A nap verse
Versek barátaimnak
1.
Párczen Pistának
Perczel Gyurinak
Balás Lacinak
Funták Robinak
Vonásaid
víg kamaszkövek őrzik
S koravén jelek a fákon
Ne játssz bújócskát velem
Úgysem hiszem a halálod
2.
Horizont
Ablakomból temetőre látok
Alattam sírnak,harangot vernek
Fekete asszonyok kántálnak,
s énekelnek
Ablakomból messzire látok
szemgödreimben angyalok ülnek
s citeráznak
3.
ZÁPOR
Zápor. zápor, zuhogó
Villámok között állok
Ökölnyi cseppek esnek
Tisztára mosnak
Összevernek
Párczen Pistának
Perczel Gyurinak
Balás Lacinak
Funták Robinak
Vonásaid
víg kamaszkövek őrzik
S koravén jelek a fákon
Ne játssz bújócskát velem
Úgysem hiszem a halálod
2.
Horizont
Ablakomból temetőre látok
Alattam sírnak,harangot vernek
Fekete asszonyok kántálnak,
s énekelnek
Ablakomból messzire látok
szemgödreimben angyalok ülnek
s citeráznak
3.
ZÁPOR
Zápor. zápor, zuhogó
Villámok között állok
Ökölnyi cseppek esnek
Tisztára mosnak
Összevernek
Legújabb versek
A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Megint ott voltunk látogatóba,
Mert odamentünk hétvégére pihenni,
Erőnket és lelkünket jól összeszedni.
Mint vérszomjas vámpír, lerohantam a folyóhoz,
Vágytam közelségére, egyenest stég padlóhoz.
Ott volt, gyönyörködtem, mélyeket lélegeztem,
Jó illata volt, csak néztem… látványt élveztem.
Péntek volt, szép őszi napsütött
És nekünk meg a tárcsánk sütött,
Finom húsi falatokat, kolompért
És igen belaktunk megint a hasért.
Este nem volt semmi felhő,
Csak hűvösödött az idő,
Magunkra húztuk göncöt,
És csodáltuk a göncölt.
Isteni jó érzés volt megint ott lenni
És a csendet, teli füllel hallgatni.
A szél nem rebbent, levél nem zizzent,
Csodáltuk és élveztük e mindent.
Egyik íriszem bíboran villan, láncát
Széttépi ijedten, keservesen kiált,
De a halódó fűszálak nem hallják hangját…
Elmúlás kezdete, kongatja vészharangját…
Szinte holtnak érzem, látom az élő időt,
Elveszek a mindenben, töltjük szabadidőt.
Most nincs nappal, éjszaka, csak a képzelet.
Talpam cipőn keresztül is érzi füvet.
A nappaliban szép, fém kandalló van,
Én lettem a tűzmester és sok fa van
Amivel raknom kellett a tűzet, mert már
Ősz miatt a hideg a lakáson átjár.
Volt ott uszadékfa vágva, kiszáradva, meg
Bükk fölvágva és ezek barátságos meleg
Időt varázsoltak az én segedelmemmel,
Mert közöm volt hozzá kezemmel, jellemmel.
Szombaton már párás volt az idő,
Délutánra csepergett az eső.
Borús tájon messzi nem lehetett nézni,
Szél gyenge suhallatát alig érezni.
Szombaton bogrács alatt is tüzeltem,
Marhagulyást főzött a feleségem.
Eső előtt éppen készen lettünk,
Gulyás olyan jó lett, mind megettük.
Vőm a háziúr, vecsési Zoltán Lacika
Meg horgászott. Vacsora lett a Tisza hala,
Amit bográcsban sütöttünk és finom,
Isteni lett, így volt nagy eszem-iszom.
Utána pihenésképpen kockáztunk
Közben nassolgattunk s iszogattunk.
Elsőt nyertem, hogy kell csinálni mutattam,
Lacika másikat nyerte, tanítottam.
Felriadtam, kinéztem teraszra… éji
Sötétben rongyosra szakadt az éjjeli
Reccsenő csend, de… sőt ah, süvöltött,
Sötétben… a fák hada köszöntött.
Tisza is elbujt a sötétben odáig nem láttam,
A hajónkkal majd jól meglovagoljuk cikornyátlan.
Ne félj, mi megtesszük, az lesz a holnapod.
De tudtam folyik és várja a holnapot.
A csend nagy paplan formájában állig betakar,
Énekes madarak elültek, házat becsavar,
De holnap megint mi leszünk a hős a vízen,
Elveszünk a gyönyörűben… a valamiben.
Sötétben a horizont, metsző élei eltűntek,
A ború miatt a vaksötét ágyúi elsültek
És vakító sötét csendet csak bámultam;
Semmit sem láttam-hallottam, csak ámultam.
Másnap a vízen, már Tiszának is áll a csendje,
Nyári, nyálkás mámorok elmúló végtelenje…
Látszik, lassan hideg kővé dermed a világ,
Halkan duruzsol a szél, mesél, lesz új világ…
Kis hajónk simán, lágyan ring a Tiszán…
Motor hátul dohog s mi haladván
Feszített víztükrön nyálkás, párás semmibe,
Elmerülünk az őstermészet végtelenbe.
Ülök a hajóban, szemeim tapogatják a vizet,
Ami alám szalad, ki tudja, uszadékát, mit görget?
Felszínén oly’ borús pára libben, úgy illan el,
Ami az előbb itten volt, tovatűnve megy el.
Nézem a partot, átszűrődik a napfény
A part dzsungelében… Felszakad a remény,
Hogy onnan ők is láthatnak, kileshetnek,
Mesés hajónkra, ahogy siklunk, nézhetnek.
A lelkem örül, az arcom nevet
Bámul, néz rám a kíváncsi tömeg.
Vízzel, síri csenddel egy vagyok,
Fák, bokrok; a tömeg Ti vagytok.
Ó Ti tömeg, látszik rajtatok az elmúlás
Jele, de a szép színetek még csak csúsztatás.
Most zöldből még csak sárgultok,
Rozsdabarnák még nem vagytok.
Hajónk előtt, minden sima, mögöttünk hullámok
Ezzel jól fel vannak zavarva… víz és álmok.
Csak motor dohog, beleolvadunk a békés csendbe.
Belesiklunk a párás őstermészet végtelenbe
Nézem a folyóba hullt esőcseppek,
Ezernyi pici hullámot keltenek…
A tér párája fátyolként fellibben,
Amint az esőcsepp a vízre csebben.
Hajónk legyőzi a folyam arctalan hatalmát,
Állandó vízcsepp függönyt, természet könnypatakját.
Óh, nagy tiszteletet kérő természeti erő
Folyóban! Hosszú útján feltámad a Teremtő!
Vízen nem voltunk sokáig, hideg volt, esett,
De nem érdekelt, mert az ekhó ponyva védett.
Az alól néztük a hullámtalan, sima vizet,
Meg a párában változatlan őstermészetet.
Mikor kiszálltunk, telve megújuló erővel,
Stégen csodálattal fejet hajtva köszöntünk el.
Emberi életünk folyó sodrában éreztük,
Olyan, mint folyónk a Tisza, ugyanígy létezünk.
Indulnál, elmennél, csak egy utat ismersz,
Be nem teljesült, elmúlt álmokat kergetsz.
Tisza! Vállalnád könnyeid értem, és érted;
Vagy nem tudod, nem akarod adni a szíved?
Hajnali harmat könnyezte imáját malaszttal.
Félárbocon csüngő csönd az ebédnél marasztal.
Reszketve szeretnék… keresnék még új reményt,
Megállnék én hallgatva… hogy lássam az új fényt.
Az ősz már a levélkönnyét elhullajtja,
Fűszálak közt ködöt görget hajnalba.
Büszke sudár fák, majdnem kopáran állnak,
Lassan eljő ideje havas világnak.
Megint jó volt, jó vejem jól kitett magáért
És megdicsért a jó, mesteri tűzrakásért.
Mondta, hogy itt még olyan tűzmester nem volt,
Kinek keze alatt tűz, három napig nem holt.
Idénre ez volt, hajó megy téli álomra,
Mi meg álmodozunk… vágyok a jó álomra.
Köszönöm Vejkóm a hétvége jól esett,
Bízok, hogy jövőre is meghívsz… tán’ lehet?
Vecsés, 2011. október 24. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Megint ott voltunk látogatóba,
Mert odamentünk hétvégére pihenni,
Erőnket és lelkünket jól összeszedni.
Mint vérszomjas vámpír, lerohantam a folyóhoz,
Vágytam közelségére, egyenest stég padlóhoz.
Ott volt, gyönyörködtem, mélyeket lélegeztem,
Jó illata volt, csak néztem… látványt élveztem.
Péntek volt, szép őszi napsütött
És nekünk meg a tárcsánk sütött,
Finom húsi falatokat, kolompért
És igen belaktunk megint a hasért.
Este nem volt semmi felhő,
Csak hűvösödött az idő,
Magunkra húztuk göncöt,
És csodáltuk a göncölt.
Isteni jó érzés volt megint ott lenni
És a csendet, teli füllel hallgatni.
A szél nem rebbent, levél nem zizzent,
Csodáltuk és élveztük e mindent.
Egyik íriszem bíboran villan, láncát
Széttépi ijedten, keservesen kiált,
De a halódó fűszálak nem hallják hangját…
Elmúlás kezdete, kongatja vészharangját…
Szinte holtnak érzem, látom az élő időt,
Elveszek a mindenben, töltjük szabadidőt.
Most nincs nappal, éjszaka, csak a képzelet.
Talpam cipőn keresztül is érzi füvet.
A nappaliban szép, fém kandalló van,
Én lettem a tűzmester és sok fa van
Amivel raknom kellett a tűzet, mert már
Ősz miatt a hideg a lakáson átjár.
Volt ott uszadékfa vágva, kiszáradva, meg
Bükk fölvágva és ezek barátságos meleg
Időt varázsoltak az én segedelmemmel,
Mert közöm volt hozzá kezemmel, jellemmel.
Szombaton már párás volt az idő,
Délutánra csepergett az eső.
Borús tájon messzi nem lehetett nézni,
Szél gyenge suhallatát alig érezni.
Szombaton bogrács alatt is tüzeltem,
Marhagulyást főzött a feleségem.
Eső előtt éppen készen lettünk,
Gulyás olyan jó lett, mind megettük.
Vőm a háziúr, vecsési Zoltán Lacika
Meg horgászott. Vacsora lett a Tisza hala,
Amit bográcsban sütöttünk és finom,
Isteni lett, így volt nagy eszem-iszom.
Utána pihenésképpen kockáztunk
Közben nassolgattunk s iszogattunk.
Elsőt nyertem, hogy kell csinálni mutattam,
Lacika másikat nyerte, tanítottam.
Felriadtam, kinéztem teraszra… éji
Sötétben rongyosra szakadt az éjjeli
Reccsenő csend, de… sőt ah, süvöltött,
Sötétben… a fák hada köszöntött.
Tisza is elbujt a sötétben odáig nem láttam,
A hajónkkal majd jól meglovagoljuk cikornyátlan.
Ne félj, mi megtesszük, az lesz a holnapod.
De tudtam folyik és várja a holnapot.
A csend nagy paplan formájában állig betakar,
Énekes madarak elültek, házat becsavar,
De holnap megint mi leszünk a hős a vízen,
Elveszünk a gyönyörűben… a valamiben.
Sötétben a horizont, metsző élei eltűntek,
A ború miatt a vaksötét ágyúi elsültek
És vakító sötét csendet csak bámultam;
Semmit sem láttam-hallottam, csak ámultam.
Másnap a vízen, már Tiszának is áll a csendje,
Nyári, nyálkás mámorok elmúló végtelenje…
Látszik, lassan hideg kővé dermed a világ,
Halkan duruzsol a szél, mesél, lesz új világ…
Kis hajónk simán, lágyan ring a Tiszán…
Motor hátul dohog s mi haladván
Feszített víztükrön nyálkás, párás semmibe,
Elmerülünk az őstermészet végtelenbe.
Ülök a hajóban, szemeim tapogatják a vizet,
Ami alám szalad, ki tudja, uszadékát, mit görget?
Felszínén oly’ borús pára libben, úgy illan el,
Ami az előbb itten volt, tovatűnve megy el.
Nézem a partot, átszűrődik a napfény
A part dzsungelében… Felszakad a remény,
Hogy onnan ők is láthatnak, kileshetnek,
Mesés hajónkra, ahogy siklunk, nézhetnek.
A lelkem örül, az arcom nevet
Bámul, néz rám a kíváncsi tömeg.
Vízzel, síri csenddel egy vagyok,
Fák, bokrok; a tömeg Ti vagytok.
Ó Ti tömeg, látszik rajtatok az elmúlás
Jele, de a szép színetek még csak csúsztatás.
Most zöldből még csak sárgultok,
Rozsdabarnák még nem vagytok.
Hajónk előtt, minden sima, mögöttünk hullámok
Ezzel jól fel vannak zavarva… víz és álmok.
Csak motor dohog, beleolvadunk a békés csendbe.
Belesiklunk a párás őstermészet végtelenbe
Nézem a folyóba hullt esőcseppek,
Ezernyi pici hullámot keltenek…
A tér párája fátyolként fellibben,
Amint az esőcsepp a vízre csebben.
Hajónk legyőzi a folyam arctalan hatalmát,
Állandó vízcsepp függönyt, természet könnypatakját.
Óh, nagy tiszteletet kérő természeti erő
Folyóban! Hosszú útján feltámad a Teremtő!
Vízen nem voltunk sokáig, hideg volt, esett,
De nem érdekelt, mert az ekhó ponyva védett.
Az alól néztük a hullámtalan, sima vizet,
Meg a párában változatlan őstermészetet.
Mikor kiszálltunk, telve megújuló erővel,
Stégen csodálattal fejet hajtva köszöntünk el.
Emberi életünk folyó sodrában éreztük,
Olyan, mint folyónk a Tisza, ugyanígy létezünk.
Indulnál, elmennél, csak egy utat ismersz,
Be nem teljesült, elmúlt álmokat kergetsz.
Tisza! Vállalnád könnyeid értem, és érted;
Vagy nem tudod, nem akarod adni a szíved?
Hajnali harmat könnyezte imáját malaszttal.
Félárbocon csüngő csönd az ebédnél marasztal.
Reszketve szeretnék… keresnék még új reményt,
Megállnék én hallgatva… hogy lássam az új fényt.
Az ősz már a levélkönnyét elhullajtja,
Fűszálak közt ködöt görget hajnalba.
Büszke sudár fák, majdnem kopáran állnak,
Lassan eljő ideje havas világnak.
Megint jó volt, jó vejem jól kitett magáért
És megdicsért a jó, mesteri tűzrakásért.
Mondta, hogy itt még olyan tűzmester nem volt,
Kinek keze alatt tűz, három napig nem holt.
Idénre ez volt, hajó megy téli álomra,
Mi meg álmodozunk… vágyok a jó álomra.
Köszönöm Vejkóm a hétvége jól esett,
Bízok, hogy jövőre is meghívsz… tán’ lehet?
Vecsés, 2011. október 24. – Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
A Tisza, óh, édes, szőke Tisza…
Féltem tőle, mint a bor nem issza
Lerészegedéstől, csiga a sietéstől.
Ez megváltozott személyes megítélésből!
Zoltán Lacika a vejem Isten kegyelméből,
Neki van parti telke, Isten segedelméből.
Őstermészet! Telek belelóg a vízbe,
Nincs kerítés, korlát, nincs útba semmi se.
Háromezer négyzetméter telek, füvesítve,
Van rajta ház, kis faház, az egész istenítve.
Gondoltam is, hogy majd én ezt magamnak megnézem,
S amit láttam, fölséges, isteni, úgy néztem.
Induláskor bizony több fenntartásom volt,
Hogy majd vízhez megyek, nemigen volt szándékolt,
De mondták, van ott két motorcsónak is, ránk várnak
A saját stégen kikötve, ők lesznek társak…
Hú, vízre menni csónakkal, úszni meg nem tudok?
Nem baj mondták, majd nagy, modern úszómellényt kapok.
Ez rögtön segített a megítélésben, fölvettem
Pántokat befűztem, madzagokat összekötöztem.
Stégnél volt abszolút egyedi építésű kishajó
Fából készült fülkével, Lacikánknak ez álomhajó.
Gyönyörű szép, egészen, teljesen kézi munka.
Huszonhat lóerős kétütemű motor hajtja.
A kishajó inkább siklott komótosan, szépen ment,
Csak néztük a tájat, mi ősrengeteg… a víz folyt lent.
Mértük a mélységet, hol hat, hol tizenhárom méter
De mellényben ez nem izgatott, e pár deciméter…
A másik motorcsónak, mivel vízisít is húznak.
Ebben dohog-, dohog, nem nevezhető öregúrnak
A nyolchengeres kétszázhatvan lóerős motor
Hetvennel is megy, és nagy hullámokat szétsodor.
Ez a kishajó méretű motorcsónak, szilaj csikó,
De nem Lacié, hanem barátjáé, kinek origó!
Gondoltam ezzel nem süllyedünk el, és nem zavart
A víz, mert volt rajtam mellény, hazaviszi magyart.
Átültünk a gyors csónakba… nos, az már aztán döfi!
Ennek bizony a vérmérséklete, hát… melegövi!
Gázkar előre! Motor dübörög, eleje ágaskodik,
Víz szétfröccsen, kinyílik, csónak belevág, előre siklik!
Azt hittem rodeó lovas lettem, de megültem.
Víz jól az arcomba fröccsent, ennek is örültem.
Nincs engedélyem, de oda ülhettem, a gázkart
Próbálgattam, tologattam… egész ménest uralt.
Este lett, este… víz, pázsit, fák nyugalomban,
Készültünk vacsorázni, túlélő bandában.
Van ott tűzrakhely, vastag faasztal, székek,
Mestermunka, vas nélkül, bennük faékek.
Nagy szervező vagyok, vittem magammal sütő tárcsát,
Ki nem akar enni, éhezzen, maga lássa kárát.
No, hát, de ilyen nem volt, sütögettünk, csak vadul faltak,
Ettek nagy húsokat, sok mustárral arcukba raktak!
Ez volt első este tizenkilencedikén. Másnap
Megint hajókáztunk, így az életemben határnap.
Már nem is tudom, mi vagyok, kapitány, kormányos,
Hajómentő, vagy nem tudom; de igen talányos.
Hajózni micsoda élmény és micsoda élvezet,
Ki gondolta, hogy másnap ezt még fokozni is lehet.
Stég alatt voltunk kb. háromszáz métere
És elfogyott a benzin… víz sodort lefele.
Érdekes, hogy eszembe nem jutott megijedni,
Mondtam, hogy most csurgunk messzire kirándulni.
Megnézzük a török ostromot Nándorfehérvárnál,
Majd az egy evezővel adunk mi nekik a várfalnál.
Jött egy motoros csónak, elvitte Lacit benzinért,
Mi meg sodródtunk, igen ácsingóztunk segítségért.
Csónak tele volt… és valamit vitt a víz lefelé.
Megállást partnál evező és uszadék segíté.
Én lettem a kapitány, Edina meg evezett,
Csónakunk így kikötve, az uszadék fába lett.
De jött ám föntről lefelé egy nálunk is nagyobb
És gyorsabb csónak, utunk így immár séta galopp.
Leintettük, megállt, egy kis benzint kértünk.
Be tudtam tölteni, meg lett mentve létünk.
Mivel előtte éppen tanultam vezetni,
Már nem volt oly’ nehéz könnyű szívvel nevetni.
Úgy irányítottam a ménest, mint tengeri medve,
Szembe jött a Lacika benzinnel… nézett elképedve.
Átintettünk, mondtuk: töröknek jó utat kívántunk
És mentünk haza stégre, és ott örömmel beálltunk!
Este már bográcsoztunk, főtt a szarvas pörkölt,
Ebből úgy beettünk, hogy szinte földbe döngölt.
Vasárnap is jobbára Tisza vízén telt a napunk,
Még kihasználtuk a lehetőséget, nem rohantunk.
A Tisza két oldala, mint amazonasi dzsungel,
Fák, bokrok, uszadék, találkozás a Teremtővel.
Őseink ezer éve ezt láthatták! E természet
A maga nemében, hamisítatlan őstermészet.
Megragadott még a ház körül a hallható csönd!
Egy szomszéd van, de nem jár ki, nem zajong senki… csönd
Uralja a tájat, melyet szinte hallani.
Vízen mi ezt megtöri, vízzúgást hallani.
Vecsési Zoltán László; köszönöm neked vejem
E hétvégét, megígérem, soha nem felejtem.
Három napig csak csend volt, pihenés, csónakázás,
Víz, őstermészet, abbahagyni istengyalázás.
Három napig nem jutottak eszembe a gondok,
Nem kérdezte senki, ezekről most mit gondolok.
Lacikánk! Nagyszerű, feledhetetlen hétvégét adtál,
Isten éltessen! Köszönjük, örök élményhez juttattál.
Vecsés, 2011. augusztus 22. - Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Féltem tőle, mint a bor nem issza
Lerészegedéstől, csiga a sietéstől.
Ez megváltozott személyes megítélésből!
Zoltán Lacika a vejem Isten kegyelméből,
Neki van parti telke, Isten segedelméből.
Őstermészet! Telek belelóg a vízbe,
Nincs kerítés, korlát, nincs útba semmi se.
Háromezer négyzetméter telek, füvesítve,
Van rajta ház, kis faház, az egész istenítve.
Gondoltam is, hogy majd én ezt magamnak megnézem,
S amit láttam, fölséges, isteni, úgy néztem.
Induláskor bizony több fenntartásom volt,
Hogy majd vízhez megyek, nemigen volt szándékolt,
De mondták, van ott két motorcsónak is, ránk várnak
A saját stégen kikötve, ők lesznek társak…
Hú, vízre menni csónakkal, úszni meg nem tudok?
Nem baj mondták, majd nagy, modern úszómellényt kapok.
Ez rögtön segített a megítélésben, fölvettem
Pántokat befűztem, madzagokat összekötöztem.
Stégnél volt abszolút egyedi építésű kishajó
Fából készült fülkével, Lacikánknak ez álomhajó.
Gyönyörű szép, egészen, teljesen kézi munka.
Huszonhat lóerős kétütemű motor hajtja.
A kishajó inkább siklott komótosan, szépen ment,
Csak néztük a tájat, mi ősrengeteg… a víz folyt lent.
Mértük a mélységet, hol hat, hol tizenhárom méter
De mellényben ez nem izgatott, e pár deciméter…
A másik motorcsónak, mivel vízisít is húznak.
Ebben dohog-, dohog, nem nevezhető öregúrnak
A nyolchengeres kétszázhatvan lóerős motor
Hetvennel is megy, és nagy hullámokat szétsodor.
Ez a kishajó méretű motorcsónak, szilaj csikó,
De nem Lacié, hanem barátjáé, kinek origó!
Gondoltam ezzel nem süllyedünk el, és nem zavart
A víz, mert volt rajtam mellény, hazaviszi magyart.
Átültünk a gyors csónakba… nos, az már aztán döfi!
Ennek bizony a vérmérséklete, hát… melegövi!
Gázkar előre! Motor dübörög, eleje ágaskodik,
Víz szétfröccsen, kinyílik, csónak belevág, előre siklik!
Azt hittem rodeó lovas lettem, de megültem.
Víz jól az arcomba fröccsent, ennek is örültem.
Nincs engedélyem, de oda ülhettem, a gázkart
Próbálgattam, tologattam… egész ménest uralt.
Este lett, este… víz, pázsit, fák nyugalomban,
Készültünk vacsorázni, túlélő bandában.
Van ott tűzrakhely, vastag faasztal, székek,
Mestermunka, vas nélkül, bennük faékek.
Nagy szervező vagyok, vittem magammal sütő tárcsát,
Ki nem akar enni, éhezzen, maga lássa kárát.
No, hát, de ilyen nem volt, sütögettünk, csak vadul faltak,
Ettek nagy húsokat, sok mustárral arcukba raktak!
Ez volt első este tizenkilencedikén. Másnap
Megint hajókáztunk, így az életemben határnap.
Már nem is tudom, mi vagyok, kapitány, kormányos,
Hajómentő, vagy nem tudom; de igen talányos.
Hajózni micsoda élmény és micsoda élvezet,
Ki gondolta, hogy másnap ezt még fokozni is lehet.
Stég alatt voltunk kb. háromszáz métere
És elfogyott a benzin… víz sodort lefele.
Érdekes, hogy eszembe nem jutott megijedni,
Mondtam, hogy most csurgunk messzire kirándulni.
Megnézzük a török ostromot Nándorfehérvárnál,
Majd az egy evezővel adunk mi nekik a várfalnál.
Jött egy motoros csónak, elvitte Lacit benzinért,
Mi meg sodródtunk, igen ácsingóztunk segítségért.
Csónak tele volt… és valamit vitt a víz lefelé.
Megállást partnál evező és uszadék segíté.
Én lettem a kapitány, Edina meg evezett,
Csónakunk így kikötve, az uszadék fába lett.
De jött ám föntről lefelé egy nálunk is nagyobb
És gyorsabb csónak, utunk így immár séta galopp.
Leintettük, megállt, egy kis benzint kértünk.
Be tudtam tölteni, meg lett mentve létünk.
Mivel előtte éppen tanultam vezetni,
Már nem volt oly’ nehéz könnyű szívvel nevetni.
Úgy irányítottam a ménest, mint tengeri medve,
Szembe jött a Lacika benzinnel… nézett elképedve.
Átintettünk, mondtuk: töröknek jó utat kívántunk
És mentünk haza stégre, és ott örömmel beálltunk!
Este már bográcsoztunk, főtt a szarvas pörkölt,
Ebből úgy beettünk, hogy szinte földbe döngölt.
Vasárnap is jobbára Tisza vízén telt a napunk,
Még kihasználtuk a lehetőséget, nem rohantunk.
A Tisza két oldala, mint amazonasi dzsungel,
Fák, bokrok, uszadék, találkozás a Teremtővel.
Őseink ezer éve ezt láthatták! E természet
A maga nemében, hamisítatlan őstermészet.
Megragadott még a ház körül a hallható csönd!
Egy szomszéd van, de nem jár ki, nem zajong senki… csönd
Uralja a tájat, melyet szinte hallani.
Vízen mi ezt megtöri, vízzúgást hallani.
Vecsési Zoltán László; köszönöm neked vejem
E hétvégét, megígérem, soha nem felejtem.
Három napig csak csend volt, pihenés, csónakázás,
Víz, őstermészet, abbahagyni istengyalázás.
Három napig nem jutottak eszembe a gondok,
Nem kérdezte senki, ezekről most mit gondolok.
Lacikánk! Nagyszerű, feledhetetlen hétvégét adtál,
Isten éltessen! Köszönjük, örök élményhez juttattál.
Vecsés, 2011. augusztus 22. - Kustra Ferenc József – önéletrajzi írás.
Visszatekintek a semmire…
A régmúlt időmben, hősi várban laktam,
Ez volt a sorsom, sikerült, jól belaktam…
A régmúlt időmben, hősi várban laktam.
Ez azonban már igen régen volt,
Emlékeim szépsége már ki holt…
Ez azonban már igen régen volt.
Váramban, már nincs meg az öreg szálkás padló,
Összeomlott az istálló, jó, hogy már nincs ló…
Váramban, már nincs meg az öreg szálkás padló.
Üvegeket az idő, dühében kitörhette,
De most meg, sok pók dolgozik, a fonál mestere…
Üvegeket az idő, dühében kitörhette.
Az elmúlás némasága szinte zúg, és így jól kihallatszik,
Az én lerongyolódott váramba, már árva gyermek sem játszik…
Az elmúlás némasága szinte zúg, és így jól kihallatszik.
A régi udvarban volt fák, látom kórók, mert mind villámsújtottak,
Így éltem vége felé, bizony a látottak nem csodálatosak…
A régi udvarban volt fák, látom kórók, mert mind villámsújtottak.
Az én ódon rég' váram, már csak elmálló kövek nagy halmaza,
Amiről beszéltem, már csak ballada, a múltamnak ablaka…
Az én ódon rég' váram, már csak elmálló kövek nagy halmaza.
Vecsés, 2020. június 11. – Kustra Ferenc József - íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)
A régmúlt időmben, hősi várban laktam,
Ez volt a sorsom, sikerült, jól belaktam…
A régmúlt időmben, hősi várban laktam.
Ez azonban már igen régen volt,
Emlékeim szépsége már ki holt…
Ez azonban már igen régen volt.
Váramban, már nincs meg az öreg szálkás padló,
Összeomlott az istálló, jó, hogy már nincs ló…
Váramban, már nincs meg az öreg szálkás padló.
Üvegeket az idő, dühében kitörhette,
De most meg, sok pók dolgozik, a fonál mestere…
Üvegeket az idő, dühében kitörhette.
Az elmúlás némasága szinte zúg, és így jól kihallatszik,
Az én lerongyolódott váramba, már árva gyermek sem játszik…
Az elmúlás némasága szinte zúg, és így jól kihallatszik.
A régi udvarban volt fák, látom kórók, mert mind villámsújtottak,
Így éltem vége felé, bizony a látottak nem csodálatosak…
A régi udvarban volt fák, látom kórók, mert mind villámsújtottak.
Az én ódon rég' váram, már csak elmálló kövek nagy halmaza,
Amiről beszéltem, már csak ballada, a múltamnak ablaka…
Az én ódon rég' váram, már csak elmálló kövek nagy halmaza.
Vecsés, 2020. június 11. – Kustra Ferenc József - íródott; 3 soros-zárttükrösben. Olvasni úgy kell, hogy az első és 2. sort egyben, majd a 2. és 3. sort egyben, így lesz meg a 2 féle látásmód gondolatisága. (Mintha egymással szemben ülve a tortának kivágnánk 1-1 szeletét. Ugyanaz, de mégsem az!)
Ügyetlenűl evet,
és leette magát,
Sokszor megbotlott,
és néha bepisált.
Rossz volt a hallása,
és már alig látott.
Láttál te már ilyen
rút kutyavilágot?
Felesége szidta,
vagy sírva menekült,
ő viszont vakon,
süketen csak ült.
Egy öröme maradt,
hű és vén kutyája,
mely lábánál feküdt,
s éberen vigyázta.
és leette magát,
Sokszor megbotlott,
és néha bepisált.
Rossz volt a hallása,
és már alig látott.
Láttál te már ilyen
rút kutyavilágot?
Felesége szidta,
vagy sírva menekült,
ő viszont vakon,
süketen csak ült.
Egy öröme maradt,
hű és vén kutyája,
mely lábánál feküdt,
s éberen vigyázta.
Sivatagnak homokszemcséi csak peregnek...
Itt-ott flikk-flakkos dűnék csak keletkezgetnek.
Tevekaraván évezredek óta jár arra,
Szél, homokkal néha, őket bizony betakarja
Az ottani kopárság, maga a hőség dölyfössége,
Itt a semminek a melegét, a vad szél hozza össze.
Kik itt laknak, főleg szép kék turbánt hordanak.
Hajnalban lélekfagyasztó hidegek vannak!
Nincs itt végzetes üresség, nincs lakatlanság,
Az élet nyomát felfedezni, nem badarság.
Azért itt, védekezni kell a homok viharától,
Reményt is meríthetünk egy oázis vigaszától...
Vecsés, 2016. november 25. – Kustra Ferenc József
Itt-ott flikk-flakkos dűnék csak keletkezgetnek.
Tevekaraván évezredek óta jár arra,
Szél, homokkal néha, őket bizony betakarja
Az ottani kopárság, maga a hőség dölyfössége,
Itt a semminek a melegét, a vad szél hozza össze.
Kik itt laknak, főleg szép kék turbánt hordanak.
Hajnalban lélekfagyasztó hidegek vannak!
Nincs itt végzetes üresség, nincs lakatlanság,
Az élet nyomát felfedezni, nem badarság.
Azért itt, védekezni kell a homok viharától,
Reményt is meríthetünk egy oázis vigaszától...
Vecsés, 2016. november 25. – Kustra Ferenc József
Egy szomorú gyereket ismertem, mely túl korán bölcsé lett.
Öleltem és ringattam,
ezért ő is szeretett.
Most már férfi lett belőle,
de nem akar soha elhagyni,
hanem mint egy iker testvér
szívemben kíván zárkózni.
Öleltem és ringattam,
ezért ő is szeretett.
Most már férfi lett belőle,
de nem akar soha elhagyni,
hanem mint egy iker testvér
szívemben kíván zárkózni.
Demokráciában élünk… nem vagyunk szabadok,
A saját hazánkban élünk, mint a rabok.
A fogyasztói társadalmat… dicsőítjük,
Látom, már teljesen be is vezetjük.
Ha én szabad lennék, mint a madár…
Nem lehetek… ide születtem már.
A jövő bennem nem él, nincs énképem,
Nincs bennem jövőkép, jövőt félem.
Vecsés, 2007. január 7. – Kustra Ferenc József
A saját hazánkban élünk, mint a rabok.
A fogyasztói társadalmat… dicsőítjük,
Látom, már teljesen be is vezetjük.
Ha én szabad lennék, mint a madár…
Nem lehetek… ide születtem már.
A jövő bennem nem él, nincs énképem,
Nincs bennem jövőkép, jövőt félem.
Vecsés, 2007. január 7. – Kustra Ferenc József
Honfitársaink őszelővel elutaznak…
(3 soros-zárttükrös)
A madarak, már hallhatóan lecsendesedtek,
Mi meg látjuk, gubbasztanak, figyelik felhőket…
A madarak, már hallhatóan lecsendesedtek.
*
(Eredeti: Basó féle haiku)
Hajnalhasadás.
Napfény, meleg, majd hőség.
Tarló is kiég.
*
Igazi madár-magyarság lakozik a szívükben,
Érzik, jön a tél, menni kell, testüknek és lelkükben…
Igazi madár-magyarság lakozik a szívükben.
*
Sarlóél kopott,
De az asztagok állnak…
Éjjel eső lesz.
*
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Vége már a nagy-nagy csivitelő-veszekedős nyárnak,
Vége már a nagy utazás előtt, sokak ábrándjának…
Vége már a nagy-nagy csivitelő-veszekedős nyárnak.
Nyáron bizony mindannyian láttuk, olyan jó nekik itthon,
Nyáron, élvezték a létet és fürödtek a homokdombon…
Nyáron bizony mindannyian láttuk, olyan jó nekik itthon.
*
(Senrjú trió)
Haragos eső,
Viharos villámlások.
Zajok, ijesztők.
*
Kusza felhők közt,
Az ég, éppen felsejlik.
Eső várható!
*
Váratlan felhők,
Miket ősziszél sodor.
Őszi vihar jön.
*
(Septolet)
Hosszú út,
Nincs kiút,
Idő fut.
Oda kell érni,
Végig repülni.
Élet ilyen,
Tényes-ténytelen…
Vecsés, 2021. szeptember 9. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.
[A 3 soros-zárttükröst úgy kell olvasni, hogy először az 1. és a 2. sort, egyben, majd a 2. és 3. sort egyben és így előjön a kétféle látásmód gondolatisága… Mintha egymással szemben ülnénk és kivágnánk a tortából a legközelebbi szeletet, ami ugyanaz, de mégsem…]
(3 soros-zárttükrös)
A madarak, már hallhatóan lecsendesedtek,
Mi meg látjuk, gubbasztanak, figyelik felhőket…
A madarak, már hallhatóan lecsendesedtek.
*
(Eredeti: Basó féle haiku)
Hajnalhasadás.
Napfény, meleg, majd hőség.
Tarló is kiég.
*
Igazi madár-magyarság lakozik a szívükben,
Érzik, jön a tél, menni kell, testüknek és lelkükben…
Igazi madár-magyarság lakozik a szívükben.
*
Sarlóél kopott,
De az asztagok állnak…
Éjjel eső lesz.
*
(Anaforás, 3 soros-zárttükrös)
Vége már a nagy-nagy csivitelő-veszekedős nyárnak,
Vége már a nagy utazás előtt, sokak ábrándjának…
Vége már a nagy-nagy csivitelő-veszekedős nyárnak.
Nyáron bizony mindannyian láttuk, olyan jó nekik itthon,
Nyáron, élvezték a létet és fürödtek a homokdombon…
Nyáron bizony mindannyian láttuk, olyan jó nekik itthon.
*
(Senrjú trió)
Haragos eső,
Viharos villámlások.
Zajok, ijesztők.
*
Kusza felhők közt,
Az ég, éppen felsejlik.
Eső várható!
*
Váratlan felhők,
Miket ősziszél sodor.
Őszi vihar jön.
*
(Septolet)
Hosszú út,
Nincs kiút,
Idő fut.
Oda kell érni,
Végig repülni.
Élet ilyen,
Tényes-ténytelen…
Vecsés, 2021. szeptember 9. – Kustra Ferenc József – íródott: Alloiostrofikus versformában.
[A 3 soros-zárttükröst úgy kell olvasni, hogy először az 1. és a 2. sort, egyben, majd a 2. és 3. sort egyben és így előjön a kétféle látásmód gondolatisága… Mintha egymással szemben ülnénk és kivágnánk a tortából a legközelebbi szeletet, ami ugyanaz, de mégsem…]
Udvariatlan, buta, neveletlen emberek mindenfele,
Életüket úgy élik meg, hogy életben… van lehetősége…
Okos, értelmes, vagy gondolkozó ember olyan kevés,
Ismerek ilyent is és ha találkozunk, az oly’ mesés.
Tudjuk Marxtól a pénz a jövedelmezőség felé halad,
De aki sötét-bugyutának születik, az, az is marad.
Öregszem, csak csodálkozok… emberi butaság határtalan,
És óhatatlanul kapcsolatban vagyunk... végeláthatatlan…
Mindenki okosnak képzeli magát, mert ez neki szabadság!
Minél inkább csinálja, annál jobban segíti szabadosság!
Bizony nagyjából ilyen ez a világ,
Okosnak nem terem, csak bánatvirág…
Vecsés, 2015. június 21. – Kustra Ferenc József
Életüket úgy élik meg, hogy életben… van lehetősége…
Okos, értelmes, vagy gondolkozó ember olyan kevés,
Ismerek ilyent is és ha találkozunk, az oly’ mesés.
Tudjuk Marxtól a pénz a jövedelmezőség felé halad,
De aki sötét-bugyutának születik, az, az is marad.
Öregszem, csak csodálkozok… emberi butaság határtalan,
És óhatatlanul kapcsolatban vagyunk... végeláthatatlan…
Mindenki okosnak képzeli magát, mert ez neki szabadság!
Minél inkább csinálja, annál jobban segíti szabadosság!
Bizony nagyjából ilyen ez a világ,
Okosnak nem terem, csak bánatvirág…
Vecsés, 2015. június 21. – Kustra Ferenc József
Ó, a nyár, akkor él a bogár…
Zöld akkor az összes falevél,
Pereg a homok, mikor mesél.
Ó, a nyár, bizony az elmúlt már...
*
(Senrjú)
Alkony is fáradt,
Megviselték, hő napok…
Hűvös láthatár.
Vecsés, 2011. szeptember 20. – Kustra Ferenc József
Zöld akkor az összes falevél,
Pereg a homok, mikor mesél.
Ó, a nyár, bizony az elmúlt már...
*
(Senrjú)
Alkony is fáradt,
Megviselték, hő napok…
Hűvös láthatár.
Vecsés, 2011. szeptember 20. – Kustra Ferenc József
A nyári zápor végigvert a kertemen,
Vad és heves volt, végigment a lelkemen.
Esett, zuhogott, nagy cseppű, és meleg volt,
Fújt a szél is, fakoronát összekócolt.
Pár percig tartott, talán végtelen volt,
De elmúlt ez is, máshová vándorolt.
Friss lett a levegő, locsolni nem kell,
Vihar volt, már elment, magát elröstell?
Kutya lábosban néztem; egy centi esett…
Bizony úgy esett, hogy kutyát is meglepett.
Levegő finom, frissen tiszta, pormentes lett,
Vihar elment, ezen mindenki továbblépett.
Vecsés, 2011. június 3. – Kustra Ferenc József
Vad és heves volt, végigment a lelkemen.
Esett, zuhogott, nagy cseppű, és meleg volt,
Fújt a szél is, fakoronát összekócolt.
Pár percig tartott, talán végtelen volt,
De elmúlt ez is, máshová vándorolt.
Friss lett a levegő, locsolni nem kell,
Vihar volt, már elment, magát elröstell?
Kutya lábosban néztem; egy centi esett…
Bizony úgy esett, hogy kutyát is meglepett.
Levegő finom, frissen tiszta, pormentes lett,
Vihar elment, ezen mindenki továbblépett.
Vecsés, 2011. június 3. – Kustra Ferenc József
Nap a kiszáradt fűre arany tűzet, ont.
Kósza szélroham, magasra sepri a port.
Az állat és az ember izzad, piheg, szomjúhozik,
Míg egy kisebb fuvallat aranytűzzel játszadozik.
Árnyat keres most, az ember és állat,
Hőség olyan, hogy vakolatot mállat!
Vecsés, 2014. január 21. – Kustra Ferenc József
Kósza szélroham, magasra sepri a port.
Az állat és az ember izzad, piheg, szomjúhozik,
Míg egy kisebb fuvallat aranytűzzel játszadozik.
Árnyat keres most, az ember és állat,
Hőség olyan, hogy vakolatot mállat!
Vecsés, 2014. január 21. – Kustra Ferenc József
Zakatol a vonat Balcsira, gőzmozdony fütyül,
Úttörőtáborban a rajvezető sípja szól.
Ballagok a folyóparton, fülembe szél fütyül,
Álmodok… régi álomképek, mind szívemből szól!
Vecsés, 2014. február 27. - Kustra Ferenc József – múltba veszett emlékek. Önéletrajzi írás.
Úttörőtáborban a rajvezető sípja szól.
Ballagok a folyóparton, fülembe szél fütyül,
Álmodok… régi álomképek, mind szívemből szól!
Vecsés, 2014. február 27. - Kustra Ferenc József – múltba veszett emlékek. Önéletrajzi írás.
Hétköznapi pszichológia…
(Senrjon csokor, félhaiku láncban)
Gyere ki a napfényre,
Órád lejár, nincs ki … fölhúzza!
Nem dobj ki mindent…
*
Gyere ki a napfényre,
Emlékezz szerelemlángokra…
Emlék... ne veszítsd!
*
Gyere ki a napfényre,
Nyisd csak ki szívednek ajtaját!
Emlék: maradó!
*
Gyere ki a napfényre,
Hátha újra perzsel életláng!
Hosszabb így élet!
*
Gyere ki a napfényre,
Fújd élet parazsát, lobogjon!
Bűn hagyni magad!
*
(Leoninusban)
Lassú véget mutat az órád mutatója? Vajh’ már ezért nem hiszel szerelmes szóba?
Pedig szerelem a szíved motorja, ne hagyd, hogy öregedés önként, csak leállítsa!
Volt neked részed elégszer szerelem lángba? Most nincs... gyorsan elbújsz vak-sötét magányba?
Szedd össze magad, gondolj régi szépre, jóra, szerelmes múltra a fönnmaradt jó szóra…
Hamvadó parázs még biztos van benned, vak-sötét gondolatokat fontos elengedned…
A vak-sötét magányt el kell engedned! Győzz! Az öregedést ne éld meg végső terhednek!
*
(HIAQ)
Ki tudja mennyi van?
Egy életed van, azt még éld!
Lehet jó… ki ne dobd!
*
(Senrjú)
Szerelmes szó jő…
Lángtaposókon győzni!
Szerelmet várjad!
*
(10 szavas)
Szív hadd szárnyaljon! Jöjjön még szerelem…
Lélekszivárvány újra föl! Szeretem!
Vecsés, 2022. július 24. – Kustra Ferenc József – Kovács Jánosné Irénke, azonos c. versének az átirata, a szerző engedélyével!
(Senrjon csokor, félhaiku láncban)
Gyere ki a napfényre,
Órád lejár, nincs ki … fölhúzza!
Nem dobj ki mindent…
*
Gyere ki a napfényre,
Emlékezz szerelemlángokra…
Emlék... ne veszítsd!
*
Gyere ki a napfényre,
Nyisd csak ki szívednek ajtaját!
Emlék: maradó!
*
Gyere ki a napfényre,
Hátha újra perzsel életláng!
Hosszabb így élet!
*
Gyere ki a napfényre,
Fújd élet parazsát, lobogjon!
Bűn hagyni magad!
*
(Leoninusban)
Lassú véget mutat az órád mutatója? Vajh’ már ezért nem hiszel szerelmes szóba?
Pedig szerelem a szíved motorja, ne hagyd, hogy öregedés önként, csak leállítsa!
Volt neked részed elégszer szerelem lángba? Most nincs... gyorsan elbújsz vak-sötét magányba?
Szedd össze magad, gondolj régi szépre, jóra, szerelmes múltra a fönnmaradt jó szóra…
Hamvadó parázs még biztos van benned, vak-sötét gondolatokat fontos elengedned…
A vak-sötét magányt el kell engedned! Győzz! Az öregedést ne éld meg végső terhednek!
*
(HIAQ)
Ki tudja mennyi van?
Egy életed van, azt még éld!
Lehet jó… ki ne dobd!
*
(Senrjú)
Szerelmes szó jő…
Lángtaposókon győzni!
Szerelmet várjad!
*
(10 szavas)
Szív hadd szárnyaljon! Jöjjön még szerelem…
Lélekszivárvány újra föl! Szeretem!
Vecsés, 2022. július 24. – Kustra Ferenc József – Kovács Jánosné Irénke, azonos c. versének az átirata, a szerző engedélyével!
Kezdetben az ötlet,
s a nyers fogalmazás,
mielőtt kezdődhet
a komolyabb firkálás.
Sorok rendezése,
szavak választása,
egy hosszadalmas munka,
akár gyémánt csiszolása.
De ne add fel a harcot
gyors megelégedéssel.
Jobb túlzásba vinni
Szigorú ítéléssel.
Ha fénylik mint kristály,
ne csáb?tsd el magad,
mert büszkeségnek átka
könnyen hozzád tapad.
Oszd meg kivel tudod,
Értékeld a bókot,
és őrizd meg szívedben,
mint illedelmes csókot.
s a nyers fogalmazás,
mielőtt kezdődhet
a komolyabb firkálás.
Sorok rendezése,
szavak választása,
egy hosszadalmas munka,
akár gyémánt csiszolása.
De ne add fel a harcot
gyors megelégedéssel.
Jobb túlzásba vinni
Szigorú ítéléssel.
Ha fénylik mint kristály,
ne csáb?tsd el magad,
mert büszkeségnek átka
könnyen hozzád tapad.
Oszd meg kivel tudod,
Értékeld a bókot,
és őrizd meg szívedben,
mint illedelmes csókot.
A kezdetben csak egy izzó,
folyékony és pörgő massza,
mely mint egy bolond kutya saját
farkat kergeti és a nap körül forog.
Ilyen volt kezdetben a földünk,
melynek lehűlése milliárd évek
hosszú folyamatán jött létre.
De hol volt akkor Isten képe?
Végül a tűz megkövesedett,
és a földünk megtestesedett.
Ki tudja a víznek eredetét,
Mely szűlte az élet leheletét?
A tény hogy víz nélkül
nincs se élet se tudat.
Talán a kő lelkében
valami titok megmaradt.
Nyüzsgű, zajos városokban
a köveknek nincsen hangja,
De ősies, csendes tájakon
A kő a szavát visszakapja.
Ott a földnek vén torkából,
mély morajlás megszólal,
és a merev, sötét kővek
örök szíve megdobban.
folyékony és pörgő massza,
mely mint egy bolond kutya saját
farkat kergeti és a nap körül forog.
Ilyen volt kezdetben a földünk,
melynek lehűlése milliárd évek
hosszú folyamatán jött létre.
De hol volt akkor Isten képe?
Végül a tűz megkövesedett,
és a földünk megtestesedett.
Ki tudja a víznek eredetét,
Mely szűlte az élet leheletét?
A tény hogy víz nélkül
nincs se élet se tudat.
Talán a kő lelkében
valami titok megmaradt.
Nyüzsgű, zajos városokban
a köveknek nincsen hangja,
De ősies, csendes tájakon
A kő a szavát visszakapja.
Ott a földnek vén torkából,
mély morajlás megszólal,
és a merev, sötét kővek
örök szíve megdobban.
A Nap felveszi bíbor köntösét,
Földre villantja uccsó mosolyát.
A Nap máshol kezdi új életét,
A Föld megkezd egy új éjszakát.
Erre mondjuk, hogy a naplemente
Minden este megelőzi az éjt.
Ebben gyönyörködik az ember szeme,
Majd elbúcsúzunk egymástól; jó éjt.
Budapest, 1997. december 9. – Kustra Ferenc József
Földre villantja uccsó mosolyát.
A Nap máshol kezdi új életét,
A Föld megkezd egy új éjszakát.
Erre mondjuk, hogy a naplemente
Minden este megelőzi az éjt.
Ebben gyönyörködik az ember szeme,
Majd elbúcsúzunk egymástól; jó éjt.
Budapest, 1997. december 9. – Kustra Ferenc József
Türelmetlenül battyog a kísérő szellemem,
Odatartja az arcát, hátha jól pofon verem...
Én csak tudom, hogy a lelkem fehéren, vattásan kemény,
Rajta meg én vagyok az örökös gombolatlan mellény.
A vágyam csak hajt, szorgalmaz, és szinte üldöz, velem küzd!
Hiába mondom neki, együtt vagyunk, testemet ne űzd!
Emeld az arcot,
Közönyöd, magadról le!
Béke, szeretet.
*
Vágy benne örök,
Már kívánom a jövőt!
Gátmentes létet.
*
Félsz a jövődtől?
Nem kell előítélet.
Bontsd le kőfalat.
*
Akadályon át!
Szeretetláng világit.
Virágpor illat.
*
Harc, mit vívni kell.
Szabadság. csata heve.
Előre, fénybe!
*
Mely dimenzió
Vagy árny vezérli létet?
Együtt, végtelen.
*
Már, hosszú a lét…
Sok teher! Évtizedek!
Csend magányában.
Lelkemben már szúette fává lett a kereszt,
Vívódok, hogyan tovább… de, lelkem nem ereszt.
Vecsés, 2014. szeptember 30.- Kustra Ferenc József – íródott: versben és Európai stílusú haikuban…
Odatartja az arcát, hátha jól pofon verem...
Én csak tudom, hogy a lelkem fehéren, vattásan kemény,
Rajta meg én vagyok az örökös gombolatlan mellény.
A vágyam csak hajt, szorgalmaz, és szinte üldöz, velem küzd!
Hiába mondom neki, együtt vagyunk, testemet ne űzd!
Emeld az arcot,
Közönyöd, magadról le!
Béke, szeretet.
*
Vágy benne örök,
Már kívánom a jövőt!
Gátmentes létet.
*
Félsz a jövődtől?
Nem kell előítélet.
Bontsd le kőfalat.
*
Akadályon át!
Szeretetláng világit.
Virágpor illat.
*
Harc, mit vívni kell.
Szabadság. csata heve.
Előre, fénybe!
*
Mely dimenzió
Vagy árny vezérli létet?
Együtt, végtelen.
*
Már, hosszú a lét…
Sok teher! Évtizedek!
Csend magányában.
Lelkemben már szúette fává lett a kereszt,
Vívódok, hogyan tovább… de, lelkem nem ereszt.
Vecsés, 2014. szeptember 30.- Kustra Ferenc József – íródott: versben és Európai stílusú haikuban…
A tavasz, lélekderű fokozó,
Tél már elment, ő nem tiltakozó.
A léleknek utólagos adó
A tavasz… lélekderű fokozó.
Nagykabát nem kell már, derű terjed,
Meleg közeledik, mustként erjed.
Tél már elment, ő nem tiltakozó,
A tavasz, lélekderű fokozó…
Vecsés, 2019. március 28. – Kustra Ferenc – íródott: triolett versformában
Tél már elment, ő nem tiltakozó.
A léleknek utólagos adó
A tavasz… lélekderű fokozó.
Nagykabát nem kell már, derű terjed,
Meleg közeledik, mustként erjed.
Tél már elment, ő nem tiltakozó,
A tavasz, lélekderű fokozó…
Vecsés, 2019. március 28. – Kustra Ferenc – íródott: triolett versformában
Már mi sem nincsen, Margarita,
Már nincs szerelmesi praktika.
Köröttem fagyott lett
Minden, ez biz’ sorstett.
Elhagytál… lelkem kifosztása.
Volt jégvirágom, de elolvadt,
Sorsomban volt írva: elsorvadt.
Fagyos volt a létem,
Hiába volt hitem.
Picike boldogság… széthasadt.
Már mi sem nincsen, Margarita,
Nem süt rám lelked napsugara.
Emlékemben maradsz,
Ott is engem tagadsz…
Belöktél ördög karjaiba.
Vecsés, 2021. július 29. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus LIMERIK csokorban.
Már nincs szerelmesi praktika.
Köröttem fagyott lett
Minden, ez biz’ sorstett.
Elhagytál… lelkem kifosztása.
Volt jégvirágom, de elolvadt,
Sorsomban volt írva: elsorvadt.
Fagyos volt a létem,
Hiába volt hitem.
Picike boldogság… széthasadt.
Már mi sem nincsen, Margarita,
Nem süt rám lelked napsugara.
Emlékemben maradsz,
Ott is engem tagadsz…
Belöktél ördög karjaiba.
Vecsés, 2021. július 29. – Kustra Ferenc József – íródott: romantikus LIMERIK csokorban.
Öreg róka, nem vén róka,
Ő már nem menekül.
Szembenéz a puskacsővel…
Csak néz és leül…
Munkája volt a vadászat,
De már ez sem ingerli.
Vadásszanak inkább a fiatalok,
Őt a békesség érdekli.
Úgy mondjuk, ez volt a sorsa,
Keleten, hogy a karmája.
Élet kereke, lassan elgurul,
Ez is benne van a sorsába.
Evett, ivott, vadászott, megöregedett,
Élt egy kínkeserves életet.
Változtatni régin már nem lehet,
Miért rótt ki sors, ilyen életet?
Vecsés, 2005. október 26. – Kustra Ferenc József
Ő már nem menekül.
Szembenéz a puskacsővel…
Csak néz és leül…
Munkája volt a vadászat,
De már ez sem ingerli.
Vadásszanak inkább a fiatalok,
Őt a békesség érdekli.
Úgy mondjuk, ez volt a sorsa,
Keleten, hogy a karmája.
Élet kereke, lassan elgurul,
Ez is benne van a sorsába.
Evett, ivott, vadászott, megöregedett,
Élt egy kínkeserves életet.
Változtatni régin már nem lehet,
Miért rótt ki sors, ilyen életet?
Vecsés, 2005. október 26. – Kustra Ferenc József
Elmélkedés: HIAfo –ban…
Föld csak tovább forog.
Világmindenség a berke.
Ott hosszú életek!
*
Rossz, ne képzelegjél.
Nem minden függhet embertől.
Világűrünk örök.
*
Egy. Páratlan párban.
Egy vagy több dologgal együtt,
Az együttműködés.
*
A lényegre gondolj.
Szembejön és úgy ütközni?
Oly’ nagy gondatlanság!
*
A klónok világa.
Ő automata ember.
Vágd el az áramot!
*
Vegyesen jó vagy rossz.
Kerék helyett csak lánctalpak?
Volt ez már, együtt is.
Vecsés, 2017. november 27. – Kustra Ferenc – A HIAQ 3. sora följött első sornak, így először a konklúziót kell-lehet olvasni, aztán a két soros tárgyi leírást!
Föld csak tovább forog.
Világmindenség a berke.
Ott hosszú életek!
*
Rossz, ne képzelegjél.
Nem minden függhet embertől.
Világűrünk örök.
*
Egy. Páratlan párban.
Egy vagy több dologgal együtt,
Az együttműködés.
*
A lényegre gondolj.
Szembejön és úgy ütközni?
Oly’ nagy gondatlanság!
*
A klónok világa.
Ő automata ember.
Vágd el az áramot!
*
Vegyesen jó vagy rossz.
Kerék helyett csak lánctalpak?
Volt ez már, együtt is.
Vecsés, 2017. november 27. – Kustra Ferenc – A HIAQ 3. sora följött első sornak, így először a konklúziót kell-lehet olvasni, aztán a két soros tárgyi leírást!
Régen megtaláltam(?) én az életutam és elvesztettem…
Az óta bizony, karon fogott kóborlás az én kedvesem…
Így már nekem, régen a sakkozás vele, a lételemem…
Még fut bennem a heves véráram,
A testem a saját életgyáram!
Ha sakkpartinak nézem, ez a csúcsjátszma,
De a kérdés, hogy ki lesz a győztes máma?
A halál nagy sakkjátékos, nagyon csontos újakkal,
Mindent lever, partit nyer az aktuális bábukkal.
Előszobámban vagy egy majdnem vakult tükör!
Abba nézegetem, hogy én vagyok az örök?
Megöregedtem és már meg is bolondultam?
A halált hagyom én nyerni, csak… úgy játszottam?
*
Nagyon nagy játékos,
A csontos ujjú! Parádés.
Leveri parasztot!
Ha megszólal, mondja, hogy sekk!
Válaszolok, én nem megyek!
*
Ez a zörgő, engem, nyikhajnak néz, folyvást sekket ad…
Királynőm sem győz menekülni, ez valós hadd-el-hadd…
Nekem meg állkapocs odaszól, ebből mássz ki magad!
*
Nem kapkod a táblán,
Ő az úr, ezen a pályán.
Egykedvű és csak üt!
Csontos kezű, sohse kapkod.
Kaszát, hiába markolod!
*
Vajh, én már dögrováson vagyok? A királynőm lesz, aki ment... meg?
A csont pofa, nevetve sakkból kilépett… kaszás keze remeg?
Óh, Uram adj erőt! Komolyan gondolja, mint téli fergeteg?
*
Volt biz’, hogy majdnem matt!
Szép felszálló por a fénybe,
Tekintetem, messze.
Ez meg csak nézi a táblát,
Kopogtatja, csontos sarkát.
*
Csontos újakkal értékeli helyzetet, állát simítja,
Ízület régen nincsen, így a csontok csak kopognak rajta.
Futót fogta és ez jó, mert akkor én nyerek.
Ő csak intett így én már mozdulni sem merek.
Megáll az ész, hogy folyvást vesztésre én állok,
De küzdök és ennek sekkre, nem gazsulálok.
Nem fárad, elmélkedik, dolgozik... mattot adhasson, rendesen.
Én alig bírom tartani magamat, győzelemre éhesen.
Régen, olyan nagy balgán gondoltam, okos vagyok,
Mint egy új csillag, glóriaként fennen ragyogok,
De közben a saját hamumba omlottam… szét tiprott napok…
Mint egy szibériai, levél nélküli fa, olyan vagyok.
*
Csontos, árad-apad.
Patak legyőzi a sziklát!
Én nem vagyok patak…
Szépek a csillagok, nézem.
Még hadd lássam! Én ezt kérem.
*
Rángatja a szerencsétlen lovat, az csak nyerít!
Ha én mernék, akkor rászólnék: azt a mindenit!
Folyvást mosolyognak a kiálló pofacsontjai,
Rám merednek közben, fixíroznak szemüregei.
Bölcsen, megfontoltan játszik, igen idegőrlőn.
Ha akar valamit, akkor rám néz, felül lévőn.
Ha megindul, akkor táblán bábu pusztaság lesz,
Ilyen a talárokkal értünk meg… Te nem kelessz…
Küzdők én, már csak nem hagyom el enyészetnek, magamat,
Hatvanhét évesen nem hagyom elveszni a partimat!
Elkorhadt bútorok, már rég elavultak,
Szétesnek, az enyészetben széthullanak.
Éjjel csattognak majd a denevérszárnyak,
Ők is úgy néznek ki, mint ezen csontvázak.
Remélem, velük nem kell éjjel sakkoznom,
Öregszem, kell már éjjel kicsit aludnom…
Életemben, folyton-folyvást, mentem előre,
Igyekeztem, hogy feljussak a hegytetőmre.
De állandóan abba helyzetbe kerültem,
Hogy soha, saját hegytetőmre fel nem értem.
*
A játszma kétséges!
Mosolyog, és magabiztos.
Van vesztenivalóm!
Jól sakkozni és csak nyerni!
Mattot… végül kap mindenki…
Vecsés, 2015. április 9. – Kustra Ferenc József – íródott: Versben és TANQ –ban…
Az óta bizony, karon fogott kóborlás az én kedvesem…
Így már nekem, régen a sakkozás vele, a lételemem…
Még fut bennem a heves véráram,
A testem a saját életgyáram!
Ha sakkpartinak nézem, ez a csúcsjátszma,
De a kérdés, hogy ki lesz a győztes máma?
A halál nagy sakkjátékos, nagyon csontos újakkal,
Mindent lever, partit nyer az aktuális bábukkal.
Előszobámban vagy egy majdnem vakult tükör!
Abba nézegetem, hogy én vagyok az örök?
Megöregedtem és már meg is bolondultam?
A halált hagyom én nyerni, csak… úgy játszottam?
*
Nagyon nagy játékos,
A csontos ujjú! Parádés.
Leveri parasztot!
Ha megszólal, mondja, hogy sekk!
Válaszolok, én nem megyek!
*
Ez a zörgő, engem, nyikhajnak néz, folyvást sekket ad…
Királynőm sem győz menekülni, ez valós hadd-el-hadd…
Nekem meg állkapocs odaszól, ebből mássz ki magad!
*
Nem kapkod a táblán,
Ő az úr, ezen a pályán.
Egykedvű és csak üt!
Csontos kezű, sohse kapkod.
Kaszát, hiába markolod!
*
Vajh, én már dögrováson vagyok? A királynőm lesz, aki ment... meg?
A csont pofa, nevetve sakkból kilépett… kaszás keze remeg?
Óh, Uram adj erőt! Komolyan gondolja, mint téli fergeteg?
*
Volt biz’, hogy majdnem matt!
Szép felszálló por a fénybe,
Tekintetem, messze.
Ez meg csak nézi a táblát,
Kopogtatja, csontos sarkát.
*
Csontos újakkal értékeli helyzetet, állát simítja,
Ízület régen nincsen, így a csontok csak kopognak rajta.
Futót fogta és ez jó, mert akkor én nyerek.
Ő csak intett így én már mozdulni sem merek.
Megáll az ész, hogy folyvást vesztésre én állok,
De küzdök és ennek sekkre, nem gazsulálok.
Nem fárad, elmélkedik, dolgozik... mattot adhasson, rendesen.
Én alig bírom tartani magamat, győzelemre éhesen.
Régen, olyan nagy balgán gondoltam, okos vagyok,
Mint egy új csillag, glóriaként fennen ragyogok,
De közben a saját hamumba omlottam… szét tiprott napok…
Mint egy szibériai, levél nélküli fa, olyan vagyok.
*
Csontos, árad-apad.
Patak legyőzi a sziklát!
Én nem vagyok patak…
Szépek a csillagok, nézem.
Még hadd lássam! Én ezt kérem.
*
Rángatja a szerencsétlen lovat, az csak nyerít!
Ha én mernék, akkor rászólnék: azt a mindenit!
Folyvást mosolyognak a kiálló pofacsontjai,
Rám merednek közben, fixíroznak szemüregei.
Bölcsen, megfontoltan játszik, igen idegőrlőn.
Ha akar valamit, akkor rám néz, felül lévőn.
Ha megindul, akkor táblán bábu pusztaság lesz,
Ilyen a talárokkal értünk meg… Te nem kelessz…
Küzdők én, már csak nem hagyom el enyészetnek, magamat,
Hatvanhét évesen nem hagyom elveszni a partimat!
Elkorhadt bútorok, már rég elavultak,
Szétesnek, az enyészetben széthullanak.
Éjjel csattognak majd a denevérszárnyak,
Ők is úgy néznek ki, mint ezen csontvázak.
Remélem, velük nem kell éjjel sakkoznom,
Öregszem, kell már éjjel kicsit aludnom…
Életemben, folyton-folyvást, mentem előre,
Igyekeztem, hogy feljussak a hegytetőmre.
De állandóan abba helyzetbe kerültem,
Hogy soha, saját hegytetőmre fel nem értem.
*
A játszma kétséges!
Mosolyog, és magabiztos.
Van vesztenivalóm!
Jól sakkozni és csak nyerni!
Mattot… végül kap mindenki…
Vecsés, 2015. április 9. – Kustra Ferenc József – íródott: Versben és TANQ –ban…
Ha ledűlnek falak,
Romba dől az összes vigasz!
Jő, reménytelenség!
*
Jön a végrehajtó
Visz mindent, lefoglalt a ház.
Költözés, erdőbe!
*
Könnyet akarsz? Sírjál…
Bánat ellen, ez tán’ gyógyír!
Te vagy bús, úgy sírj Te.
*
Vadvirágos réten
Kirándultam, nekem régen.
Üdítő virágok.
*
Erdők, mezők zöldje
Jó kis látvány a szemünknek.
Szemgyönyörködtető.
*
Fehér téli erdő
Vadaknak, nem jó búvóhely.
A bundájuk fázik.
*
Közeleg a tavasz!
A megújhodás ideje…
Ember, megújhodik?
*
Boldog a pillanat!
Néha dereng… tovahalad…
Ennyit kell megélni.
*
Elmúlt emlékeken
Elmerengek, bánatosan.
Tán’ feldereng, remény?
*
Élet, egy pillanat
Töredék, többi múlt… jövő!
Jelenben élhetünk?
*
Levelek hullanak,
Mint egy halott lepkesereg…
Tavasz! Feltámadás!
*
Tó felszínén arcom,
Hullámokon összetörik.
Torzult a képmásom…
*
Lennék tökéletes,
De, a világ nem engedi…
Felmosórongy lettem.
*
Esőcseppek fednek,
Szomorúan vizesedek.
Ázott kutya lettem…
*
Eső veri arcom,
Rám néznek, hiszik, hogy sírok.
Pedig, annyira nem.
Vecsés, 2015. március 25. – Kustra Ferenc József – íródott: HIAQ csokorban, az új szépirodalmi irányzat jegyében. (Én alkottam meg… szótagszám, 6-8-6. Ez jobban illik az európai gondolkodáshoz, és a magyar nyelv sajátosságaihoz, mint a haikué! Eszmeisége, stílusa haikuval azonos!)
Romba dől az összes vigasz!
Jő, reménytelenség!
*
Jön a végrehajtó
Visz mindent, lefoglalt a ház.
Költözés, erdőbe!
*
Könnyet akarsz? Sírjál…
Bánat ellen, ez tán’ gyógyír!
Te vagy bús, úgy sírj Te.
*
Vadvirágos réten
Kirándultam, nekem régen.
Üdítő virágok.
*
Erdők, mezők zöldje
Jó kis látvány a szemünknek.
Szemgyönyörködtető.
*
Fehér téli erdő
Vadaknak, nem jó búvóhely.
A bundájuk fázik.
*
Közeleg a tavasz!
A megújhodás ideje…
Ember, megújhodik?
*
Boldog a pillanat!
Néha dereng… tovahalad…
Ennyit kell megélni.
*
Elmúlt emlékeken
Elmerengek, bánatosan.
Tán’ feldereng, remény?
*
Élet, egy pillanat
Töredék, többi múlt… jövő!
Jelenben élhetünk?
*
Levelek hullanak,
Mint egy halott lepkesereg…
Tavasz! Feltámadás!
*
Tó felszínén arcom,
Hullámokon összetörik.
Torzult a képmásom…
*
Lennék tökéletes,
De, a világ nem engedi…
Felmosórongy lettem.
*
Esőcseppek fednek,
Szomorúan vizesedek.
Ázott kutya lettem…
*
Eső veri arcom,
Rám néznek, hiszik, hogy sírok.
Pedig, annyira nem.
Vecsés, 2015. március 25. – Kustra Ferenc József – íródott: HIAQ csokorban, az új szépirodalmi irányzat jegyében. (Én alkottam meg… szótagszám, 6-8-6. Ez jobban illik az európai gondolkodáshoz, és a magyar nyelv sajátosságaihoz, mint a haikué! Eszmeisége, stílusa haikuval azonos!)
Szivárvány nem látszik
Súlyos esőfelhők alatt.
Letakarva, szépség…
*
Mélán bámészkodok,
Tekingetek a világba.
Biztonság magánya.
*
Ínség alatt a vár!
Védők, így még meddig bírják?
Győz, hazaszeret!
*
Ostromolták Jajcát,
Török, oly’ nagyon elszánt volt.
Győzelem! Diadal!
*
Szép ametiszt serleg,
Miből bátran isznak ivók!
Hiszik, nem rúgnak be!
*
Az igazságérzet
Akit folyton inspirál, küzd.
Eredménytelen harc.
*
A földbarázdádban
Barnulnak, száradó rögök.
Létirtó szárazság!
*
Csak ketyeg az óra,
Múlnak percek, másodpercek.
Idő, így nem áll meg!
*
Létünk röpke idő,
Meg kell élni, minden percét.
Ajándék, minden perc.
*
Életünk alkonyán
Valami jutalmat kapunk?
Nyugodt, szép öregség…
*
Az orrszarvú jó nagy,
Ő nem lát jól, de jól szagol.
Turistát kergeti.
*
Madarak az égben,
A semmiségben repülnek.
Minket csak lenéznek.
*
Megérzésre várok,
Magány lapos, ebbe halok…
Sors a gondoskodó!
*
Képlékeny feltevés,
Hogy a kudarc nem ér utol…
Segélykiáltások.
Vecsés, 2015. február 27. – Kustra Ferenc József – íródott: HIAQ csokorban, az új szépirodalmi irányzat jegyében. (Én alkottam meg… szótagszám, 6-8-6. Ez jobban illik az európai gondolkodáshoz, és a magyar nyelv sajátosságaihoz, mint a haikué! Eszmeisége, stílusa haikuval azonos!)
Súlyos esőfelhők alatt.
Letakarva, szépség…
*
Mélán bámészkodok,
Tekingetek a világba.
Biztonság magánya.
*
Ínség alatt a vár!
Védők, így még meddig bírják?
Győz, hazaszeret!
*
Ostromolták Jajcát,
Török, oly’ nagyon elszánt volt.
Győzelem! Diadal!
*
Szép ametiszt serleg,
Miből bátran isznak ivók!
Hiszik, nem rúgnak be!
*
Az igazságérzet
Akit folyton inspirál, küzd.
Eredménytelen harc.
*
A földbarázdádban
Barnulnak, száradó rögök.
Létirtó szárazság!
*
Csak ketyeg az óra,
Múlnak percek, másodpercek.
Idő, így nem áll meg!
*
Létünk röpke idő,
Meg kell élni, minden percét.
Ajándék, minden perc.
*
Életünk alkonyán
Valami jutalmat kapunk?
Nyugodt, szép öregség…
*
Az orrszarvú jó nagy,
Ő nem lát jól, de jól szagol.
Turistát kergeti.
*
Madarak az égben,
A semmiségben repülnek.
Minket csak lenéznek.
*
Megérzésre várok,
Magány lapos, ebbe halok…
Sors a gondoskodó!
*
Képlékeny feltevés,
Hogy a kudarc nem ér utol…
Segélykiáltások.
Vecsés, 2015. február 27. – Kustra Ferenc József – íródott: HIAQ csokorban, az új szépirodalmi irányzat jegyében. (Én alkottam meg… szótagszám, 6-8-6. Ez jobban illik az európai gondolkodáshoz, és a magyar nyelv sajátosságaihoz, mint a haikué! Eszmeisége, stílusa haikuval azonos!)
