Költők szerint

Baranyai Attila (19)

Kustra Ferenc József (1364)

Szekáry Zsuzsanna (8)

Chekakri Jázmina (1)

Varjú Zoltán (1)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (345)

Kedvesemnek (91)

Hiányzol (46)

Elmúlt szerelem (81)

Szakítás (33)

További témák »

A nap verse

Van egy szó mely szívemet bántja,
mert ki szeretném mondani egy szép lánynak.
De a lány is ki kimondaná,
ezért várok még egy napot,
máma szerda van,
ma kimondom amit akarok,
ott e lány kit szeretek,
ide is jön,
menten ki is mondom,
rögtön nyakamba borul.

Mint vén hold az égen
mely újra megfogyott
halványan,sárga fénnyel,
mely ismét megkopott.

Úgy fekszem én is éppen
megfogyva,törve most
hideg szobámban árván,
lelkem megfagyott.

De midőn jő az új nap
s a vén hold újra nő
úgy fogok én is lassan,
fájón ébredni föl.

Lelkem mint a szélvész
új erőre kap,
s könnyeim minden cseppje
virágot fakaszt.

Üdvözöllek szép rózsám
Gyönyörű álmot hoztál
Veled álmodtam egész éjszakán
Mert nem tudtam elmondani magyarán
Az örök szeretet mit érzek
Fogyhatatlan örök élelem
Már csak egy kérdés bojongat
Te is ezt érzed irántam?

Miért élek ha nincs életem?
Nincs jövőm vagy ami van pusztulás
Talán ez lesz saját végem?
Csak annyit tudok hogy kaszára szál
A lelkem ahogy másé szokott
De az enyémnek már nincs már több szövet
A kezén de sírva könyörög
Hogy fojtson meg a halál tömör
Vén ósdi köpönyege
Mely már végső szó lenne...

Oly csönd hang hallatszik
S már ez is elmúlik
Csak már a lépések hallatszanak
A várfal kopog lábaik alatt
S a távolban hasonló hang
Mely valahányszor fel-fel cseng
A hegyek falairól visszhangzik
S a széllel fent a magasban játszik
Hallani hogy kopog a katonák páncélján
Az eső mely beszél a véres halál helyén
És igazat mond ez az átok
Távolban nem kívánt látottak
Oly sereg az mely félelmetes
Páncéljaik csörögnek véres
Lábnyomokat hurcolnak magukkal
Tompítja lépteiket foltokkal
Hirtelen megállottak
A sereg nem lép sokat
Ott a távolban kéz mozzanatok
Hátra tegezük felé nyúlnak
Majd felhúzzák nyilaik
S hirtelen elengedik
Hangjuk valami ciripelés
És eleik sajnos végzetes
Minden ember búj a falak
Védelmező árnyéka
Mögé hol nem éri gond
Jaj! annak ki még kinn volt
Mert lezúdult a sötét ég
Közöttük még rengeteg ég
Majd hirtelen csatakiáltás
Oly távoli végzetes hangzás
Karddal, dárdákkal rohannak
Most már végszó lesz veletek
Mert már mi zúdítunk rátok
Nektek nyilaink átok
De a mieink elvesztek
Páncélok hadai mellett
Majd ők jöttek támadással
A katapultok hadával
S a csatának már vége
Lelkek elvesztek véle
Oly csend lett hirtelen
Hangok elveszettek
Ahol régen vár állott
Most pusztult romhalom
Melyben vérfolyó volt
S benne rengeteg holt.

Te vagy a föld,és te vagy a tenger,
te vagy minden,mi kell nekem.
te vagy az életem,te vagy az álmom,
s tiéd a kéz,mely átölel.

Rólad álmodom hosszú éjszakákon
nem tudom eljössz?vagy csak álom ez?
Álmomban érzem bársony érintésed,
erős karjaiddal lágyan átölelsz.

De midőn ébredek könnyes lesz a párnám
mellettem nincs más,csak hűvös vánkosom,
s könnyeim között ébren elmerengve
érzem:már örökké rólad álmodom.

Mint halk sóhaj a szélben
mely könnycseppet szitál
úgy fogok én is sírni
ha nem leszel talán.

Úgy kérlek ne menj még
maradj itt nekem!
Sajgó szívemre gyógyír
egyedül te lehetsz..

elmúlt az ősz,a tél is,
újra jő a nyár.
Látod?A zúgó szél is
napsütésre vár.

Elmúlik egyszer minden
bánat és harag,
helyette jön majd új nap,
mely mosolyt fakaszt.

Látod?Itt vagyok én is
megfogyva,törve bár,
s fájó szívedre gyógyír
én leszek talán.

Hallgatag a messzi táj
Az eltüntettet hangját
Keresi ezredek óta
Oly gyönyörű port szórt rája

De a szépség az nem szó
Hallgatag már ehhez szól
Hogy mily gyönyörű e táj
Messzi földről ugyebár

De mi ez a hang
Valami fel cseng
Hát persze szólott a természet
Hagyd meg e táj élő szépségét

Ne félj én nem bántalak
Most csak épp bámullak
Megvédlek akár életem árán
Hogy ne kelljen félned soha se már...

Szótlanok világa mutasd magad
Ne tűnjön hangod az ismeretlened
Látom nem tárhatod fel titkaid
Mert elveszne vele szótlan álmod
Egy szótlan többet szól
Mint ezer ember mond
Hangjuk mely régen eltűnt
Most újra zenget erdőt
Mert ha egy szótlan megszólal
Azzal százszor többet mondhat
Ismeretlen mély hangjuk van
Ledönthet mindent ami van
S ha a szó elhallgat
Tudom szótlan szólott
Elcsöndesedik minden
Szótlanul elveszetlen
De egy szó az mint több szó
Hallgatatlan a sok szó
De a szótlan ezt a kísértést
Eldobja nincs már félreértés
De minek küzd egykori hangjáért
Hisz szó ami szó ő egy szót sem ért
Csak saját hangját ismeri
De azon is halványan rí
Koszba porba taposta hangját
Nem akart vele szólni többet
S a hang mely kísért bennük
Most kiáltják el maguk
Ordít mély zengő hangjuk át
Erdők hegyek vastag falán
Mindent eltiporva
Bele taposva porba
S most megváltozott e szó
A szótlan most nagyot szól
Mert ő most nem fog szótlan lenni
Hogy végre kitört a szó benne...

Mi srácok sok szót szeretünk hallani,
De van egy amit a lányoknak nehéz kimondani.
Négy betű csupán, nem több,
De ez a szó egy életre dönt!

Van úgy,hogy beköszönt,és feldúlja a lelket. Van úgy, hogy elmúlik és megtöri a szívet. Ha vele élsz, szárnyalsz és le győzöl mindent. De nélküle nincs semmi, éled az üres csendet...

Szívem?
Nem szívem.
Látok?
Nem látok.
Hallok?
Nem hallok?
De legalább sikítok?
Még csak nem is sikítok.
Élek?
Nem.
És nem azért, mert meghaltam,
Hanem mert meg se születtem.
Sohasem léteztem.

Semmiben kőfal,
Kőfalban ajtó,
Ajtóban zár.
És a kulcs?
Hol a kulcs?
Nincs, mert eltűnt, elveszett.
Először megrohadt, majd semmi lett.

Kit érdekel...

Küszöbön alak.
Rohadó húsdarab.
Állott bűz.
Dögszag.

Emlékszem, mikor először kopogtattam.
Boldog vagyok, azt gondoltam.
Kívül semmi, hát bemegyek.
Körülnézek.
Mindent szerzek.

Aztán könyörögtem és dörömböltem.
Engedjetek, had menjek!
Aztán sírtam és szenvedtem,
Aztán írtam és rettegtem.

Úgy rémlik, még reméltem.
Cél nélkül utamat kerestem.

Szerettem?
Nem szerettem.
Láttam?
Nem láttam.
Hallottam?
Nem hallottam.
Éltem?
Igen.

Igen éltem, és hazudtam,
És túl sokat sírtam.
Sajnáltam,
Magam.

Véresre vertem az ajtót.
Igen, az ajtót, ami nem volt.
De én!
Rugdaltam!
Lábam, kezem eltörtem,
És éreztem, hogy győztem.
Na akkor éltem.

Aztán szépen végignéztem,
Hogyan szűnt meg önnön fényem.
Vicces ügy volt, elmesélem;
Úgy kezdődött, hogy volt.
Aztán E123, E456, E9999,
Citromsav, Zsírsav,
Nátriumcitrát,
Riboflain-5-nátriumfoszfát.
Aztán már nem volt.

Hiányzik az érzés
Az Igaz szerelem.
Mit irántad tudtam,
Akartam és éreztem.
Neved lassan feledem,
Minden emlék elveszett...
Ami mégis összeköt:
Gyönyör és gyötrelem.

Elvesztem az éjszakában,
Itt az örökös sötétség.
Már nem pislákol a gyenge fény
Örökre kihunyt, eltűntél.
Átkozz el! Vess meg!
Gyűlölj nyugodtan.
Vadászni Rád, az igazi gyönyör
Megtalálni maga a pokol.

Múlhatatlannak érzem, feledni nem tudom,
A csillagok közt, tudom, ott íródott.
Telnek a hetek, hónapok és évek,
A Te arcod látom minden éjjel s reggelen.

Egy másik élet, mikor újjá születünk,
Egymásra lelünk, s újra együtt leszünk.
Egy könyv őrzi csupán a kezdetet s véget,
Szerelmünk akkor, végre beteljesedhet!

Balaton parton ülök
Egyre nézem a tájat
Az idő már hűvös
Szél fújja a fákat.

Hullámok nagyok, jönnek
Soknak fehér a teteje
De az alja zöldes
Széltől nagy az ereje.

Már a fű is hullámzik
Szél fütyül a fülembe
A part végig ázik
Morajlás zúg szüntelen.

Kövek keményen állnak
A víz egyre csak tombol
Már a kövek is fáznak
Az élet ily komor.

Vajon mi az utolsó dolog
Mit érzek míg szívem dobog?
Lehet egy végtelen zuhanás
Vagy egy hirtelen jött fulladás.

Nem tudom, hogy a halál
Lehet, hogy elér ma már
Egy csendes alvás közben
Míg az ég forog fölöttem.

Lehet eljön mint egy pillanat
Vagy meghalok a víz alatt
Miközben levegőért kapkodok
"Most meghalok" gondolom.

Talán egy hídról leugrom
És az életem elbukom
Lehet felvágom az eremet
Hogy kifolyjon az életem.

Mi egy múló kis dolog
Addig tart míg szívem dobog
Ajándékba kaptam, de nem kell
Vigyétek el innen messze.

A hiányod szívbe markoló
A hideg kegyetlen és gonosz
Össze beszélt a hiánnyal
És így rám támadt.

Nem vagyok gyenge gyerek
De senki vagyok nélküled
Csak egy kegyetlen harcos
Aki megöl minden barmot

Amíg nem voltál velem
Kemény volt az életem
A kezem nem fogta senki
Harcos voltam és ennyi

Aki mérgesen rám nézett
Azt hamar elhagyta az élet
DE te megfogtad kezem
Ezt nem felejtem el sosem

Habár sok rosszat tettem
Te kiálltál mellettem
Fogtad a kezem erősen
Habár néha sírtam félősen

Nem köszöntem meg neked
Hogy szívemből szerethetlek
Hogy a kezed foghatom mindig
És így sírhatok kicsit

Nem beszélve a szeretetről
És arról a forró szerelemről
Amit te adtál nekem
És mondtad: szeretlek!
Ilyenkor esténként fáj a Szívem
És körbevesz a hideg
Nem melegítesz engem
Mert nem vagy itt velem

Hiányzol nagyon szerelem
Csak a levegőt fogja a kezem
Mindig rád gondolok
Én szerelmes vagyok

De nem egy árnyékba
Mert sírok én néha
De valós dolgok miatt
Tehát a szerelem igaz

Most a hívásod várhatom
Messze vagy nagyon
DE a telefonomat nézem
Hátha megcsörren éppen

A kezem is remeg
Amivel támaszom a fejem
A gondolataim sötétek
De még mindig élek.

Már telefonon sem beszélünk
Nem tudom mi lesz velünk
Beteg is vagy nagyon Szívem
De így is szeretlek hidd el

Mást sajnos nem tudok tenni
Csak egyetlen dolgot, szeretni
Szeretlek nagyon Szívem
Az élet csak így valamilyen

Ha az ember nem tud szeretni
Akkor már nem is érdemes enni
Jobb ha inkább éhen halsz
Vagy csak simán meghalsz

A szeretet a lényeg
A tűz mi folyton éget
Ha ez véletlenül kialszik
Vele halunk mi is

Ez a mai is csak egy nap
Lehetne olyan mint a tegnap
Vagy akár a holnap
Hiszen ez csak egy szombat

De elkezdődött egy új év
Mindenki mondja BUÉK
Petárdákat lövöldöznek
A körházakban meg lökdösődnek

A szórakozó helyek megtelnek
Az utcákon is hemzsegnek
Az állatok nem értik
Hogy az emberek miért ünneplik

Hiszen ez csak egy szombat
Amikor sarló alakú Hold van
A kutyák este aludnának
Ők már búcsút intettek a mának

De az emberek? Ők nem
Ők mind kint, bent ünnepelnek
És ettől boldogok lesznek
Hogy zajt csapnak és esznek

Én is ember vagyok
Ezért előttem nem titok
Hogy miért vagyunk boldogok
Mert ez egy új év holnaptól!

Egyedül állok, felhők néznek,
eső hullik, csurgó könnyek.
Bőrömön a szél fut, kitárva karom
kiáltok az égre: NEM VÁLLALOM!

Ordítottam, mi belőlem kifért,
megtörtem, kár a hitért.
Belül őrölt, mindent kimar
az évek alatt a vihar.

Várom sorsom mi lészen...
csak erre állok készen.
Kevés reményem maradt,
mit a szellő elfújt alant.

Szeretlek, imádlak, ágyamba kívánlak.
Igen, kívánlak, mert tombolnak bennem a vágyak.
Vágyom rá minden éjjel, hogy tied lehessek nagy hévvel, hogy harapj és nyögj, ahogyan szoktál.
Ó, ha elmennél, hogy hiányoznál!

Álmos szemekkel tekintek rád,
De melletted mindig csak hajt a vágy.
Bár lehetnék már a karjaidba!-ez
az esténként elmotyogott állandó ima.

Mikor melletted fekszem, rajtam nem fog az álom, csak az érintésedet várom.
Olyan, mintha érted kelne a nap reggel és akkor térne nyugovóra,
mikor te lefekszel.

Veled olyan mint repülni az égen, csak lebegni nyugodtan, tétlen
és lesni mi történik odakinn.
Kérlek karolj át, és maradjon minden, mindig így!

Lepkeszárnyú vágyakozás,
A szerelmes várakozás.
Vajon jön-e? Tényleg eljő?
Nem állja útját egy felhő?
Vagy egy hegy, mely égig érő,
Kereszt út, mely megtévesztő?
Arany szőrű, csábos borjú,
Vagy hirtelen támadt bosszú,
Mely semmiből nő körötted,
Akadályaként jöttödnek?
Nőhet köréd kerek erdő,
Sűrű, sötét, elveszejtő.
Vén boszorka, meg egy seprő,
Acél-szívnek is ijesztő...
Annyi minden jut eszembe,
Ahogy várlak reménykedve -
De egyszer csak elém toppansz:
A csillagos égből pottyansz,
Egyenesen a karomba,
Csókos ajkad a csókomba!

Van egy barátom, ki sok ereje van,
úgy vélte, de ma már elgondolkozik, vajon megérte?
Szállna a madárka, de eltörött a szárnya.

Kalitkájából Ő maga tört ki,
ment a nagyvilágba, ment megfigyelni.
Ám a világ gonosz hely,
múltjával nem törődve,
beletépett szárnyába és ledobta a földre.
Szállna a madárka, de eltörött a szárnya.

Hullik a madár a földre,
megtörten, csiripelve.
páran észre veszik és gyorsan felemelik,
csakhogy a madárka,
immár nem mer hinni nekik!
Szállna a madárka, de eltörött a szárnya.