A nap verse
Már csak emlék
Ábrándozva messzi tájon,
Anyám házát látom alkonytájon.
Rozzant házán a nap megállt,
Jó anyám sírt, hazavárt.
Tombolón fújnak a böjti szelek,
Hozzád, jó anyám, már nem mehetek.
Arany könnyed hull a mennyből,
Ezüst tollam a fájdalomtól meg-megrezdül.
Szitáló eső hull reám.
Visszatérő emlékek éltetnek, anyám.
Úgy mennék hozzád, de már késő,
Bús szél söpör, szívem vérző.
Anyám házát látom alkonytájon.
Rozzant házán a nap megállt,
Jó anyám sírt, hazavárt.
Tombolón fújnak a böjti szelek,
Hozzád, jó anyám, már nem mehetek.
Arany könnyed hull a mennyből,
Ezüst tollam a fájdalomtól meg-megrezdül.
Szitáló eső hull reám.
Visszatérő emlékek éltetnek, anyám.
Úgy mennék hozzád, de már késő,
Bús szél söpör, szívem vérző.
Legújabb versek
Oly sokat változott minden.
Olyan más lett, és oly üres,
mintha idegen tájakon járnék,
ahol nem vár rám senki sem.
Olyan furcsa és néma lett minden,
és már nincsen itt semmi sem,
csak unottan meredő elhagyott házak,
hol a falak közt nincs meleg.
Ablakok, melyek szélesre tárva
szinte hívnak, hogy jöjj ide!
Hiába mennék, nincs már itt semmi
csak a ház, amely oly üres.
Miért maradnék? Rég messze vannak
azok, akiket szeretek,
s ezer érv, amely ellene szól
annak, hogy én még itt legyek.
S mégis: valami furcsa érzés
úgy feszíti most mindenem!
Mintha a szívem egy darabja
szakadt le volna hirtelen.
Az emlékeim már magamba zártam,
s tudom, hogy máshol jobb lehet!
S mégis: legmélyebb álmaimban
tudom, hogy mindig itt leszek.
Olyan más lett, és oly üres,
mintha idegen tájakon járnék,
ahol nem vár rám senki sem.
Olyan furcsa és néma lett minden,
és már nincsen itt semmi sem,
csak unottan meredő elhagyott házak,
hol a falak közt nincs meleg.
Ablakok, melyek szélesre tárva
szinte hívnak, hogy jöjj ide!
Hiába mennék, nincs már itt semmi
csak a ház, amely oly üres.
Miért maradnék? Rég messze vannak
azok, akiket szeretek,
s ezer érv, amely ellene szól
annak, hogy én még itt legyek.
S mégis: valami furcsa érzés
úgy feszíti most mindenem!
Mintha a szívem egy darabja
szakadt le volna hirtelen.
Az emlékeim már magamba zártam,
s tudom, hogy máshol jobb lehet!
S mégis: legmélyebb álmaimban
tudom, hogy mindig itt leszek.
Óh, Ti kedves ősök, eljöttünk benneteket meglátogatni,
Ti vagytok múltunk, benneteket kötelező és jó szeretni…
Már eme régi helyen Ti elegen vagyok, bezárták,
Az idő vasfogai vaskapu zsanért is elvásták.
Ódon kerítés öleli körül a sok sírhalmot,
Van hol leomlott, így beosonásra lyukat hagyott.
Kihasználjuk, bemegyünk, sétálunk sírjaitok közt.
Gondolatban viszünk virágot, mécsest egyebek közt.
A halál démonának, Ti már a szemébe néztetek,
Mi még nem, bár majd eljő, így csak együtt érzünk veletek.
Óh, Ti régiek! Mi folyvást emlegetünk titeket,
Mert már csak így tudunk sajna beszélgetni veletek.
A temetői csend olyan mélységesen megható,
Tőletek már nem hangzik a jó vagy pláne a rossz szó.
A hiány állandóan marcangolja a lelkünk
És a régmúlt nosztalgiája beburkol bennünk…
A levegőben reszketnek az emlék hullámok,
Eljöttünk hozzátok, ahogy Ti is azt vártátok.
Jó veletek lenni, ez felüdülés a léleknek,
Gondolunk rátok, emlékezünk, nincs helye fékeknek.
Itt, ahol a sírjaitok domborulnak,
Már csak emlékei vagytok a hazának,
De nekünk az érző szívű utódoknak,
Úgy fájtok, főleg mai napnak, a mának.
Lehet, hogy reggelre fehér ruhába öltözik eme táj,
S a mi szívünk, lelkünk fehér hóban, csendben jobb jövőre vár.
Imát mormolunk, hogy legyen meg békétek az örök mezőkön,
Az utatokat sok-sok gyertyaláng világítsa be a Földön.
Már várható, eljő az idei tél is, holnapra vagy mára,
Szűz fehér hó majd századaitok csendjét nekünk generálja,
Lassan sírotokat belepi a mohás enyészet,
Mi meg már nem őrzünk rólatok csak szép lelki képet.
Megyünk, de emléketek ránk üvölt: ne menj el, maradj még!
Mi csak megyünk… titeket betakar az ősi békesség.
Jó volt itt nálatok, nagy emlékezést adtatok nekem,
Ballagok, átfáztam… sálammal nyakamat betekerem.
Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József
Ti vagytok múltunk, benneteket kötelező és jó szeretni…
Már eme régi helyen Ti elegen vagyok, bezárták,
Az idő vasfogai vaskapu zsanért is elvásták.
Ódon kerítés öleli körül a sok sírhalmot,
Van hol leomlott, így beosonásra lyukat hagyott.
Kihasználjuk, bemegyünk, sétálunk sírjaitok közt.
Gondolatban viszünk virágot, mécsest egyebek közt.
A halál démonának, Ti már a szemébe néztetek,
Mi még nem, bár majd eljő, így csak együtt érzünk veletek.
Óh, Ti régiek! Mi folyvást emlegetünk titeket,
Mert már csak így tudunk sajna beszélgetni veletek.
A temetői csend olyan mélységesen megható,
Tőletek már nem hangzik a jó vagy pláne a rossz szó.
A hiány állandóan marcangolja a lelkünk
És a régmúlt nosztalgiája beburkol bennünk…
A levegőben reszketnek az emlék hullámok,
Eljöttünk hozzátok, ahogy Ti is azt vártátok.
Jó veletek lenni, ez felüdülés a léleknek,
Gondolunk rátok, emlékezünk, nincs helye fékeknek.
Itt, ahol a sírjaitok domborulnak,
Már csak emlékei vagytok a hazának,
De nekünk az érző szívű utódoknak,
Úgy fájtok, főleg mai napnak, a mának.
Lehet, hogy reggelre fehér ruhába öltözik eme táj,
S a mi szívünk, lelkünk fehér hóban, csendben jobb jövőre vár.
Imát mormolunk, hogy legyen meg békétek az örök mezőkön,
Az utatokat sok-sok gyertyaláng világítsa be a Földön.
Már várható, eljő az idei tél is, holnapra vagy mára,
Szűz fehér hó majd századaitok csendjét nekünk generálja,
Lassan sírotokat belepi a mohás enyészet,
Mi meg már nem őrzünk rólatok csak szép lelki képet.
Megyünk, de emléketek ránk üvölt: ne menj el, maradj még!
Mi csak megyünk… titeket betakar az ősi békesség.
Jó volt itt nálatok, nagy emlékezést adtatok nekem,
Ballagok, átfáztam… sálammal nyakamat betekerem.
Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József
Áldott legyen az ünnep a földön,
s legyen mindenhol friss kenyér,
áldott legyen az Úr, ki leküldte
hozzánk egyszülött gyermekét.
Áldott legyen ki az éhezőknek
akár egy szelet kenyeret ad,
ki ebben a züllött, gonosz világban
mindenekfölött ember maradt.
Áldott legyen az otthon, hol élünk,
s érezzük jobban melegét,
maradjon mindig, minden időkben
meghitt, kellemes menedék.
Hol halkul a szó, és csitul a lélek,
s szinte már csak a csend beszél,
hűvös nyugalmát hintve széjjel,
melytől édes a pihenés.
Legyen a szó most csöndes, csitító,
s meghittebb minden ölelés,
had érezzük, az ünnepek fényét
mely meleg sugarát szórja szét.
Maradjon belőle minden napra,
s olyan legyen az ébredés,
mintha mindennap ünnep lenne,
hiszen az élet oly nehéz.
s legyen mindenhol friss kenyér,
áldott legyen az Úr, ki leküldte
hozzánk egyszülött gyermekét.
Áldott legyen ki az éhezőknek
akár egy szelet kenyeret ad,
ki ebben a züllött, gonosz világban
mindenekfölött ember maradt.
Áldott legyen az otthon, hol élünk,
s érezzük jobban melegét,
maradjon mindig, minden időkben
meghitt, kellemes menedék.
Hol halkul a szó, és csitul a lélek,
s szinte már csak a csend beszél,
hűvös nyugalmát hintve széjjel,
melytől édes a pihenés.
Legyen a szó most csöndes, csitító,
s meghittebb minden ölelés,
had érezzük, az ünnepek fényét
mely meleg sugarát szórja szét.
Maradjon belőle minden napra,
s olyan legyen az ébredés,
mintha mindennap ünnep lenne,
hiszen az élet oly nehéz.
Úgy kullogtam a meztelen fák közt,
háborgó lélekkel, dúlva, mint a vad,
amelyet csupán a fájdalom űz még,
amíg ájultan földre nem zuhan.
Magamban dúltam. Dühöngve, sírva,
mint forrongó vulkán, mely kitörni akar,
s akkor hirtelen, ott a csupasz fák közt
fülembe csendült egy régi-régi dal.
Nem láttam mást, csak egy magányos koldust,
ki ott ült a padon étlen, rongyosan,
kezében ócska rádiót tartott,
amelyből recsegve hangzott fel a dal.
Éppen úgy hallgatta, ahogyan én is,
oly féltve tartotta ujjai között,
hiszen ez maradt egyetlen kincse,
mely okoz még néki némi örömöt.
Olyan volt benne minden egyes akkord,
hogy megtört szemében könnye csillogott,
hisz az a dal, amely épp akkor hangzott,
szívében annyi szenvedést hagyott.
Akkor is ez a dal szólt a rádióban,
amikor nem volt nála boldogabb,
s amikor szívére ezer édes álom
szirmai hulltak a rózsafák alatt.
S mikor hirtelen minden összeomlott,
lelkében elhalt minden zeneszó,
fájdalmát nem is enyhítette semmi,
csak az az ócska, kopott rádió.
Mára elcsitult. Fájdalma enyhült,
de most is kínozza keserű magány,
épp úgy, mint engem, hisz nem maradt semmim,
hol meggyötört lelkem oltalmat talál.
Csak az a dal, mely a rádióból árad,
az csillapítja lázadó szívem,
nincstelen koldus lettem most én is,
akárcsak ő, kit nem vár senki sem.
háborgó lélekkel, dúlva, mint a vad,
amelyet csupán a fájdalom űz még,
amíg ájultan földre nem zuhan.
Magamban dúltam. Dühöngve, sírva,
mint forrongó vulkán, mely kitörni akar,
s akkor hirtelen, ott a csupasz fák közt
fülembe csendült egy régi-régi dal.
Nem láttam mást, csak egy magányos koldust,
ki ott ült a padon étlen, rongyosan,
kezében ócska rádiót tartott,
amelyből recsegve hangzott fel a dal.
Éppen úgy hallgatta, ahogyan én is,
oly féltve tartotta ujjai között,
hiszen ez maradt egyetlen kincse,
mely okoz még néki némi örömöt.
Olyan volt benne minden egyes akkord,
hogy megtört szemében könnye csillogott,
hisz az a dal, amely épp akkor hangzott,
szívében annyi szenvedést hagyott.
Akkor is ez a dal szólt a rádióban,
amikor nem volt nála boldogabb,
s amikor szívére ezer édes álom
szirmai hulltak a rózsafák alatt.
S mikor hirtelen minden összeomlott,
lelkében elhalt minden zeneszó,
fájdalmát nem is enyhítette semmi,
csak az az ócska, kopott rádió.
Mára elcsitult. Fájdalma enyhült,
de most is kínozza keserű magány,
épp úgy, mint engem, hisz nem maradt semmim,
hol meggyötört lelkem oltalmat talál.
Csak az a dal, mely a rádióból árad,
az csillapítja lázadó szívem,
nincstelen koldus lettem most én is,
akárcsak ő, kit nem vár senki sem.
Oly sokak nevében könyörgöm, néked
ne űzz el minket, Istenem!
Ne hagyj magunkra félelmeinkkel!
Nyújts felénk segítő kezet.
Azoknak segíts, kik könnyező szemmel
éhbérből sírva-ríva tengenek,
reszketeg ujjukat imára zárva
kérik, hogy végre jobb legyen.
Mért kevesebb, ki kemény munkával
keresi sovány kenyerét,
mint az, ki másokat kizsákmányolva
kényúrként éli bűnös életét?
Mért nem segítesz? Hiszen Te látod,
mennyi könny hullik minden éjszaka,
arcukon hosszú barázdát szántva,
mint egy hömpölygő, áradó patak.
Miért hagyod, hogy hitükben ingva,
kétségbeesve elforduljanak?
Hiszen ebben a gonosz világban
számukra nincs már semmilyen vigasz.
Isten! Ha vagy még, mentsd meg e földet,
hisz ez itt izzó, égető pokol!
Nem bírjuk tovább! Egy életünk van!
Itt a mennyország, s itt van a pokol.
Minek már akkor mennyország nékünk
amikor semmit sem észlelünk?
Most segíts, amíg tehozzád szólunk!
Most add meg, ami jár nekünk!
ne űzz el minket, Istenem!
Ne hagyj magunkra félelmeinkkel!
Nyújts felénk segítő kezet.
Azoknak segíts, kik könnyező szemmel
éhbérből sírva-ríva tengenek,
reszketeg ujjukat imára zárva
kérik, hogy végre jobb legyen.
Mért kevesebb, ki kemény munkával
keresi sovány kenyerét,
mint az, ki másokat kizsákmányolva
kényúrként éli bűnös életét?
Mért nem segítesz? Hiszen Te látod,
mennyi könny hullik minden éjszaka,
arcukon hosszú barázdát szántva,
mint egy hömpölygő, áradó patak.
Miért hagyod, hogy hitükben ingva,
kétségbeesve elforduljanak?
Hiszen ebben a gonosz világban
számukra nincs már semmilyen vigasz.
Isten! Ha vagy még, mentsd meg e földet,
hisz ez itt izzó, égető pokol!
Nem bírjuk tovább! Egy életünk van!
Itt a mennyország, s itt van a pokol.
Minek már akkor mennyország nékünk
amikor semmit sem észlelünk?
Most segíts, amíg tehozzád szólunk!
Most add meg, ami jár nekünk!
Nem hagylak magadra, hisz tőled lett oly szép
minden álmom. És minden pillanat
olyan sivár, mit nélküled töltök,
mint egy kavicsos, kiszáradt patak.
Terád szomjazom újra és újra,
s nem csillapítja semmi szomjamat,
csak az a hang, amely belőled árad,
az adja meg minden nyugalmamat.
Nem hagylak magadra. S annyira félek
minden árnyéktól, amely rád tapad,
s úgy védenélek karomba zárva,
mint drága kincset, mit zárva tartanak.
Nem hagylak magadra! Bármi is jöjjön!
Nem volt, és nem lesz olyan pillanat,
hogy ne gondolnék rá mennyire drága
minden szó, mely a torkodból fakad.
Nem hagylak magadra. Bármilyen csalfa
remények hívnak, mindig te maradsz
szívemnek minden bolondos álma,
s bármi is jöjjön, mindenem maradsz!
minden álmom. És minden pillanat
olyan sivár, mit nélküled töltök,
mint egy kavicsos, kiszáradt patak.
Terád szomjazom újra és újra,
s nem csillapítja semmi szomjamat,
csak az a hang, amely belőled árad,
az adja meg minden nyugalmamat.
Nem hagylak magadra. S annyira félek
minden árnyéktól, amely rád tapad,
s úgy védenélek karomba zárva,
mint drága kincset, mit zárva tartanak.
Nem hagylak magadra! Bármi is jöjjön!
Nem volt, és nem lesz olyan pillanat,
hogy ne gondolnék rá mennyire drága
minden szó, mely a torkodból fakad.
Nem hagylak magadra. Bármilyen csalfa
remények hívnak, mindig te maradsz
szívemnek minden bolondos álma,
s bármi is jöjjön, mindenem maradsz!
Kitekintő: senrjúban…
A tömegsírban
Névtelenek fekszenek.
Ők is hőseink.
*
Halotti máglyák
Lobbannak Indiában.
Ott ez szertartás.
*
Van, hol nem félnek
Haláltól. Dicsőséges.
Tán nem mennek el…
*
Vannak még törzsek,
Hol mindenki ünnepel.
Közös búcsúzás.
*
Vannak oly’ helyek,
Ahol fehér a gyász színe.
Halotti tor van.
*
Nálunk fekete
A gyász színe. Búsulunk.
Szeretet marad.
*
Mi megsiratjuk
Azt, aki eltávozott.
Imádkozunk is.
*
Őseink fent a
Csillagösvényen laknak.
Onnan vigyáznak.
Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József
A tömegsírban
Névtelenek fekszenek.
Ők is hőseink.
*
Halotti máglyák
Lobbannak Indiában.
Ott ez szertartás.
*
Van, hol nem félnek
Haláltól. Dicsőséges.
Tán nem mennek el…
*
Vannak még törzsek,
Hol mindenki ünnepel.
Közös búcsúzás.
*
Vannak oly’ helyek,
Ahol fehér a gyász színe.
Halotti tor van.
*
Nálunk fekete
A gyász színe. Búsulunk.
Szeretet marad.
*
Mi megsiratjuk
Azt, aki eltávozott.
Imádkozunk is.
*
Őseink fent a
Csillagösvényen laknak.
Onnan vigyáznak.
Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József
Kimegyünk a temetőbe, sírok előtt megállunk egy percre
Emlékezve, már ott lakó, de nem feledett sok szerettünkre.
Ők voltak nekünk a család, meg a nyugalom, az ősök
És éltükben voltak ők nekünk, a mindennapi hősök.
Hiányuk végtelen, szívünkben űrt alkot
Helyük... mi megőrizzük, nem lakik más ott.
Gyertyát gyújtunk, mert ez az összetartozás jelképe,
És majd találkozunk… benne van ember jövőjébe.
Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József
Emlékezve, már ott lakó, de nem feledett sok szerettünkre.
Ők voltak nekünk a család, meg a nyugalom, az ősök
És éltükben voltak ők nekünk, a mindennapi hősök.
Hiányuk végtelen, szívünkben űrt alkot
Helyük... mi megőrizzük, nem lakik más ott.
Gyertyát gyújtunk, mert ez az összetartozás jelképe,
És majd találkozunk… benne van ember jövőjébe.
Vecsés, 2013. október 29. – Kustra Ferenc József
Az én falum kicsiny kis helység,
de nekem itt az otthonom!
Ahol én lakom, selymes a fű is,
s a föld annyira bársonyos.
Csöndes az utca, s nem világít
olyan sok színes lampion,
de a szívem az szinte vérzik,
amikor néha itt hagyom.
Itt láttam meg a napvilágot,
s amikor anyám ringatott,
meleg szeméből úgy sugárzott
a fény, s teljesen áthatott.
Mikor mezítláb játszadoztam,
úgy simogatta talpamat
a fű, szinte most is érzem,
hogy a lábamra rátapad.
Itt voltam egykor ifjú én is,
álmodva édes álmokat,
s úgy őrzöm most is, mint a kincset,
mit selyem dobozban tartanak.
Itt lettem egykor anya én is,
s nem volt tán nálam boldogabb,
de az idő már szürke porként
fejemre hullva elsuhant.
Hajamra sűrű dér szitál már,
s kopott szívem, ha cserben hagy,
itt szeretnék majd megpihenni,
őseim közt, a föld alatt.
de nekem itt az otthonom!
Ahol én lakom, selymes a fű is,
s a föld annyira bársonyos.
Csöndes az utca, s nem világít
olyan sok színes lampion,
de a szívem az szinte vérzik,
amikor néha itt hagyom.
Itt láttam meg a napvilágot,
s amikor anyám ringatott,
meleg szeméből úgy sugárzott
a fény, s teljesen áthatott.
Mikor mezítláb játszadoztam,
úgy simogatta talpamat
a fű, szinte most is érzem,
hogy a lábamra rátapad.
Itt voltam egykor ifjú én is,
álmodva édes álmokat,
s úgy őrzöm most is, mint a kincset,
mit selyem dobozban tartanak.
Itt lettem egykor anya én is,
s nem volt tán nálam boldogabb,
de az idő már szürke porként
fejemre hullva elsuhant.
Hajamra sűrű dér szitál már,
s kopott szívem, ha cserben hagy,
itt szeretnék majd megpihenni,
őseim közt, a föld alatt.
Többünk is a temetőben, rossz, korhadó padon ücsörög,
A halál lehelete szúrós, sebzett lelkekben dübörög,
Tekintetünk a már régen, szintén korhadt fejfákra révedt,
Sok ember a temetőben neszez…emlék fejfába vésett…
Virággal, gyertyával jól beborított sírhantok,
Körötte emlékező, beszélgető rokonok.
Közben meg látom, mint télen a nagy hópihe,
Megállás nélkül… úgy hull a fák sok levele
Hűen szeretett halottaink emléknapján
A temetőnek régen korhadt, szálkás padján
Ücsörgés közben a vad szél kacagva feltámad, hajamba túr.
Őt nem érdekli a bánatom, úgy viselkedik, mint egy kegyúr.
Avardombokat kell kerülgetni, a másik sírhoz megyünk,
Közben temető megtelik, gyertyák gyúlnak, mi is így teszünk.
Sok-sok mécsest és gyertyát gyújtunk szeretteinkért… érettük,
Világosságot ezzel neki és magunknak meg teremtünk.
Ősz van már, a levelek meg repkednek, mint pillangók
Mohás sírkövek alatt laknak… az örök álmodók.
Kezdi bántani a szemem a sötétedés, a szürkület,
Felismerem, hogy megint itt vagyok… ez keserves döbbenet.
A halál kín-korbácsa egy élőt sem kímél.
Ami őszerinte nekünk jár, annyit kimér!
A hideg márvány előttem valóság, arcomat könny hegyek borítják.
Maradt az elhallgatott szó, a sós könnyek… szélben elalszanak gyertyák.
A temető simogatóan mókás sok és aprócska, kis füstjeit,
Fenyővel vegyes illatát orromba szívom… bánatosan mámorít.
Csillagként világít a milliónyi gyertya és mécses lángja,
Esti sötétben az eget, a mindenséget… úgy beragyogja.
Jöjj éjszaka, temetőt takard be félelmetes köpenyeddel
És a jótékony sötét minden embert és síremléket elnyel…
Már hazaértem, de még a temető-dallamot hallom az éjen át,
A nyitott ablakon viszi fel az egekbe lelkem-szívem sóhaját.
Vecsés, 2013. október 1. -Kustra Ferenc József
A halál lehelete szúrós, sebzett lelkekben dübörög,
Tekintetünk a már régen, szintén korhadt fejfákra révedt,
Sok ember a temetőben neszez…emlék fejfába vésett…
Virággal, gyertyával jól beborított sírhantok,
Körötte emlékező, beszélgető rokonok.
Közben meg látom, mint télen a nagy hópihe,
Megállás nélkül… úgy hull a fák sok levele
Hűen szeretett halottaink emléknapján
A temetőnek régen korhadt, szálkás padján
Ücsörgés közben a vad szél kacagva feltámad, hajamba túr.
Őt nem érdekli a bánatom, úgy viselkedik, mint egy kegyúr.
Avardombokat kell kerülgetni, a másik sírhoz megyünk,
Közben temető megtelik, gyertyák gyúlnak, mi is így teszünk.
Sok-sok mécsest és gyertyát gyújtunk szeretteinkért… érettük,
Világosságot ezzel neki és magunknak meg teremtünk.
Ősz van már, a levelek meg repkednek, mint pillangók
Mohás sírkövek alatt laknak… az örök álmodók.
Kezdi bántani a szemem a sötétedés, a szürkület,
Felismerem, hogy megint itt vagyok… ez keserves döbbenet.
A halál kín-korbácsa egy élőt sem kímél.
Ami őszerinte nekünk jár, annyit kimér!
A hideg márvány előttem valóság, arcomat könny hegyek borítják.
Maradt az elhallgatott szó, a sós könnyek… szélben elalszanak gyertyák.
A temető simogatóan mókás sok és aprócska, kis füstjeit,
Fenyővel vegyes illatát orromba szívom… bánatosan mámorít.
Csillagként világít a milliónyi gyertya és mécses lángja,
Esti sötétben az eget, a mindenséget… úgy beragyogja.
Jöjj éjszaka, temetőt takard be félelmetes köpenyeddel
És a jótékony sötét minden embert és síremléket elnyel…
Már hazaértem, de még a temető-dallamot hallom az éjen át,
A nyitott ablakon viszi fel az egekbe lelkem-szívem sóhaját.
Vecsés, 2013. október 1. -Kustra Ferenc József
Rozsdamarta az
Idő, fény ravatalán.
Árnyak hosszabbak.
*
Mohás kőkereszt,
Rajta krizantém csokor.
Lassú hervadás...
*
Még nem találkozunk, mert még nem egy földben nem lakunk,
Lelkem érzi a lelked, de még nem egy hely a lakunk…
Te ott lent élsz vagy fent laksz, érzed magadon a hideget,
Én meg most is érzem a karcosan simogató szelet,
És itt érzem, a gyenge, de cirógató napmeleget…
*
Virágtengerben
Gyertya és mécses lobog.
Lelket világít.
*
Az én sorsom itt csak, bóklászik a sárba,
Abban is nehezen szinte térdig járva…
A Te sorsod végleg, rég' volt megirkálva.
*
Virágcsokroknak
Garmada, díszítőleg.
Lobogó lángok…
*
Míg élek addig Te is élsz, mindegy, hol is vagy…
Emlékeim szépíted és mindegy merre vagy!
Nyirkos és párás már, sok megélt esztendőm,
Arcomon, nyakamon a ránc, a fejkendőm.
Sok éve elmentél már, hiányod az óta is fájom,
Hogy nem volt jobb kapcsolatunk, én azt, az óta is bánom…
Hiányzol és a lelkem tovább szereti a lelkedet,
Ha itt ücsörgők a sírodnál... feltöltöd a lelkemet.
*
Haldokló levél
Indul társai után.
Hajnalban már fagy.
*
Lépő láb alatt,
Halott levelek élnek.
Bokor, átlátszó.
Vecsés, 2015. november 29. - Kustra Ferenc József – íródott: versben és senrjúban…
Idő, fény ravatalán.
Árnyak hosszabbak.
*
Mohás kőkereszt,
Rajta krizantém csokor.
Lassú hervadás...
*
Még nem találkozunk, mert még nem egy földben nem lakunk,
Lelkem érzi a lelked, de még nem egy hely a lakunk…
Te ott lent élsz vagy fent laksz, érzed magadon a hideget,
Én meg most is érzem a karcosan simogató szelet,
És itt érzem, a gyenge, de cirógató napmeleget…
*
Virágtengerben
Gyertya és mécses lobog.
Lelket világít.
*
Az én sorsom itt csak, bóklászik a sárba,
Abban is nehezen szinte térdig járva…
A Te sorsod végleg, rég' volt megirkálva.
*
Virágcsokroknak
Garmada, díszítőleg.
Lobogó lángok…
*
Míg élek addig Te is élsz, mindegy, hol is vagy…
Emlékeim szépíted és mindegy merre vagy!
Nyirkos és párás már, sok megélt esztendőm,
Arcomon, nyakamon a ránc, a fejkendőm.
Sok éve elmentél már, hiányod az óta is fájom,
Hogy nem volt jobb kapcsolatunk, én azt, az óta is bánom…
Hiányzol és a lelkem tovább szereti a lelkedet,
Ha itt ücsörgők a sírodnál... feltöltöd a lelkemet.
*
Haldokló levél
Indul társai után.
Hajnalban már fagy.
*
Lépő láb alatt,
Halott levelek élnek.
Bokor, átlátszó.
Vecsés, 2015. november 29. - Kustra Ferenc József – íródott: versben és senrjúban…
Porból valánk és porrá leszünk?
Porrá lesz a földi porhüvelyünk…
Mi még csak valánk, de meddig?
Szeretteink, már nem újrakezdik.
Sírkertnek hívják a lakhelyüket
Ott lelték meg végső nyughelyüket.
Szeretteinkről szólok, emlékezésül,
Könnyes szemmel emlékezünk, keményül.
Szeretteink már itt laknak, véglegesen,
Itt is maradnak, most már ténylegesen.
Így mi járunk hozzájuk, halottak napján,
És év közben is, többször néha napján.
Viszünk gyertyát, ki fényét árasztja,
Melegségével a sírhalmot beborítja.
Teszünk a sírra egy szál sárga rózsát,
Szerettünk érzi az áradó szeretet szavát.
Emlékeink föltolulnak, lelkünk zakatol,
Szeretetteljes emlékezés egybelakatol.
Szüleink és nagyszüleink, a rokonok
Itt nyugszanak, várnak minket a barátok.
Számunkra megmaradnak már ilyennek,
Szívünkben tovább élnek bölcsességnek, büntetésnek.
Kedves halottaink nem távoznak, itt vannak
Szívünkben, szeretettel megmaradtak.
Engem még neveltek a nagyszüleim is,
Jól emlékszem rájuk, ha rég volt is.
Ők is még élnek, itt vannak velem,
Emlékükből a sok erőt, bajban merítem.
Szüleim is régen elmentek, haragban haltak,
Ez maradt, emlékemben így maradtak.
Én már nem haragszom rájuk, megbocsátottam,
Elmúlt az életük, a békét én is gátoltam.
Ott nyugszik Pista bácsi, vár minden évben,
Virágot, gyertyát kap, mint szeretet becsülésben.
Más barátok és ismerősök, tán várnak… jövök,
Rólatok is emlékezem, ti régmúlti hírnökök.
Szép a sírkert, gondozott, új kerítést kapott,
Szeretett halottaink lakhelye csinosodott.
Elmúlik az élet, mi is porrá leszünk,
Remélem, lesz, aki mondja… néha emlékezzünk.
Vecsés, 2010. október 15 – Kustra Ferenc József
Porrá lesz a földi porhüvelyünk…
Mi még csak valánk, de meddig?
Szeretteink, már nem újrakezdik.
Sírkertnek hívják a lakhelyüket
Ott lelték meg végső nyughelyüket.
Szeretteinkről szólok, emlékezésül,
Könnyes szemmel emlékezünk, keményül.
Szeretteink már itt laknak, véglegesen,
Itt is maradnak, most már ténylegesen.
Így mi járunk hozzájuk, halottak napján,
És év közben is, többször néha napján.
Viszünk gyertyát, ki fényét árasztja,
Melegségével a sírhalmot beborítja.
Teszünk a sírra egy szál sárga rózsát,
Szerettünk érzi az áradó szeretet szavát.
Emlékeink föltolulnak, lelkünk zakatol,
Szeretetteljes emlékezés egybelakatol.
Szüleink és nagyszüleink, a rokonok
Itt nyugszanak, várnak minket a barátok.
Számunkra megmaradnak már ilyennek,
Szívünkben tovább élnek bölcsességnek, büntetésnek.
Kedves halottaink nem távoznak, itt vannak
Szívünkben, szeretettel megmaradtak.
Engem még neveltek a nagyszüleim is,
Jól emlékszem rájuk, ha rég volt is.
Ők is még élnek, itt vannak velem,
Emlékükből a sok erőt, bajban merítem.
Szüleim is régen elmentek, haragban haltak,
Ez maradt, emlékemben így maradtak.
Én már nem haragszom rájuk, megbocsátottam,
Elmúlt az életük, a békét én is gátoltam.
Ott nyugszik Pista bácsi, vár minden évben,
Virágot, gyertyát kap, mint szeretet becsülésben.
Más barátok és ismerősök, tán várnak… jövök,
Rólatok is emlékezem, ti régmúlti hírnökök.
Szép a sírkert, gondozott, új kerítést kapott,
Szeretett halottaink lakhelye csinosodott.
Elmúlik az élet, mi is porrá leszünk,
Remélem, lesz, aki mondja… néha emlékezzünk.
Vecsés, 2010. október 15 – Kustra Ferenc József
Halottak napja
Halottak napja.
Virágeső sírokon.
A hűvös, derűs.
*
Semmivé lett lét…
Kopasz gallyra veréb száll.
Szomorún gubbaszt.
*
Harc a tegnapért,
Már hűlő levegőben.
Összetört álmok.
*
Lomb elmúlása…
Halála más időké…
Idősuhanás.
*
Csendülő gyászdal,
Gyertyaláng-surrogásban.
Széltől, lengedez.
*
Mécsesek lángja
Fenntartja az elmúlást.
Lángban… holt lelkek.
*
Színek elmúlnak,
Illatok fanyarabbak.
Síron, hervadás…
*
Hideg sírkövek.
Krizantémok, koszorúk…
Ódon pad, szálkás…
*
Itt az elmúlás…
Hulló levél távozik.
Örökre megy el.
*
Mécses fény lobban,
Szeretetet közvetít.
Sárga, meleg-tűz.
*
Kis sárga lángban
Lobog őseink lelke.
Szellő elfújja…
*
Sejtelmes fények
Éjszakai sírkertben.
Szellemvonulás?
Vecsés, 2010. október 15. – Kustra Ferenc József- íródott: senrjú csokorban.
Halottak napja.
Virágeső sírokon.
A hűvös, derűs.
*
Semmivé lett lét…
Kopasz gallyra veréb száll.
Szomorún gubbaszt.
*
Harc a tegnapért,
Már hűlő levegőben.
Összetört álmok.
*
Lomb elmúlása…
Halála más időké…
Idősuhanás.
*
Csendülő gyászdal,
Gyertyaláng-surrogásban.
Széltől, lengedez.
*
Mécsesek lángja
Fenntartja az elmúlást.
Lángban… holt lelkek.
*
Színek elmúlnak,
Illatok fanyarabbak.
Síron, hervadás…
*
Hideg sírkövek.
Krizantémok, koszorúk…
Ódon pad, szálkás…
*
Itt az elmúlás…
Hulló levél távozik.
Örökre megy el.
*
Mécses fény lobban,
Szeretetet közvetít.
Sárga, meleg-tűz.
*
Kis sárga lángban
Lobog őseink lelke.
Szellő elfújja…
*
Sejtelmes fények
Éjszakai sírkertben.
Szellemvonulás?
Vecsés, 2010. október 15. – Kustra Ferenc József- íródott: senrjú csokorban.
Mézszerű köd az ősz sajátja…
(Oximoronban, önrímben)
Selymesen, kőrül ölelőn folyik a mézszerű köd, sapkámtól a cipőmig,
Nedvesen nem ragad, de ha vizes… Vágyom a szárazra, végig a cipőmig!
Ha mézszerű lenne: kezdném lenyalogatni magam egészem a cipőmig.
(3 soros-zárttükrös)
Nyárt siratva, magas sziklák között zergeként menekülő az öntudat,
A sok – mézszerű köddel takart- nyálkás kő, mint egy harcoló alakulat…
Nyárt siratva, magas sziklák között zergeként menekülő az öntudat.
(Oximoronban)
Vastagodott a por a tavaszi-nyári ágakon, befedte porvihar nyáron,
De közben ideérve megjött az ősz... nyárt nem bánón, mázszerű köd csüng az ágon…
Vecsés, 2021. szeptember 29. –Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában.
(Oximoronban, önrímben)
Selymesen, kőrül ölelőn folyik a mézszerű köd, sapkámtól a cipőmig,
Nedvesen nem ragad, de ha vizes… Vágyom a szárazra, végig a cipőmig!
Ha mézszerű lenne: kezdném lenyalogatni magam egészem a cipőmig.
(3 soros-zárttükrös)
Nyárt siratva, magas sziklák között zergeként menekülő az öntudat,
A sok – mézszerű köddel takart- nyálkás kő, mint egy harcoló alakulat…
Nyárt siratva, magas sziklák között zergeként menekülő az öntudat.
(Oximoronban)
Vastagodott a por a tavaszi-nyári ágakon, befedte porvihar nyáron,
De közben ideérve megjött az ősz... nyárt nem bánón, mázszerű köd csüng az ágon…
Vecsés, 2021. szeptember 29. –Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában.
Ez az?
Életemben mind torzók lettek a saját-kútfő döntéseim,
Nekem mindig csak befuccsoltak a saját elmélkedéseim…
*
Van, ki felismerés
Hiányában olyan… marad.
Van ki meg hiába?!
Sorsom irányítás nélkül
Egészen üres, leépül...
*
Makovecz féle, eklektikus, vagy kékfestő a stílusom…?
Ha megérem, ha rájövők, nem felejtem, nektek elmondom…
Tudom, hogy a jó az életben, a különleges áldás,
És csak ritkán zárul jó eredménnyel a csodavárás…
Akinek meg bejön, az mondhatja, ő élet-dalárdás…
Az életem az életházam ajtaját, mindig zárva tartotta,
Oda besétálni sosem tudtam, pedig esdekeltem, kopogva...
Kajánul kinevetett, törjem be az ablakot… bejutás módja!
*
Dőre ember lakna
A saját életházában!
De sors a házmester?!
Én majd megtöltöm élettel
Szobám, lelkem szeretettel.
*
Így aztán sohse tudtam, hová is tartozok,
Azt meg hiába tudtam, hogy én mit akarok…
Szegényen… nálam nem halmozódtak vagyonok.
Nem volt nekem rétem, ahol elsétálgathatok,
Nem volt nekem helyem, ahol elkóborolhatok…
Nem volt valóm, erőm, hogy ezen változtathatok.
*
Kiszabott életút,
Az mi véglet ki van róva.
Múlton változtatni?
Voltom már régi, feledő,
Csodás még lehet a jövő.
*
Eljártam, erre, arra, tudatosan mentem,
Volt, hogy a járt utat járatlanra cseréltem,
Vállaltam én ha, bármerre is kanyarodott,
Akkor is, ha sűrű köd, nem is szakadozott!
Meg kellene tudnom, mielőtt végleg elmegyek
Miért én vagyok, kit folyvást beköpnek a legyek…
Élet rám parancsolt, ha idő van… úgyis megyek...
Léteznek, kiknek az élet egy pozitív fergeteg,
És vagyunk mi sokan, kiknek az ötlete gyermeteg.
Ezeken a végleteken változtatni nem igen lehet,
Ami a miénk volt, az miénk volt, ki nekünk magát kellett!
Elmélkedésem volton, múlton, dőreség, mint másoknak,
Mert bizony nincs lehetőség ellenállni a csápoknak…
De elmondtam, megkönnyültem, részeseként... a báboknak…
*
Menni vagy nem menni?
Ez itt a Hamleti kérdés…
De a sors a döntnök!
S ha lépek egyet előre,
Gondolhatok már jövőre.
*
Van, ki nem bírja már,
Ő változtat! Dalnak vége…
Kevés, ki visszatér!
Mert a változás, az remény
A szorongás rút közepén.
•
Sors, kire mit rótt ki…
Teljesül, részlet és a vég.
Sors az emlékkönyvben.
De mi van, ha mégse jó ez?
Ha kudarc vár reám, mi lesz?
*
Sors könyve, ha lejár,
Minden marad az emlékkönyvben.
De, múlt? Kit érdekel?
Múltam nem segít semmit se,
Csak a könnyem lett hű kincse.
*
Az, aki már elment,
Múl, emberek tudatából…
Ki fog emlékezni?
Mégis emlékszem a percre,
Bár elmém múltam feledte!
Vecsés, 2016. április 24. – Mórahalom. 2020. január 17. - Kustra Ferenc – a verset és a HIAQ –kat én írtam, alájuk a TANQ verset, szerző-, és poétatársam Farkas Tekla
Életemben mind torzók lettek a saját-kútfő döntéseim,
Nekem mindig csak befuccsoltak a saját elmélkedéseim…
*
Van, ki felismerés
Hiányában olyan… marad.
Van ki meg hiába?!
Sorsom irányítás nélkül
Egészen üres, leépül...
*
Makovecz féle, eklektikus, vagy kékfestő a stílusom…?
Ha megérem, ha rájövők, nem felejtem, nektek elmondom…
Tudom, hogy a jó az életben, a különleges áldás,
És csak ritkán zárul jó eredménnyel a csodavárás…
Akinek meg bejön, az mondhatja, ő élet-dalárdás…
Az életem az életházam ajtaját, mindig zárva tartotta,
Oda besétálni sosem tudtam, pedig esdekeltem, kopogva...
Kajánul kinevetett, törjem be az ablakot… bejutás módja!
*
Dőre ember lakna
A saját életházában!
De sors a házmester?!
Én majd megtöltöm élettel
Szobám, lelkem szeretettel.
*
Így aztán sohse tudtam, hová is tartozok,
Azt meg hiába tudtam, hogy én mit akarok…
Szegényen… nálam nem halmozódtak vagyonok.
Nem volt nekem rétem, ahol elsétálgathatok,
Nem volt nekem helyem, ahol elkóborolhatok…
Nem volt valóm, erőm, hogy ezen változtathatok.
*
Kiszabott életút,
Az mi véglet ki van róva.
Múlton változtatni?
Voltom már régi, feledő,
Csodás még lehet a jövő.
*
Eljártam, erre, arra, tudatosan mentem,
Volt, hogy a járt utat járatlanra cseréltem,
Vállaltam én ha, bármerre is kanyarodott,
Akkor is, ha sűrű köd, nem is szakadozott!
Meg kellene tudnom, mielőtt végleg elmegyek
Miért én vagyok, kit folyvást beköpnek a legyek…
Élet rám parancsolt, ha idő van… úgyis megyek...
Léteznek, kiknek az élet egy pozitív fergeteg,
És vagyunk mi sokan, kiknek az ötlete gyermeteg.
Ezeken a végleteken változtatni nem igen lehet,
Ami a miénk volt, az miénk volt, ki nekünk magát kellett!
Elmélkedésem volton, múlton, dőreség, mint másoknak,
Mert bizony nincs lehetőség ellenállni a csápoknak…
De elmondtam, megkönnyültem, részeseként... a báboknak…
*
Menni vagy nem menni?
Ez itt a Hamleti kérdés…
De a sors a döntnök!
S ha lépek egyet előre,
Gondolhatok már jövőre.
*
Van, ki nem bírja már,
Ő változtat! Dalnak vége…
Kevés, ki visszatér!
Mert a változás, az remény
A szorongás rút közepén.
•
Sors, kire mit rótt ki…
Teljesül, részlet és a vég.
Sors az emlékkönyvben.
De mi van, ha mégse jó ez?
Ha kudarc vár reám, mi lesz?
*
Sors könyve, ha lejár,
Minden marad az emlékkönyvben.
De, múlt? Kit érdekel?
Múltam nem segít semmit se,
Csak a könnyem lett hű kincse.
*
Az, aki már elment,
Múl, emberek tudatából…
Ki fog emlékezni?
Mégis emlékszem a percre,
Bár elmém múltam feledte!
Vecsés, 2016. április 24. – Mórahalom. 2020. január 17. - Kustra Ferenc – a verset és a HIAQ –kat én írtam, alájuk a TANQ verset, szerző-, és poétatársam Farkas Tekla
(Bokorrímes)
Eső verte úton nyomorultul sántikál a sorsom.
Közben meg hallom, hogy dúdol: ’éltedet hátamon hordom’!
Nem érdekli, én mit gondolok, ő az én dudorászóm…
*
(3 soros-zárttükrös duó)
Gázlámpák fénye erőlködik, hogy a ködöt elűzze,
És majd a jövőt az új sötétben gyorsan kibetűzze…
Gázlámpák fénye erőlködik, hogy a ködöt elűzze.
Eső verte az utat és most arra kószál a sorsom,
Hogy ezt a tetves irányítót követem... a balsorsom…
Eső verte az utat és most arra kószál a sorsom.
*
Nem tudom, hogy mi is várható és az meddig tart,
Csak azt tudom, sorsom a létével jól betakart.
*
(Septolet)
Mennék másfelé
Jófelé,
Élet az éjjelé…
Istené.
Köd sorsomnak segít,
A mindenit…
Engem dühít!
*
Kutyaszőrből van a sapkám meg az életem, takaróm,
Állítólag eső ellen jó, de hinni nem akarom.
A köd is eső, csak ő nem kívánkozik leesni,
Igy meg részemről, neki már nem tudok miben hinni!
Sorsom, amúgy csak magában, rohan előre,
Készíti nekem a zárótüzet… előbbre!
De milyen az ilyen sors,
Mert nekem biz' nem sármos...
*
(Senrjú)
Látom köd marad,
Sorsommal együtt halad.
Életutálat!
Vecsés, 2015. december 7. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.
Eső verte úton nyomorultul sántikál a sorsom.
Közben meg hallom, hogy dúdol: ’éltedet hátamon hordom’!
Nem érdekli, én mit gondolok, ő az én dudorászóm…
*
(3 soros-zárttükrös duó)
Gázlámpák fénye erőlködik, hogy a ködöt elűzze,
És majd a jövőt az új sötétben gyorsan kibetűzze…
Gázlámpák fénye erőlködik, hogy a ködöt elűzze.
Eső verte az utat és most arra kószál a sorsom,
Hogy ezt a tetves irányítót követem... a balsorsom…
Eső verte az utat és most arra kószál a sorsom.
*
Nem tudom, hogy mi is várható és az meddig tart,
Csak azt tudom, sorsom a létével jól betakart.
*
(Septolet)
Mennék másfelé
Jófelé,
Élet az éjjelé…
Istené.
Köd sorsomnak segít,
A mindenit…
Engem dühít!
*
Kutyaszőrből van a sapkám meg az életem, takaróm,
Állítólag eső ellen jó, de hinni nem akarom.
A köd is eső, csak ő nem kívánkozik leesni,
Igy meg részemről, neki már nem tudok miben hinni!
Sorsom, amúgy csak magában, rohan előre,
Készíti nekem a zárótüzet… előbbre!
De milyen az ilyen sors,
Mert nekem biz' nem sármos...
*
(Senrjú)
Látom köd marad,
Sorsommal együtt halad.
Életutálat!
Vecsés, 2015. december 7. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.
Öregnek, mi az élet? Inalnak, az évek, szinte nyomukba sem érek.
Hol koszos hólében élnek életek, hol realitásban kényszerűen élek.
Cukros vagyok, de másféle ’kemény’ bajom nincs, mondják… életem egy kincs.
Néha jól-mélyen belenézek magamba és nem zavar pókháló a hajamban.
Kékességes égségben nappal-éjjel szépet keresek, jó mellett legyeskedek.
Hmm… a lelkem -érzem- még nem öregszik, fiatalos maradt, de ezzel nem kérkedik.
Azért nem baj, a balsorsom a himnuszát dúdolja, ezt a reggel is mormolja…
Föl kéne mennem a messzi magas hegyre, hogy lelkemnek legyen meg a kegye….
Nos, ma itt közeleg az éjes este, a messziben világít egy kemence…
Nézem a sötétedést, lesz itt lefekvés, de vajon reggel lesz-e fölkelés?
Vecsés, 2024. július 5. – Kustra Ferenc József- íródott önéletrajzi írásként, leoninus csokorban.
Hol koszos hólében élnek életek, hol realitásban kényszerűen élek.
Cukros vagyok, de másféle ’kemény’ bajom nincs, mondják… életem egy kincs.
Néha jól-mélyen belenézek magamba és nem zavar pókháló a hajamban.
Kékességes égségben nappal-éjjel szépet keresek, jó mellett legyeskedek.
Hmm… a lelkem -érzem- még nem öregszik, fiatalos maradt, de ezzel nem kérkedik.
Azért nem baj, a balsorsom a himnuszát dúdolja, ezt a reggel is mormolja…
Föl kéne mennem a messzi magas hegyre, hogy lelkemnek legyen meg a kegye….
Nos, ma itt közeleg az éjes este, a messziben világít egy kemence…
Nézem a sötétedést, lesz itt lefekvés, de vajon reggel lesz-e fölkelés?
Vecsés, 2024. július 5. – Kustra Ferenc József- íródott önéletrajzi írásként, leoninus csokorban.
Hétköznapi pszichológia…
A múltba nincsen semmilyen út, a múltból vissza nincsen -várhatjuk- semmilyen út!
Azt tán’ intézik, hogy kiapadt kút adjon vizet, de nincs ott egy csipet víz tünet…
Elsőre igen abszurdnak tűnik, mert káván átnézve napfény nem tükröződik.
Temetőben sem volt soha semmilyen találkozó, halottaink léte maradó!
Persze vizionálom, határokon kéne egy állomás és ott átkiabálás…
Hah! Lehet, hogy véglegesen megbolondultam? Bízok, hogy ennyire tán' nem romlottam…
Ott vannak nagyszüleim, a szüleim, velük kellene találkozni élő hadnak.
Annyira hiányoznak, hogy élem a szenvedésem, ezt elbírni van tehetségem.
Ha legalább kísértetként kicsit visszajönnének, úgy örülnék lehetőségnek…
Ki tudhatja, hogy ki és mikor kerül át, én is igy várom a megváltást…
Megváltóm, ha legalább integetne… de bizony még nincs meg sírom helye.
Már tudom, nincs árva találkozási pont sem… vágyam a lehetetlenem.
*
(HIQ)
Cím kéne,
Találkozáshoz!
Régi vágy.
Erdős út
Ősvényként is jó!
Régi vágy.
Betonút
Nem volna sáros…
Régi vágy.
*
(senrjon)
Krisztusi határoknál
Kellen már egy határállomás…
Ölelkezés nincs!
Temetőben találka,
Nem létezik, Teremtő útján.
Sírokra gyertya…
Úgy tudom, sokak vágya,
Kik a találkozót hajszolnák…
Kövezett út? Jaj!
*
(Tízszavas)
Vágyhatunk mi botor módon,
Ebből mi sem lesz… horkolós álmodón…
Vecsés, 2024. szeptember 7. -Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
A múltba nincsen semmilyen út, a múltból vissza nincsen -várhatjuk- semmilyen út!
Azt tán’ intézik, hogy kiapadt kút adjon vizet, de nincs ott egy csipet víz tünet…
Elsőre igen abszurdnak tűnik, mert káván átnézve napfény nem tükröződik.
Temetőben sem volt soha semmilyen találkozó, halottaink léte maradó!
Persze vizionálom, határokon kéne egy állomás és ott átkiabálás…
Hah! Lehet, hogy véglegesen megbolondultam? Bízok, hogy ennyire tán' nem romlottam…
Ott vannak nagyszüleim, a szüleim, velük kellene találkozni élő hadnak.
Annyira hiányoznak, hogy élem a szenvedésem, ezt elbírni van tehetségem.
Ha legalább kísértetként kicsit visszajönnének, úgy örülnék lehetőségnek…
Ki tudhatja, hogy ki és mikor kerül át, én is igy várom a megváltást…
Megváltóm, ha legalább integetne… de bizony még nincs meg sírom helye.
Már tudom, nincs árva találkozási pont sem… vágyam a lehetetlenem.
*
(HIQ)
Cím kéne,
Találkozáshoz!
Régi vágy.
Erdős út
Ősvényként is jó!
Régi vágy.
Betonút
Nem volna sáros…
Régi vágy.
*
(senrjon)
Krisztusi határoknál
Kellen már egy határállomás…
Ölelkezés nincs!
Temetőben találka,
Nem létezik, Teremtő útján.
Sírokra gyertya…
Úgy tudom, sokak vágya,
Kik a találkozót hajszolnák…
Kövezett út? Jaj!
*
(Tízszavas)
Vágyhatunk mi botor módon,
Ebből mi sem lesz… horkolós álmodón…
Vecsés, 2024. szeptember 7. -Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
A fákat színes-őszies vegyes szín belepi,
A hajnali alig meleg… levél szőnyeget teríti,
Köd-sürjes pára lebeg a színtelen rét felett,
Jó lenne itt, újra megint járnánk az avar felett!
Séta közben hallgatnánk, levelek múlás dalát,
A hűvösben a kantáta, alig szedi össze magát…
Lenagyobb hangot a fölre esett levelek adják,
S ha rálépünk, recsegés lesz… fáj, mondják.
Nemrég még meleg volt, ősz nem mutatott nyomot,
Most azonban lecsapott és ügyesen mit ki sem hagyott!
Felhős most idő, éjjel a hold, igy nem is tud körülnézni
De holnap már napnak szabad lesz, tájra melegcsét küldeni.
Vecsés, 2016. július 14.- Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
A hajnali alig meleg… levél szőnyeget teríti,
Köd-sürjes pára lebeg a színtelen rét felett,
Jó lenne itt, újra megint járnánk az avar felett!
Séta közben hallgatnánk, levelek múlás dalát,
A hűvösben a kantáta, alig szedi össze magát…
Lenagyobb hangot a fölre esett levelek adják,
S ha rálépünk, recsegés lesz… fáj, mondják.
Nemrég még meleg volt, ősz nem mutatott nyomot,
Most azonban lecsapott és ügyesen mit ki sem hagyott!
Felhős most idő, éjjel a hold, igy nem is tud körülnézni
De holnap már napnak szabad lesz, tájra melegcsét küldeni.
Vecsés, 2016. július 14.- Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.
Írást faragott...
A betűkből szavakat,
Ékszer-vers dalolt.
Egy mestertől vallomás
Maradandó alkotás.
Versben zeng a nyelv;
Ősöktől öröklött kincs...
Kovácsolt képlet!
Mint nemzetnek lobogó,
Költő nyelvnek a zászló.
Magyarság védő,
Mennyei lélek-manna.
Örök értékű!
Író szívvel szavat szab,
Nyelv tortáján ízes hab.
Édes anyanyelv...
Misztikus ég-korona,
Páratlanságos!
Ékes nyelvnek őrzői
A nemzetnek költői.
Nemes ötvözet,
Mit poéta versbe önt-
Szívnek harangja.
Lelkekben kong a hangja.
Minden magyar meghallja!
A betűkből szavakat,
Ékszer-vers dalolt.
Egy mestertől vallomás
Maradandó alkotás.
Versben zeng a nyelv;
Ősöktől öröklött kincs...
Kovácsolt képlet!
Mint nemzetnek lobogó,
Költő nyelvnek a zászló.
Magyarság védő,
Mennyei lélek-manna.
Örök értékű!
Író szívvel szavat szab,
Nyelv tortáján ízes hab.
Édes anyanyelv...
Misztikus ég-korona,
Páratlanságos!
Ékes nyelvnek őrzői
A nemzetnek költői.
Nemes ötvözet,
Mit poéta versbe önt-
Szívnek harangja.
Lelkekben kong a hangja.
Minden magyar meghallja!
Az irigy ember
Rosszmájúságban szenved...
Léleknek foltja.
Léleknek foltján
A mosás biz nem segít...
Idővel kopik.
Idő koptatja
Emlék képek színeit.
Kifakuló múlt.
Megfakult múltat
Fantázia festeget...
Feledés foltját.
Feledés foltja
Űrt hagyott a lélekben...
Lét-zsugorító!
Rosszmájúságban szenved...
Léleknek foltja.
Léleknek foltján
A mosás biz nem segít...
Idővel kopik.
Idő koptatja
Emlék képek színeit.
Kifakuló múlt.
Megfakult múltat
Fantázia festeget...
Feledés foltját.
Feledés foltja
Űrt hagyott a lélekben...
Lét-zsugorító!
Kályha tőznél melegszenek
A vacogó kihűlt lelkek.
Hűvös napok vissza tértek,
Fák ágai elvetéltek.
A levelek földet értek,
Megágyaztak már a télnek.
Nyargalászik a fagy szele,
Elkopik az ősznek nyele.
Lassan hó hull majd a földre,
Olyan lesz mint angyal röpte.
Lágy-hófehér mennynek tükre
Tisztulást hoz a szívekre.
A vacogó kihűlt lelkek.
Hűvös napok vissza tértek,
Fák ágai elvetéltek.
A levelek földet értek,
Megágyaztak már a télnek.
Nyargalászik a fagy szele,
Elkopik az ősznek nyele.
Lassan hó hull majd a földre,
Olyan lesz mint angyal röpte.
Lágy-hófehér mennynek tükre
Tisztulást hoz a szívekre.
Reggel ködpára
Fürdeti a bús tájat...
Ősz-keresztelő.
Szürkeségbe kopaszodott fák integetnek,
Sajgó, még vágytól parázsló lelkeknek...
Őszi elégia sáros álmába süppednek.
A földhöz ragadt
Sötét felhőknek könnye...
Elmúlást sirat.
Szottyadt avar alatt érik jövőnek reménye,
Zord napoknak hajnalán új idők kezdetére.
Hittel telt álmokat ígér télnek ünnepére.
Új kezdet indul
A fáradság küszöbén,
Téli pihenő.
Fürdeti a bús tájat...
Ősz-keresztelő.
Szürkeségbe kopaszodott fák integetnek,
Sajgó, még vágytól parázsló lelkeknek...
Őszi elégia sáros álmába süppednek.
A földhöz ragadt
Sötét felhőknek könnye...
Elmúlást sirat.
Szottyadt avar alatt érik jövőnek reménye,
Zord napoknak hajnalán új idők kezdetére.
Hittel telt álmokat ígér télnek ünnepére.
Új kezdet indul
A fáradság küszöbén,
Téli pihenő.
Az idő vasfoga távol maradt
Lelkem s testem nem remeg
A kegyes halál, mint lángoló
Tollú keselyű vijjogva csapkod
Már ezer éve nyughelyem
Felett
Lelkem s testem nem remeg
A kegyes halál, mint lángoló
Tollú keselyű vijjogva csapkod
Már ezer éve nyughelyem
Felett
Kishitűség – hűség – örök hűség…
Elveszőben van már, kiveszőben a honfi hűség,
Látom a népemen lassan, de győz a kishitűség!
Ó! Pedig e vészterhes időkben, a tiszta hűség…
Magyarok Istene! Kevesen maradtunk, kivel menjek csatába?
Népünk nem szaporodik, de fogy! Ezt kell most elmondanom imába!
Ó! Teremtőnk se pénz, se posztó: így, hogy lehet győzni a csatába?
Sajnos olyan kevesen vagyunk mi, az igaz-hűek,
Sajnos, kevesek élünk már úgy, mint igaz lelkűek!
Sajnos, kevesek már, kik régies, nemes lelkűek…
A végzet tengelye monotonon, de forog, szinte egy gépbűl.
A végzetünk tengelye forog, de nem látom, hogy megszégyenül!
A végzetünk tengelye ellen kell a harc, hogy ne győzzön végül…
Az idő, mint áradat, úgy tűnik, szinte megállíthatatlan,
Az idő persze véges, ha nem csatlakozunk le, múlhatatlan!
Az időnk fogy, nem terjed honfi hűség, mi lehetne korlátlan…
Igaz, hű, drága honfiak, mondom néktek, rossz út a mártíromság,
Tegyünk, mormoljunk imákat, mutassunk olyant mint határozottság!
Ne hátráljunk, menjünk, tegyünk! Ha elveszünk, az fölös mártíromság…
Bízz’ csak erős lélekkel, nem reménytelen reménnyel, indulj bőszen a csatába.
Bízz’ csak erős hittel, erős akarattal tégy, hogy ne kerülj mártírság pásztába!
Bízz’ csak, nagyon erős imákat mormolj, kiáltsd is! Így nem vész a szó a pusztába…
Igyekezz, tegyél! Figyeld érdekünkben, hogy hol lóg ki az a sántító lóláb.
Igyekezz, tegyél! Ha csak könnyezve ülsz a kapudban kispadon, nem visz tovább!
Igyekezz, tegyél! Ne legyél Te az ügyetlen bal-kéz, mert ez a hovatovább…
Bízz’! A mi időnk árja, dübörögve rohan elő, föltartóztathatatlanul.
Bízz’! Tégy! A népünk nem veszhet el csak úgy, hontalanul, föltartóztathatatlanul!
Bízz’! Erősítsd hited, hűséged és megyünk előre, föltartóztathatatlanul!
Vecsés, 2021. január 26. – Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában az 1956 -s forradalom és szabadságharc emlékére…
Elveszőben van már, kiveszőben a honfi hűség,
Látom a népemen lassan, de győz a kishitűség!
Ó! Pedig e vészterhes időkben, a tiszta hűség…
Magyarok Istene! Kevesen maradtunk, kivel menjek csatába?
Népünk nem szaporodik, de fogy! Ezt kell most elmondanom imába!
Ó! Teremtőnk se pénz, se posztó: így, hogy lehet győzni a csatába?
Sajnos olyan kevesen vagyunk mi, az igaz-hűek,
Sajnos, kevesek élünk már úgy, mint igaz lelkűek!
Sajnos, kevesek már, kik régies, nemes lelkűek…
A végzet tengelye monotonon, de forog, szinte egy gépbűl.
A végzetünk tengelye forog, de nem látom, hogy megszégyenül!
A végzetünk tengelye ellen kell a harc, hogy ne győzzön végül…
Az idő, mint áradat, úgy tűnik, szinte megállíthatatlan,
Az idő persze véges, ha nem csatlakozunk le, múlhatatlan!
Az időnk fogy, nem terjed honfi hűség, mi lehetne korlátlan…
Igaz, hű, drága honfiak, mondom néktek, rossz út a mártíromság,
Tegyünk, mormoljunk imákat, mutassunk olyant mint határozottság!
Ne hátráljunk, menjünk, tegyünk! Ha elveszünk, az fölös mártíromság…
Bízz’ csak erős lélekkel, nem reménytelen reménnyel, indulj bőszen a csatába.
Bízz’ csak erős hittel, erős akarattal tégy, hogy ne kerülj mártírság pásztába!
Bízz’ csak, nagyon erős imákat mormolj, kiáltsd is! Így nem vész a szó a pusztába…
Igyekezz, tegyél! Figyeld érdekünkben, hogy hol lóg ki az a sántító lóláb.
Igyekezz, tegyél! Ha csak könnyezve ülsz a kapudban kispadon, nem visz tovább!
Igyekezz, tegyél! Ne legyél Te az ügyetlen bal-kéz, mert ez a hovatovább…
Bízz’! A mi időnk árja, dübörögve rohan elő, föltartóztathatatlanul.
Bízz’! Tégy! A népünk nem veszhet el csak úgy, hontalanul, föltartóztathatatlanul!
Bízz’! Erősítsd hited, hűséged és megyünk előre, föltartóztathatatlanul!
Vecsés, 2021. január 26. – Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában az 1956 -s forradalom és szabadságharc emlékére…
