Költők szerint

Kustra Ferenc József (2291)

Gránicz Éva (39)

Tóth Szabolcs (0)

Puskás Angéla (1)

Varjú Zoltán (1)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (307)

Kedvesemnek (63)

Hiányzol (65)

Elmúlt szerelem (52)

Szakítás (30)

További témák »

A nap verse

Ha lennél, fognám a kezed, Ida!
Ha lennél, csókolnám kezed, Ida!
Elmentél, már nem vagy!
Elmentél! Mér’ nem vagy?
Ha visszajönnél, simogatnálak,
Ha visszajönnél, úgy csókolnálak.

Szívem visszahúz, ölelésed vár rám,
Itt vagyok, mindig megtalálsz... lám.
*
Sétálhatnánk a régi erdei úton,
Megint ülnénk kispadon, átélve vágyón…
Sétálhatnánk a régi erdei úton.

Erdei utacska hív, ott vagyok,
Padon súgom: sosem hagylak, maradok.
*
Emlékszel még, mekkora eső csapott le ránk?
Összeölelkezve gyorsan rohantunk hozzánk…
Emlék ez, és nem vonatkozik másra, csak ránk!

Esőcseppek csókoltak, mikor hozzád bújtam,
Szívverésed zenéje itt maradt nálam.

Vecsés, 2021. augusztus 19. – Siófok, 2025. szeptember 1. Kustra Ferenc József- Írtuk: két szerzősnek. A tíz szavasokat Gránicz Éva írta.

Kedveském, kis szerelmem Judi,
Vágylak puszilni, simogatni…
Ülhetnénk a fűbe,
Álmosan… el dőlve.
Rég jártál erre… nincs valami?

Kedvesem, nem feledlek soha,
Szívem nem lett másé, nyugodj na!
Fűben majd heverünk,
Álom-nyugtot lelünk.
S a szélben zeng szívünk dala.

Kedveském, kis szerelmem Judi,
Írd meg, nem kell nekem aggódni!
Hiányzik szép lelked,
Hiányzik sok eszed.
Jöjjél már, ne kelljen aggódni!

Kedvesem, nem hagylak el téged,
Csak az élet sodort el tőled.
De eszem, lelkem él,
S ha írok, azzal kél.
Jövök, újra ott leszek veled!

Kedveském, kis szerelmem Judi,
Vágylak kicsim… fogsz megérkezni?
Nagyon el vagy tűnve,
Kettőnknél: kihűlve?
Hiányzol, szerelmetes Judit!

Kedvesem, csak csókomat várod,
Szívemben a lángot meggyújtod.
Ne hidd, hogy eltűntem,
Tűz most is ég bennem.
Lelkemben élsz, újra láthatod...

Vecsés, 2025. március 21. – Siófok, 2025. július 2. -Kustra Ferenc József – íródott: anaforás, romantikus LIMERIK csokorban. A páratlan versszakokat én írtam, a párosokat, Gránicz Éva, szerző-, és poéta társam.

Hiszed vagy sem… Hannám kedvellek,
Még szeretlek… meg még szeretlek!
Lehet együtt élni?
Boldogságban félni!
Forró csók naponta… szeretlek…

Hiszem bizony... s tudd meg, kedvellek,
Szíved szaván én is merengek.
Lehet együtt élni,
Nem kell már csak félni.
Csókjaidért mindent megteszek.

Pihenjünk együtt az ágyunkban,
Élvezzük, együtt nagy mázlinkban…
Napjaink csókosak,
Szemeid csábosak…
Szemed tükröződne ágyunkban…

Jó veled bújni ágyikóba,
Szívem dobban, mint halk muzsika.
Karodban elcsitul,
Bennem a vágy felgyúl.
Veled élni... ez volna csoda.

Sok csók és benne vagyunk nyárba…
Együtt merülnénk nagy álomba…
Tudom, ez kell neked,
Megélném ezt veled!
Együtt élnénk boldogan… még ma!

Álmokba bújnánk nyár hevével,
Ölelésben remény szelével.
Itt vagyok, csak neked,
Egy a sorsom veled.
Legyünk boldogok… örökléttel.


2023. május 21. – Siófok, 2025. július 2. Kustra Ferenc József – írtuk kétszerzősnek. A páratlanokat én írtam, a párosokat: Gránicz Éva írta szerző-, és poétatársam.

Már én is igen unom, hogy a számon.
Csak panasz szava tódul elő vádlón,
De egyedül vívom dicstelen harcom,
Közben szép lassan elvesztem az arcom.

Hiába van hű, szamuráj szellemem,
Ha azt alkalmazni nincs segedelmem.
Pedig a hovatartozás nagy erő,
Amit csak én tudok és miért nem ő?

Mint egy Ronin kóborlok a semmibe
És földerítem azt, minden részibe.
Nincs itt fa, bokor, épület és semmi,
Sőt körülnézek; nincsen is itt senki.

A kardom még éles, a kezem még gyors,
De, hogy használjam fel? Nem igényli sors.
Gím koszolódik, övem szakadozott,
Bajuszom számba lóg, életem kopott.

Magányos harcos? Nem viszem semmire,
Magányos harcost nem vesz be senki se.
Hiába az önbizalmam töretlen,
Ha a kilátásom matt és fénytelen.

Mélyalázattal helyekre kopogok,
De eredmény semmi, amit megfogok.
Üres a kezem, kiürül a lelkem,
Kóborlok, nem lelem egyedül helyem.

Kardom fenem, fényesítem, kirántom!
Belevágom semmibe... számat tátom,
Hogy milyen könnyen vágom szét a semmit,
Mely nagy eredmény, de nem látok senkit.

Egyet azért látok, sötét felhő jő,
Mi több az előző tetejére nő.
A nagy semmibe jól beborul az ég,
Eltűnik, az mi nem volt; a fényesség.

Fura „kincs” a vak kilátástalanság,
Sokaknak ez az igazi szabadság.
Én nem ilyen vagyok, tovább keresek…
Tán’ semmibe… még sikeres lehetek?

Budapest, 2000. augusztus 28. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.

Földre tüsszent bágyadt felhő,
Fejem védi az esernyő,
De a szél is prüszköl vele,
Nedves lett a hátam fele.
Loccsan a csepp, szerte fröccsen,
A kátyuból könnyen löttyen.

Égnek leve pancsol, kopog,
Csatornákból szinte csobog.
Bár esernyőm fejem védte,
Víz a gúnyám térdig érte.
Mire utam végig jártam
Esernyőmmel bőrig áztam.

Századokat átélt
Odvas fának kérge
Porladozva málik,
Falja idő férge.

Aszalt már a vidék,
Fojtja ember mérge,
Földanyánknak szennyes
Minden cseppben vére.

Csak sóhajtás fakad,
Feketéllik ármány,
Minden égtáj alatt
Tört remények árnyán.

A sok irány kétes,
Csak ne legyen véges...

Mint füst száll a lét.
Nincs már új nap csak a múlt-
Itt huny mind ki élt.
Por lesz a test, vár az ég?
Rög és hant fed, ez a vég...

Holt-park sok sírt rejt,
Nem szól, de a csend bút ont...
Bent kong, fáj a szív.

Nem szór hőt a Nap,
Már csak zord, hűlt holt árny leng
Mit nem lát a szem.
Rög és hant fed, ez a vég;
Ha test por lesz...vár az ég?

A perc itt már áll.
Hull rá a könny, fojt az űr...
Csak a hit gyújt fényt.

Néma csend honol a temető felett,
s megannyi fájdalom és szenvedés
virágos sírok között, egy-egy elfeledett
s kigyúló mécsesek közt az emlékezés.

Halottak napján a gyász ünnepel,
a sárga krizantémok fojtó szaga,
fejfák útján gyász-sereg menetel
az ősszel nyugvó csillagok alatt.

Künn a háztetőkön hótakaró,
a szekér nyomán csikorog a tél,
igás hátán vastag lótakaró,
ne bántsa őt sem, ha felsüvölt szél.

Lámpás fénye sejtelmesen pislog,
könnyed valcert jár a hóesésben,
ahogy a lánykák ruháján csillog
udvari bálon a szép mesékben.

Dombok alatt szunnyadó parasztház
tört ablaka sárga fénnyel táncol,
fenyvesek ölében egymagában áll,
s mesét álmodik a gyönyörű nyárról!

Mentsd meg a vén fát,
Nem csak kör mit rejt a törzs...
Mint pinty, száll a lét.
Sors is dől, ha vág a bárd;
Nem lesz több fény, ne is várd!

Csillagos égre
Hajlik az íve
Telt Holdnak fény-udvara.

Fátyolos felhők,
Égi tekergők-
Cseppekben lehullana.

De fújja a szellő,
Vándor tekergő
Elűzi Hold bánatát.

Ragyogó fénnyel,
Misztikus éjjel
Lengeti kör-zászlaját.

Múltidéző vásár napon
Kisütött a Nap is nagyon.
Dalos kedvű táncos lábak
A színpadon karikáznak.

Száll az illat, szól a zene,
Rikkantgatják: jöjjön, vegye,
Finomsággal teljen begye,
Jókedvűen itt a helye.

Zsongó nép a tér közepén,
Áruval telt standok mentén.
Hangulat és mosoly szárnyal,
Vidám nóta zengő árral.

Játszó parkban gyermek zsivaj,
Boldogságuk itt most szilaj.
Hullámvasút, nagy körhinta,
Gondtalanság kicsi titka.

Bőg a duda, szól a nóta,
Táncol öreg, ifjú róla.
Lép a csizma, perdül szoknya,
Nincsen bánat – tova folyt ma.

Itt az idő gyorsan vágtat,
Portéka, pénz gazdát válthat.
Gyorsan közelg a nap vége,
Haza ballag vásár népe.

A jó bort töltsd ki,
De szét ne öntsd mert jaj lesz!
Tudd: ez egy szent lé!
Óvd hát mi fűt, csepp is kincs,
Mert mint a vér, baj ha nincs!

Szél fuvolája
Levelet játszva
Perdülő táncra
Hívja el.

Forog serényen
Levél a szélben
Aranyló fényben
Csillan fel.

Színekkel telve
Tarka lomb zegve
Gyermek nevetve
Libben el.

Kacag a lelke
Pirul hevülve
Avarra esve
Elpihen.

Gyöngy harmat a fűszálakon felragyog a fényben,
Illan a nyár, párolog már, ősz libben a térben.
Köd paplannal takaródzik, nyirkos már a reggel,
Beleolvad a napsugár, pancsol mikor felkel.

Villany dróton fecske sereg, gyülekeznek szépen.
Bízunk benne vissza térnek a költésre épen.
Erőt vesztett falevelek szelet várják éppen,
Az ágakon meglibbennek landolásra készen.

A darvak is készülődnek, s velük néhány fajta,
Természettől az ösztönük dél vidékre hajtja.
A körforgás tova gördül, változik az arca,
Emberesek a hónapok, színkavalkád rajta.

Nyár idéző röpke napot vénasszonyok hoznak,
Sütkérezve egy kis padon múltról álmodoznak.
Idő íve laposodik, megnyúlnak az esték,
Fellegekből csordogál már a sok színű festék.

Átalakul a természet,
Rezes lángja felrebben.
Pihenés ez nem enyészet,
Erőt gyűjtöget csendben.

Elköszönő tarka díszlet
Levelekkel integet,
A vidékre dér pírt csíptet,
S begyűjti a kincseket.

Kéményeknek füstje fázik,
Köd szuszog hűs hajnalon.
Fény helyett most árnyék játszik
Minden álmos ablakon.

Bár a világ búsnak látszik,
Földnek mélyén élet él.
Új tavaszra készülődik,
Csak előtte jön a tél.

(anaforás)
Nagyságtok! Kigyelmetek! Uraim!
Haza sorsa Önök kezében van!
Kérem, tegyenek... itt mig élet van.

Nagyságtok! Kigyelmetek! Uraim!
Szeressék feltétel nélkül hazát,
Piacon vegyék makói hagymát...

Nagyságtok! Kigyelmetek! Uraim!
Oly szép dolog a nemzetköziség...
De még él a haza, nem tűnt el még.

Nagyságtok! Kigyelmetek! Uraim!
Gondozzátok magyarságot, hazát,
Ne veszítse ezeréves múltját!

Nagyságtok! Kigyelmetek! Uraim!
„Dolgozzatok” már a saját „hazán”,
Őrködjetek már... a saját vártán!

Vecsés, 2014. április 13. – Kustra Ferenc József

Felhők mögött a Nap szunnyad,
Rózsaszín az álma.
Égszínkék már lilára vált,
Estnek csókját várja.
Harang hang szól, halk madárdal,
Tücsök nyűvi húrját,
Ki megfáradt szépen lassan
Elfelejti búját.

Szellő játszik fák lombjával,
Csillan már az este.
Hold töltében mámor ámor,
Reményt táplál lesve.
Estnek szárnya néma árnyék,
Mintha bagoly szállna.
Átrepül az éjszakába
Szebb holnapot várva.

Mártózik a táj a csendbe,
Pára levét issza,
Idő folyik pillanattal,
Soha nem jő vissza.
Álmot őriz már az éjjel,
Csillagfénybe bújva,
Emlék lett a mai napból,
Holnapnak a múltja.

Rövid tél, és kurta tavasz,
Forró nyár, és hosszú ősz;
Úgy tűnik, hogy jó Föld anyánk
Az emberre nagyon bősz.

Fél évszázad sem kell hozzá,
Figyelhetünk változást.
Sok rosszért mit vele tettünk
Benyújtja a számadást.

Sokszor kérdeztem,
vajon miért én,
Miért kaptam ennyi sebet, miért nem volt fény?
Kerestem a választ,
de csak zaj volt minden,
Aztán jöttél te… és csend lett bennem.

Remegő szívem nyugodni tér,
Újra boldogan élhetek,
És végre megértettem, hogy mégsem vesztettem.
Mert mit elvett tőlem az idő,
a keserédes sors,
Te visszahoztad bennem, minden érzés újra forr.

Miattad lélegzem,
Veled együtt kettesben.
Nélküled az életem,
túlélés lenne csendesen.
Végre újra élhetek,
Megpihenve, boldogan.
Te mentettél meg,
Végre újra létezem.

S ha majd sírsz, és nem tudod, miért fáj,
Tudd, hogy nem vagy egyedül, ha a világ rád is száll.
Mert amit most tőlem kapsz, az nem múlik el,
Az egy erő benned — ami majd megtart,
ha harcolnod kell.

Elvesztettem már sok mindent én,
Aztán kaptam tőled egy új ént,
akit eddig nem ismertem,
Egy jobb embert, egy csendes harcost,
Aki már nem fél, mert tudja:
Te vagy neki a fény!

Tudom lesznek nehéz napok,
A világ kemény, sokszor hideg,
Ha fáj ott benn, tudnod kell,
Míg élek én veled leszek.
Te vagy a meleg otthon ha fázom én,
A szívem ritmusa is te lettél,
Már minden álmom benned él!

Miattad lélegzem,
Veled együtt kettesben,
Nélküled az életem,
túlélés lenne csendesen.
Végre újra élhetek,
Megpihenve, boldogan,
Te mentettél meg,
Végre újra létezem.

S ha majd sírsz, és nem tudod miért fáj,
Tudd, hogy nem vagy egyedül,
ha a világ rád is száll,
Mert amit most tőlem kapsz,
az nem múlik el,
Az egy erő benned,
ami majd megtart,
ha egyedül leszel.

Lesznek napok, mikor távol leszek,
De a hangom ott lesz a szélben,
ha valami fájna neked.
Mert a szeretet nem múlik el, csak tovább él, benned, veled,
mint egy dal ami mindig hazatér!

Évezredek múltán találtam egy rózsaszálat,
Reméltem, hogy a szerelem ezek után rám találhat.
Egyedül bolyongtam sűrű erdők közepén,
Majd bátran hajóztam ki, keresve azt a lányt az idő búskomor tengerén.

Majdnem elcsattant az első szerelmes csók,
De ez a végzet rosszat ígért csak, nem is igazán a jót.
A szívem akkor is húzott ehhez a tüskés rózsához,
Míg el nem jutottam az út végére, a legsötétebb forráshoz.

Az évezred fordulóján én voltam az utolsó,
Aki beengedte ezt a lányt, kinek az ajka szomjoltó.
Több millenniumon át tengődtem évekig,
Míg el nem kísért a hercegnőm az utolsó percekig.

Sötétségbe borult a legfényesebb csillagom,
Végül teljesült is a várva várt jóslatom.
Ahogy csendesebb lett a vihar körülöttem,
Felvettem azt az álarcot, amit akkor levetettem.

Naiv módon engedtem önmagamnak,
Hogy elhiggyem azt, hogy az érzései irántam megmaradtak.
Átlépett rajtam embertelen módon,
Mert elhitette magával, hogy ő ült végig a trónon.

Eltelt ezer év, egy síremlékre leltem,
Csorbító üvöltéseket kísért a csendem.
Vért ontottam a gonosz büszkeség magjából,
Az én életem másik fele soha nem tér vissza a halálból.

Sok mondanivalója nincs ennek a versnek
Örülök, hogy behódolhatok minden egyes percnek
Sok mondanivalóm, sosem volt a világnak
Hogy a vérem külőnbözik e, és tekinthető vajon beismert hibának.

Népem hányszor hanyatlott el, múltunk keserves szellemében
Vándorló életet folytatva, nem merült el feledésben.
Más időket élünk, mint megfáradt őseink,
Értük nem lesz reménytelenebb, elhervadt éveink.

Csúfolhattok, gúnyolhattok, ítélhettek el minket,
Nem minden cigány olyan, aki csak galádságot hirdet.
Magyarok vagyunk mi is, akár csak ti cimborák
Nem mi vagyunk azok, akik az országotokat tiporják.

Felszínes gondolatokkal, erőszakos bélyegzésekkel jellemznek minket,
Nem sajnáltatom magamat, nem forgatok ebből filmet.
Attól függetlenül, minden ember egy fajta hibát követ el,
Nincs cigánybűnözés, nincs fekete eljövetel.

Esélyt adva, jobb emberré válni nem gyengeség
Van ami elévül, és van az rossz ami felejthetetlen veszteség
Hibásak voltunk, mert engedtük zabolázni,
Mert harcoltak fiaink, mint e népnek katonái.

Nem védem azokat, kik vért és ártatlanságot ontottak aljas módon
Nincs közülünk senki se igazán, ki értünk fel szóljon.
Mindent a pénz ural, feketén és fehéren
Nem ecsetelek feleslegesen, akár a gyereknek szánt mesékben.

Nem tartozok az árulóknak revanssal,
Éjjel a végrehajtók előtt nem veszem körbe magam falakkal.
Gyilkos órákban, ide ne tévedjetek,
Hisz a becsületemért, jó magam és a családom nevében felelek.

Sajnáltassa magát, ahelyett, hogy helyre hozná amit tönkretett
Inkább könyebb neki más háta mögé bújni, főleg aki közvetett
Nem tud sirni, röstelni, vagy hibákat megbánni
Nehezebb lenne neki erre magát őszíntén elszánni.

Voltak borus percek, mikor leszált a csendes éj,
A múlt árnyai felszinre kerültek, mint a váratlan, de makacs szeszély.
Öccsétől búcsúzva, térdelve könyörgött,
Megtorlásra szomjazva, minden ép és szilárd falat ledöntött.

Senki sem figyelmeztette, mivé fog ezután válni,
Ha talán másképp döntött volna, nem kellett volna még több mély gödröt ásni.
Nem tehetett róla, hisz gyenge volt a józan ész,
Vérbe fagyva karjai, kettéhasítva az örökrész.

Holtak földjéhez, egy szál rózsával érkezett,
Testvérétől búcsúzva, egy dolgot tőle kérdezett.
Miért nem ő hagyta el, ezt a borzalmas életet,
Majd véresre szoritva a rózsát, úgy kapott vérszemet.

Kettémetszett alkony, árnyékba borulva
Ígéretett fogadott, megtorlatlanul okulva.
Játszótér ehhez képes, a bukott angyalok otthona.
Eljön az idő, kezdődik a gonoszok ostroma.

Henceghetel a szabadságoddal,
Nekem te csak kevesebb voltál egy gonddal
Bármennyire is vágytam arra hogy rács mögött lássalak,
A rossz szellemek, akkor is csak engem bántanak.

Nem érzem magamon azokat a súlyokat, melyeket rám helyeztél
Ameddig a föld alá nem kerülsz, addig sose feledjél
Rosszabb vagyok, bármelyik ellenfelednél.
A férgeket akkorra kiírtom, mire te temetnél.

Ezek a rossz szellemek, nem bennem élnek tovább
A keresztbe ért lánc, egyre csak mostohább.
Az ördögöt is elkaptam, hogy pokolra küldjelek
Amíg a pokol lángjai közt égsz, én addig nem csüggedek.

Sosem voltál méltó, hogy hű szolgám lehessél
Aljas áruló voltál, nem több egy szerepnél
Oly gyenge és gyáva leszel az én szememben,
Úgy a földbe tiporlak, hogy a kezed örökké remegjen.

Sosem volt ez személyes ügy, annál inkább kötelesség
Láncaimat feltépve, úgy lett ez becstelenség.
Önhatalmúlag rendelkezem pondró életed felett,
Hisz bármikor elvehetem azt, ameddig még lehet.

Leláncollak, kárhozatra ítélve kőböl vájt szíved,
Mindened megvolt, kívéve a erőteljes hited.
Nem tanultad meg, hogy kerülj engem te hítvány szörnyeteg,
Ebből kifolyólag, búcsúzom, mert most elveszem a te érdemtelen nyikhaj életed.

Éjfekete tollú árnyék, város felett suhan át,
kúszik csendben tetők között, éjféltájban egy madár,
füstöt, kormot ont a kémény, szénszagú az ég-perem,
riadt szempár fel-fel villan, s fújtat reá vészesen.
Köd szitál a hideg utcán, gázlámpából gyenge fény,
macskaköves útperemén holtan fekszik a remény.

Gyászos az éj, dögszaga jár, város felett egyre száll,
rekedt hangján riogatón, éjféltájban egy madár.
Sötét ablak, fénye nincsen, bent lüktet a fájdalom,
síri csendben osonva el, alatta a szánalom.
Felül gyászos sötét éjben, házgerincek peremén,
lelket visz el titkot rejtve, csőrében a vakremény.