Költők szerint

Gránicz Éva (33)

Petre Viktória (7)

Toók-Bernhardt Bettina (1)

Soltész-Nagy Éva (0)

Puszta Sándor (1)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (373)

Kedvesemnek (108)

Hiányzol (67)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Henceghetel a szabadságoddal,
Nekem te csak kevesebb voltál egy gonddal
Bármennyire is vágytam arra hogy rács mögött lássalak,
A rossz szellemek, akkor is csak engem bántanak.

Nem érzem magamon azokat a súlyokat, melyeket rám helyeztél
Ameddig a föld alá nem kerülsz, addig sose feledjél
Rosszabb vagyok, bármelyik ellenfelednél.
A férgeket akkorra kiírtom, mire te temetnél.

Ezek a rossz szellemek, nem bennem élnek tovább
A keresztbe ért lánc, egyre csak mostohább.
Az ördögöt is elkaptam, hogy pokolra küldjelek
Amíg a pokol lángjai közt égsz, én addig nem csüggedek.

Sosem voltál méltó, hogy hű szolgám lehessél
Aljas áruló voltál, nem több egy szerepnél
Oly gyenge és gyáva leszel az én szememben,
Úgy a földbe tiporlak, hogy a kezed örökké remegjen.

Sosem volt ez személyes ügy, annál inkább kötelesség
Láncaimat feltépve, úgy lett ez becstelenség.
Önhatalmúlag rendelkezem pondró életed felett,
Hisz bármikor elvehetem azt, ameddig még lehet.

Leláncollak, kárhozatra ítélve kőböl vájt szíved,
Mindened megvolt, kívéve a erőteljes hited.
Nem tanultad meg, hogy kerülj engem te hítvány szörnyeteg,
Ebből kifolyólag, búcsúzom, mert most elveszem a te érdemtelen nyikhaj életed.

Éjfekete tollú árnyék, város felett suhan át,
kúszik csendben tetők között, éjféltájban egy madár,
füstöt, kormot ont a kémény, szénszagú az ég-perem,
riadt szempár fel-fel villan, s fújtat reá vészesen.
Köd szitál a hideg utcán, gázlámpából gyenge fény,
macskaköves útperemén holtan fekszik a remény.

Gyászos az éj, dögszaga jár, város felett egyre száll,
rekedt hangján riogatón, éjféltájban egy madár.
Sötét ablak, fénye nincsen, bent lüktet a fájdalom,
síri csendben osonva el, alatta a szánalom.
Felül gyászos sötét éjben, házgerincek peremén,
lelket visz el titkot rejtve, csőrében a vakremény.

Lomb pereg halkan,
Szél viszi hosszan,
Aranyba hajló színes a lét.
Nesz ül a tájra,
Köd simul játszva,
Ősz dalát zengi halkan a rét.

Víz csobogása,
Szél tapad rája,
Fodrokban méri most a levét.
Folyónak partja
Pancsol a habra,
Felejti lassan nyárnak hevét.

Felhő csak lebben,
Lágy eső cseppen,
Hűti a szívek nagy bánatát.
Ringat az este,
Árnyék a lelke,
Hozza a hajnal fény-mosolyát.

Idő csak folyik,
Napokkal kopik,
Ősi varázsló éveket csen.
Minden, mi volt már,
Múltunkban ott jár —
Ősz ölelése szép kegyelem.

Ősznek pírja körös-körbe,
Eső lába lóg a földre.
Beleszürkült, a fény sápad,
Sáros úton tócsa árad.

Arany napnak bronz lett lelke,
A lombhullás megkövette.
Fürtökben lóg nyár melege,
Hordókba folyik dús leve.

Térdel a köd nyirkos reggel,
Ölelkezik hűvös csenddel.
Nyári emlék, fénylő paplan
Ott ázik most az avarban.

Lucskos napon a táj bágyad,
Rozsdásodva őszbe árad.
Csobban a csepp, szerte fröccsen
Karikázik víz tükrében.

Fakó fény ül háztetőkre,
Gyorsan hajlik nap az estbe.
Néma sóhaj múltba csorgó,
Emlék hívó a telt hordó.

Párás hajnal ködöt ringat,
Fázós szellő ágat ingat.
Dérpalástot sző a reggel,
Tó tükörbe dermed csenddel.

Az időt is szél kergeti,
Pókhálóját messze veti.
Mint a gyöngy lánc, lóg a fákon
Véget ért a nyári álom.

Horizonton körös körbe
Gomolyfelhők gyűlnek össze.
Kályha mellett nyárnak heve
Bele olvad a szívekbe.

Ma egy biztos van,
Túl-fejlődött világban...
Bizonytalanság!

Két szék közt érik
A végzetes huppanás...
Biztonság-hiány.

Emberség fogyó,
Emberiség veszélyben...
Bizonyosságos.

Holdtalan éjszaka fekete az erdő,
Csendes folyó partján minden nesz most megnő.
Sustorog a nádas, mocorgó a cserjés,
Az érzelem játszik, óvatosság pengés.

Szemfüles, s az erős bátorságban bízik,
Cserkésző léptekkel önbizalma hízik.
Éhes gyomor oson pecsenyét remélve
Orra hegyén szimat, szellő az esélye.

Prédának figyelme hogyha el nem lankad,
Álcát kihasználva újabb napra virrad.
Szelíd teremtménynek az alvása éber,
Vadon világában ösztön szülte kényszer.

Holdtalan éjszaka fekete az erdő,
Vadásznak, prédának az esélye megnő...

Történelmünk a miénk…

(leoninus csokor)
Évszázadokban nem azért maradtunk életben, mert könnyű... de azért, mert régi, korhű!
Évszázadokban csak jöttek a tatárok, utána törökök… tovább éltek platánok...
Évszázadok, mindig élt a ’kard ki kard’! Következő lovasrohamot átéltük, fanyart...

„Gyümölcséről ismerszik meg a fa” ... századokban vagyunk ujratermő gyümölcsök úja!
Nem voltunk időjárás ellen, jobb híján használtunk esernyőt... újra! Kard meg hadd pengjen!
Voltak tendenciák, hogy a vihar leverte gyümölcsöket... leeresztettük redőnyöket.

Volt a török időben, mikor csak kétmilliónyin maradtunk… tovább folytattuk harcunk.
Megmaradást hitünk, akarásunk segítette, majd életet is hit, csak segítette.
Az ily’ vad időkben, volt, hogy lovunk is alig volt, de vihart mind legyőztük, már mind múlt volt.

Mint az ujjak között pergő homok, az évek úgy fogynak, de nekünk ezek nem lomok.
A homokot visszatöltjük a homokórába, így aztán hit nem vész, mint a homok…
Homok pereg, az idő halad, évek homok… az elmúlt óra a múltban nem homok?
**

(Bapeva)
Élünk,
Jön idő.
Tatár-török,
Harcban megállunk.
Platánfa árnyat ad.
Kard suhog, mi kitartunk,
Hitünk óráját őriztük.
Évek, mint homok szétperegnek.
Vihar lever, de újra sarjadunk,
Megmaradásunk örök, mint századok.

Vecsés, 2022. május 19. – Siófok, 2025. szeptember 2. Kustra Ferenc József – írtam: leoninusban. A bapeva, Gránicz Éva szerző-, és poétatársam munkája.

Hétköznapi pszichológiában az irigyekről…

(Pszichológiai szakversszak)
Vannak, kik mosolyogva rám néznek, de arc nem kiséri a mosolyt,
Vannak kiknek közben arcán meglátszik az indulatos lélektorzulás.
Akarattal álfényt árasztnak, de megtévesztő, mert idegen mosolyt
látni,
Amiről lelátszik a torzulásban, a rosszindulat, az irigység támadás…

Az irigyek különleges faj, mert a másé okoz nála utánzás mosolyt!
*

(leoninus trió)
Rám nevet ő, de az arca mögött remegés kavarog, mosolyát, ha figyelném, látnám, az indulat lobog.
Torz mosolyok világa ez, álarcot ölt, aki gyűlöl, s benn a tekintet üzen, bársonytalan, rideg űrből.
Irigy ember olyan, hogy más örömére árnyat vet, ám ha követni próbál, hamisan nevet.

Vecsés, 2025. június 15. – Siófok, 2025. június 24. -Kustra Ferenc József- írtuk kétszerzősként ifj. „Fehér Sándor azonos c. verse” átirataként, a szerző engedélyével. A szakversszakot én írtam. A leoninus triót, szerző és poéta társam: Gránicz Éva írta.

Látjuk a szomszédban: egy háborút és nagyon fölütötte a fejét a háborús világhelyzet…

(Leoninus csokor)
Látjuk a szomszédban: egy háborút és nagyon fölütötte a fejét a háborús világhelyzet…
Ó, Te fekete kos, a szarvad jó markolós, szemedben látszik... vágyódós!
Látom rajtad, hogy Te vagy a valaki, míg a nyolcmilliárd egy nagy senki.
Látszik a láthatatlanságodban, hogy gazda vagy... meg, hogy Harpagon vagy!
*
(10 szavas csokor)
Fekete kos, szemében lángol bosszúvágya,
Szarva alatt a világ szabálya.
*
Olvasóim emlékeztek? Már megírtam kosokat, velük kell víni' harcunkat!
Emlékeztek? Nem frontkatonák, akik megakarnak halni... jobb békében lakni...
Még tartjátok? Mi együtt gyűlöljük háborút, mint örök emberírtó rútságút...

Nem testvérrel kell harcolni soha,
Háborút gyűlöljük, béke: szív joga.
*
Csak halnak a katonák, nem a mieink, de bajban összeérnek a szíveink!
Csak halnak férjek, apák, ezzel elszakítják a családok vezérlő fonalát...
Csak árvulnak a gyerekek, apát hívják és mentegetőznek nekik... örvegyek!

Halnak, kik éltek, szívünk gyötrődik,
Apákat hívják, s válasz nem érkezik.
*
Ezek, csak lőnek, mert az nagyon tudnak! Mutatják, ők a fekete-kos urak!
Mindennap ígérgetik... adják a modern vadászgépeket. Meg tank lövedéket.
Fegyverekkel lövik volt cárok hazáját. Világháború lesz? Azt a nemjóját!

Harc dúl tovább, menő fegyverekkel,
Fekete kos urak lövetnek vadászgéppel.
*
Kosok feketék és pénzt kutatják, a háborún keresnek! Világot kiirtják?
Hiszik, Óperenciás Tengeren túl őket nem éri semmi. Az lehetetlen.
Tudják-e, hogy van nekik mesebeli üveghegy? Odáig bíz' az atom elmegy...

Feketék a kosok, pénzért mindent eltaposnak...
Mesebeli üveghegyig atomfelleget kaphatnak...
*
Lövések, hallottak százai, tankok kigyulladásai! TV-k, ezt mind közvetíti...
Ezeket kell csak nézni! Emberek! Nem kellene háborúnak már véget vetni?
Halnak a katonák, így kihal a lakósság... Ami marad, már nem lesz lakósság!

Lövések, halál... napi módi,
Képernyőn nézzük, emberből... nem marad semmi.
*
Szakértők már mondják, földrészünk irányítói is benne vannak, nem páriák...
Szakértők: háborút csak elbukni lehet! Kosoknak üzenik, bőven, eleget.
Szakértők mondják, már egész környék csúszik a lejtőn... itt már nem lesz: ’emelkedőn’?

Hazug szóval kábítanak, s közben rabolnak,
Arcuk se rezzen, s zsebünkbe nyúlnak.

Vecsés, 2023. aug. 19. – Siófok, 2025. jún. 24. - írtam: leoninusban, a világ, jelen -élő- háborús- történelmi helyzetéről. Végveszély van! A tíz szavasokban Gránicz Éva szerző-, és poéta társam írt!

Már majdnem egészen megérkezett az ősz!

Nyárutóban a
Színek vesztik fényüket.
Színes színvilág.
Hűvös ősz eljő’,
Lassan lehull a levél.
Ágak sóhaja.
Múló, változó
Időnek jele… más szín.
Színes színvilág.
Párás hajnalok,
Függöny mögött a világ.
Őszbe öltözött.
Zivatar-vihar
Renget esőcseppeket.
Színes színvilág.
Nyirkos avarban
Múló nyár emléke ég.
Léptek súlya csend.
Oly sajnálatos,
Hogy a nyár ment, útra kelt!
Színes színvilág.
Madárraj suhan,
Vonulnak messze délnek.
Égbe írt betű.
A napsugár már
Gyengülő erőt mutat.
Színes színvilág.
Csöndes dombtető,
Köd leple alatt pihen.
Távol harangszó.
Levelek hűsben,
Lesz szín kaleidoszkóp!
Színes színvilág.
Kéményben a szél
Mély dalt fúj, muzsikálva.
Ősz… szimfónia.

Vecsés, 2023. szeptember 9. -Siófok, 2025. szeptember 10.--Kustra Ferenc József- íródott: Renga-láncversben. A színes szín világról: én írtam. A hűvösödő őszről pedig, Gránicz Éva, szerző-, és poéta társam.

Ajánlom e sorokat… mind a magyarnak!

Ország ez a hely... de kicsi,
Elvették, megmaradt pici.
Mi azonban itt élünk,
Igyekezzünk, ne féljünk.
Fogjuk meg egymás kezét,
Tegyünk meg mindent ezért.
Keményítsük a szívünket,
Fogjuk össze erőinket!

Ne engedjük át ezt az ugart,
Ne engedjük veszni a magyart!

Jöjjön elő a nemzeti tudat,
Hazánk előre, csak ezzel halad.
Egészséges nemzeti érzés kell,
Erősítsük jövő nemzedékkel.

Fogjunk össze… mind a magyarok,
Legyen tietek ugarotok!
Legyünk sorsunk kovácsa,
Hajtson minket szép haza.

Ne engedjük át az ugart,
Ne hagyjuk veszni a magyart!

Vecsés, 1997. február 14. - Kustra Ferenc József -

Csak úgy, elindultam a kihalt utcán,
Nézem, sehol nem látok senkit.
Egyedül ballagok az üres utcán,
Én úgy megölelnék mindenkit.

Vajh’ miért? Öröm nem ért, igaz bú sem,
Utcán én mért nem látok senkit?
Csak ballagok, magam előre viszem,
Nem tudok átölelni… nincs kit.

Emberbaráti szeretet dúl bennem,
De utcákon nem látok senkit.
A szeretet magányosan él bennem
És nincs, kit megöleljek… nincs kit…

Vecsés, 2012. március 20. – Kustra Ferenc József- írtam a szeretetről, önéletrajzi írásként.

(leoninus duó)
Zizzenő falevelek, azt sóhajtják, eltelt a nyár, de mi nem vagyunk kócbabák…
Némi enyhés szellő veti a szerelmes hullámokat, ők segítik a lehullókat!
Kéz a kézben nem tudnak lefelé hullani, mert az ősz légmozgása, nem engedi.

Nagy bizony a hullók színe kavalkádja, miközben látszik a nap aranysugara…
Zöld szín errefelé már nincsen divatban, de van rengeted nagy látomásban.
Szakértők szerint a zöldnek van négyezer változata, de ez már az ősz áldozata.
*
(HIQ trió)
Szépségek,
Oly’ sok színűek!
Levelek…

Bíboros
Az avar színe.
Levelek…

Takaró
Bíborján napfény.
Levelek…

Vecsés, 2024. október 7. -Kustra Ferenc József

(bokorrímes)
Szitált az eső, igen hideget… fázom,
Körbe minden szürke, ez már ’darált mákom’!
Az úton közlekedő autók járdára spiccelnek sarat,
Beköszöntött, jó hevesen... nem vágyott idegen… ruhán maszat.
*
(senrjú trió)
Félelmetesnek
Tűnő, egér-szürkeség.
Hideg… az eső!

Félelmetesnek
Látszó, egér-szürkeség.
Hideg fröccs… eső.

Félelmetesnek
Ható egér-szürkeség.
Hidegvíz… eső
*
(3 soros-zárttükrös)
Mégis van köztünk egy felfoghatatlan kapcsolat,
Hűlő ősznek is megvan szépsége. Avar; alant…
Mégis van köztünk egy felfoghatatlan kapcsolat.
*
(bokorrímes)
Őszt egy pókfonálnyi sem köti már a nyárhoz,
Viszont gumicsizmát kell fölvenni, vádlihoz.
Hideg eső, híg sár, érezzük… vágyjunk nyárhoz?
*
(haiku trió)
Reggel ködfehér.
A levelek, már sárgák.
Sok már avarban.

Erdő már tarkul,
Köd vizekben, hegy alján.
Könnyező felhők.

Hunyorit a nap,
Felhőkben nincs földnézés.
Ősz, mint jó nagy köd.

Vecsés, 2025. október 8. - Kustra Ferenc József -írtam: alloiostrofikus versformában

Őszi levelek,
Van, ami már barnásba csapott.
Érezni szagát, tán’ rothadott?
Ázott úton... téli léptek alatt, levelek.
Ősz esőt is hozott, így vizesek levelek…

Ősz az enyészet…
Meghozta nekünk is új létet,
Mondják, ez a jó… egy fenéket!
Meghozta nekünk is múló létet… egészet,
Mint avar nyugalmát is földúlta… enyészet.

Őszben megfakad
Avarszőnyeg a temetőbe.
Halottak… várnak az új létre.
Ősz az enyém is, érzésem belülről fakad,
Őszülőn, őszbe kerültem… karaván halad.

Őszben, kabát kell,
És már a látszó lehelettel,
Sétálok, jól vagyok erdővel…
Itt a csendben azért a bánat körbeölel,
Nézem, szél ringatja fákat, talán félgőzzel?

Ősszel már várom
A szeretett, de hideg telet,
Konyhában meg nem látok legyet…
Estém csendje, altatna már, de dalát várom,
Majd, reggeli napsütés, hűvösen süt… várom.

Őszömben élek
Remélek… mennyi még az időm?
Amennyi biztos, még letöltöm.
Remélek… őszöm enged és lesznek új telek…
Annyi biztos, kérem, még legyenek új évek…

Vecsés, 2019. október 26. – Kustra Ferenc – készült anaforás, „grádics” versformában, amit én alkottam meg. Egy versszak 5 soros, a vers bármennyi versszakból állhat. Balra zárt legyen! Szótagszám: 5-9-9-13-13, rímképlet: abbaa.

(Septolet)
Micsoda ködgomoly!
Nem mosoly…

Nem látok kutyaházig,
Marad sokáig…
Napfény, benne oszlik,
Foszlik,
Porlik?
*

(Senrjon)
Idő levelet rezez,
Szépség valószínűtlen! Ez az.
Körgomoly gurul.
*
A köd ábrázolása,
Vak festőnek nem feladata.
Nap, csak áttetsző.
*
Már van őszi ezer szín,
Otthon, csak duruzsol a kályha.
Nyálkás, hideg köd.
*

(Septolet)
Kéményen,
Gólyafészek gyékényen,
Ködben fészek,
Sehol egy lélek.

Ködtündérek táncolnak,
Fázóskodnak,
Kémény, fészek álmodoznak…
*

(Haiku)
Ködtől fátyolos
A reggel, erdőn, mezőn.
Napfény elveszett!
*
Csendes a reggel,
Szélhiányban ébredez.
Köd-fátyolos… táj.
*
Puha- hajnali
Köd-fátyol fedi rétet.
Vadászkutya fut.
*
Láthatatlan a
Harmat, köd-fátyol alatt.
Hajnal, csak dereng.
*
Fehér fátyol lóg,
Lombtalan, kopasz ágon.
Egyre csak sűrűbb.
*
Új idő közelg,
Kék égre, ködfátyolt von.
Estfény halványul.

Vecsés, 2019. október 11. – Kustra Ferenc József- íródott: alloiostrofikus versformában.

Az utolsó őszi kirándulás…

Tegnap sétáltunk a kiserdőbe, mert bizony régen voltunk kint az igazi zöldbe…
Tegnap sétáltunk nem esett, de sütött nap... nem fújt a szél sem, jobb idő nem lehetett.
Tegnap sétáltunk, pihenés vezette ötletet és a délután jobb nem lehetett

Okos emberek mondták, hogy a zöldnek négyezer árnyalata van, de nem blöffnek.
Ücsörögtünk a régi kispadunkon, így bejutottunk a „pihenő kapunkon”.
Léleksimogató volt ahogy a napsugár fák közé türemkedett... a napsugár.

Míg ücsörögtünk, látva láttuk a leveleket, mind az összes hulló betegeket.
Néztük, hogy a négyezer zöldet egészíti, rozsdás és igy fölségesen mennyei.
Végül persze úgyis lehullik mind, a négyezer szint így aztán el is veszíti mind…

Pihentettük szemünket,
Mert ennyi járt már a testünknek.
Őszi utolsó…

Pihentettük lelkünket,
Mert ennyi járt már a testünknek.
Őszi utolsó?

Pihentettük testünket,
Mert ennyi járt már egészünknek…
Őszi utolsó!

Vecsés, 2023. november 1. – Kustra Ferenc József – írtam alloiostrofikus versformában.

Holló éjben magányunk mélyén
lelkem kitárom halkan feléd,
suttog a táj, lágy szellő jár,
s Te egy tétova lépést teszel felém.

- Jöjj, kedves, halkan, csak csendesen!
Szívünk dobbanása félőn megremeg,
lelkünk összeforr, örök és végtelen,
pillangók repdesnek felettünk édesen.

Lüktet az éj, a csillagok hullnak,
szívünk parázsa lett perzselő tűz,
ahogy nyárban a kazlak sorra kigyúlnak,
úgy csillagok útján messzire űz.

Múlik az éj, én szemedbe nézek;
- most jöjj, kedves, halkan velem,
látom a lángot parázs szemedben,
s ahogy a lelkembe belépsz csendesen.

Altatót suttog a langyos, esti szél,
A fogyó hold szép álmot ígér,
Pazar dunnával teríti be némán,
Ringatja, altatja szerény szurdékán.

Pehelyfelhő játszik gyönyörű fátyolán,
mint szivárványhíd alatt cikázó fénysugár,
aluszik a két szemét lezárva,
álmodik szép szívét kitárva!

Szellő leszek a föld felett,
holdfényes réten lépkedek,
ha reggel karodban ébredek,
s csókot ajkadról kérhetek.

Elveszek benned végtelen,
s szemedbe merül majd végzetem,
éveinknek végtelen sugarában
vesszek el álmaink alkonyában.

Zsengén nyíló harmatos mezőn
vadvirág legyen majd temetőm,
hol egyedül csak én hallgatok,
ha karodban, ajkadon halhatok.

Lelked gyenge szívembe olvad,
selymes fátylat terít a holdra,
hogy örökre elvesszen benne,
mint csillagok a messzi végtelenbe.

Hallgatok egy régi hangot,
mit suttog az őszi szél,
Zselic-dombok szép aljában
bús szívemnek mit zenél?

Szellőbánat reménytelin
halk-suttogva hívogat,
bársonyhangján dalos madár
zengi el a kínomat.

Te küldted-e ide nékem,
hogy felszárítsa könnyemet,
te gondolsz-e néha reám,
hogy megmentsed a lelkemet?

Szállj, te madár, kis pacsirtám,
vidd hozzá a szívemet,
mert remény nélkül élni bizony
búkeservben nem lehet.

Hallgatom a régi hangot,
hogy susog az őszi szél,
Zselic-dombok szép aljában
számomra is van remény!

Alkonyát járja az idő felettem,
ahogy Zselic fölött a lenge szellő,
bús mesét síró, messzi fellegekben
könnyeit hullatja egy szürke felhő.

Lemegy a napsugár immár felettem,
ahogy Zselic dombjain nyugodni tér,
akáclombok közt bújik meg csendesen,
s alkonyába borul a Hindai-bérc.

Fátylas szememben homályos végtelen,
csillag-éj szökik a visnyei tájra,
virágos, zöld mező most oly védtelen,
Zselicnek aljában szemét lezárja.

A korral az életcél szélei
Kezdenek bőn elmosódni.
A vágyak már elmosódott álmok,
Üressé válik a kinyílt marok.

Vecsés, 2002. május 20. – Kustra Ferenc József

Pár szóban az őszről…

Hűvös lett az idő, megjött az ősz,
Hűvös, északi szél lett a dizőz.
Ma is szomorkás az idő, borult,
Úgy tűnik, minden az őszbe szorult.

Szomorúan lógnak a levelek,
Tán hívők és jobb világba mennek.
Már a kutyusunk is bundát növeszt,
És a változásra, szemet mereszt.

Vecsés, 2002. szeptember 15. – Kustra Ferenc József

Hétköznapi pszichológia

Az élet engem, mint titkos kokottot, folyton kompromittált,
Aztán meg, hogy tegyek, ne tegyek, vagy eltűrjek, még asszisztált.
Így sokat voltam, oly' lélektani helyzetben,
Hogy kintet a saját sorosomból nem leltem.

Élet keményen haladt, csattogott, katona csizma lehet rajta,
Testem, meg csak ment utána, behúzott nyakkal, mintha húzná pányva…
Bizony, hogy, hogy nem volt jó, azt tudom, de nem majd holnap, hanem már ma.

Lélek nélkülinek lenni tán' jobb, mint lelketlennek,
Mert ők csak elfáradt, nemtörődöm, felületesek…
Míg a lelketlenek teljes érzelem nélküliek.

Amerre szögesdrótom szegélyezte utamat, nem mehettem,
Ahol meg nem volt ilyen semmi, arra meg én balga, nem mentem…
Lábam, térdig lejártam, hogy felszálljak… de azt meg nem tehettem.

Ma már a lélektani helyzet biz', sokkal rosszabb, mint valaha,
Életvizem kiapadt, életem, a sors, megfeneklett, hala…
Gyermekkoromban, magamnak jobb sorsot szántam, mások is, vala.

A legfőbb, mai lélektani helyzet,
Egy elfuserált, tárgyi élethelyzet…
Ki ezt előre tudja… kinek kellett?

Lelkem, benne van teljesen a tudatalattimba,
Így én vagyok lelkem sajátos, igavonó barma…
Nyakamra erősítve, lélek, alakított járma.

A jó és rossz egyvelege dallamként zakatol a fülembe,
Ebből a rossz a domináns, ő a földesúr az életembe…
Sőt, az a kis jó is olyan, hogy besodorhat a végveszélybe.

A lélekben, lágyas hullámokat vet, az érzelmek kavalkádja,
Meg jól kileng a tudatalatti, mint meglökött hajóhintája…

A kecskepásztor is kedveli az ürühúst,
Szüret után van, hogy elkészül az édes must…
Lélek meg nem nyugszik, csak gyötri a mustos-húst.

Nekem, mindig katonás, sarkos, kemény, a lélektani helyzet,
És ha kell, levágja a sorsot, mint egy disznót… az élethelyzet…
Hmm… nem csak a régi magyaroknak! Nekem is, jó nagy Mohács kellett?!

Vecsés, 2015. szeptember 15. – Kustra Ferenc József