Költők szerint

Gránicz Éva (33)

Halász Zoltán (1)

Ferencz József (0)

Varga Máté (0)

Olaj Vivien Virág (1)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (373)

Kedvesemnek (108)

Hiányzol (67)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Szeretnéd-e tudni, mi lehetett volna
Ha mindketten hátat fordítunk a múltnak?
Akarod-e tudni, mik lehettünk volna
Ha hangot adunk a szívből jövő szónak?
Kíváncsi vagy-e, ki lenne melletted
Ha tudnák titkaid mik betöltik életed?
Érdekel-e, hogy érdekelsz-e még?
Vesztegetnéd időd így, hogy csak egyszer élsz
Rám, kinek ez az egy élet is kevés
Veled, hiszen mikor megfogtad a kezem,
Az örökkévalóságot akartam szüntelen.
Szeretnéd-e tudni, mi lehetett volna
Ha mindketten csak bólintunk a jóra?
Akarod-e tudni, mik lehettünk volna
Ha végül igennel feleltünk volna?
Kíváncsi vagy-e, hogy ott lennék-e még
Ha büszkeséged félretéve a helyes útra lépsz?
Szavaid, mint apró tőrök szúrták át szívemet,
Tetteid, mint futótűz égették fel életem.
Megtörve, egyedül, de mégis itt állok,
Egy világban, hol remény reményt öl,
Reménykedve csak rád várok.

Drágám
egyetlen menedékem
még-csak csillag sem sejlik
az égen
ebben az éjben
nincs semmi biztatás
semmi álom
úgy van hogy minden
összejött !
szoríts magadhoz
hogy ne fájjon !

Drágám
egyetlen menedékem
ebben a lázas,
didergő éjben
nincs semmi játék
megnyílna a föld
hogyha járnék
nincs semmi vágy és
semmi szégyen
nincs hatalom,
aki védjen

Drágám
Egyetlen menedékem
Ebben a csillagtalan
didergő éjben félek
szoríts magadhoz
hogy ne féljek !

Télikertben
mellettem kiterített vadkan bőre
karma matt tompa már nem éles
levedlett szőrcsomók szanaszéjjel
testéből elillant a kilőtt lélek
így múlik el a világ dicsősége
itt fekszik szánalmasan
kiterítve száraz bőrrel szelíden
tovább már dúvadként sem vadul
kiszolgáltatott prédává lapult
fekszik haszontalan porfogóként
nyiroktalanul

de kint a hajnali nyirok az úr
pókhálókon gyöngysort mintáz
faágakra aggat árnyakat színeket
szemfényvesztő nyár végi intarziát

rejtve van a lopakodó
ősz a haragos zöldben
tölgyfák vigyázzák a határt félkörben
ásító szájként nyílik a búzavirágszirom
s mindent ural a nyirok a nyirok a nyirok

levélálca mögé bújt madarak hangszála
kettémetszve torkukban megalvadt az ének
kerítésoszlopon kereszt
és csurgatott vér festéke
előtte kőtojás benne kőmagzat szorong
csőrével héjat nem repeszt
abortált bezápult élete

a fának támasztott fakó székben
nedves nyitott Ikerkönyv rajta bagoly
helyett mintha maga az ördög volna
fekete kóbor macska ül
alig mozog benne
a teremtőtől kölcsönzött lélek
fázik vedlik csapzott éhes
szőrén az erdő nyála csillog
hidegen a nyirok a nyirok a nyirok

és mint fúvócsőből
kilőtt mérgezett nyílvessző
átfut rajtam egy végzetes gondolat
mi lesz ha nem jön el értem a holnap
ha a halál az életből kilakoltat
s a kuvik torkában megalvadt ének
felenged és kioldódik bennem a méreg
nyálkás hűvös nyirok vesz majd körbe
s mint kőmagzatot kőtojása őriz
feltámadásig feltörhetetlen börtönében
a küszöbön az ördög
kóbor macskája lesz a porkoláb
csörgeti majd kulcscsomóját
börtönfolyosómon cellámtól cellámig
dorombolva botorkál púposan sántán
mímelve kenyéradógazdáját a sátánt
a keresztre vér festéke fröccsen majd
a zaj elmenekül csöndben is csönd lesz
csak a porlepedő ropog majd alattam
finom por lesz rajtam majdan a paplan
s miután kiürül belőlem a nyirok
olyan leszek mint ez a vadkan
fekszem haszontalan porfogóként
pókhálóktól körülvéve nyiroktalanul
kiterített száraz bőrrel
mint akit nem a halál
mint akit az élet ölt meg

Az éjszakák kivéreztetett sziluettjei közt,
a mímelt időtlenség szép ívű szerveivel,
varázsló szád kenyér-meleg leheletében,
csókszobor, orális bálvány áll keményen.
Kék sodrású erek vérétől felajzott húsom
szemérmetlen szemlét tart, örökmozgón,
hol feszesen áll, hol torzón rózsállik feje.
Nyelved foncsortalan tükre előtt ki-kihajt
e
sikolyrengetegben rejtjelezett táj, megint
mély bíbort érzek, ölelt gyönyörök kitárt
testét-húsát, minden igazi szerelem örök
telhetetlenségét holtponttól holtpontig.

A padlóra szédített ruhák hanyag hatalmában
egymásba átköltözött mozdulatainkkal jelzett
határ s haza: a testtől-testig érő mezítelenség;
színpadán az elvárt ?szeretlek? szavak lábaid
elé hullanak, úgy, ahogyan kérted, ahogyan te
akartad, behunyt szemmel, hogy hassanak rád;
mint férgek befúrják magukat forró húsodba,
bőröd alá, miközben átlényegülünk, akár a táj.
A
mindent átértelmező amorf-éjszakát a gyilkos.
hajnal felhasítja, sebzett égből folyik a bíbor.
Izzadt testünkön fennakadt csillagokat felfalja
az éhes fény. Várhatóan, de mégis hirtelenül
átfut gyúlékony zsigereinken a múlékony kéj;
képlékeny tükörlabirintusában pucéran-pőrén,
egymás testéből kiszakítjuk, kitépjük már-már
hihető egyszemélyes ikerségünk tükörképéből
szívek, szívmaskarák álarcát-bűbáját, minden
szerelem örök tehetetlenségét,
holtponttól holtpontig.

Ringat a magány,
Még felébred a szél,
S a szárnyak a bőröm alatt,
Egy hajnalban majd újra él.

S látod anya?
Mozdulnak a levelek a földön,
Már ébredezik, érzem könnyeit ,
Pillanat, elönt lassan, hagyom hogy üvöltsön.

S akkor majd betakar egy gyász,
A levelek pörögni fognak a levegőben,
Néhány kép marad meg itt,
Néhány emlék belőlem.

S ha kéred a könnyeket az égtől,
Hogy engem sirass felébredve az éjből,
Én nem fogom engedi, anya, nem tehetem,
Lelkem forró szavait, tengernek eresztettem.

Hogy egyszer kezedet mossák a cseppek,
Hogy arcodat érintsék, nyugalma legyek a sebnek,
Érezni fogod újra a pirkadó hajnal melegét,
S szürke felhők takarja alatt, lelkem szerteáradó erejét.

Megült a szél az öledben,
Újra gyermeknek érzem magam,
Miért sírsz, édesanyám?
Nem szólt szél, nem érintett meg a szavam.

Ne ejts könnyeket, ne itasd a földet,
Mert jönni fog szél, s el kell majd menned,
Én pedig szárnyakat nyitok majd,
Búcsút mondok, s utam veszem az égnek.

Üressé fog válni az udvar,
A szobámban pedig por fog fulladni,
Lesz szó mi levegőben, mosolyogva ébren
Gyermek lelkemmel itt fog maradni.

Forr ez a tánc
Repül a dallam
Dobog a világ
Rikoltás harsan
Szedjed a lábod
Semmi se fájjon

Dobog a bőgő
a cimbalom pereg
lobog a tánc
a levegő remeg
remeg a padlat
rengnek a falak
szilaj a tánc
vad forgatag !

Húzzad jobban
sebesebben
hogy az ég
kifényesedjen!
Sej !

Ihaj tyuhaj !
Ihaj, tyuhaj !
Az én kedvem
határtalan !
Ráncos, fénylő
csizmám szára
kerestem is én reája
elszaggatom
kemény talpát
én fizetem meg
az árát
Ihaj , tyuhaj
Ihaj tyuhaj !

Vigadj magyar !

Ez ám a virtus
Ez ám a virtus
cselédnek, zsellérnek
ez lesz a virtus
hiába üt itt az óra
messze van tőled
Európa
elszaggatod
a csizmád talpát
de te fizeted meg az árát !
Te fizeted meg
Ezt a virtust !
Mert lendül a prímás
és robban a ritmus
Előre , ! repülj
körbe, vissza !
jó szíved
a tánc fölissza !
Csak húzzad, jobban
sebesebben hogy az
ég kifényesedjen
Sej !

Vigadj magyar !

Forr ez a tánc
Repül a dallam
Dobog a világ
Rikoltás harsan
Szedjed a lábod
Semmi se fájjon

Rekviem egy téglagyárért

Hajnali
lánc ?csattogás
acélkék lórézuhogás
lónyerítés !
A színek alatt
húrral-szeletelt
vályogálmok
kábult folyosói !

Forgóról a csille
nekiszalad a felkelő napnak
s a sín mellé zuhan
nehéz visszatenni

A reggel ólmos,
az arcokon hűvös a harmat

A gépek, fogaskerekek ,
szíjtárcsák
újult erővel zakatolnak,
s ütemükre lassan
bejáródik a kéz, a láb
s megszokja újra
a csillék parancsát

Az ütközők lapossá verik
a szerelmet s az éjszakai álmot

Az égetők szenet
a kemencések forró
salakot köpnek
szívüket már félig
megette a gyár,
másik felükkel feleselnek

Ó,máglyák ! ti acélossá
tüzesedő földpiramisok
a kemencék boltívei alatt
ti mondjátok meg
mennyit érnek az új házak
s az új világ alapjai !

Fémpalló csörren
forró a tégla és a talicskák
súlya alatt
inog a kihordók lába !
testük párállik
s mire este lesz
verítékük sóként
szikesedik a téglák falára

Bársony éjnek sűrűjében
hold pengéje kaszabol
jöjj táncolj vélem egyet
Tangót játszik a zenekar

Bársony éjnek sűrűjében
Tangót játszik a zenekar
hold pengéje kaszabol
jöjj, táncolj vélem egyet

Tangót játszik a zenekar,
de nincsen hangja, muzsikája
se hangszere se kottája
csak a csend ! csak a csend !
csendül, lázad !
Bársony éjnek sűrűjében
hold pengéje kaszabol
szedd a lábad., gyorsan
járjad, gyorsan fordulj
sebesebben, hogy az ég
kifényesedjen és
kitárt menedéket ádva
hurcoljon egy másvilágra

Bársony éjnek sűrűjében
hold pengéje kaszabol
jöjj táncolj vélem egyet
Tangót játszik a zenekar

Amikor megláttalak
már elindultunk az őszbe
nap sütött még,
délben világoskék volt
az ég
és este
fénylettek a csillagok
de az utak mellett
már szétfújt levelek
hevertek szerte
mert az akácok és a nyárfák
eldobálták mind
a lombjukat

Csókjaidban mégis
minden méz volt !
az éj egy darabja
leszakadt s nevetett .
Ujjaidban száz sebesült
tigris sikoltott
a levegőnk perzselt,zihált,
remegett
s szemedben lobogó
mélységek énekeltek

Azután
elmentél
és arcomra köveket
gurítottak az árnyak
Menekültem
de megtaláltak
Bárhogy lesz
Mégis, mégis várlak !

Lebontott kontyotok emlékzuhatagába temetkezni
karotok biztonságát
és a csodákat nem feledve
s az alázat mélységeibe hullva
vergődni didergőn,
felsebezve
kikötözve
májusi füvekre, fákra
szeles,
szerelmes
dalokra várva
szótlan siratni titeket
kik fölittátok a szívemet,
s véremben szüntelen dobogva
kísértek majd a sirató
dombra
Ti juj-hangúak , párás-szeműek !
s megszelídültek
akiknek hajában
megőszültek az ujjak elmaradt érintései
és a bánat
Ti, Félelmeimben megváltók s menedékek
ha kivetettek mind a házak
Őrzőim
ha nem vigyázz senki
hogyha össze kell már esni
a kéregetők görnyedt énekével kellene értetek
énekelni !
hogy visszatérjetek !
mert fölittátok a szívemet!
Ti anyáim ! szeretőim ! testvéreim !
örömben , szenvedésben
csupasz kő-vidék
a táj nélkületek
fekete-virágos reménnyel
és nincs senki a kapuk előtt !
s a kerítéseken sem szól ki senki !
az éjszakák bénán függnek a tájon
s perceit az idő csak eldübörgi
tehetetlen
nélkületek csillagom riadtan
verdes tenyeremben
s felnőtt dolgaim között
kirepedezik a fájdalom
Ím így vagyok
kitárt karotok
ölelésére várva
nézzetek !
marad mi volt: a gyermeksírás
s fölötte a halál öntörvényei
keringenek.

Messze vagy és elérhetetlen
Csak az éjszaka bugyraiban
fortyog kínom
tehetetlen
s emészt a tűz teérted
Vad kamaszvágyakkal
gondolok rád
s vad kamaszvágyakkal
ölelnélek
Mint felhúzott íj
feszülnék ujjaid között
ölelő, széttárt
karjaid között
s rád fonódnék
lázas, folyondár testtel
Ziháló fuldokló
lélegzettel finoman
s csendben míg feloldoz
az öröm és eljön az este
így szeretnélek
de eltelt a nap
nélküled s hiába
vágyakoztam érted
ma jéghideg éj van odakint
a hold maga a pengeél,
hasít a fénye
ölelj meg s szeress még
mielőtt a szívemhez érne

baljóslat

Partra vetett halak vergődtek egymásra,
ezüstről ezüst pergett le, és beszáradt
opállá az alkonyattól vert homokon;
a pikkelyeken üveges szemek mása:
tekintetük öntött ólom a dokkokon.
A belőlük kiolvasható baljóslat
láttat bennünket kígyót faló kígyónak.

**
vadászat

Előtted, mögötted eldurvult a látkép,
véres darabokra szakadt szét a háttér.
Az elvörösödött hold a túlpartra folyt.
A fasorokra rávetődött az árnyék.
Halászó aggokra vadásznak kamaszok.
Haldoklástól hangos a halszagú tájék.
Jobb ha félre álltok vén marhák, vén szarok!

***
halászat

Földalatti járatokban, mint a vakond
fehér bot nélkül is kutatod otthonod.
Ellehetsz apró férges gondolatokon;
vakon, avagy félvakon is, az vagy aki:
meg nem fejthető rébuszokban bujkáló
ködszurkáló; soha senkinek valaki.
És ha bármikor is felhúzod a hálód,
benne aranyhal helyett magad találod.

Tudod ugye? ha becéző szavaid
Ott világítnak a párnám sarkain
a sötét szobában ? akkor elhiszem
a szerelmet. Elragad a képzelet

A pókhálóba bújt mosolypillanat
álmot szőtt és kicsipkézte a falat
S a jelen átpergett mint homokóra
egy másik, magasabb dimenzióba

A behúzott függönyön át kacsintott
majd gyorsan belopódzott a vágy. Táncolt
A keringőjét járta szakadatlan
Nem fáradt, - ébren találta a hajnal

Mozdulata egy pillanatra megállt
Még a zene is suttogóra váltott
S a kották violin kulcsa magába
zárta ? örökre ? szerelmünk dallamát

Esik eső, szép csendesen csepereg,
Csak azért sem veszi el a kedvemet,
Ezt a napot vártuk mi már egy éve,
Éltünk eddig a szép nap emlékével.

A rossz idő senki kedvét nem szegte,
Gyülekeztünk Vadászháznak termébe,
Vezet minket őzpörköltnek illata,
Várt bennünket sok szorgos kéz megterített asztala.

Örömkönnyek, ölelések, kacagás,
Megérkezett a sok régi jó pajtás,
Régen látott jó szomszédok, osztálytárs,
Szívünk, lelkünk boldogsága ez, nem más.

Szépnek tűnő dallamok,
Tisztán zengő hangok.
Valami becsaphatott,
Meghajolt árnyékok.

S te mégsem adtad fel,
Tömted magad hittel.
Valaki dúdolt neked,
Szíved tiszta meleg.

Ablakod zárva, csukva,
Nincs ki, bújjon oda.
Csillámló éjszakákon,
Most csak hozzád vágyom.

Hangtalan suttogását,
Hangos muzsikáját,
Én hallgattam hajnalban
Létem volt hangtalan.

S olyan halkan jöttem,
Léptedet követtem.
Hadd haljam énekedet,
Csak ennyit kérhetek.

Nem tudsz eltagadni,
árnyékként követelek
megvert- megáldott képzeletemmel
mely őrzi a csodákat,
lábad ívét , csípőd hajlatát, a vállad
bódító illatát az ölednek
s szép csókra-nyíló szádat
Mindig ,mindig téged várlak !
S éjszakáimon visszatérsz te
vágyammá és kínommá felépítve
S újra látlak ! Látom a csodádat
zuhog az igézet,
kitakart testtel virrasztok érted
kitakart, feszülő idegekkel
lélegzetem
lázasan zihál
Nincsen előled menedékem
az ősanyag vagy bennem
a paráznaság
egy ölelés égető hiánya
titok vagy
kőteher
kárhozat
van-e legalább részvéted irántam?

Látnom kellene
megérinteni,mint csodatévőt
s hűs tenyeredbe rejteni
lázas arcom

így várni a végsőt !
a feloldozást !
hogy a perc örökké tartson
s maradjon velünk

csillag lánggal lobogjon felettünk
míg tékozló varázsát
kibontja szerelmünk
s egy könnycseppet a szemeden

Két vers

1.

Füvekkel, fákkal mérem magam
Csak ezért nem vagyok hontalan
Csak ezért nem vagyok árva
Majd angyalok visznek a másvilágra

2.
Kellene már egy új szerelem
lánggal lobogó, fényes !
Bolond az aki hisz nekem
Vígyázz ! Meg ne égess !

Ha megérkezel egy állomásra,
érdemes kicsinykét megpihenni.
Beletekinteni hátizsákba,
tettekről mérleget készíteni.

Számvetésed jót, rosszat egyaránt
tartalmaz. Nem mindegy, többet latban
melyik mennyit nyom; milyen az arány.
Nézd át alaposan leltáradat.

Mérleg nyelve jobbra, balra billen.
Rajtad múlik, élted, hogy telik el,
miként látod azt visszatekintve,

Lemenő Nap vöröslő fényében.
Döntést hozva, időd ne fecséreld!
Új lépéshez, írd meg számvetésed!


Budapest, 2015-07-03.
/írta: Bánlakyné Moravetz Edit/

Mindig érdekelt a titokzatos Sci-fi.
Ma éjjel átéltem. Lehet, hogy nem hiszik.
Hajnalok hajnalán aludni nem tudván,
három-negyvenhétkor, póker asztalunknál

hatunknak osztották, a kezdő lapokat.
Belépve, illőn, mindig köszönni szoktam.
Tisztelettel most egy, jó éjszakát mondtam.
Másként üdvözletem, hogy szólhatott volna?

Egyik játékostárs, ekképp viszonozta:
'Jó reggelt!' Másiknál: 'Délután van mostan!'
'Le sem feküdtem még - a harmadik emígy-
huszonegy-negyvenhét, most órám ezt jelzi.'

Épp ennyi volt mikor, én aludni mentem !
'Ezek szerint, időutazóvá lettem?'
'Ja! JA!' Röpke válasz jött sűrűn a chaten.
'Ha én ezt a klubban, elmesélem egyszer!'

Ki hiszi el nékem éjjeli kalandom?
Bűnbarlangba járok, időutas vagyok!
Ha megélte volna, Verne Gyula, szegény!
Kerekedne ebből, szenzációs regény!

Egyszerre több helyen voltam, egy időben?
Vagy netán egy helyen ültem, több időben?
Stanislaw Lem talán, a megmondhatója.
Vagy a jó Isten, ki mindennek tudója.

Ezen bizony annyira elgondolkodtam,
lányos zavaromban All-int kattintottam.
Játékostársaim szemüknek nem hittek,
mikor Hét-Kettessel, fullal vittem mindent.

Vetett ágyam magányában
gondolkodom, hol hibáztam,
talán nem is vagyok vétkes,
galád sorsnak a keze ez.

Boldog voltam kis időre,
beleszólt a sorsnak keze,
mennyi-mennyi szép estéken
melletted volt az én helyem.

Hozzád bújva mondtam néked,
soha-soha el nem megyek,
veled érzem jól magamat,
sors választott másik utat.

Próbáljunk meg rajta járni,
vagy ha nem... hát botladozni.

Jön veled szemben,
Te elfordítod fejed.
Szempillád rebben,
De a megvetés vezet.
Látod, megszeppen,
S te nem fogod a jelet,
Mész görnyedtebben,
És nem nyújtod a kezed.

Félted gyermeked,
És rászólsz, ne nézz oda!
Éled életed,
Nem érzed, ez egy csoda,
Ahogy küzd, szeret,
Bár nem ő választotta,
Mégis megveted.
Isten rá ezt osztotta.

Ne tedd, ne bántsd őt,
Segítsd, könnyítsd meg létét.
Érezze erőd,
Hozz el lelkébe békét,
Adj neki erőt,
Feledje mások vétkét,
Legyen éltetőd,
Hogy megérted reményét.

Csöppnyi szeretet
Gyógyír a betegségben,
Gőgöd leveted,
Így időben és térben
Kitágul szemed.
Őt látod, teljességben,
Az embert... veled...
És nem kerekesszékben.

2015. július 8.

?Ami lenn van, ugyanaz, mint ami fenn van,
és ami fenn van, ugyanaz, ami lenn van.?
(Tabula Smaragdina)

*
Porcelánfogak zajában,
villanó vakuk kereszttüzében,
ordasok között,
átgázolva a léten,
agyagmezők felett lebegve,
emlék-kavicsokra harapsz.

Felfelé haladsz.

Árnyad alatt
városok makettje,
körkörös romok,
porba fúlt falak,
háborús üszök, korom
oly messze van:
mégis mindez
benned úgy forog,
forr, akár a láz az agyvelődben.

Vért iszik belőled
a mellkasodban doboló
halász-halálmadár: a szív.
Feletted az űr, víz alattad,
visszfényei fodrozódnak,
nyílt tengeren
hánykolódik a csónak;
elhagyatottan
benne sors-hajótöröttek ülnek,
hajóznak, mert hajózni kell.

Sodorja őket a sors,
s együtt vannak,
együtt van arc az arcban,
só ragyog szemükben,
s mint a levél az avarral,
tekintetükben a táj,
ha vágynák egyesülne.
De csak ülnek az elhidegültek.

**
Felfelé haladsz.
Vándor vagy.
Utazol.
Vered az eget,
de rettent a saskeselyű.
Sósra ront az édes,
édesre jön keserű,
simára vált az érdes,
tágul az ér, tágul a tér,
zöld áradásban a kert,
tavasz nyílik a húsban,
feloldódik a túlpart,
s halványulnak a részletek.

Vigyázz, mert
megcsúfol a képzelet,
semmi sem ott van, ahol van:
?volt? van a ?mában?,
?mában? a ?holnap?,
a ?jövő? a ?mába? tolva,
a holnapodra kél a tegnap,
a tegnapodra hull a mád,
lesz ki imád, lesz ki utál,
ki öl, ki eret vág.
Szólhatnak a harsonák.
Készülj rá, hogy alászállj!

***
Fáraszt vándor az út.
Elkíséred
árnyékként
magadat.

Szállsz, szállsz, szállsz,
alászállsz.
Nyakadban
a hazában
hazátlan
emlékek nehezéke,
húz le, húz a mélybe.
Sötétedéskor éjszakát eszel.
Isten és ember előtt
az leszel ki voltál.
Hatalmat akarsz magadnak.
Talapzatra állsz,
éles késekkel hálsz,
készülsz az uralkodásra,
növeszted a karmodat.

A törpe kinő belőled,
ha kell ezreket ölsz meg,
de észrevétlenül
magadnak is
bajt okozhatsz.
Átjáró ház még nincs
a párhuzamos járatokban.
Az elveszett idők: vadak,
éles fogakkal felzabálnak.
Ordas múlt a jelenben
avas szagot áraszt.

****
Idők férgeként
rákot rejt a sejt.
Kénes rögök
a földön.
Babrál, majd zabál a halál.
Vérszegény az aorta,
aludhatsz
jászolban
a barmokkal.
Babonák
bántanak.
A pokol kapujában
humuszszagban,
gyökérkoronák között
lefelé haladsz a földben.
Parancsodra
vermekben a csőcselék,
börtönben ül úr, cseléd.
Uszít a háborús hadúr, a csorda.
Törékeny ősök és utód halottak,
kőkemény szobrokban állnak
a köröndön, a téren.

*****
Ha még a tűfokán
nehéz is az átkelés,
azért a földi menny a ?bölcseké?,
az égi kert a lelkileg szegényeké.
Hol ide,
hol oda sodor
a köztes lét.
Hol préda vagy,
hol prédára leső
vadállat.
A földi lét
végtelen vadászat.

******
Vándor vagy.
Felfelé haladsz.
Vered az eget.
Majd alászállsz,
éles késekkel hálsz,
éjszakát eszel.

Egyszer lent, egyszer fent.
Fenn is, lenn is
tiéd a végtelen;
az ösztön az értelem,
a lélek, a képzelet,
a mérgezett ego,
az ép, a korcs,
ami lesz még,
ami már volt.

Ottan fent, és itt lent
a torziós inga kileng.
És jelez:
?Ami lenn van,
ugyanaz, mint
ami fenn van,
és ami fenn van,
ugyanaz, ami
lenn van.?
Csak az EGY van.
Csak az EGY van.
Egy Miatyánk van.

Nagyon meleg a nyár
Sajnos leégéssel jár
amíg csak tehetem
fekszem a napon és élvezem
Vajon le égek ha védekezem?

Úgy Simogatja a nap a hátam
A hogy te egykor simogattál
érzés nélkül válaszoltál
Kérdeztem , szeretsz?

Ha szeretsz soha nem eresztesz
S most egy felhő takarja el a napot
felébredek álmomból és veszem a lapot
álom volt, egy nyári álom.

Élünk, 'mint szegények,
de sokakat gazdagítók',
mily` gyötrelmes tudat,
mi, a napi kenyerünkért
oly sokat dolgozók,
fájdalmasan sajgó lélek,
a testi fájdalom
már nem is fáj úgy, megszokott,
élünk mi a nincsben,
'mint akiknek nincsen semmijük,
és akiké mégis minden.