Költők szerint

Gránicz Éva (23)

Maretics Erika (1)

Édes Gyula (0)

Juhászné Kleczli Katalin (0)

Csongár József (1)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (365)

Kedvesemnek (105)

Hiányzol (64)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Távol zsivaj hullámverése ért
A rónaságon, sikon, partokat.
Csak hallgatom, remegve hallgatom
A zürzavaros tompa hangokat.
Vihar lesz ebből! Bárki mit beszél!
Hiába fojtják vérbe itt vagy ott,
Egy láva-tenger kell, hogy forrjon itt,
Ahonnan egyszer lángja felcsapott.

Nem lett a föld szegényebb, koldusabb,
De napról-napra koldusabb a szív,
Kifosztja az a néma küzdelem,
Mit ember ellen ember karja vív
S a hangtalan tusában nem ragyog
Fejünk felett az eszmék csillaga,
Elég hős az, ki élni, élni tud
Benned, kenyérharcz szörnyü százada!

A föld örökkön ifju méhiből
Uj életösztön árad szerteszét,
A buta paraszt öntudatra jut
S ökölbe fogja kérges vaskezét.
Az lesz ütés, mit az mér majd reád
Önámitásban tévelygő világ,
Ha csontos ökle egyszer csontot ér,
Örökre siri éj szakad reád!

De éjszakád homályán átragyog
Az uj világ derengő hajnala,
Mert uj világot alkot sirodon
Az üdvözítő lágy, szelid szava.
Ha romba dölt egy roskatag világ,
Egy üdvözítő mindig földre jött
S a zürös éjben az uj hit napja kelt
És uj világ dult a romok fölött!

Egy csókot édes! szól a trubadur
S a lány előtt esengve porba hull.
De az remegve néz körül a parkban,
Valamit sug a lomb titokban, halkan;
Remegve és pirulva szól a lány . . .
- S ott ég az első csók az ajakán.

Egyszerre csak, hogy szemét felveti,
A régi csendes parkot nem leli.
Hoválett? Eltünt! Oh, be más itt minden,
Talán a fű, fa, lomb a régi díszben,
De mégis oly különös változás:
A levegő, az illat oly csodás!

Igy nem ragyogott soha még a nap,
Nem perzselék még igy a sugarak,
Nem ez a kert a régi álmok kertje,
Nem az a csendes ég ragyog felette,
Feje fölött nevetve leng az ág,
Ujjászületett az egész világ!

S a kis trubadur halkan, csendesen
Dalolni kezd ittas-szerelmesen;
- Dobogni kezd egy szív a mindenségben
És Afrodite, mint az ó-regékben
A napsugár hevétől, fényitől
Kikelt a tenger titkos mélyiből!

Ködbe veszett a hegyek orma,
Már esteledik csendesen,
A szürke égen a legelső
Halovány csillag megjelen.

Utána jó a többi; lassan,
Félénken gyul ki mindenik
S mire a földi lárma elhal,
Az egész menybolt megtelik.

És kápráztató fényözönnel
Kigyullad az égboltozat,
Rejtelme, titka a magasnak
Kitárul im egy percz alatt.

Ha vége van a küzdelemnek
S magányom csendje rám borul,
Szivem is ugy gyullad ki lassan,
Mint az ég, hogyha alkonyul.

Előbb csak egy-egy halvány csillag,
Egy-egy emlék, egy gondolat;
Aztán kigyullad észrevétlen,
Mint csillagos menyboltozat

És mint a hold fenséges utját
Megkezdi halkan, nesztelen,
Ugy száll emléked lassan által
Csillagsugáros lelkemen.

A te szobád a régi most is,
Csak csendesebb, mint azelőtt,
De az akáczfa itt susog még
Virágos ablakod előtt.

A régi minden, én vagyok csak,
Ki álmodozva kérdezem,
Mig leborulok nyoszolyádra:
- Oh, miért hagyál el mindenem?

A fészek az a régi most is,
Csak te nem dalolsz itt soha;
Oh, pusztább lett a sivatagnál
Ez az elhagyott kis szoba!

Felettem ég a déli perzselő nap,
Köröttem mély csend, lélek nincs sehol.
A szemhatáron ég, föld egybeolvad
És elmosódik, lassan összefoly.

Oly mozdulatlan, hangtalan a róna!
El-elrepül felette egy madár
És a magasban egyet-kettőt szólva,
Alább ereszkedik - és tovaszáll.

Ki-kicsillan a távol falu tornya
Szeliden kéklő lombsátor megett,
Ide hallatszik halkan, elmosódva,
Amint konditják hosszan a delet.

Toronyirányból tart felém egy ember,
Vállán kapája, - csendesen halad
S mig szembe néz a néma végtelennel,
Tekintetében biztos öntudat.

A homloka sürün barázda-hintett,
Napbarnitott, de büszke és merész,
Arczán verejték ül, - de a tekintet,
Az a szabad, nagy végtelenbe vész.

Járása lassu, mozdulata ritka,
Körötte, benne, nyugalom honol,
Puszta nevelte, rónaság tanítja
S az a tanitó fenséges, komoly

S hogy elhalad a déli verőfényben,
Kalapot billent - köszön csendesen,
Tovamegy szótlan, - én csak nézem, nézem
S egy gondolat fut által lelkemen;

Te vagy a nemzet, rónaság lakója,
Te vagy a mult, ki jövendőnk marad;
Olyan vagy népem, mint hazád, a róna:
Komoly és méltóságos, hallgatag

S amint az ember ment a pusztán végig,
Népek nagy utján igy mégy nemzetem;
Haladsz - szemünknek láthatatlan czélig
Nyugodtan, büszkén és fenségesen!

Sétáló, nyüzsgő utcza néptömegbe'
Egy ifjú pár megy - furcsa öltözetbe;
Falusi legény, falusi leány,
Egynek se kél egy szó sem ajakán;
Kéz-kézbe fogva meg-megállanak,
Mig kavarog a nyüzsgő áradat.

A lányka haja majd leér a földre,
A vége piros pántlikába kötve.
Széles szoknyája sokszor útba van,
Igazgatja is mindig - hasztalan!
Büszkén tekintget a legény körül,
Csakugy ragyog az arcza - ugy örül.

Hogy egy virágos bolt elébe érnek,
A lány szeme a kirakatra téved.
Odahúzódik, nézi csendesen;
Milyen virágok, - édes istenem!
Milyen szép rózsák! Száz is van talán!
S könnyü sóhaj kél csókos ajakán.

Nézi a legény, aztán félreállva
Pénzt vesz elő és csendesen számlálja;
Szeretőjére pajkosan kacsint:
Hát kellene-é egy szál rozmaring?
Gyere be vélem, válaszsz majd veszek:
Egy rozmaringszál illenék neked!

Sa amint belemennek, feszesen megállva
Néz a legény a piruló leányra,
Mosolygó nőkre s illedelmesen
Egy rozmaringszálat kér csendesen.
'A mátkám' - szól és nagy zavarba jő,
Hogy mosolyog rá egy-két úri nő.

Az egyik igy szól: Nem tartunk! Minek?
A rozmaring itt nem kell senkinek!
- Nem szép virág! A másik igy felel
- A nagy városban rózsa, szegfű kell! . .
. . . Az ifju pár zavartan elsiet;
A rozmaring itt nem kell senkinek! . . .

S hogy elvegyülnek ujra a tomegben,
Szomoruan haladnak mindaketten,
De a zsivaj közt lelkük ott mulat
Egy egyszerű fehér falu alatt,
Hol napsugaras kertben valahol
Most rozmaring nyit és madár dalol . . .

Lángot raboltam gőgös istenektől,
Öröktől égő, isteni tüzet;
Lobogó fénye felcsap az egekre
És elvakitja sápadt fényüket.
Lángot raboltam, - bennem ég örökké,
Hiába sujttok irigy istenek,
A mulandóság gyáva keselyüi
Hiába tépik, marják testemet.

Hiába élek zord, magános sziklán,
Hatalmatok kicsinyes és kevés,
Amit rám mérhet tehetetlen dühhel
A megrabolt ég, - múló szenvedés.

De ég a láng! Öröktől fogva égett,
Mi tőletek fogantatott e földre,
Ti sem birjátok az elvesztni!

Oh, ez leszen a sorsuk mindazoknak,
Akik szivükben lángot hordanak;
Lelánczoljátok irigy dühötökben,
Hogy sulya alatt roskadozzanak
S amig ez árva, kétkedő világra
Ők árasztják a hajnalfényt, derüt,
A testüket öröktől fogva marják
A keselyük, az éhes keselyük . . .

Ne még! Csak egyszer átölellek,
Szemedbe nézek csendesen
És hagyj el aztán búcsu nélkül,
Egy sóhaj nélkül, nesztelen.

Ameddig csókod itt fog égni
Remegő, szomjas ajkamon,
Ameddig érezem varázsod
S a szived verését hallgatom.

Bübájos álmot hints előbb rám
És részegitsd meg lelkemet;
Ne tudjam azt a szörnyü perczet
Amikor elveszitelek.

Ne kisérjen a feledésbe
Se bús emlék, se fájdalom,
Mindössze annyi, hogy örökre
Egy édes csókról álmodom.

Itt állok a pusztán. Fürteimet
Simogatja az esti szellő.
Ah, alkonyodik. Az este hideg
S az álmok hajnala nem jő!

Ah, alkonyodik. Hiába a vágy!
Leáldozik egy nap, egy élet,
Már vár a hideg temetőben az ágy,
Vár kezdete az örök éjnek

És sirba viszem mind vágyaimat,
Mik még a szivembe lobognak,
Több lelket e lélek már sohsem ad
Az édes, drága daloknak.

Itt állok a pusztán. Alkonyodik
Bevonúl szivembe a béke
S mig napsugarakról álmodozik,
Beleolvad lelkem az éjbe

S im fátyla az éjnek megrepedez,
Fáklyái kigyulnak az égnek;
- Csak bátran a sirba! Ne félj sohse lesz
Hatalma feletted az éjnek!

Te bűnös asszony, mit kivánsz még?
Tied volt a hamvas ifjuságom;
Tied volt elős szivverésem,
Tied volt rózsás gyermekálmom.
A kárhozatért, amit adtál
Talán a vérem szomjuhozza
Izzó ajakad, mely a csókot
Égő parázszsal viszonozza?

Nem józanodva, nem feledve,
De elhagylak, mert itt az óra.
Érzem, ha még egyszer megcsókolsz,
Nem lesz erőm e fordulóra.
Nem volna többé akaratom
Örökös kárhozatba jutnék,
Kirabolnád egészen szivem,
Örökre koldusbotra jutnék.

A te öledben kárhozat van,
Reám vár még egy boldog élet,
Valami elfelejtett zugban,
Leszek boldog, - de nem tevéled.
Valami elfelejtett zugban,
Ahol még emléked se bántson
A porba ásom arczomat, hogy
Több asszony meg ne babonázzon!

Első csókját elfelejted.
Jön utána sok, sok édes.
Az első csók ködbe, távol
Lassan, lassan emlékké lesz.

De éget és véred hajtja
És gyötör a válás csókja,
Mintha egész szerelmed csak
Az utolsó csók lett volna.

Lement a nap. A vadvirágos róna
A távolban az éggel összefolyva
Pihenve hallgat. Fenn a kék egen
Aranyszemek nyilnak ki hirtelen
És csókot hagyva levelen, galyon,
Szeliden jár az esti fuvalom;
Tova suhan a csendes éjszakába,
Az ismeretlen, álmodó világba.
Béke a földön, szeretet az égben,
Nyugalom a rejtelmes messziségben . . .

Egy sátor áll a pusztán egymaga,
Körülveszi a csendes éjszaka.
Körös-körül a szabad ég alatt
Földönfutó czigányok alszanak.
A sátorban az asszonyok, a gyermek,
A férfiak az ég alatt hevernek.
Aluszik mind. Csak egy fiu van ébren,
Kopott hegedüt szorongat kezében;

S amig a fényes csillagokra néz.
Sóhajtása az éjszakába vész;
- Oh, mért vagyok a puszták vad lakója,
Hol nincs a dalnak senki hallgatója?
Dalaimat az éjnek játszom el
És nótáimra senki nem felel.
Minek a nóta, ha nincs a ki értse,
Ha nincs a ki egy jó szót adjon érte.
Csak az az árva, a ki hegedül
S ő maga sir csak rajta egyedül . . .

- Hallgass kölyök! kiált egy hang reá,
A nótáidat nincs ki hallaná?
- Kinek akarsz hát húzni te fiu,
Ha életed, keserves, szomoru?

S egy vén czigány a fiuhoz huzódik,
Oda hever és halkan sugdosódik:
- Hisz éltem én a fényes városokban,
Hol nóta járja éj-nap szakadatlan.
Parancsoltak urak és czifra dámák
S én huztam egyre, huztam a nótáját
Mindenkinek, a hogy parancsolt, rendre
Hullott a pénz marékkal a zsebembe.
Ugy száll a mult rám, mint egy boros álom,
Soh' sem lesz olyan dolgom a világon . . .
De devla tudja, hogy mi lelt ott engem,
A kóbor lélek ágaskodott bennem!

. . . És egyszer csak elémbe tünt a puszta,
A délibáb, a csorda gémes kutja.
Előmbe tünt a sátor, a szekér
A koldusbot, a keserves kenyér,
Hegedüt, vonót csendesen letettem
És utamat a sátrak alá vettem.
A puszta hivott, - nékem jönni kellett
És ott hagytam a fényes czifra termet.

Visszahiv az majd téged is gyerek,
Ha le is nézed, ha meg is veted,
Akármilyen a dicsőségnek utja,
Csak visszatérsz, ha visszahiv a puszta . . .

Maradj a pusztán, mert a puszta hü!
Hiába itt se sir a hegedű.
Van a ki hallja, van a ki megértse
Barna leány virágokat szed érte,
A jó kedvedet pénzen nem veszik,
ÉS akkor huzod, hogyha jól esik . . .

Csak huzd a nótát ingyen a szegénynek,
Szabadságvágyó, sátoralja népnek.
Csak huzd a nótát és ne kérdd, kinek,
Könnyebb lesz tőle, hogy ha bus a szived.
A ki a mienk, a ki itt ragad
Nem ismerik, éhen vész - de szabad!

Egy hurt keresek, azt a drága hurt,
Mely boldogságot zengett egykoron.
Kezem még olykor révedez helyén,
De nem találja többé lantomon.

Ha néhanapján megpenditem is
Szelid álmok közt néma lantomat,
Mint álmából felriadt madár
Olyan zavart, ijesztő hangot ad.

Mig hanga elhal, néma félelem
Zsibbasztja meg dalszomjas lelkemet;
Riadt madár, ha fészkét elhagyá
Remeg az ág és hallgat a berek . . .

Évszázados, komor embernyomok,
Megdőlt világok, porladó romok!
Felettük néha bús emlékezet,
Mint arra tévedt bérczi sas lebeg.

Eltüntek mind, kik egykor alkoták,
Eltüntek ők és velük egy világ.
Nagy alkotások mind leomlanak,
Uj századoknak lábnyoma alatt.

De a bokrok közt most is zeng a dal;
Csak a természet örök-fiatal.
Munkája nem lesz semmivé sohsem;
Mit ember alkot, az mind rom leszen!

Futva jöttem, menekültem,
Hogy ne lássak emberarczot.
Fedjetek el, rejtsetek el,
Árnyas erdő, hűs harasztok.

És, ha van erőtök adni,
Világfelejtő álmot,
Hintsetek rám! Tőletek én
Egyebet már ugy se várok.

Elfeledni a világot,
Elfeledni azt, hogy éltem,
Hogy születtem, hogy szerettem,
S emberektől jót reméltem.

Fejem felett ólomszínű,
Nehéz felhők kavarognak,
Vágtat a szél, tépi, bontja,
Koronáját a vadonnak.

Mintha kegyelemre várna,
Felsóhajt és nyög az erdő,
- A halál az úr itt mostan;
Halált hord a szél, a szellő.

A halál az úr itt mostan,
S e lombfosztó némaságban
Leborulok és érzem,
Van gyönyör az elmúlásban.

Köröskörül fenséges némaság,
Az ég a földet átölelve tartja:
Szerelmesen piheg a rónaság,
Mig ég a napnak ifju csókja rajta . . .

Halk, enyhe szellő borzolgatja fel
A dús vetések sárguló kalászát,
A sürü rendből mély sóhaj felel,
Ha szél fuvalma megzavarja álmát.

Szívig ható csend. Hallgató madár
Árnyat keres a bodza bokra mellett,
A szomjazó, a tikkadó határ
Napfényes tengert, délibábot renget.

Daru röppen fel. Ide hallani.
Hogy tör magasba szárnyát csattogatva.
. . . De daru az, vagy lelkem bontja ki
Daru szárnyát a napfényes magasba?

Volt egy ember messze, messze,
Tengeren tul, idegenben.
Egy hibája volt szegénynek:
Sohse volt a szive rendben.

Ha öröm vagy bánat érte,
Nem kaczagott, nem kesergett.
Félre állt az emberektől,
Csengő, bongó dalba kezdett.

Édes dalba, zengő dalba.
Olthatatlan vágy sirt benne,
Olthatatlan lobogó vágy
Boldogságra, szerelemre.

Dalok szárnyán, tengeren túl
Messze földre szállt a híre,
Rá is fogta minden ember,
Hogy üvegből van a szive.

Mert ha szellő ére hozzá,
Csodálatos hangja támadt;
Mint az üvegharang, csendült
Zengő öröm, siró bánat.

A szerelmes leánynépség,
A kiváncsi asszonyfajta
Egytől egyig oda rebbent,
Vagy kaczagott, vagy sirt rajta.

Szépen szóló árva szivét
Szívtelenül kinevették,
De hogy annál szebben szóljon
Mulatozva tépegették.

Versenyeztek, hogy ki tud szebb
Hangot csalni ki belőle.
Versenyeztek; jaj, de neki
Megrepedt a szive tőle

S daltalanul, néma szívvel
Várta most már azt az egyet,
Kinek minden nóta közül
Eldalolja a legyszebbet.

Várta, várta, - s mikor eljött
Tele hittel, szerelemmel,
Rátekintett, könynye csordult;
Sirt az üvegszivü ember.

Meg se csendült a szive többé.
Köny szivárgott csak belőle:
Mire eljött, kire ő várt,
Össze volt a szive törve.

Adj egy csókot. No még egyet
Rózsafája életemnek.
Olyan rózsák, mint két orczád
Csak rózsafán teremhetnek.

Hajnali szél ide-oda
Bólogat egy rózsagalyat:
Lepereg a bimbójáról
S ajakamra hull a harmat.

Harmatából rózsafának
Ne maradjon egy se vissza;
Az én lelkem sugaras ég,
Egytől egyig mind felissza.

Káprázatos fény, büvös álom
Dereng a felhős láthatáron.
Aggódva néz körül a nemzet;
Olyan szokatlan még a szemnek.
De száll a köd. Hajnal van ujra;
Virrad már, virrad, halleluja!

Virrad már! Látni a nagy utat,
Mit tett e nép s mit még befuthat
S ereje biztos tudatába
Most ismer immár önmagára.
A rónaságon, rengetegben
Örömfény lángol a szemekben.

De fényből árnyba, a homályba
Egy gondolat száll - és nyomába
Százezrek sohaja támad.
Hol tizenhárom bitófának
Árnyéka int, hív napkeletrűl,
A föld egy perczre összerendül
S a milliók egy pillanatra
Ott élnek mind egy gondolatba.

Egy gondolat! Csak az jut nektek!
Aztán tovább, - a meredeknek!
Előre! Hív a munka láza,
A nemzetnek szent hivatása.
De éltek soha nem feledve,
Csak eltakarva, nem temetve,
Mint mély redő a hősnek arczán,
Mint néma jaj egy nemzet ajkán.

Csillag futott le im az égről
Suhanva halkan, zajtalan
S elenyészett az éjszakába
Kilobbant fénynyel, hangtalan.

Fenséges ivet irt le utján
A végtelenbe vágtató,
Döbbenve nézi a homályból
Tündöklését a földlakó.

Amig fennen ragyogva égett,
Nem vette észre földi szem;
Bámulja most, hogy lehanyatlott
Nagy pályáján, az égiven.

Amig pompázott tündökölve
Egyetlen pont volt, semmi más,
Csak akkor tudják, mily dicső volt,
Mikor letünt egy óriás!

Egy kutya mellett nőtt fel lánczra kötve,
Kedvencze volt a gazdának szegény,
Aki feltette róla, hogy örökre
Kutyává tette a kutya-erény.

Ha néha-néha csettentett a gazda,
Ugrált a farkas és hizelkedett,
De a csörgő láncz arra tanitotta,
Hogy ő kutyának még se született.

Csillagváros, néma éjszakákon,
Amig aludt a kutya csendesen,
Ő ébren ült a zörgő szalma-ágyon;
Fülét hegyezve, várt figyelmesen

S átsivitott néha vad haraggal
Egy ismert hang az erdő mélyibűl,
Ameddig érte láncza, bús panaszszal
Vonitva járt a kutya-ól körül.

Ilyenkor titkos vágy lobogott benne,
Vad fényében égett haragos szeme,
De megcsörrent a láncza és leverve,
Szűkölve ment a csendes ól fele.

Egy éjszakán, vad, kitörő örömbűl
Üvöltés verte fel az éjszakát;
Letépett lánczczal vágtatott keresztül
Az udvaron, a kert sövényén át.

A csillagos, a néma éjszakába
Jeges, fehér szikrákat hányt a hó,
Csörgött a lábán elszakított láncza.
Rohant a hideg éjbe vágtató.

Nem is érezte végtelen magányát,
Csak azt érezte, hogy rohanni kell,
Távolba látta erdők kék homályát,
Azt tudta csak, hogy ott hazára lel.

Felette fényes, végtelen magasság,
Sehol elébe nem szakad határ,
Amit beszív az élet, az szabadság,
Mit elhagyott a kényszer, a halál.

Még egy üvöltés hangzik át az éjen,
Hogy megremeg a némaság bele,
Lehempereg a hóba örömében,
Aztán rohan az uj világ fele.

Hajnalodott. A hosszu, hideg éjen
Porrá fagyott a hó a föld felett
S a farkas - mint a gazdájánál régen
Kaparni kezdett, - csontot keresett.

A falka várta. Bátor, büszke ficzkók,
Kiket a küzdés bátrakká nevelt,
Zsákmányadó hazája mindnek itt volt,
Zsákmánya mindnek az, mit küzdve ejt.

Fagyot, éhséget elviselt a falka,
Az abba nőtt fel, - hozzá szokhatott,
De farkas-módra fázni, napról napra,
Ki kutya volt, - az nem tanulhatott.

És ténferegve vékony horpaszával,
Gondolt a kutya-társra és haza,
S jóllakva a szabadság nyomorával,
Odébb állott az első éjszaka.

És átugorva ujra a sövényen,
Tánczolt a farkas otthon nagy vígan,
Csóválta farkát és csaholt serényen:
- Haza jöttem - kutyának gazd'uram!

A kertbe voltunk. Halkan és szeliden
Susogtak még a nyárfalevelek
S mi elmerengve szedtünk bokrétába
Ábrándot, álmot, bus emlékeket.

Ledőlt a nap a nyárfák tetejére
Szomorun szórta rájuk sugarát
Mint egy király, ki haldokolva szórja
Jobbágyi közé minden aranyát.

Miről beszéltünk? Tudja a jó Isten
Egyszer csak ajkunk szótlan, néma lett
S kigyulladt szivünk csendes lobogással,
Mint hunyó nap - ott a fák felett!

A felséges nép szent nevében
Iszik és ordit a tömeg,
Aki legjobban győzi borral,
Az lesz a szeretett követ.

A felséges nép büszke elve,
Meggyőződése eladó,
Aki legjobban győzi pénzzel,
Azé a legtöbb szavazó.

Mi bánja azt Nép ő felsége,
Ki mit beszél, ki mit igér?
Üres beszédnél, jelszavaknál
A csengő tallér többet ér!

A felséges nép igy is, ugy is
Tovább is huzza az igát,
Ez egy napon, mig megbecsülik,
Leissza legalább magát.

... Ki elveket vesz, okos ember,
De, aki elád, az buta;
Óh, nem való még jog e népnek,
Hanem rabszij és kancsuka!

Száll, száll az ifjuság felettem,
Az én világom romba dül
S a mérhetetlen pusztaságon,
Hol nincsen ösvény, csak halálnyom,
Emléked áll még egyedül.

Köröskörül romok hevernek,
Lassan a nap is búcsuzik,
Nyugodt lelkemnek semmi vágya,
De míg csak lesz egy lobbanása,
Terólad mindig álmodik.

Hajó, ha elmerült a mélybe,
Az ár felette összecsap,
De lelke, a tű mozdulatlan,
A mélységben változatlan
Egyetlen pont felé mutat . . .

1. Szép ajakod és szép szemed
Tevék raboddá szívemet.

2. Keblednek gyúladásiról
Ajkad hallgat, de szemed szól.

3. Szól a szem, bár hallgat a száj,
És beszéli, belől mi fáj.

4. Egy pár szép szem, egy mosolygás,
Mit tesz, inkább tudom, mint más.

5. Szembe véled
Szívem éled.

8. Közel hozzád, távol tőled,
Gondolatom csak felőled.

10. Tudom én, mit cselekedném -
Amit tetszik ha merhetném.

13. Rosszat mondanak felőled,
De én el nem állok tőled.

15. Kis lábad az asztal alatt.
Egy csizmán zsámolyra akadt.

16. Repdes, repdes egy pár szép szem,
Csak azon, akit szeret, nem.

23. Fűzz virágot homlokomra,
Lányka, míg tart a tavasz;
Míg egy-két csókot kerűlünk,
Nézz körűl s elreppen az.


1828