húsvét van, bajsz' alatt halkan mormogok,
Uram, úgy gondolom csak veled vagyok!

Vecsés, 2022. április 1. – Kustra Ferenc József

(Bokorrímes)
Korán keltem, hogy ma vastagon meglocsollak, mert ma van kilátás…
Az első helyen, a kerítésen nem volt megfelelő belátás…

Mentem is tovább, mozgás nem volt, na de majd odább lesz kilátás…
Mendegéltem, odaértem, redőny dolgozott, nem volt belátás…

Jött a tíz emeletes, lift vitt föl és meg hittel, nagyon bíztam, itt most lesz kilátás…
Csengettem és meghallottam: valaki a kukucskálót eltolta, nem lett belátás…

Meglocsolnálak, elfogadnék egy piros tojást, meg kétszer fél páleszt… ez jó kilátás,
De hol van ilyen vendéglátás, meg ahol még a hajlongó kebléhez is van belátás?

(Senrjon duó)
Megszólalt telefonom,
Kis Barátném hít, mikor megyek?
Ez locsolóhely!

Neki is rugaszkodtam
Valótól jól elrugaszkodtam…
Hah, locsolóhely!

(leoninus)
Juj, ott volt a családja apraja-nagyja, de viszont az asztalon főtt sonka, torma.
Volt ott frissen főtt feketekávé, ő meg intett, locsolkodjak, ne legyek már málé.
Ez az, volt ott plusz hét nőszemély, adtam is a hajukba… szemekben villogott a segély.
Kis Barátném utolsónak elém állt, próbálkoztam, de üvegem, már hadilábon állt…

Kétsoros, bokorrímes)
Mondtam is neki, akkor most etessen, itasson, jövőre két üveggel készülök.
Ő meg megmondta, hogy ha ettem, akkor irány-tűnés haza, jobb, ha erre készülök…

Hmm… üveg hiba miatt, lány az idén elhervad,
De jövőre meglocsollak, kapd össze magad!

Vecsés, 2016. január 31. - Kustra Ferenc József

Locsolom a virágokat,
Megöntözőm szép-lányokat.
Ha nincs tojás, ha nincs puszi,
Locsoláshoz hol egy nyuszi?
*

(Senrjú)
Csillogó szemek
Várják a nagy öntözést.
Nincs is kímélet!
*

(Septolet)
Előkapom locsolóm,
Szép-lányt karolom,
Fúvóm haját feszt,
Mama tésztát keleszt!

Élvezem helyzetet,
Alaphelyzetet,
Testhelyzetet!
*

Ölelve vággyal locsolom a szép-lányt, közben megkérdezem,
Húsvét van, kedvességedet engeded, hogy jól-meg öntözzem?
Egy tincs az arcába hullott és mondta, jó, hogy megélhetem!

Míg a tészta megkelt és megsült, jót beszélgettünk, meg jól be rumos kávéztunk,
Meg, hogy ne feledjem, mama is helyeske, így vele is nagyot locsolkodtunk…
Volt ott terített asztal, csemegékkel, tormaféleséggel... befalatoztunk.
*

(Apeva)
Volt
Bőven
Főtt tojás,
Meg áldomás…
És jó hangulat.
*

(Septolet)
Aztán tántorogva hazamentem,
Leheveredtem,
Várt engem, kerevetem.

Rosszul voltam,
Viaskodtam,
Káromkodtam.
Magamat betegnek nyilvánítottam...
*

(Senrjon)
Így jártam, majd jövőre
Így öregen, óvatos leszek!
Önkiütés volt…

Vecsés, 2019. május 26. – Kustra Ferenc József

betonfalakba zárt csendem
meg nem osztom senkivel
néha mégis szólok a falhoz
bár tudom hogy úgysem felel
magányom magam választottam
ahhoz senkinek sincs köze
miként mikor és hogyan szállt rám
a világ rettenetes összes közönye
voltam forró vérű ifjú én is
dacoltam a hétfejűekkel
azt hittem dicső a harcom
s a nap csak miattam kel fel
szerencsétlen faltörő kos én
nyitott volt előttem minden kapu
hiába intettek a felnőttek
és sírt miattam szegény anyu
konokságom lett a vesztem
a sok pofára esés fájt
meg nem hajoltam eltörtem
s most alig cipelem a mát
azt hiszem egy lesz a sorsom
a tehetetlenné vált vénekkel
feketében templomba járok
s fohászkodom gajdoló énekkel
már mindegy miként miért
utam vége közeleg
annak is ez lesz a sorsa
aki lelkében sosem volt beteg