Költők szerint

Gránicz Éva (33)

Édes Gyula (0)

Ady Endre (144)

Roethke Theodore (1)

Goethe Johann Wolfgang (6)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (386)

Kedvesemnek (109)

Hiányzol (67)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

Két hete talán, vagy több is már,
minden este ablakom elé száll egy kismadár.
Éjféltájt' érkezik, felül az ág hegyére,
megköszörüli torkát és rázendít a zenére.

Szerenádot ád, s míg a Nap elő nem dugja első sugarát,
addig abba nem hagyja, csőre be nem áll.
Fütyül, trillázik, csattog, cserreg...
visszhangzik az éjszakában a madárének.

Szólózik, konkurenciája nincsen,
így csak az övé minden figyelmem.
Ágyamban fekszem, hallgatom az előadást.
Arcomon mosoly fakad, - ó ez annyira csodás!

Dalnokok királya vagy!
Tiéd a legszebb ének, ami csak madártorkon kiférhet.
Csordultig tölti meg a szívemet örömmel,
a lelkemet az égig emeli fel.

Kis Fülemülém, édes Csalogányom!
Sokszor gyere még, hangodat hadd csodálom!
De tudom, hogy egyszer nem jössz többé
és az éjszaka újra csendes lesz mint rég.

Akkor is köszönöm, hogy nekem daloltál,
szürke életembe egy kis színt varázsoltál.
Ha valamikor majd újra erre repülsz, szállj le, pihenj meg nálam.
Ha nem is egész éjszakára, legalább egy nótára.

Siófokon, 2023. május 9. - Gránicz Éva

De jó a sok ó, az olyan megkapó!
Ha kedvesem simuló, odaadó és nem nagy az ego.
Szeme ha rám tekint csillogó és nem fakó.
Szája édesen csókoló és nem oly' hideg, mint a hó.
Karja szorosan átkaroló és nem távoltartó.
Keze bársonyosan simogató és nem durva posztó.
Hangja kedvesen búgó, muzsikáló és nem elutasító.
Fürtjei mint a rugó, kunkorodó és nem kisimuló.
Illata csábító, mámorító és nem orrfacsaró.
Jelenléte megnyugtató és nem zavaró.

Aki megbízható és nem széltoló.
Aki igazmondó és nem mesemondó, hazudozó.
Aki szorgoskodó és nem naplopó.
Aki illemtudó és nem tapló, tuskó, surmó.
Aki számára fontos a diszkréció és nem kidumáló.
Aki mértéktartó és nem nagyivó.
Aki egy cukorborsó és nem gúnyolódó.
Aki jóravaló, odaadó, szavatartó és nem áruló, kígyó.
Aki óvó, imádó és nem bántó, gátló, én is dettó.
Aki hódító, vonzó, kitartó fickó, az méltó és pont hozzámvaló.

Érzései időtálló és nem tavalyi hó.
Tudom az ilyen ember ritka, mint a fehér holló.

Ó, ez alig hihető, pedig mondom ilyen Ő!
Így lett az óból Ő.

Siófok, 2023. augusztus 18. - Gránicz Éva

/Ima/

Aki dalolsz a némaságban,
Tanítasz bennünket hangtalan,
Fény - értelemre vezess csendben,
Hogy léptem mindig jót reméljen.

Útjaimon hadd tanuljam meg,
Más céljában mi rejtezik meg.
A kezem legyen szelíd, nemes,
Érintése gyengéd és kegyes.

Nyelvem hadd szóljon tiszta hangon,
Lélekből, ne haragból, bántón.
Ne ítéljek senkit könnyelműen,
Engedd, hogy én csak figyeljek csöndben.

Ne hagyd, hogy fájdalmakat hagyjak,
Legyek forrása, napnak, dalnak.
És ha majd egyszer hazatérek csendben,
Helyettem tovább csak az Ének éljen.

Siófok, 2025. május 23. - Gránicz Éva - Írtam: Ausztrál őslakosok ima-éneke alapján.

Fénypászmák szűrődnek át a lombok között zajtalan,
Sétálunk, s nézzük fények törnek át, ezer irányban...
Fénypászmák szűrődnek át a lombok között zajtalan.

Tihanyi erdő mélyén andalogva járunk, fény és árny egymást váltja,
Hátunkon nagy zsák, benne elemózsia, tűznek gyújtós és kisbalta...
Tihanyi erdő mélyén andalogva járunk, fény és árny egymást váltja.

Délben, amikor a harang szól, tűzünk már vidáman lobban,
Körben kövek, sehol száraz a láng csókol fát, szikra pattan...
Délben, amikor a harang szól, tűzünk már vidáman lobban.

A Balaton szemébe nézünk, zöld fodrokban, felénk ring a nyugalom,
Ahogy parton csendes szélbe merül a nap, lelkünkben nő az izgalom...
A Balaton szemébe nézünk, zöld fodrokban, felénk ring a nyugalom.

A fény sugarai forognak, mint este, a nap fáradt utolsó sóhaja,
A lombok résein átdereng, mint teaszűrőn meleg folyadék sugara...
A fény sugarai forognak, mint este a nap fáradt utolsó sóhaja.

Eloltottuk a tüzet, mindjárt indulunk, hátizsákunk vállunkra kattan,
Ballagunk haza - mesébe illő volt a nap, s a szalonna is páratlan...
Eloltottuk a tüzet, mindjárt indulunk, hátizsákunk vállunkra kattan.

Siófok, 2025. május 17. - Gránicz Éva - Írtam: három soros zárttükrös versformában.

Kedvesemmel rét mellett jártunk,
Felébredt a szerelmi vágyunk.
Pipacstenger ringott,
Testünk úszni vágyott...
Szerelem vize. Jöjj csobbanjunk...!

Pipacsok közt a vágy belobban,
Testünk perzsel, a csókban lobban.
Most kell! Gyere Édes,
Szeretni mézédes...
Letépem ruhád rólad nyomban!

A napfény fehér bőrünkbe mart,
A vágy, mint egy szellő felkavart.
Szomjunk nem víz oltja,
Csakis egymás csókja...
És az idő, ott velünk megállt.

Fű hajolt ránk, nem tiltakozva,
Tűzben testünk összefonódva.
És nem volt már határ,
Csak te, én, s bűvös nyár.
Olvadt pipacsok piros csókja...

Siófok, 2025. május 10. -Gránicz Éva- Írtam: Romantikus LIMERIK-ben

Csendes éj leple,
szíved hangját kutatom.
Álmomban élsz még.
*
Telefon néma,
minden rezzenés hazug.
Te vagy a csend is.
*
Hiányod marja
lelkem minden szegletét.
Vágyom szavadra!
*
Perc pereg lassan,
várok, mint tavasz a fényt.
Jöjj, szerelmem, jöjj!
*
Kívánlak nagyon,
mint esőt a szomjas föld.
Minden sejtem hív.
*
Remény pislákol,
egy üzenet, egy sóhaj.
Jó is lenne már!

Siófok, 2025. május 9. Gránicz Éva- Írtam: Senrjú csokorban

(Apeva)

Már
Szívem
Téged vár,
Minden, minden
Csupa napsugár!

Csupa napsugár
Minden, minden,
Téged vár
Szívem
Már!

Siófok, 2025. május 8. -Gránicz Éva-

/ A lélekszálak, mint emlékek megmaradt... /

Szüntelen rád gondolok Lui,
Nem tudlak fejemből kiverni.
Haragszol rám tudom,
Félreléptem, bánom!
Hogy engeszteljelek ki Lui?
*
Folyvást emlékezek rád Évi.
Folyvást emlékszem ez nem évi...
Ne gondold, nincs harag,
Minek kellne' harag?
Nincs mért', hogy Te engeszteljél ki...
*
Tudom, hogy van egy pici vétkem,
Ütem helyett lábadra léptem.
Ritmusra ver szívem,
Táncolj újra velem!
De, nem vagyok egy könnyű jellem!
*
Évim kedvesem, vétek is már huss!
Nem kell elővenni... lenne suskus.
Rossz ütem, biz' ilyen,
Emlék maradt szívben.
Majd, ha jössz... akkor lesz új tónus...
*
Ha neked közömbös nem leszek,
Megtanulom a lépéseket.
Így együtt örökké!
Keringőt örökké?
Lui, jó tanítványod leszek!

Ezen magasban, nincs közömbség'!
Nézlek téged... nincs közömbösség...
Ott, vétség és mentség!
Ott lent... életszentség.
Most van élség, de majd lesz... sorvég.

Siófok, 2025. március 25. - Vecsés, 2025. március 27. Gránicz Éva- íródott: LIMERIK csokorban. A páratlanokat én írtam. A párosokat szerző-, és poétatársam: Kustra Ferenc József-, néhai férjemre emlékezve.

Az égen vitéz ül dideregve,
Vállán köd-palást, csillag-seregbe.
Orion neve, Nimród híre,
Zeng messze földre, tenger fölébe.

Öve három fényes csillagból,
Mint harcos övcsat régi kardból.
Alnitak, Alnilam, Mintaka,
Égi arany szikrázik rajta.

Mutat keletet, nyugatot is,
Szélnek s hajósnak vigasz ez is,
S a vándor ég, midőn sötétlik,
Útjukat a népek tőle kérik.

Szóló költemény Gízának köve,
Piramis orma mutat feléje.
Nagy Vadász, nyulat űz télidőn.
Kutyákkal az örök csillagmezőn.

Az égi bölcsőhely méhében,
Új csillag születik, M42 ködében.
S amíg világ... ég és hold kering,
Orion őrzi, amitől idő elring.

Siófok, 2025. április 28. Gránicz Éva- írtam: csillagászati ismertetőként.

Balcsi partján fűben selymesen...
Remegek, hol a csók féktelen.
Fűzfa lombja takar,
Testem téged akar...
És a vágy, víznél is végtelen.

Balcsi partján oly' jó a fűben,
Vízparton: testben és lélekben.
Morajló a víz... csók!
Fűzfalomb és habcsók...
Vágyunk oly' nagy, mint tó felület...
*
Szellő simít, te puhán, s jobban,
És nyelved érint... nyögök halkan.
Tó suttog, csók hevít,
Csípőm ívben repít...
Karod ölel, már nincs múlt, most van...

Szellő minket simít, de jobban...
Nyelvek játszanak, ő nyög halkan...
Tó, csak nekünk suttog,
A csók heves... cuppog...
Karunk ölelgető, sóhajban...
*
Ringat a nyár, a part morajlik,
A bőrünkön verejték fénylik.
Forrón ölelkezünk,
Egy ritmust ver szívünk...
Hangom, parton messze visszhangzik...

Nyár szeret minket, víz morajlik,
Bőrünkön izzadás megfénylik...
Felsőfokban élmény,
Szívünk ver... ez élmény!
Kicsim hangja, echóként hallik...

Siófok, 2025. április 30. - Vecsés, 2025. május 1 -Gránicz Éva- írtuk: rom. LIMERIK- ben a "Balaton partján... 2." című versem két szerzős átirataként. A párosok: szerző-, és poétatársam: Kustra Ferenc József munkája.

Balaton partján, hol a csend ölel,
Selymes a fű, s szél csak nekünk felel.
Fűzfa árnya rejt el a világtól,
A testedhez simulok a vágytól.

Közel hajolsz, forrón perzsel csókod,
Nem marad szó, csak reszket sóhajod...
Kezed remegve talál rám újra,
Égek, mint a tűzbe dobott rózsa.

Simogatásod a vágy nyomán fut,
Mint hullám, mi nyaldossa partot.
Vad ölelésbe olvad a lelkem,
Mohó tested, a testembe rejtem...

Csak mi vagyunk, a világ elpihen,
S én beléd írom magam szüntelen.
Nap nádas mögött félve bújik el,
Míg szerelmesen bennem veszel el...


Siófok, 2025. április 30. Gránicz Éva.

Ha Isten itt élne közöttünk, nem vennénk észre.
Nem szórna fényt, nem hordana arany palástot se.
Lehet, hogy épp a boltban sorban állna,
Mögöttünk egy kifliért várva.

Nem lenne glóriája, se komoly hangja,
Mikor kiabálunk, ő csak hallgatna.
És talán akkor is bizakodna,
Ha mi már rég nem hiszünk magunkba?.

Nem tenne csodát, de ott lenne mindenben...
Mosolyban, pillanatban, tettekben...
Egy kézfogásban, egy halk bocsánatban,
Egy padon felejtett meleg kabátban.

Egy kis házban lakna a falu végén,
És dolgozna gondosan a virágos kertjén.
Játszana a gyerekekkel mezítláb a sárban,
Egy padra szívet vésne,
halkan, titokban.

Nem szónokolna, csak lenne egyszerűen,
A mindennapokban, csendben, türelemben.
És észre sem vennénk ha elmenne innen,
Csak éreznénk, hogy valami hiányozna... mélyen, a szívünkben.

Siófok, 2025. április 21. Gránicz Éva: irtam a Húsvét hétfőre.

A nyomorúság színpadán,
A szereplő most én vagyok.
Ismétlődik az előadás,
A néző is mindig én vagyok.

Jön a nagy rendező újra,
Egyik ideg a másikkal játszik.
Ez a küzdelem az idegek harca,
Már nem bírom sokáig...

Nemcsak az idegek, a lélek tusája is.
Magamat nézem, kívülálló vagyok.
Segíteni magamon nem bírok.
Magamon kívül vagyok!

Belülről némán kiáltok!
Az idő megállt, nem halad.
Mozdulatlan vesztegelek.
A cérna nálam elszakad...

Kinézek az ablakomon,
Látom aranyeső virágom.
Most csak ennyi a világom.
Szűnik a fájdalom, s jő a nyugalom...

Siófok, 2025. április 3. -Gránicz Éva-

Judózni tanultam szorgosan,
Gurulás, dobás, leszorítás...
De egy dolgot sosem oktattak,
A pofoncsapás tudománya más.

Nyugalom és csend! - intett a mester,
Használd az erőt higgadt fejjel!
De ha valaki ingerel,
A tenyerem magától repül el.

Én nem tanultam, jön spontán,
Nincs hozzá se öv, se elismerés,
De ha valaki igazán rászolgál,
Egy pofon a válasz, ? nem kérdés!

Siófok, 2025. április 1. -Gránicz Éva-

Márvány égboltján
aranyszínű alkonyat.
Sóhaja rebben.
*
Szél visz fényeket,
bíborba fúlt horizont.
Álmodik a Nap.
*
Vérarany sugár,
eltűnik a domb mögött.
Égő búcsúszó.
*
Piros fényszalag,
ég és föld összeér most.
Csend ölel mindent.
*
Búcsúzó tűzben,
a Nap süllyedő fáklya.
Hullám oltja el.
*
Lassan sötétül,
napfény az éjbe simul.
Csillagok várják.
*
Aranyhíd ragyog,
kék hegyek közt búcsúzik.
Bíborban ég el.
*
Izzó korong ég,
Balcsi ölében alszik.
Füstje az alkony.
*
Parázs ég alatt,
tenger nyeli a tüzet.
Szikrák haldokolnak.
*
Láng csókol vizet,
forró sugár elhalványul.
Gőz száll az égre.
*
Sistergő fényben
a Nap a habok közé.
Hull s elenyészik.
*
Hegyek peremén
elcsitul a fény zaja.
Árnyék öleli.
*
Halkul a szellő,
Nap csókolja a földet.
Csillagfény rezzen.
*
Rőt lángban lobban,
mint halkan égő fáklya.
Az ég vörösben ég.

Siófok, 2025. március 27. -Gránicz Éva- írtam: Eredeti Basó féle haiku csokorban.

Én csak huszonkilenc lettem,
A többit vidéken töltöttem.
Évek jöttek-mentek, én maradtam,
A humorból ki sosem fogytam.

A tükör néha furán néz,
De mondom: jó még ez!
Ránc? Csak tapasztalat.
A bölcsesség most rám szakadt.

Ötvenkilenc év nem sok, nem is kevés,
Derekam is kattog, mint egy régi kerék,
A térdem már ropog, de a kedvem merész.
És szemüveg kell már, hogy lássam a célt.

Tortámon gyertya? Á, minek!
Úgy füstölne, mint a kémények.
Inkább pezsgőt töltök, - na még egy pohár,
Hisz az évek száma úgysem gond már.

Így mulatok, mert az élet szép,
A kor csak egy szám, ez egy téves bölcsesség.
Huszonkilenc? Hát persze, hogy annyi!
A többit... hagyjuk is feledni!

Siófok, 2025. március 14. -Gránicz Éva.

Nem számít, mit mond a világ,
szavaik csak szélben szálló árnyak.
Az vagyok, aki vagyok,
s teszem amit jónak látok.

Nem érdekel, mit mondanak rólam,
nem az ő szemükkel nézem a sorsom.
Nem kérek semmit, nem várok csodát,
minden nap hozza a saját igazát.

Elfogadom mi jön és nem ítélek,
így könnyebb az élet, könnyebb a lélek.
Olyan világban élünk, hol dísz a lényeg,
hol fontosabb a felszín, mint a belső értékek.

De már maradok, ki voltam mindig,
szabad lélekként, mit szél sem ringat.
Hisz belül van az, mi igazán számít,
s nem az mit gondolnak rólam.

Siófok, 2025. február 22. -Gránicz Éva

Pihe cica kedves, pelyhes,
édes, tüneményes,
de rest, egeret nem kerget.
A fene egye meg!

Rendre hempereg.
Emeletes helyre fel sem megy
rendetlen, renyhe teste.
Egér? - Ne merészelj te! s elterül meredve.

?Egér nem kell nekem,
mert rettenetesen eleven.
Lehetetlen elérnem, s a belem sem veszi be.
Megbetegedem.Helyette tejet lefetyelek.

Szívesebben heveredek eme fekhelyre,
s elmélkedem lehunyt szemmel rejtelmeken.?
Esteledve meleg helyen, Pihe cica heverész.
Egér nevet fent a szekrény tetején:
Ez aztán a hős legény!

Siófok, 2025 február 11. -Gránicz Éva-

Próbáltam már elmondani neked,
mit is jelentesz, de nincsen szavam.
Nagyon, nagyon ? csak ennyit súg szívem,
szüntelen zeng legbelül e visszhang.

Nem tudom, hogyan mondhatnám el még,
Csak érzem: mióta vagy, más minden.
Fény ölel át, s a világ is szebb rég,
mert benned nyugszik meg fáradt szívem.

Mint kismadár költöztél szívembe,
fészket raktál, s többé nem üres már.
Belül kibélelted szeretettel,
s jóságod minden fájdalmat kizár.

Keresem a szót, mi elmondhatja:
nagyon, nagyon... ennyit mondhatok ma.

Siófok, 2025. február 8. -Gránicz Éva- irtam: Szonett -ben.

Augusztus van... nyár lassan búcsút int,
Fák között majd ősz... halkan oson megint.
A Nap aranya tompul, a szél zenél,
És az este hűvös szava messze kél.

Az égbolt is más, mélyebb, mint a nyárban,
Csillagok járnak hűvösebb sugárban.
Olykor hull egy fény-szikra, kívánj gyorsan.
Mert az ezüstpor elszáll, villámgyorsan.

Szeretem figyelni a csillagokat,
Mintha intenének... csodás káprázat.
Kik elmentek már, csillagok közt élnek,
Örökké égnek... onnan visszanéznek.

Fák, virágok susognak csendben, halkan,
Nem vidámság, bú remeg tücsök-dalban.
Augusztus suttogja: "Vége van lassan..."
Tejút porából csillag hull váratlan.

Fekszem a fűben, testem föld öleli,
Az ég palástját lassan rám teríti.
Csillagok súgják: "Maradj még egy percre..."
S este betakar csillagfény-lepelbe.

Siófok, 2025. augusztus 3.

Bennem élsz még.
Te vagy szívemben
a tél.
Mikor itt hagytál,
azt mondtad: te mindig szerettél...
Visszajöttél, nevettél, mondtad:
most is szeretsz, s átöleltél...
Felemeltél, mélybe löktél!
Ma tudom, megint visszajönnél...
Te vagy szívemben a tél... hiszen
megint elmentél.
Lassan elolvadnak a jégvirágok,
kérlek, többé ne, ne keressél.

Én a csend művészetét
Játszom, mint zongorista Lisztét.
Hallgatási csúcs!
*

Nekem ekkor zajos volt
A madárcsicsergés, a csivit.
Szemmel hallottam.
*

Ezen, erőszakos csend,
Agyamban kiváltotta: semmit.
Gondolat, heves…
*

Én a csendbe akarok
Beépülni. Ezt, nagyon élni.
Gondolat is zeng.
*

Az ég is beborít, hogy
Mindent halljon… csend szimfónia.
Játszom a semmit.
*

Most jött az új gondolat,
Van, ki a csendbe beleőrül…
Én, mit bírok ki?

Vecsés, 2020. május 24. – Kustra Ferenc József– senrjon csokorban íródott: önéletrajzi írásként!

Hol jársz, mond, szerelmetes Mona?
Hol császkálsz, lelkem végső álma?
(Örömöt szerezni,
Tiédet élvezni…)
Simogatni kezed, ó Mona!

Kimennénk a sűrű erdőbe,
Árnyékba feküdnénk a fűbe.
(Őzek csak néznének,
Ezek öreg-vének…)
Szaladgálnánk sűrű erdőbe!

Ó, figyelj, Te távoli Mona!
Nem jó ez… nekem álmok harca!
(Bőröd forróságát,
Szemed csillogását…)
Élveznénk együttlétet Mona…

Vecsés, 2020. október 14. – Kustra Ferenc József– romantikus LIMERIK csokor.

Meditálásom…

Elalvás előtt még hallom, valahol egy ló nyerít!
Szerelmes lehet? Remélem, nem bántják… a mindenit…

Közben hallom: kutya vonyít vagy talán hegedű…
Vakaródznom is kell, remélem nincs benne tetű…
Trilláz még nagy riadtan egy eltévedt madár,
Lehet, hogy sötétben ő nem talál haza már?

Sötétben hallom valahol úgy felsír egy hegedű,
Vonója nyekereg, mondanivalója keserű…
Rám zúdul a felhők könnye, gyors az égi zápor.
Köddé válik napsütésben a bús elmúláskor.

Magamba és magamra rajzolok kérdőjeleket,
Ami bennem dúl, az meg nekem maga a döbbenet.
Bucsut intenék a múltnak és a mának,
De nem engedi, fogva tart bú és bánat.

Látom arcotokon az üresség monoton nyomatát
És a mosolyokat, amely torzult lesz és grimaszra vált…
Ki kellene mosni a tündöklés szemcsés aranyát,
Kézbe véve megélni pillanat öröm mámorát.

Lassan minden kép elhalványul, mint esti alkonyat,
A lelkem meg én figyeljük a szenvedő arcokat.
Senki nem nyújt neked kezet a gödörbe, hogy kimászhass,
Pedig ki kell jönnöd, hogy messzire, a jövőbe láthass.
Ha így marad, akkor porrá leszel és a szél játéka,
Vagy mint oly' nagy fekete pont a fergeteg martaléka.

Régen volt már az, amikor az ég, kék volt és füsttelen,
Mindenki nagyon boldog volt, elégedett és bűntelen…
Pedig az élet, akkor is embereket harcba hívta,
És csatáit mindenki egyedül és magával vívta.

Ha mész, ha van és beszippantod az erdei levegőt,
Majd feleszmélsz, és már nem kívánod, a sűrű őserdőt.

A ló nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon,
Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom…
Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek,
Majd a napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek.

A lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom,
Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom.
Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár,
Érdekes, este óta semmit nem változott a határ.

A ló csak nyerít, én kiáltanék, de nem jön ki hang a számon,
Kínomban és bánatomban halkan a saját nevem kiáltom…
Álmomban békésen egy óriás fa tövében heverek,
Majd reggel az új napfényben a fűbe fekszek, úgy pihenek.

Lónyerítés beburkol, a csend tán’ a legjobb barátom,
Nézem az égre, de a könnyektől nem látom, hogy látom.
Ahogy ébredek, hallom, ijedten pityeg fent egy madár,
Érdekes, este óta semmit nem változott a határ.

Még az is lehet, hogy de jó, milyen jó lehet itt élni.
De akkor nem kéne a bőrömet, ráncosra cserélni!
Barátom lett ő ott fent, a kis dalos madár,
Valahol a határban iázik egy szamár…

Figyelem, de nem hallom, hogy valaki lépked hangtalan,
Így azt sem látom meg, ha nincs is, hogy hosszú árnyéka van.
Van nekem nyugalmam és azt őrzi a végtelen messzeség,
Felettem, mint egy végtelen kék óceán elterül az ég…

Verőfényes nap lesz ma is és már nem hallom, hogy a ló nyerít!
Remélem, este nem bántották csak most elaludt… a mindenit…

Vecsés, 2014. július 3. - Kustra Ferenc József- írtam: önéletrajzi írásként.

Ha majd egyszer bálba megyek, tiszta glaszékesztyűt húzok,
Hogy ne látsszon a kezemen a köröm alatti piszok…

Csizmám is szép fényes lesz, ráköpök és kipucolom,
Kicsit –belül- büdös, izzad a lábom, nem haragszom…

Nadrágom is már kissé viseltes, fehér vászon, vasalatlan,
Felmérem magamban, nem én leszek a legcsinosabb… hallatlan!

Vecsés, 2014. január 21. – Kustra Ferenc József- íródott: önéletrajzi írásként.