Költők szerint

Gránicz Éva (24)

Sófalvi Áron (1)

Nagy Miklós (0)

Éva Dull (0)

Madách Imre (2)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (370)

Kedvesemnek (107)

Hiányzol (64)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Ez a nap nekem épp olyan most,
Mint bármelyik. Hideg napokon
Csak a kandalló melege csábít,
míg fénye lángot vet arcomon.

Nem vágyom mást, csak melegséget,
amely átjárja mindenem,
s szívem melegét annak adni,
akik számomra kedvesek.

Valami békés biztonságot,
amely erőt ad énnekem
nehéz napokon átvészelni
mindent, s átlépni mindenen.

Jó lenne hinni, hogy az élet
valami jót is tartogat,
s nem csak fényképről láthatom majd,
akik nekem oly fontosak.

Talán valami égi angyal
lát most, s hallja a hangomat,
s éji sötétben, pilleszárnyon
Elküldi legszebb álmomat.

Új évet írunk. Temessük mélyen
Emlékeinkbe mindazt, mi bánt,
S ne legyen semmi ebben az évben,
ami árnyékot vetne reánk.

Legyen erőnk, hogy meg tudjunk vívni
minden harcot, mi vár még reánk,
akarva, küzdve, százszoros hévvel,
s ne legyen, aki utunkba áll.

Szeressünk. S úgy is éljünk meg mindent,
mint ritka percet, mely olyan csodás,
mit egy álom, mit őrizünk féltve,
szívünk legmélyebb, féltett zugán.

Halljunk meg minden apró hangot
Amely hozzánk szól, s szívünk falán
úgy törjön át, mint parányi fénypont,
mely utat mutatva ragyog reánk.

Napfényben ússzon mindig a reggel,
s úgy süssön be az ablakon át,
hogy a ránk omló meleg sugárban
érezzük: milyen szép a világ.

Hozzon az újév jólétet végre,
hogy ne halljunk oly sok síró fohászt,
bőséges áldást új reményt hozzon
mindenkinek, és ezer csodát!

Akkor is tél volt. Éppen úgy fáztam,
ahogyan most, s a balkonon
zúzmarát fújt a téli szél,
míg végigsimított ajkamon.
Hideg szelét az arcomra nyomta,
s aztán süvítve itt hagyott,
nem éreztem, hisz egyre csak vártam,
hogy megérkezz végre. S jól tudom:
Te is éppen oly remegve vártad,
hogy hozzám érj végre, s oly nagyon
szerettél akkor, most is érzem,
leheleted az arcomon.
Hozzád bújtam. A kandalló fénye
lángrózsát gyújtott arcomon,
vöröslő fényét ránk vetítve
meleget ontva felcsapott.
És mi szédülten bújtunk össze,
s szerettük egymást oly nagyon,
mintha elválni sosem tudnánk,
s most mégis: Egyedül itt vagyok.
Rád gondolok. Merre vagy éppen?
Tudod, én most is itt vagyok.
Épp olyan félve, remegve várlak,
mint akkor, azon az alkonyon.
Mégsem hívlak, hisz úgysem hallod,
ahogy a szívem zakatol,
Minek is mondjam? Úgysem érted
miért is fáj most oly nagyon.
Nem vágyom semmit, csak a lángot,
amely benned úgy felcsapott,
hisz a melegét most is érzem,
ahogy végigfut arcomon.
Tudom, hogy százszor visszajönnél,
csak kérnem kéne, de jól tudom:
az a láng, bár még most sem hunyt ki,
lelkünkbe égett, s fáj nagyon.

Pihenj csak. Itt leszek melletted,
s csöndesen őrzöm álmodat,
lágy takaróval betakarlak,
megsimítva az arcodat.
Ne félj. Ha rosszat álmodnál,
elég egy sóhajtás nekem,
s messzire űzöm a rosszat,
amelytől riadt leszel.
Pihenj csak. Fáradt vagy. Látom.
Elárulja a két szemed.
Olyankor bágyadtan nézel,
szemed is elárul nekem.
Ne félj. Én itt leszek mindig,
s ha kell, virrasztok veled,
hűvös estéken, téli éjen,
majd meleg takaród leszek.
Átölellek és magamhoz húzlak,
hogy érezzem milyen meleg
tested, amikor átölelve
békésen itt alszol velem.
Tudod, nekem csak az a fontos,
hogy mindig melletted legyek,
s megőrizzelek minden bajtól,
hiszen annyira féltelek.

Elmúlt az ünnep, de nekem mégis
épp olyanok a reggelek,
mint amikor a fenyőfaizzó
halvány fényében ébredek.


Ugyanúgy fúj a téli szél is,
s látom az ablaküvegen
áttetsző fehér jégvirágok
milyen szép függönyt képzenek.


Úgy fázom. Mégis elvarázsol,
pedig érzem, hogy reszketek,
s mégis: e hűvös fehérségben
szinte érzem, hogy elveszek.


Valami bűvös fehérség vonz,
amely oly tiszta, mint a hó,
melytől szinte könnyül a lélek,
s újra érzem, hogy élni jó.

Tudom: az élet kemény olykor,
s talán túl sokat szenvedünk,
de az erő, mely lelkünkből jön,
legyőzi, s erőt ad nekünk.


Hiszen épp attól ember az ember,
hogy százszor, ezerszer talpra áll,
mindig így volt. És mindig így lesz,
amíg csak világ a világ!

Szeretnék most olyan szépet írni,
de a tollam másképp fog ma már
mint tavaly, hisz itt voltál közöttünk,
s néked is szólt névnapi imám.
Mégis: most is ugyanúgy kívánok
István napra ezer áldomást,
legyen boldog égben és a földön
minden István, s legyen oly csodás
minden napja, amilyet szeretne
itt a földön, s ne legyen ma más,
csak kacagás. Vidám nóta zengjen,
s jókedvüktől visszhangzzon a ház.
Legyen boldog mindenki a földön,
s ünnep után is égjen a láng
szívünkben, és úgy tudjunk szeretni,
mintha mindig ünnep lenne már.

Óvakodj oly férfitől
Kinek szemöldöke összenől.

Ki piros alsógatyát visel
Azt mindenáron kerüld el.

Ki olvas jobban megfelel,
De ha kutyát szeret, azt vedd el!

Gyűlölöm! Szakad fel benned,
de közben mégis szereted,
pedig önző volt. Szívtelen, csalfa,
s meg sem érdemli, hogy szeresd.

Akadna más. Szebb is és jobb is,
kinek te lennél mindene,
s mégis: a szíved csak érte vérzik,
cafatra tépve lelkedet.

Belül háborogsz, akár a tenger,
mely dühödt hullámmal tépi meg
őrült haraggal szétcibálva,
mindazt, mi útjában terem.

Milyen önző is néha az ember!
Azt bántja meg, ki hűn szeret,
nem bánja, ha a másik szenved,
s poklok kínjait éli meg.

S ha egy másiktól visszakapja,
talán csak akkor érti meg,
milyen gonosz volt, de már késő!
Minden, de minden elveszett.

Ha szellő fúj a fák között,
te jutsz eszembe róla,
úgy érinti az arcomat,
mint egykor
ajkaid csókja.
Ha üres ez a nagy világ,
s helyemet nem találom,
eszembe jutsz, hisz te voltál
mindenem e világon.
Ha csapongó lelkem felsajog,
ezernyi színes álom
jut eszembe és kérdezem: óh! Vajon merre jársz most?
Gondolsz e rám még kedvesem,
s eszedbe jut e néha,
mily forró volt a szerelem,
s miért nem vált valóra?
Én szerettelek. S álmaim
borzas, vad szenvedélye
tehozzád szállt,
és azt hittem,
nem tépi semmi széjjel.
De jött a reggel, s az ébredés
magával vitt minden szépet,
s keserves, könnyes vajúdás
jött, amely szívembe égett.
Én szerettelek. S szívemben
hirtelen puszta tél lett,
hiszen messze jársz. Mást szeretsz.
S meg tudnék halni érted.
Oly gyorsan száll az életünk,
miért nem érted végre,
csak egyszer élünk,
hát most szeress,
amíg még érted égek.

Mit irhatnék én a nagy világnak,
szépet, jót, hisz én is tévedek,
s van úgy, mikor jót tennék, de mégis,
valahogyan mindent elcseszek.

"Csak vidáman!" Így hangzik a fáma,
s jókedvem is néha szertelen,
mikor a már kukacos almában
lelek néhol egy kis ép helyet.

Öreg vagyok. S bohócnak már gyáva,
parlamentben nekem nincs helyem,
pedig néha paraszti ész jobban
átlátja a szörnyű tényeket.

Elmennék az "Uraknak" szakácsnak,
hogy érezzék, milyen is lehet
far- hátból is olyan jókat enni,
osztriga és kaviár helyett.

S ha mit írtam ügyvédeik látják,
lehet végre úrinő leszek,
nyitják- csukják előttem az ajtót,
s csíkosban is divatos leszek.

Mért érzem azt, hogy sajog a szívem,
ha úgy érzem, senki nem szeret,
hisz az enyémben oly sok a féltés,
s olyan forró a szeretet.

Hegyeket mozgatnék meg néha
azokért, kiket szeretek,
s nem várok semmit sem érte, hisz melengeti a szívemet.

Az a féltő, nagy szeretetvágyás
úgy vértezi fel mindenem,
s erőt ad, mikor gyöngül a lábam,
s nem találom a helyemet.

Jöhet vad vihar. Porig zúzva, összetépve a lelkemet,
én csak azért is talpraállok, nem ingathat meg semmi sem.

Olykor nem szólok. Félreállva, csöndben és némán szeretek,
ne tudja meg és ne érezze az, kiért annyit szenvedek.

A szeretet nem kér.
Nem vár cserébe semmit,
és amíg hűn szeret,
nem vádol önzőn,
csak reméli, majd a másik is úgy szeret.

S ha már úgy érzi nincs mért várni,
némán, csöndesen eltemet
minden érzést, mi fáj és éget,
s egyre kínozza odabent.

Csöppnyi a szív. És sokat elbír,
de ha vérzik és sebhelyes,
minden egyes szó új sebet szúr,
s halkan, csendesen megreped.

Talán a másik akkor érzi,
mikor már minden elveszett,
hogy az a szív, mely érte dobbant,
kihunyt. S örökre néma lett.

Ha nem volna gyermekem, milyen más lenne,
lehetett volna könnyebb életem,
de oly üres lenne, nélkülük minden,
s nem tudnám, mi az
igaz szeretet.

Nem tudnám mi az, őrizni, védni,
s aggódni azért, hogy röpke életem
ne szálljon úgy el, hogy ne lássam őket
boldognak, mikor végleg elmegyek.

Nem tudnám milyen boldogság néha,
mikor szerető karjuk átölel,
s nem láthatnám a kisunokáim
mosolyát,
melytől szívem megremeg.

Annyi szép vár ránk ezen a földön,
kinek több jut és kinek kevesebb,
de a legszentebb emberi érzés hozzájuk fűz, és általuk jön el.

Rossz idők járnak. Gonosz az élet,
de addig, ameddig itt vannak nekem,
nincs nálam boldogabb ezen a földön,
akkor sem, ha már nincsenek velem.

Elég egy hang, és az sem baj nékem,
ha néha - néha a telefon recseg,
csak érezzem azt a hangjukat hallva,
hogy boldogok, s szívem öröm tölti el.

Mit ér a sok pénz? S halomnyi kincs, hisz nem viszi magával oda senkisem,
ahol hideg föld, s mély álom vár ránk,
hisz ott mindenki egyformán pihen.

Csak az akáclomb suttog még néha, s talán a tücsök itt - ott ciripel,
de odalent, abban az árnyék világban
nem hallunk hangot, s nincsen felelet.

Néha egyetlen perc csak az élet,
és ha megcsap a hideg tél szele,
boldogan megyek, s ha van ott még élet,
ott is ugyanily forrón szeretek.

Anya! Tudod, én úgy szeretnék
olyan divatos holmikat,
amit a szomszéd gyereken látok.
Az enyéim olyan rongyosak.

Vagy egy szép ruhás, szőke Barbit
mellyel mindennap játszhatok,
a szomszéd gyerek most is megkapta,
pedig én sokkal jobb vagyok.

Szeretnék én is fonott kalácsot,
s mellé jó meleg kakaót,
melynek illatát most is érzem
a nyitva felejtett ablakon.

Ó kicsim! Megvenném, hidd el!
Hiszen te vagy a mindenem!
De nem tudom. Hiszen alig élünk,
olyan keveset keresek.

Dolgoznék, hidd el, éjjel- nappal,
hogy neked sokkal jobb legyen,
De alig tudom összekaparni
a mindennapi kenyeret.

De ne búsulj. Lesz idő, hidd el,
amikor mindent megveszek,
mert addig megyek, míg nem találok
emberhez méltó életet!

Az én anyám sosem volt gazdag,
nem adott drága kincseket,
de mindennél többet ért, nékem,
hisz tőle kaptam az életet.
Ápolt és felnevelt engem,
virrasztva annyi éjjelen,
s amikor fáztam vagy sírtam,
magához ölelt csendesen.
Felnőttem. Szálltak az évek,
de utam bárhová vezetett,
mellettem volt, ha bántott
a sors, hogy vigaszom legyen.
Csillogó szemébe nézve
csodálhattam a kék eget,
mely derűs volt. Vidám és tiszta,
amikor reám nevetett.
Oly gyorsan szálltak az évek,
s az a csillogó kék szeme
lassan kihúnyt, és hajára
ködöt szitált a tél dere.
Amikor csendesen elment,
akkor is értünk könnyezett,
s utolsó szemvillanása
akkor is minket keresett.
Fájt. Hisz oly árva lettem,
akár a hulló levelek,
melyek az őszi szélben
avarszőnyeget hintenek.
Ma már csak álmomban látom,
de mikor ott vagyok vele,
egy percre gyermekké válva
újra élem az életet.
Ez a nap ragyogjon érted,
hisz ekkor kaptad az életet,
s ugyanúgy, ahogy te egykor,
ma én is teérted könnyezem.
Reszkető kezemben mécses,
s a virág, mit sírodra teszek,
azt jelzi: szeretlek most is,
s míg élek, el nem feledem
mindazt, mit tetőled kaptam,
s ha egyszer én is elmegyek,
várj reám, ahol az álmunk
újra álmodjuk odalent.

Ezen a napon vajon hány nőnek jut tiszteletből egy szál virág,
s hány nő az, akit úgy szeretnek, ahogyan talán senki mást?
Hány nő az, hiszen mindenki vágyja a jó szót, a simogatást,
s azt az egyetlen szál virágot, mely szívéhez utat talál.

Hány nő az, aki titokban várja, de tudja, hogy nem kap soha tán
attól, aki a szíve mélyén oly kedves, hiába vár.
Azoknak kívánok minden jót most, s legyen e napjuk csodás,
mint az ébredő reggelek fénye, mely bevilágítja a szobát.

Köszönet minden férfinak, ki érzi azt, mennyire más
néha egyetlen szál virágtól a kedvünk, és milyen csodás
az a nap, mikor kedvesünkből szeretet fénye árad át,
s úgy ölel át, hogy elfeledjük egy percre azt, ami bánt.

Köszönet minden férfinak, kitől csak egy szál virág
beragyogja a reggelek fényét, s úgy szeret, mint senki más.
Néha elég csak egyetlen szó is. De az az egy szál virág,
többet ér néha minden kincsnél, hisz olyan örömet ád.

Március van. Zsúfolt a tér, és
egyre jönnek az emberek,
virágokkal és koszorúkkal,
így éltetve az ünnepet.
Szózatok szállnak messze a szélben,
így éltetve a hősöket,
akik egykoron miattunk haltak, kiontva drága vérüket.

Istenem! Add, hogy egyszer végre megadja azt az ég nekem,
hogy a sok vér, mit kiontottak,
végre már békét hozzon el.
Ne legyen könny. És szenvedés sem!
Ne forrjon többé gyűlölet!
Lobbanjon fel a szeretet lángja,
s melegítse a szíveket.

Legyen béke! És legyen jólét.
Add, hogy munkát és kenyeret
kapjon végre az is, ki eddig,
sovány kenyéren létezett.
Add, hogy az eszme valóra váljon
végre, s oly idő jöjjön el,
hogy érdemes legyen élni a földön,
Uram! Engedd, hogy így legyen!

Tudom mami, hogy messze vagy tőlem,
de azért most is gondolok reád,
amikor este a meséket nézve,
látom a helyed,
s oly üres az ágy.

Tudom, mami, hogy amikor megjössz,
mindig van nálad
egy kis finomság,
bár anyu is megvesz mindent, mit kérünk,
de tőled kapni, az mindig olyan más.

Tudom mami, hogy nem jöhetsz mindig,
hisz hosszú az út, míg ideérsz hozzánk,
de csöppnyi kis szívünk boldogan dobban,
amikor végre karjaidba zársz.

Tudom mami, hogy úgy szeretsz minket,
ahogyan minket az édesanyám,
hiszen látom a szemeid tükrében,
ha átölelsz minket, milyen boldogság.

Éppen úgy aggódsz, ha valami baj van,
s szemedben ott a könnyes ragyogás,
bánt, ha nem lehetsz közöttünk mindig,
s nincs drágább néked, mint az unokák.

Igen kicsim. Hisz ti vagytok nékem
a legdrágább kincs, mit adhat a világ,
s amíg a szívem egyet is dobban,
tihozzátok száll minden dobbanás.

Talán a sok fény volt a végzeted,
Kezdve mikor szobádban
a napraforgókat festetted.
Ez volt a te varázslatos vágyad,
olyan szemekkel nézve,
amelyek túl fényesnek látták a világot,
s megvonta a józan érzéseid,
melyek ellen senki s semmi sem segít.

Kóborló különc voltál,
aki átölelte a mindenséget.
Pazar álmaid lettek a véged.
A föld már nem volt elég –
szíved csillagok után vágyott.
Nem engedtél magadnak egyetlen korlátot,
s nem ismertél el bármi gátló rácsot,
mintha azok a csodás napraforgók
az apró, bérelt szobádban
soha el nem hervadtak,
de örökké eszmédben virultak,

és megtalálták magasztosabb helyük
egy ragyogó és csillagos éjszakán,
s vakító sárga fénnyel töltötték be az eget.
Alatta a falu álomba burkolódzott,
de a templomtorony és a karcsú ciprus
a varázslatos magasságok felé ágaskodtak
mintha részesei lennének a csodás csillagoknak.

Borzongok amint sóvárgó szívedbe nézek –
ott található szenvedélyed és a fények.

Ó, ti nők! Kell-e nektek vigasz, amiért megjön már az idei tavasz?
Ó, ti nők! Bízok, hogy mindannyiunk lelkébe holnap bizony lesz új tavasz…
Ó, ti nők! Kell-e nektek vigasz, amiért megjön már az idei tavasz?

Bízok abban is, hogy holnap remek lesz a nőnapon,
Majd leülünk és merengve szippantunk virágokon…
Bízok abban is, hogy holnap remek lesz a nőnapon.

Már azt is elhatároztam, hogy reggel kapsz egy pazar ébresztőt,
De előbb adok neked friss kávét, meg is kell innod mindkettőt…
Délután felé elmegyünk le ellenőrizzük, erdőt, mezőt,
Majd napfényt és tavaszi illatot legelünk, jó sokat… kellőt.

Majd ketten közben erősítjük a pozitív gondolatok seregét,
Meg eme tavasszal felújítjuk az az otthonunk örök melegét.
Majd ketten közben erősítjük a pozitív gondolatok seregét.

Holnap, rólad szól minden,
Szeretet(!), más gondunk úgy sincsen…
Üdv! Minden nőnek!

Vecsés, 2023. március 7. Kustra Ferenc József

(Leoninus)
Én ennek nagyon örülök, ez elől nem menekülök.
Ünnepelnünk kell a nőket, a nem is menekülőket!

(3 soros-zárttükrös trió)
Ilyenkor már kezdődik a természet virágba borulása,
Nekem a lelkem is, mert holnap van drágáink... mi nőink napja…
Ilyenkor már kezdődik a természet virágba borulása.

Hozok haza virágot a nőimnek,
Ez jót tesz a lelkemnek, a szívüknek…
Hozok haza virágot a nőimnek.

Éljen a nők napja, éljenek a nők!
Lelkünk felkentjei, szerettei ők…
Éljen a nők napja, éljenek a nők.

Vecsés, 2023. március 5. – Kustra Ferenc József

Gyere szerelem…

A játszótér melletti árnyas padon,
Elvájkálgatok volton, a múltunkon.
Közben meg csak Tégedet várlak, mert Te vagy a jövőm,
Hiányzol, itt lehetnél már… mikor jössz, érdeklődőm?

(3 soros-zárttükrös)
Szívre nincs is amúgy szükség, ha ketten vagyunk átölelkezve élednek,
Mi akkor együtt örülünk a fák lombján épphogy átszüremlő fényeknek…
Szívre nincs is amúgy szükség, ha ketten vagyunk átölelkezve élednek.

(Senrjon duó)
Most nem vagy itt, röpködnek
Az üres, el nem mondott szavak.
Árnyak, még várnak!
*
Szeretlek… vezekelek?
Mi oka lehet magányomnak?
Kitartón várlak!
*

(Anaforás, belső rímes, 3 soros-zárttükrös)
Élményként nézem közben, ahogy a gyerekek játszanak,
Élményként nézem, hogy a homokozóban már alkotnak…
Élményként nézem közben, ahogy a gyerekek játszanak.

(Senrjú)
A szív még remél,
Múltunk bennem, oly’ régen.
Gyere, hiányzol!
*

(Septolet)
Életem a pokol,
Hiányzol,
Gyere... hibázol.

Meztelennek születtünk,
Hibás a lelkünk...
Szenvedélybeteged vagyok.
Hótorlaszok?
*

(3 soros-zárttükrös, bokorrímes)
Csak várlak, hosszan várlak…
Ölelve csókolnálak…
Csak várlak, hosszan várlak…

Vecsés, 2020. szeptember 3. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.

(3 soros-zárttükrös)
Szerintem születésem óta les engemet a sötétség,
Minél jobban öregszem, egyre csak csökkenve-nő a kétség.
Szerintem születésem óta les engemet a sötétség.
*
(Kereszt rímes duó)
A jó öreg Mester folyton a nyomomban van
Néhányszor ijedtem... jól rám hozta a szívbajt.
A jó öreg Mester szerintem oly' tévedésben van...
De ettől még küldheti akarattal rám a szívbajt!

Voltam én ’Go’ tanfolyamon és nyolc lépést fejből visszamondtam.
Egyik edzőnk világbajnok is volt… Ilyet még ő sem tud mondta,
De én megnyugtattam, hogy biz' bűnügyi nyomozó vagyok, mondtam,
Hogy filmszerű a memóriám, áldott-szerencsés vagy te, mondta!
*
(Senrjon trió)
Kuszálódó gondolat
És köveim is kuszálódnak!
Játék heve él!
*
Gondolatim, jó sokan
Beszélgetnek öreg Mesterrel…
Életjáték él!
*
Kőpadlón élek immár,
Nem érem föl asztalt… játszanék!
'Go' játék a vég…
*
(Septolet)
Ez lesz,
Míg nem lesz
Halál uralma
Élet ura.

Mester fen kaszát.
Irgalmát…
Az irgalmatlanságát…

Vecsés, 2021. november 29. – Kustra Ferenc József

Látni a lekvárral befröccsent csörgősipkát
Meg csoszogós, öt számmal nagyobb gumicsizmát.
Vannak, rémesen rémisztő… látni más álcát.
*
(senrjú)
Van jó álarc és
Lejjebb… ruhaköltemény!
Kitalációk!
*
Vannak, rémesek,
De, édesek is vannak!
Lekvár, folyik rajt’!
*
(10 szavas)
Zsongó-bongó a nagy bálterem,
Zenekar eljátssza nekem, az én kedvencem.

Van itt kitéve farsangi fánknak bő választéka,
Legalább ebből egyél bőven… aztán nézz piára.
E farsangi úri-muri bizony, remek jelmezbál,
Persze inni, annyit kell, biztos legyen… hazatalál.

Vecsés, 2019. január 7. – Kustra Ferenc József

Nem látok, összetörték már a cvikkeremet,
Nemkülönben szegény, vérzővé vált szívemet.
Én már nem látok semmit, nem is hallok,
Már nem is érzek, mert oly' aszalt vagyok.

Mondhatom, hogy elmegyek határozatlanodva,
Amilyen ez az élet, ez a mennyország pokla.

Érzem, zászlómat csattogtatja a szél…
Jobb jövő vagy mit az ember annak vél?
Nem hiszem, hogy... nem vagyok én nyafka,
De most el vagyok kámpicsorodva!

Vecsés, 2013. november 08. - Kustra Ferenc József

Estefelé…

Lelkem már lassult,
Lehet, hogy hunyni vágyik…
Álom, jótékony.
*
Érdekes… nap is!
Ő is alvóra fogja?
Álom jótékony…
*
Fuvarosló is
Alig emeli lábát.
Álom jótékony.
*
Madárzaj halkul,
Énekcsicsergés… lanyhul.
Álom jótékony.
*
Kutyaólból meg
hallom, a kutya horkol.
Álom jótékony.
*
Otthon a család,
Jó délutánit alszik.
Álom jótékony.

Vecsés, 2023. január 29. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjú csokorban, fél-haiku láncban.