Költők szerint

Puskás Angéla (1)

Rácz Dávid Zsolt (0)

Bényei Sándor (5)

Varga András (0)

Angyal Bella (0)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (356)

Kedvesemnek (104)

Hiányzol (63)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Ülve fák alatt,
Életem most rám szakadt.
A part vízpárás.
*
Vízről fúj a szél,
Csak szembe jő, nem köszön.
A Balcsi dalol.
*
Ezüstös hajam
Csak kócolja… fésülget.
Elől, van tincs is.
*
Közben nézem a
Fodros vízfelületet.
Halak ugrálnak…
*
Nádas lakói
Neszeznek. Gólya köröz.
Ki lesz vacsora?
*
Szél már viharos
Hullámokat korbácsol.
Balcsi arca zord.
*
Zenit elcsúnyult,
Ég, vajon miért könnyez?
Rám, meleg eső.
*
Égi megváltás
Felhőkönnyek képében.
Már bőrig áztam.
*
Vihar már nekem
Zenél, menjek már haza.
Padon egyedül.
*
Most imigyen
A remény is elhagyott.
Szedelőzködők.
*
A Megváltó sír,
Nekem lelki megnyugvás,
Balaton parton.
*
Én Balatonom,
Belső a zokogásom.
Lesz majd szép zenit.
*
Ázva megyek már
El a parttól… vizesen.
Visszanézek rád.
*
Hiányod, már most
Előterembe kerül.
Tudati hiány!
*
Menve fák alatt,
Életemet cipelem.
Parton, víz függöny.
*
Szép vagy Te így is!
Lelkemmel megyek haza…
Holnap eljövök.

Vecsés, 2015. június 1. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjú csokorban.

Hallom, ahogy a búsulózó szél, búcsúdalt komponál,
De megbotlik, összes apró-fehéres hullámtaréjnál…
Ijedtében össze-vissza fúj, látszik, hogy nincs magánál.
*
(Senrjú)
Szép, csillagfényes
Hajnalon, nyár, vetkőzik…
Parton, levél hull.
*
Déli partról elnézem, hogy a bazaltorgonás hegyek,
Ellepik a képzeletemet, mint nyers húst a zöld legyek…
Ihletet adnak, elgondolkodtatnak, írni kell... megyek.

Kezem ügyében van a papírom meg a tollam,
Mert a kalamárisomat én most, el nem hoztam…
Azt hiszem… hogy kitehettem volna… nem gondoltam.

A tó víztükrében, még látom, fürdőzik a gyengülő napsugár,
De én már azt tudom, hogy ide a nyári hőség, nem jön vissza már…
Neki is állok írni nektek… jaj, de hiányzik az a kalamár!
*
Utolsó tánca
A nyárnak. Röpke alkony.
Képzelet, suhan.
*
Lebegek a vízpárában, egy korhadó, de kényelmes pad felett.
Érzem, béke átható és nem zavarja semmi sem a lelkemet…
Még azért ücsörögnöm kell, mert van, ami zavarja, az eszemet.
*
Természet hangja
Zsong a fülemben. Látom!
Agyban, kerge szél.
*
Ahogy itt vagyok ez maga, kisebb szelet valóság,
Itt a magyar tenger partján... ez nagy szelet boldogság…
Itt kéne maradni… dühöng bennem a vad mohóság.

Balcsikám, te most még együtt játszol a nyárral,
A napfényt még visszavered… sok hullámpárral.
Az esőfelhők eltávoztak innen, jó messzire,
A parton, két lovas hintó áll rendelkezésünkre,
*
A jövő számít?
Nekem a tegnapok is!
Víztükör, szépség.
*
Jól látom, hogy víz fölött suhan a sok elvesztegetett szó,
Rajtuk lovagol a sok-sok elveszett lélek? Elkárhozó!
Erős és még gyenge is vagy. Ma valami megváltozott,
Én érzek valamit, lehet, hogy a lelkem elkárhozott?

Őszül a természet, a színei a legszebbek,
Majd visszatükröződnek… itt írt szebbnél szebb versek.
Én majd a napfénykanyarban szépen, csak, lebegek.

Ó, te Balaton! Mesés ez a feszített víztükör!
Napfény benne még meleg sugaraival tündököl.
Néha, erre keveredik egy elkószált szélroham,
Csak nézelődők, miközben lassan, a partot jártam.

Vecsés, 2015. szeptember 1. - Kustra Ferenc József

Mint egy vízi felügyelő, Balcsinál figyeltem a tájat,
Hallottam, madarak és vadkacsák járják, repülik nádast.
A sötétedésben is észleltem, lesz messze tőlem felleg!
Ő ugyan, onnan mindent lát, de van még nála is tán' feljebb!

Este, ahogy sötétedik, csend elönt, rám telepszik, mint özön,
A vízből is kezd elpárologni, a már félig alvó közöny,
Ez most, akkor a csendes semmi szépsége,
Vagy a semmi, csendes észveszejtősége?
De ez mindegy! Ez a tavacska az én nagy tengerem is,
Hol élhetnék én máshol, ha ő itt van? Én is itt, csakis!

Már hétévesen ott nyaraltam, meg még utána oly' sokszor.
Szeretem, magaménak érzem, kár, hogy ritkán megyek... olykor!

Parti köveken vannak pici, fodrosan fehér habok
És ezen ringatóznak a száraz falevél csólnakok.
Ó, te Balaton, vágyom, könnyeden lágy ölelésed
Holnap majd eljövők, megfürdök, így szeretlek téged.

Mindegy nekem... Adria, vagy Csendes óceán
Nekem itt, a Balaton körül van a hazám!

Vecsés, 2015. június 1. – Kustra Ferenc József

Balaton vízfelülete, mint tükörkép lopja távolságot,
A hullámok meg, sokszorozzák? Ezt a gyönyörű mohóságot??!

Itten kéne lenni, egyszer és mindenkorra,
Akkor is, ha reggelt, vagy éjfélt üt az óra,
Így lenne állandó az élvezet, nem lenne a kín,
Lelkem, boldogan játszana a szeretet húrjain?

Ez a gondolat felvetés, dráma, szinte tudatzavar.
Életlehetőség erre nem adott, nincs döntés hamar.
Marad inkább az emésztő, nagy vágy, már gyermekkorom óta.
De tudott lehetetlenre várakozni? kész idióta.

Én nem vágyok az Adriára, messzi Balira!
Nekem, te kelessz télen és nyaralni nyaranta!
Mondd, szeretett Balaton, ki is vagy te énekem...?
Azt hiszem, te vagy az a... el nem múló szerelem?

Ha parton, én kint maradok és rám zuhan a csillagfényes éj,
Ámulok, ahogy visszatükröződik? vibrál a hullámtaréj?

Vecsés, 2015. május 25. - Kustra Ferenc József

Egyre messzebbről nézve, a sok év távlata,
Hamis szememnek talán nem is igazán ártana,
Az Egónak ez az utolsó kis támasza,
Csak egy fakó élet, élénkebb vázlata,
S mintha az eltelt idő máshogy látszana,
A halványabb emlékeim is kiszínezem általa.

Esik az eső, sűt a nap,
Móricka jó nagy pofont kap,
Mert Feri bácsi azt mondta
Hogy zsebóráját ellopta.

Sötét fellegek borítják az eget,
levelek alá bújtak el a színek.
Bűnök motiválják az embereket,
fekete köpenyt öltenek rút szívek.

Csak jóság hozhat újra színpalettát,
szépre festheti a bűnös világot.
Akkor tán láthatjuk a bűn halálát,
és újra lelsz a lelkedben virágot.

Miután hatéves koromban
visszakerültem faluról Pestre
része volt nevelésemnek hogy
megtanuljam milyen is az
elnyomott Magyarok Budapestje.

Apám volt a vezetőm, ki
a Hősök tere után
a Sztálin szoborhoz vezetett.
- Ez aki jelenleg hazánkat félelemmel
és rémuralom által a nyomorúságba vezet.

Borzongva néztem e vasból
öntött és vas öklös Góliátot,
ki ott állt mint egy kolosszus
a tágas de rideg Sztálin téren,
és durva hatalmát még ma is érzem.
De akkor is ott voltam mikor
már csak csizma tér néven
beszéltek e helyről, és Sztálin
képmását darabokra verték hangosan
csengő vésővel és kalapáccsal.

Ez volt az első sandításom
és sejtelmem, hogy mi is
a szabadság, melyet az ember
még élete árán is megkíván.

Ezt még ma is jól tudom,
mert ott voltam és láttam
mint tátott szájú kis Iván.

Fordítsuk át állatos példákra az életünk,
hiszen minden, mit adott a természet kell nekünk.
Akkor lássuk miként látnánk önmagunk,
mert mi mindannyian túlfejlett állatok vagyunk.

Az okos vakond tette jól, hogy elásta magát.
Nem látja, hogy kifordult magából ez a világ.
Sassal a hátán felismered a repülő nyulat.
Elzüllött világunkban, csak a dögevő mulat.

Ma reggel a tükörbe néztem
és egy szörnyeteggel álltam szembe.
A szemhéja félig szemébe lógott, és
az egyik szem karikás, a másik duzzadt volt.

Haja ritkán, de kócosan
minden irányba mutatott,
és bajusza, szakálla száradt nyáltól
sápadt, laza bőréhez tapadott.

Később, megmosakodva és fésülködve,
reggeli és kávé után, újra a tükör elé álltam,
és lám, szemhéjam elég normálisnak tűnt,
a karika szemem alatt már csak enyhe árnyék.

A duzzadás is alig látszott. Hiába!
Az évek jelei halmazodnak - ketyeg az óra -
mert egy szörnyeteg lappang ráncos bőröm alatt,
melynek hegyesedik, és nagyon is lógni kezd az orra.

Az első jázmin szirmok
fehéren elkezdtek virágozni
a száraz téltől megvíselt kertünkben.

Illatuk hamarosan fog terjedni,
édesen, majdhogy szédítő varázzsal:
e hírnők kit figyelmen kívül hagyni nem lehet.

De a vörös Afrikai talaj még
annyira omladozó mint az alvadt vér,
és a gyep annyira fakó mint a szürkülő szalma.

Az esőt viszont ki kell várni,
mely csak az első nagy kánikula után elvárható.
Akkor fog csak a föld lábra állni
mint egy zöld és dicsős feltámadott.

Nem szeretném követni a trendeket.
Szavakkal engem megvenni nem lehet.
Ma is azt mondom el, ami én vagyok.
Bármit is mondjanak nekem a „ nagyok „.

Persze értem én, hogy ez a fő sodor,
mert ezt szajkózza mindíg a fő tudor.
Engedtessék meg nekem a gondolat.
Szamár sem tanítja futni a lovat.

TYRUSZI BÍBORBÓL
SZŐTTEM NEKED FÁTYLAT

Zöldellő rét közepén
Született nemes ifjú
Lángsugarat röpített
Szomorú szemeimbe.

Tyroszi bíborból szőtt
Koszorúba font éjjeli fátyol
Égboltra felvetíti
Halandóról írt sorsot.

Táncoló Göncölszekér
Utaim igazítja, s
Társtalanul vezetett
Ciprusos lugasodba.

Hajdanán ott jártunk tán,
Ma te lettél a múzsám!
Kajszibarack s füge sok
Ananász kezeimben,

Kókusz ringott pálmafa ágán,
Feszítette vitorlád
Zafír szél hátán érkezett
Viharos nyári orkán.

Kút peremére lehajló
Fehér ingem övét
Szenvedéllyel letépted, s
Vizesen megöleltél!

De amfórám rég nem enyém,
Myrtusz-illatos tégely!
Boldogságomat beletetted
Ajándékomul szépem!

Leköpött a jó barátom,
a púptalan teveféle.
Utólag én nagyon bánom,
hogy nem mentem fedezékbe.

Pedig nyugodtan kérődzött,
mikor hátat felmálháztam.
Úgy látszik, hogy megsértődött,
pedig mindent megpróbáltam.

Láma komát hazavittem,
de ő köp, rúg nyakkal bírkóz.
Először még kinevettem,
de nem tetszik nekem e póz.

Nem kap semmit ma ebédre,
hát ne szórakozzon itt nekem.
Így az lesz ennek a vége,
máskor csúzlival etetem.

Ismét eljött hát a virradat,
egy tegnapból született holnap.
Az idő mellettem elhalad.
A mából hogy lett egy másnap?

Az ó helyet ad új világnak,
én tétován tovább is megyek.
Próféták vajon mit is látnak?
Sivataggá vállnak a hegyek.

Voltam én régen kis legényke,
már fakulnak a régi álmok.
Itt elfárad az ember lelke,
kaktusszá vállnak a virágok.

Tróntermében ült a király,
márványpalotája mélyén.
Óriási csodás hodály,
övé lett öröksége révén.

Büszke gőggel oda jutott,
hogy már elhagyta a népe.
Tőle mindenki elfutott,
ezért savanyú a képe.

Szegényebb lett koldusnál is,
hát ez rettenetes csúfság.
Egy nagy gazdag, boldog ország,
így lett magányos királyság.

Újonnan érkezve, beilleszkedett, megtanulta
a műszerek kezelését, nyomtatványok kitöltését,
társaival beszélgetett, teát ivott, és olvasta
a Pynchon által írt Súlyszivárványt.

Kint, az intézet kövezett szakaszán
megismerkedett a hely hangulatával, a fehérséggel,
a nyitottsággal, a vakító fénnyel, a rontatlan
levegővel, és mindennel ami ott található.

Nézte amint a habzó hullámok
Rázuhantak a markáns sziklákra,
egy örökké nyugtalan tengernek
durva bölcsős ringatása,

és figyelte a pingvinek egy soros
menetét amint ügyetlen lábakon
a szédületes és szeles szakadék
peremén lassan cammogva haladtak.

Teltek a hetek amint csodálta
ezt a furcsa új világot, és a levelek
jöttek és mentek e Déli-sarknak
távoli sarkából és igaz otthona között.

De aztán egyik reggel, mint akit
megbabonáztak, különös és idegen
vággyal ébredt, hasonlóan mint
egy tengerészé az árboc kilátójában.

Felöltözött, kilépett, és sí lécet csatolt
bakancsára, feltette sí szemüvegét
és gyapjúsapkáját fejére húzta, aztán
elindult a csillogó ismeretlenbe.

Eleinte az elméje gyermekkori
emlékek foszlányaival volt elfoglalva
amint egy hó ember mellett játszott,
de aztán a gondolatok lassan elapadtak.

Úgy látta az eget, mint egy hatalmas
jeges palota kupoláját és a földet
mint egy végtelen fehér szakaszt mely
újonnan esett hóból lett volna kigurítva.

Oly kitartó és sajátságos ritmussal
mozogtak a lábai melyben beilleszkedett.
mint egy Hare Krisna hívő kántálása
melynek ellenállni jóformán nem lehet.

Végül megállt. Kicsatolta a sí léceket
és leült, szíve telve volt a hó, a szél
és az ég mérhetetlen kísértetével, mely
határtalanul boldoggá és lelkesé tette,

és megvakítva a hideg fehér fény által,
hátra dűlve elaludt és megszűnt.

Nem illik mondani senkinek,
Hát elfecsegem mindenkinek:
Hogy a lélek sötét éjszakája
A józan észnek kín halála.
Hol csak tapogatsz a sőtétbe
Az őrület tüskés őlébe,
Mely viharos sorsod vergődése.

Nem illik mondani senkinek,
Hát elfecsegem mindenkinek,
Hogy azok az okos intézmények,
melyek tudásuk alapján tekintélyek,
Gyakran vakul spekulálnak
És ritkán tudják mit csinálnak,
Hát veled akkor miként bánnak?

Nem illik mondani senkinek,
Hát elfecsegem mindenkinek:
Az őrületed bonyolult kezdete
Gondolataid zagyva serege:
Rém álmaidnak valósága,
Az élet örömöd cáfolása,
És gyötört lelked kitárása.

Nem illik mondani senkinek,
Hát elfecsegem mindenkinek.
Csak ha teljesen ki vagy ürítve
Remélhetsz elvárt üdvödre,
Mielőtt fény hatna a lelkedbe
És öröm születhet szívedbe,
Mert az élet ezt így rendelte.

Lombhát erdejében történt,
elmesélem nektek tüstént.
Felvirradt a szép kikelet,
galamb kézbesít levelet.

Lakából kitette szárnyát,
el is foglalták a házát.
Kakukk koma volt a bűnös,
ez a madár nagyon trükkös.

Nem épít magának házat,
nincs benne semmi alázat.
Ismeri őt az egész erdő,
házán sosem lógott csengő.

Mikor galamb ezt megtudta,
rákiáltott a kakukkra.
Kérem szépen nem szép dolog!
Örömömben nem táncolok.

Na menjen innen szaporán,
barátokat is hoztam ám.
Velem van az egész erdő,
újra lesz a házon csengő.

Megszeppent a csalfa kakukk,
el is menekült madarunk.
Ha nincsen neked már semmid,
jó ha vannak barátaid.

Képeslapokon nézve az őszi táj
csodás színekben pompázó remekmű.
Jól körbenézve itt minden csupa sár,
virág helyett más nem nő, csak parlagfű.

Elvesztettem a pillanat varázsát,
hiába nézek körül nem találom.
Úgy tűnik fogta magát és tovább állt,
akkor is felkutatom, nem hibázom.

Újonnan érkezve, beilleszkedett, megtanulta
a műszerek kezelését, nyomtatványok kitöltését,
társaival beszélgetett, teát ivott, és olvasta
a Pynchon által írt Súlyszivárványt.

Kint, az intézet kövezett szakaszán
megismerkedett a hely hangulatával, a fehérséggel,
a nyitottsággal, a vakító fénnye,l a rontatlan
levegővel, és mindennel ami ott található.

Nézte amint a habzó hullámok
Rázuhantak a markáns sziklákra,
egy örökké nyugtalan tengernek
durva bölcsős ringatása,

és figyelte a pingvinek egy soros
menetét amint ügyetlen lábakon
a szédületes és szeles szakadék
peremén lassan cammogva haladtak.

Teltek a hetek amint csodálta
ezt a furcsa új világot, és a levelek
jöttek és mentek e Déli-sarknak
távoli sarkából és igaz otthona között.

De aztán egyik reggel, mint akit
megbabonáztak, különös és idegen
vággyal ébredt, hasonlóan mint
egy tengerészé az árboc kilátójában.

Felöltözött, kilépett, és sí lécet csatolt
bakancsára, feltette sí szemüvegét
és gyapjúsapkáját fejére húzta, aztán
elindult a csillogó ismeretlenbe.

Eleinte az elméje gyermekkori
emlékek foszlányaival volt elfoglalva
amint egy hó ember mellett játszott,
de aztán a gondolatok lassan elapadtak.

Úgy látta az eget, mint egy hatalmas
jeges palota kupoláját és a földet
mint egy végtelen fehér szakaszt mely
újonnan esett hóból lett volna kigurítva.

Oly kitartó és sajátságos ritmussal
mozogtak a lábai melyben beilleszkedett.
mint egy Hare Krisna hívő kántálása
melynek ellenállni jóformán nem lehet.

Végül megállt. Kicsatolta a sí léceket
és leült, szíve telve volt a hó, a szél
és az ég mérhetetlen kísértetével, mely
határtalanul boldoggá és lelkesé tette,

és megvakítva a hideg fehér fény által,
hátra dűlve elaludt és elhunyt.

Gyere fussunk együtt az őszi széllel.
Fussunk, olvasszuk össze földet éggel.

Rohanjunk ketten egy szebb világ felé.
Legyen lelkünk fénye a csillagoké.

Színekre bontja a napfényt,
lenge szélben fodrozódik.
Réce legel a tó szélén,
terített asztal adódik.

Fűz borzolja fel üstökét
lepillantva a tópartra.
Felfedi madár rejtekét,
bizton nem így akarta.

Nád kaszálja a levegőt
szabjává érett levéllel.
Átugorva múló időt,
nem törődve késő ősszel.

Biccentek egyet a napnak,
szemnek lomb ad panorámát.
Itt bús gondolatok hagynak.
Köszön nékem egy üde virág.

Hát megnyugodott a lelkem,
itt elhagyta a gyötrő kín.
Természet. Örök szerelem.
Dús szépségével rám kacsint.

Kép:Saját

A szép kék zoknimat kimostam,
a mosógépbe én bedobtam.
Bűntény történt itt ez páratlan,
mert kezemben csak egy zokni van.

Hát kérem szépen ez nem járja,
már megint nincsen meg a párja.
De tudom én, hogy ki a tettes,
hát akinek a keze enyves.

Még sosem találkoztál vele,
de lehet ismerős a neve.
A kis csintalan zoknifaló,
komisz és pimasz zoknimanó.

Gyermekkorom emlékei közé tartozott,
hogy vidámak leszünk és boldogok.
Gyermekkorom képei már rég elhagytak.
Vágyaim, álmok immár hallgatnak.

Sors vihara cibálta szét a tetteket.
Ez legyen a vége? Az nem lehet!
Nem gyűrhet le engem a sötét félelem.
Adj hitet, erőt nekem Istenem!