Költők szerint

Gránicz Éva (24)

Krechl Bernadett (Benki) (0)

Nyakó Attila (1)

w M (1)

Petőfi Sándor (100)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (369)

Kedvesemnek (106)

Hiányzol (64)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Ébredés után keresem a helyem,
a szürke fátyolt kapott eget lesem,
esőcseppek sora töri a csendet,
megszokott illat tölti fel a teret.

Nézem a fákat, a bokrot a kertben,
hogy lesz lassan minden zöld, egyre zöldebb,
keresek valamit, mely megértést hoz,
tekintetem egy megtört vödörhöz vonz.

Mindig is ott volt a kert szegletében,
nem mindig van az ember figyelmében,
hisz a napsugár átsuhan a széllel,
csak az eső hoz borulást az égre.

Úgy tűnik, félig telve van már vízzel,
bizony, tudjuk, összejátszik a szívvel,
minden egyes csepp egyenlő egy heggel,
nem az elsőt kapja a mai reggel.

Telnek az órák, míg haragos az ég,
és egyre jobban mondja a magáét,
gyorsan gyűlik védtelen, nyílt terepen,
elkerülni nem tudja a sebeket.

Egy ponton túlfeszül a víznek szintje,
túlcsordul, akár az érzelem innen,
könnyel együtt áztatja hát a földet,
ez örökre fájó lesz a vödörnek.

Uram. Ha magamba nézek, látlak téged.
Csak rád gondol szívem, vágyom érintésed.
Vágyaimnak célja csak te vagy,
érints meg, s hadd lássam arcodat.

Uram. Csak veled teljes az életem.
Nélküled mit sem ér, ha szárnyal is az értelem.
Szellemem csak te benned lehet szabad,
vezess engem, hol éltet ad szavad.

Uram. Mikor anyám méhében formált szent kezed,
már tudtam én, ki vagy, s ki adhat életet.
De midőn, mint szikra, gyulladt bennem a tudat,
lábam egy másik útra lépett, melyet e világ mutat.

Uram. Akkor már nem ismerve téged,
bár szemem e csodás világba nézett.
Nem láttalak abban, mit kezed alkotott,
a tökéletest, ki mindennek életet adott.

Vakon s tudatlan, hajszolva mindent, mi élvezet, tévesztve célt,
nézve csak, mint világtalan, ki homályban él.
Nem látva meg csodás eged,
melyre szivárványívedet festette két kezed.

Méltatlan voltam és vagyok,
de szellemem te holtan nem hagyod,
Krisztusban utánam nyúlt féltőn két kezed,
letörve rólam minden láncot, mi megkötözte szívemet.
Ki anyám méhében még tudta, hogy ki az,
Ki magát kicsinnyé téve, szerelmes szóval hív ma is.
Teremtőm, Alkotóm, ki mindig igazán szeret,
s hogy ki vagyok én, azt is tudom már.
Megmentett gyermeked.

Kaposvár, 2020. július 19.

Úgy jöttek bennem a nem tudomok
Mint a metró jár, három percenként
S felszálltak rá, nehéz tudomok
S a végállomáskor leszálltam én.
Bevártam azokat a perceket
Míg jött a nehezebb buszjárat
S várásom közben merengtem
Hogy szívem vajon most hol járhat.

Súgom, üvöltöm
védd meg védtelen népem!
Ne engedd, hogy karóval simogatni,
saját vérbe fúlni,
másságunk miatt lelkünkbe tiporni,
hagyjuk el magunkat.

Gyermekeid vagyunk, gyarlók, s szomorúak,
de nem rosszabbak, mint mások.
Engedd meg Nekünk,
egyenlően élhessük életünk.
A gonoszakat kik ellenünk vétettek,
jósággal büntesd.
Ó Uram! Cigány vagyok!
A lábam, a kezem,
a gondolataim, a sebem
az örömöm cigány anyától valók.
Cigányul szeretem gyermekeim,
cigányul érzek, s érzem a fájdalmat,
hogy ha adsz örömöt azt is.
Látod? Figyelsz?
LÉTEZEK!
Vagyok, s vagyunk!
Mert Te akartad így.

Ereidnek legmélyebb bugyaraiba
ott van a múlt!

Kocsikerekeidnek ritmusos zajába
lovadnak nyerítésébe önmagad vagy!
Patkók, csengők, amit erős kezed készített,
másoknak hoztak szerencsét.


Az öreg fa élő testéből vájt teknőbe,
más rakta kenyerét.
Te nyeltél, majd elmentél,
megtört arcodon szeretted volna érezni a fényt.


Megtapostad a könnyeiddel áztatott földet,
s új formákat készítettek kezeid.
Az ablakon kilopott illat volt fizetséged,
nincs már vályog, menned kell.
Hívtak, te mentél, hegedűd húrjain,
a vonó végig siratta az éjszakát.
Azt hitted nagy voltál az asztalra tett székre ülve,
egy tábla szalonnával siettél gyermekeidhez


Sírd ki magad cigányember,
majd nézz gyermeked szemébe,
mert ott van a jövő.

Ember az, kinek örömet szerez a húsba mártott
kés,
bújj, bújj zöld ág zöld levelecske
hamisan kacsintó szavak
félbe szakadt mondatok
Ember az, ki meggyalázza anyját s húgát,
csöm-csöm gyűrű aranygyűrű
beteges tett,
mocsokkal átitatott képek
Ember az, ki láncra verve, neked szép szavakat
súg,
lánc, lánc, eszterlánc
vadmadarak vijjognak, szeretők siratnak
Ember az, ki templomot gyaláz hamis játékával
bújj, bújj, zöld ág, meg cifrapalota
hiszek egyben vagy még az az egyben sem
szól a lócitromszagú öntudat
Ember az, kinek fejszeélén barbibabák sírnak
elvesztettem zsebkendőmet, szidott anyám érte
Düh vezérelt gátlásosság fityma férfiatlanság
Ember az, ki vigyorral élősködik gyermekei
lelkén
lóg a lába lóga, nincsen semmi dolga
ne feledd az utolsó harangjáték tiéd lesz
nyertél jaaj
gyermeked lelke még akkor is sírni fog

Fetrengsz gyöngysáros éjszakákban
a szépet nem látja vaksi szemed
nem vagy erős, és nem is vagy hős
védd meg magad magadtól
te egyperces szerelem
magadhoz nyúló gazember
Senki ürességed kelekótya léted
barátnak semmire kellő éned
feszeng szelíd szemünkben
Mondja meg valaki,
hol az
EMBER
a szíveket melegítő hang,
lábad előtt elterülő virágos rét,
az igazságos igaz
barátsággal jóban levő barát
S az emberséges ember
már luxus lenne nekünk?

Szép énnekem cigánymagyarságom,
kérdezték hol laksz? - feleltem mindenhol
Igaz nincs hazám, enyém az egész világ.
Élek reszkető nyárfalevélben
izzadó tenyérben
bús aggodalomban.
Hiszek a ki nem mondott szóban
anyám is hitt
még mindig hiszek Don Quijote kardjában,
Dulcinea szépségében, Radnóti Miklós versében
...nem tudhatom.
Te sem tudod,
magad embernek valló kémiai massza,
ki vagyok, miért vagyok, minek vagyok,
merre mikor s miért indulok.
A reménységgel meg úgy vagyok,
hol Ő hagyott el engem,
hol én felejtettem.
Kartonpapír galacsinokkal gyújtottam fényt
husánggal vertek Krisztust belém
várták a titkot
a nyomor éhes gyomor
jaj, hess, hess.
Hogy a remény, hisz meleg lett, olyan meleg,
hogy ezrek, százezrek szívébe
új életet lehelt a sors,
ki vicsorogva vigyorgott,
metszőfogait láttam,
aztán ölelt édesen, ölt mérgesen,
zúgó harangokkal késhegyén táncolva
megint láttam.
Jaj mamo, jaj mamo bokháli sjom*
apám az anyámra nézett
Csöm, csöm, gyűrű arany gyűrű
magyar a cigányra nézett.
Két világ közt álltam kenyértelenül.
Most van kenyerem, de nincs apám se anyám
népem veszik a kerekerdő fái közt.
Latyakos hó íze egyre csak terjed,
beteg a leánygyermek.
Ne félj, szólt az öreg bölcs,
hamarosan tavasz lesz,
s talán a cigányok tavasza is.
Megbolondult a világ, megbomult*
garázdálkodik rajtunk
kolomppal díszített szeretetlenség,
vállat veregetve ráznak le magukról cigány
bőrbe bújt júdások.
Tán süket vagyok? Vagy csak érteni akarok
rühes, büdösmocskos, élősködő,
hazug, lusta - mondják a népre s közben
mosolyfényképüket újra megfestik maguknak.
Nincsen hazád meg házad sem.
Szent Sárától sem várhatsz vigaszt, pirkad
lámpást adott kezembe az Úr.

Miért van az, hogy az emberek nem látják
a csillagok fényét?
Kis tücsöknek hegedűjében rejtett
gyermekénekét,
miért nem hallják?
Anya miért nem szereti úgy gyermekét,
mint ahogy őt szerették?
Kósza gondolataim
nem érnek el még anyám házáig sem,
pedig már hétfő hajnal.
Így szeptember derekán
örülök a kis gyógyulásnak,
s az ezerízes éjszakának,
panaszkodva boldog vagyok.
Miért nem látják az ősz cifra palotáját?
Testvér sem keresi testvérét,
pedig az egy vérből való valóság
jogot formálhat a mának is.
Hisz tudatnak az legyen értelme,
majd létnek szépsége - nézd
a szeretet zászlót bontott!
S a világ pedig attól szép,
hogy mi vagyunk
benne.

/A Cigány sorozatgyilkosságok
áldozatainak emlékére/

Dadognak a századok,
százezernyi békejobbomat leköpték.
Sírva kérdez a fiú, reccsen az ág.
Régi joggal a vonó rajtam hegedül.
Népemet bántó vicsorgó farkasok
fehérló fia nevében bántják.
Táltosok dobpergésében
évszázadok kínjai peregnek népem szemébe.
Kiherélt farkasok győznek, s fél a népem.
Ősi jóság helyett hóban fetrengő gonoszt
ijesztenek gyermekeink szemében.
Sírva kérdezném a boszorkányízű hajnaltól,
Istenem... de nem merem.
Könnyeket mos le az Idegen a lábamról,
sóhajtásom újra kérdez,
vérem gyönyörű vágyat érez.
Köszöntelek síró hegedűdön szóló
Imre nagyapám,
köszöntelek pörgős szoknyák táncán
Tinus nagyanyám.
Hány ördögízű század kíséri cigány utatok?
Imádkozom, aztalon mezei virág.
Hány angyalt ringat még ködös pirkadat?
Kutyák harapásai ördögöt csókolnak.
Ha remény volt most palotát épít.
Húsba szakadt hazugság igazul majd
gazul szül ostorszíj igazságot.
Lángol a ház gyermek sír anyja ölébe,
sátánnak szaga vigyáz rájuk.
Késhegyén ölni akaró bűn kiabál.
Hol vagy?
Segíts!
Ifjúszívekben élünk.
Ugye betakarsz, ha kérünk?

Mosolyogsz balgaságomon,
mikor hiszem a tudás minden rejtelmeit.
Hagyod, hogy csontkemény falakba
ütközzön fejem.
Szabados szárnyamat minden nap letörik.
Húsom, vérem, esztelen elmém fél a jövőtől.
Sugárzik a kín a jelenből.
Remény szikráit a közöny minden napjai
álomporrá zúzzák.
Hitnek erejét több dimenzióban
farkasok marják.
S a szeretet, vágyálom lenne csupán?
De hisz ott vannak a gyerekek, a feketén sírók,
az öregek a beletörődők,
s a költők, a nemzetébresztő
téged imádó betűvetők.
Legyél vendég nálam s népemnél,
ülj le,
poharamat százszor elmosom
mielőtt inni adnék,
tányérod nem lehet üres.
Legyél vendég,
feküdj,
pihenj,
maradj nálunk.
Az öregnek csüng a feje sír,
mert ne vendég legyél,
legyél a dalban, a téged dicsőítőben,
önmagunk erejében, az imánkban
s a mindennapi kenyerünkben.

Száműzetésben, töretlen hittel fájok a fényben.
Anyám ízes mosolya hozott e világra.
Vicsorog a szél.
Télízű hóban s néma mélységekben
fürödni járok átokízű szóban.
Susog a szél.
Ezernyi korbácsütést viselve
SÍR AZ ÉG.
Lelkem álmában csillagos ösvény virágos rétjein
fel, s alá száll.
? Sehol egy gyűszűnyi haza... ?
Felnőtté vált gyermekek
elfeledett álmot kiáltanak.
Bolyongó árvaságunk
nem pihenhet a néma völgyben,
nem kiálthat ránk a csend.
A most ébredezőknek fejet hajt a föld jóslata.
Penészes falakon, hovatartozásos létünkön,
C betűs homlokunkon túl
? csak ember akarok maradni.
...
Szívem kivett egy szabadnapot.
A júdásképű aranytallérosokkal
számkivetettségem
már nem törődik.

Hallgasd meg a szív szavát,
Figyeld meg az érzelmek tavát,
Olykor csendes, olykor viharzik,
De mindig szól hozzád.

Figyelj, figyelj, mert tanít,
És utat mutat.
Egy teljes világ lakik benne,
Isten, ember, angyal és ördög lakhelye.

Ha befelé tekintesz
Egy tükröt találsz.
Nézz bele,
Nézz a saját szemedbe!

Ha megteszed,
Csodára lelsz.
Meglátod, hogy egy örök fény,
Egy örökké izzó Nap lakik benned.

.
Budapest, 2020.03.20.

Hosszú asztalnál ülök magamban,
Hajam a homlokomra csorog,
S a keskeny ablakon át,
Holdnővér a képembe vigyorog.
Fejem a két tenyeremben,
Benne számadás kavarog: szeretlek!
Ám a szó mit sem ér magában?
Emlékezem.
Nyelvemen még parázslik régi csókjaid helye,
De most kereslek, hogy felfedezhesselek újra.
Képek az agyamban.
Behunyom a szemem és látom,
Ahogy méhed gyümölcse, gyönyörű gyermek
Az öledbe simul.
Irigylem és féltem őt!
Ártó kezek! Riadjatok el!
Mert haragom vad tajtékot tör
A gyűlölet szikláján!
Élet vagytok az életemből.
Ha örömötök van, az az enyém is.
Ha bánatotok van, az mind az enyém?
Csapong a képzelet. Mellettem vagy.
Mélyhűtött agyamban lassan enged a fagy.
Kezemben tartom a kezed. Vérünk lüktet?
S nekem fel kell riadnom,
Mert a vágy kegyetlenül büntet.
Magamat adnám érted.
Talán elhiszed. Talán megérted.
Talán egyszer ledobod majd nehéz vérted?
A befogott vad dühösen járkál ketrecében.
De az alom nem felejti el.
Körülötte kering, s szólnak hozzá:
Emelje a fejét fel!
Lelkemmel, agyammal és minden ízemmel
Vágyom rád! Ennyi az egész?
Mert ez a könyörgés magamért szól:
Hozzád.

Változunk egy perc alatt,
mások lettünk egy év alatt.
Másként látlak téged,
másképp látsz engem.
Már a világ sem olyan,
nem olyan, mint régen.
A szeretet elavult,
szerelmünk elfakult,
mint egy régi fénykép
a doboz alján,
porosodik, s tán,
ha újra látjuk egymást,
nem szeretünk mást.

Nélküled üresek lettek a napjaim,
Csak tengődök a hiányod fájdalmain.
Álmok nélkül nem tudok már élni,
Már nem tudok emberek szemébe nézni.

Szerelmünk a csillagos ég alatt elvérzik,
Emlékeid szívem sebeit újra meg újra feltépik.
Tudnod kell, hogy nagyon szeretlek,
S már soha el nem feledlek.

Mit tegyek nélküled? Hiányzol.
Ha mással látlak, megöl a rémület.
Mit tegyek, hogy visszatérjél újra,
A szívem szeret, folyton ezt súgja.

EmlékezésSzomorú szerelem

A Tarna-parton sétálok egymagamban,
Szívemben tombol, zúg a hóvihar!
Sóhajom száll fel a magas égre,
könnyezik szívem, s velem sír a táj.
Mert ez a cudar élet kemény, levadássza népem!
Ajándékcsókjában keserű a nyár.

Tarna partján sétálok bús magányomban
Ködös reggelen, hószínű bánatomban.
A világon nincs szebb az én magyar hazámnál!
S mit érek én költőként a Tarna parti tájakon.
A magas Mátrát nézem, s elvakít a hó.

Elmerengek múltunk szép emlékén,
Hol árván maradt, szél-tépett tanyákon
Cigányainkkal tanyáztam rég.
Tábortüzeinknél szép, barna lányok táncot jártak,
Hegedű és bőgő hangja bezengi a kies tájat.
S én sétálok egyedül a falum peremén.

ReménySzenvedés

Úgy szeretnélek, oly boldoggá tenni,
S minél több időt temelletted lenni!
Mert ha te boldog vagy, még boldogabb vagyok,
Temelletted én, az is maradok!

Jó veled ezt én nem tagadom,
De miért kéne tagadni? Nem is akarom!
Szívem lángra gyúl, lángja magasra tör,
Melletted a bánat többé nem gyötör!

Szeretlek én téged, mint még senki mást,
Karod átölel, mint egy védő palást.
S ha te boldog vagy, még boldogabb vagyok,
S melletted én az is maradok!

Vasszekrények magaslanak, vaságyak előtt.
Vas szagú szél fúj a vasrácsok felől.
Vasajtó csukódik, tűri a vasakarat.
Vastüdő lélegzik a vasmellkas alatt.

Vasember mozdul, vaspáncél csörren,
Vasból van a vér, ami vasszívéből fröccsen.
Vasból van a kés, mely vastestébe hatol,
Vasból minden szó, mi vasagyának papol.

Vasból van a lélek, már leküzdötte émelyét,
Hasztalan keresi vasolvasztó-tégelyét.

Az első én voltam, a te örökkön, boldogságban,
Nyílnak-e már hóvirágoktól.
Minden télen havazik, a hó szállnának.
Hóvirágoktól hanem elhervadt.
Hóvirágoktól
Minden összeszedtem,
A gyöngyörűséges hóvirágoktól.
Add nekem örökké száz csokor,
Hóvirágoktól.
Ajkat és mosolyogtál rám a szememben,
Ahogy a nap elbújt, ha volna, a nap kisütött.
Nem esett a hóvirágoktól,
Hóvirágoktól,
Gyöngyőrű
Hóvirágoktól,
Ha volna, rád nézzek, forró vérem, tűzze.
Hóvirágoktól,
Gyöngyőrű
Hóvirágoktól,
Hóvirágoktól,
Havazik,
Hóvirágoktól,
Hóvirágoktól,
Gyöngyőrű
Hóvirágoktól,
Az első hóvirágoktól gyöngyőrű.
Minden érintéssel, boldogságomban,
Hóvirágoktól,
Gyöngyőrű
Hóvirágoktól.

Szép a lánynak a haja,
Rásütött a nap sugara.
Milyen szép volt, mint a rózsaszál.
Látom, hogy rosszulnak az Egek.
Nem lesz vége a nyárnak,
Légy őszintén angyal.
Szép a lánynak a haja
Válasz ha átölelsz
Az én karjaimban,
Felszállnak a Mennyekben emlékek
Ne dobd el a boldogságod,
Hozd vissza a virágomat.
Te a virágszálam vagy.
Szép a lánynak a haja
Mégis megfognám a kezét.
Jöjj vissza hozzám, kisleány.

Tollund férfi, ki voltál te?
Mocsarak mélyébe temetve
Ősi fának a tövében
Elkorhadva, elfeledve
A fekete föld alatt
Szádban nehéz gyökerekkel,
Sosem szabadulsz.
Hogy haltál meg
Nyakadon hurok, mi a bűnöd?
Miért köt örökké testedhez?
Dermedt könnycsepped hallgat
A kietlen pusztában

Szemembe tüzet gyújt
Könnyet gyűjt magányod.

Tollund férfi, ki voltál te?
A sarkcsillag fénylik hidegen
A néma fekete égen
Üres fekete szemedbe
Boríts be földdel, fekete földdel
A fekete Hold fénye marjon
S fekete víz hordja szét könnyeidet
Fekete tengerekbe.

Furcsa ez az Est,
Hisz nem vagy velem.
Forgok, bámulok ,
S várom a Reggelt.
Hideg Est, Sötét Nap,
Szerelmünk kevés, hisz Este van.

A Nap bújik, az út zenél,
Dolgos ember útra kél.
Halott ember éled már,
Közel a Reggel, Várom Már!

Tálalj anyám amit tudsz,
Nehéz a sorsunk ne búsulj!
Tüzelő meleg nyomja fejem,
Nehéz munka...ott a helyem.

Finom vacsora üres tál,
Ez a Nap is elment már.
A Nap eltűnt a Hold ragyog,
Síri csend az utakon.

El múlt a láng ,s szenvedek,
Haldoklom ,s nem vagy velem.
- Kérlek várj ,s ne add fel !!!
- Ha jön a Reggel új nap lesz !!!

Várok én de hiába,
Dolgos ember munkába.
Szakadó eső nyomja fülem,,.
Hiába alszok, Nem vagy velem...

Alszom vagy álmodom?
Ha ez álom, Úgy hagyom!
Hiába a Hold, hiába a Nap,
Ez az álom már Örökké Tart...!

Az Idő csiganyálon kúszik,
pedig mindig siettetnénk, a munka végét, a forróságot, vagy a hideget.
Aztán az év végéhez közeledve nyúlcipőt húz az Idő,
Átrohan az adventen, a csillagszórókon, és meg sem áll a zajos petárdákig.
Ünnepel a világ, búcsúztatja a szépet és a rosszat,
a remény és az elmúlás felett érzett keserédes üresség keveredik a pezsgőszagú lehelettel.
Olyan ez, mint amikor egy varázslatos utazás után a húgyfoltokat kerülgeted a hazai flaszteren.
S ha túl sokat ittál, kitör belőled az óév fájdalmának vulkánja.
Fogadkozunk, hogy jövőre megváltozunk, szuperhősökké vagy csak jobb emberekké válunk.
Kevély tort ül felettünk az Idő, a másnapot lencsébe és malacsültbe folytjuk,
és miközben bambán átsiklunk az újévi jókívánságokon,
reménykedünk, hogy idén talán kegyesebbek lesznek velünk az Istenek.

Alattomosan, hívatlanul érkezett.
Féktelenül zabálta a testét nyolc hónapig.
Csodadoktorok mérge szőke zuhatagát elvette.
Anyám haján és emlékeken lépkedek,
felsérti talpam ez az új szőnyeg.
A porszívó és önámítás enyhíti a kínokat.
Rózsaszín lakk a körmén utolsó méltósága.
Félrenéz, mikor pelenkáját cserélem.
Szövöm a szót, nem öklendezem.
A kínai piacos olcsó paróka elkíséri végső útjára.
Némán ment el. Egy székben ülve.
Napszemüvege sem csúszott le.
Ennyi egy ember, négy és fél kilónyi zöld biourna.

Szél cibálja a redőnyöket,
hó helyett vízcseppek csillognak az ablakon.
A rohanásban eddig elmaradt az elcsendesülés.
Porcelánok fölött imára kulcsolódnak a kezek,
a sokból egy lesz, túl a vérségen, egy család.
Fényfüzér csillog a szívek körül,
szabadságra ment a kötelesség.
Eltelítenek az illatok és a mosolyok,
megfürdöm bennük, tisztára mosnak.