Költők szerint

Gránicz Éva (33)

Nagy Gábor (0)

Gaál Antal (1)

Madách Imre (2)

Nermagul Lili (0)

További költők »

Témakörök szerint

Szerelem (386)

Kedvesemnek (109)

Hiányzol (67)

Elmúlt szerelem (85)

Szakítás (34)

További témák »

A nap verse

A házunk tetején gyülemlik a felhő,
Majd elfújja tavasszal a szél.
Könnyeinket a nap szárítja,
Eltemet majd minket is a tél.

Szörnyű a karácsony egyedül,
S jólesik a penészízű kenyér.
Felsóhajt valahol az árva csendben a szegénység,
S a hidegben kéreget egy zenész.

Mert az életnek Húrja van!
Hát játssz rajta, cigány! Verítéked kiül homlokodra.
A szél cibál, de nem számít már!
Csak egy számít, túlélni.

Túlélni a telet, az éhínséget,
Most zenélsz kiszolgáltatottan!
Csak játszd el, játszd el a zenéd! A végsőt...
S a szél táncot jár letépett ingeddel.

A láz a tüdővész elért,
Mert kinek kell egy kivénhedt zenész!
Sótlan az élet... Adj hát neki, még kér, amíg él!
Holnap késő lesz talán, ha a pap némán temet.

A síron nem lesz, csak vadon virág,
A fejfán a hegedű már nem zenél.
Már nincsen, ki húzza,

Megyek erre, megyek arra,
nézek erre, nézek arra.
Gumicsizmám recés talpa,
virág hajlik a sarkamra.
Barna kislány lakodalma,
táncra perdül kormos arcú, bajszos Vajda.

Nézek jobbra, nézek balra,
szalmazsák ágy hajlékomban.
Gyere hozzám, barna kislány,
mutassuk meg, szép a világ!
Színes sátram néked szántam,
hogy szeretlek, meg nem bántam.

Magyar földön
álmos koldus vihart guberál.
Letargikus erővel söpri a kapott életeket,
hordja messzire a csapodár faleveleket.

Barbár nászéjszakán
valahol megszólal búsan egy hegedű.
Varjak gubbasztanak kinn a magas fákon,
s a jeges szél fúj át a kies pusztaságban.

A nincstelenség sóvárgó vággyal
pásztázza végig a még élhető kis falut.
Üres templomunk békés csendjén
melankolikus harang szól.

Itt bizony életek tűntek el,
ki tehette, messzire elvándorolt!
Ősi falum már rég mások lakják,
új bíbor színezettel spidez az álmatlanság sötét éje.

Zengő versem regös ének,
kiábrándult, mulandó itt az élet.
Árpád vére lázadó, pogány hada,
az ősmagyarnak már itt nincsen szava.

Aztata, vén tata,
baktat a nyár.
Dobban a lópata,
vágtat a vágy.
Pördül a szép Kata,
fordul a lány.
Táncol a vén vajda,
álarcosbál.

Nemes viharok söprik az ősi birtokot,
jön felénk a rézkrajcáros nyár.
Az éhínségtől fetreng a népem!
Száz halállal borul ránk az éj.

Szótlan makacssággal elered az eső,
sötét fellegektől szenvedünk az idők magányában,
ekhós szekereink tépve és elázva!
Baktatnak búsan lovaink a mulandóság felé.

Harcokat vívunk viharral, széllel,
majd ránk ront a fekete sereg!
Halálmadár rebben az égre,
sörétes lelkünk fájón lebeg az éjben.

Végtelen idő... rohanó élet,
miért nem tudunk élni egymás mellett szépen.
S miért nem fogjuk meg egymás kezét!
Az életünk kegyetlenül nehéz.

Kibérelt viharok pusztítanak a tájban,
vándorbotján megfáradtan jön az ősz.
Nyomorúságos idő ül a tájra,
jobban kéne vigyáznunk egymásra.

Az én kincsem egy vak bányaló,
húzza az igát.
Feszes a nyakló,
éber a mélyben, a jószerencsés éjben.
Húzza a csillét,
a sok szenet fel!
Az én kicsi kincsem, egy vak bányaló.

De egyszer megbotlott,
a lába eltört.
Sírtam a lóért, és velem sírt a ló.
Tudta, hogy vége,
szálljon rá béke.
Kincs volt ő nékem,
Nagy drága kincs.
Így lett legenda a vak bányaló.

Szívemre raktad
Szerelmünk halálvirágát!
Lángcsókod éget belém félelmet.
Boszorkányok tánca lebeg az éjben felettem,
És követ engem végig a cigánytelepeken át.

S te tudod, hogy elmémbe
Rút férgeket raktál!
Mennyei áldást suttog rám az ég.
Ballagok békén a Tarna partján,
A fagyos szél arcomba vág!
Holt dalokat zeng ajkam,
Dallama a sötét éjben messze száll.

Szívverésem dallamára
A halálvirág kinyílik,
Mézédes nektárja pokoli kín!
Fetrengek... rontás szállt rám!
Cigány asszony átka bánt,
S csendesen koporsóba zár.

Tarnazsadány, Honvéd út, 2018. június 26.

Könyörgöm az Istennek,
Hogy a Devla engem mért ver.
Hogy az uram, az a bamba,
Fulladna meg a sok borba.

Amit keres, el is issza,
Danol neki Dankó Pista.
Széles pittye, moslék szája,
A nótáját bazseválja.

Én meg itten étlen, szomjan
Sok pulyával a putrimban.
A sok cigány meg csak bámul,
Kiszaladnék a világbul.

Hát engem az Isten megvert!
Miért hordok én ilyen terhet?
Itten hagyom a csúf majmot,
Ha hazajön, majd csak kapkod.

Szomszéd bőgős, az se rosszabb,
Még a vonója is hosszabb.
Ott egye meg a fene.
Egybekelek ővele.

Tűzcsóvák szállnak a magas égen,
s én egyedül sétálok a sötét éjben.
A tavasz jöttét várom,
s közben szememre rászáll az álom.

Álmomban démonokkal küzdök, hadba kelek.
Tettek helyett sértő szavakkal bántanak,
durván lelkemet tiporják.
Szívemből a jóságot kifosztják.

Csillogó szemeimben szeretet tüzei ragyognak,
szívemben a béke vágyai kigyúlnak.
Érzem, hogy fel kéne ébrednem,
de a gonosznak szava erősen él bennem.

Próbálom szemeimet kinyitni,
s a démoni erőket kiűzni.
Felébredek, mert szememre süt már a nap fénye,
de a rossz álom szívemben nyomot hagy örökre.

Várni, reménykedni,
Sorban állni, várni, reménykedni.
Marhaszállító vagonokban szoroskodni,
Lágerek, haláltáborok, gázkamrák előtt
Sorban állni, szív-dobogva reménykedni.

Holt lelkek lebegnek fehér füstszárnyakon,
Auschwitz, Sobibor, Dachau, Birkenau lágerekben.
Csontsoványan remegve várni, reménykedni.
Don-kanyarban, jeges szélben fázva hazavágyni.
Várni... várni, reménykedni.

A hadifoglyok szemébe belefagy a magyarok könnye,
Várni, reménykedni.
Hazavágyni, szótlan, néma csendben megpihenni,
Jeltelen sírokban, hazánktól messze távol, a lélek hazavágy
Várva, reménykedve.

Emléket állítva a Holokauszt áldozatoknak, a Don-kanyarban elesett magyaroknak, kik soha nem tértek haza

Máris tél van,
sűrűn hull a hó rám.
Úgy fáj, messze jársz már,
Ködös utcán némán gondolok rád,
hogy tán valahol vársz,
deres szememen könny.
Ifjúságunk, látod, messze tűnt már,
discózene szól távol.
A szél fújta hajad illatát rám,
sírva gondolok rád.
Tél van, tél van, sűrűn hull a hó rám,
utcád üresen áll.
Lágyan alszom, arcod újra látom.
Vártak nyarak boldog napsugarai,
de már oly messze jár.
Máris tél van, sűrűn hull a hó rám,
úgy fáj, messze jársz már.
Ködös úton némán gondolok rád,
hogy tán valahol vársz,
deres szememen könny.

Felsóhajt a szív,
Szerelmünk az égre száll.
Trónusán a fellegeknek
megpihen a végtelen idők nyomán.
Szívverésem meg nem áll!
Kómás hangszerén játszik a szív.
Felcsendül egy régi dal,
Ámor nyila eltalált!
Nem múl el a pillanat soha már!
Megpendül a vén gitárom,
Játssza a dalt végtelen időkön át.
Átölel a csend homálya,
Őszülő fejemre bánat száll.
Hol van már a régi nyár?
Hol van az a régi lány.
Átölel a csend homálya,
Felsóhajt a szív varázsa,
Elárvult világ, bezárult világ.

Heves megye, Tarnazsadány, 2018. január 10.

Madárrá vált a nagymamám,
könnyű szárnyán messze szállt.
Átrepült rónát, erdőt, hegyet
az én nagymamám.

Csicsergő hangját hallom ma is,
ülj az ölembe, kis unokám.
Boltból hozta a cukrot, csokit
az én nagymamám.

Madárrá vált a nagymamám,
elrepült tőlünk egy délután.
Azóta sírok szüntelen,
nélküle üres az életem.

Emlékszem, akkor tavasz volt,
1976 márciusa, nem ma volt.
Emléke mostanában visszajár,
madárrá vált a nagymamám.

A nagymamám 1896-ban született és 80 évesen elment örökre. - Cigány népmonda, mese.

Milyen csend van ma...
Tűz ég a pusztában,
Bográcsoznak a cigányok.
Szorosan nyomában a hideg télnek,
Érezni a hidegét az őszi szélnek.
Melegedni vágyna már az ember.
Kerestem én a csendet.
De ki is zavarna minket?
Hiszen a cigány is ember.

Csend van,
Nem röppen fel madár,
A sivárság szegényen ül a tájra.
A közeli múlt véres emlékei.
Kihamvadt, ártatlan lelkek
Táncukat járják a tűz felett.
Az arcokon gond és mély félelem.
Fájó éjek átkai a múltnak
Visszhangzik a bánatos éjben.
Porba hullt múltunk gyásza,
Itt lebeg a putrik felett végleg.

2017. szeptember 2.

Egy lefagyott szív
mit mesélhet néked?
Egy elárvult lélek többé nem mesél.
A szív húrja nem pendül meg többé!
Nem lobban a láng, eltiportad rég.
Az önbizalom szétmarcangolt álom.
Sóhajom üres légbe száll.
Szabadságom megkötözted az égig,
Megváltozott minden, ami régi!
Csendes pokol már az életem.
A jobb élet már illúzió, s kétlem,
Hogy visszatér a boldog, ifjú nyár.

Magyar vagyok, magyarnak születtem…
Szégyelljem, hogy magyarnak születtem?
*
Nem!
Hazám
Szeretem.
Magyar vagyok!
Büszkén kimondom.

Vecsés, 2002. április 13. – Kustra Ferenc

Vecsés, 2002. április 13. – Szabadka, 2017. augusztus 8. – Kustra Ferenc – A verset én írtam, az apevát alá szerző és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit.

A vihart, eredeti Baso féle stílusban, tankában írta meg a szerzőpáros…

Szél úrfi futkos,
Lebbenti leveleket.
Gyengét leveri.
Tegnap még boldog voltam.
Férjem lelem félholtan.
*
Zúgva közelít,
Morc hangulatú vihar.
Fekete felhők.
Szélvészként jön a mentő,
Szirénája üvöltő.
*
Viharos szélben,
Vörös-bronzban állnak fák.
Szürke ég alja.
Vijjogást hallom, lárma...
Küzd lelke, fénye-árnya.
*
Szél már kivonta
Kardját és rohamozgat.
Mezőn nyargalász.
Hosszú harc, elfogy erő,
Ma a kaszás a nyerő.
*
Nagy fa taron áll.
Szélsüvítő zokogás.
Levelet, lefújt.
A semmibe bámultam,
ELMENT... állok fásultan.
*
Vihar, csak lecsap,
Ágreccsenések körbe.
Erdő, elképedt…
Gyászba borult életem,
Fájdalom tépi lelkem.
*
Fekete függöny,
Bíbort is éjbe zárja.
Szélvihar, tarol.
Fejem felett gyászmadár,
Varjú károg kár-kár-kár.
*
Tetőn, forgószél
Szippantja, meleg pernyét.
Kémény, csak ámul.
Sorsom, mint a forgószél,
Sodor, tépáz, nem kímél.
*
Üvöltve vadul
A szél, kéménybe befúj.
Gólyafészek, bús.
Szívemből bánat ordít.
Árny, családot mért csonkít?
*
Viharos a szél,
Hajnali fény már, dereng.
Ágakat is tép.
Pirkadatig virrasztok,
Hozzá árván indulok.
*
Sok, kopasz akác,
Dísztelen ágaikkal.
Gallyon, szél zenél.
Zokogástól nincs hangom,
Keservesen szól dalom.
*
Erős szelekben,
Csend mélységesen hallgat.
Sodródó levél.
Romba zúzott életem,
Lábaim alatt hever.

Vecsés, 2016. december 20. – Szabadka, 2017. augusztus 13. –Kustra Ferenc – a haikukat én írtam, alá a verset, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész önéletrajzi írás, címe:”Tegnap még boldog voltam...!”

Vaj’
Mit rejt
A tükröm
Hátoldala?
Elmúlt életem.
*
Bíz’
Voltam
Fiatal,
Boldog, derűs.
Életet faltam.

Így öregen nincs már… percnyi a boldogság,
Bár mondják, már a kevéske is nagy orvosság.
*
Száz
Kislány
Szívével
Játszogattam,
Elcsábítottam.

Öregen, nincs más kincsem, csak a vágyaim és az álmom,
Senkinek nem mondtam, hogy üres pókhálóra vágyom…
*
Sok
Barát,
Hát, hátat
Védett... Győztünk!
Kizárt veszteség.

Magány kiül a megöregedett, sokat látott arcokra,
A lélek szeretettel buzdít a vég nélküli harcokra
*
Mint
A gyöngy,
Hófehér
Fogam sörös
Üveget nyitott.

Azt mondják, öregen is mosolyogjak! Fogatlan szájjal?
*
Szép
Jövő,
Hű hitves,
Boldog család,
Volt egyke álmunk.

Háborgó, megöregedett lélekkel még szeretetre vágyunk,
Szívvel-lélekkel ocsmányságokat fröcsög az öreg szájunk.
*
Jaj!
Fele
Sem valós,
Nem is éltem...
Lesz-e még időm?

Nézem a hatvannyolc éves életemet, belül színes és mégis sivár.
Mikor leszek már boldog? Úgy tűnik a kék madár, még kivár…
*
Mért
Kanál
A mérce,
Ha boldogság
A tét? Mért van így?

Hatvannyolc éves vagyok, telnek a napok!
Vajon boldogságra, még elég sok időt kapok?
*
Azt
Hittem
Nem leszek
Öreg soha.
S halál se nincsen.

Eldöntetett, egészen addig élni fogok,
Míg ki nem róják, idő van, meghalok.
*
Meg
Tettem
Tehetőt.
Helyrehozni?
Nem áll módomban.

Úszni próbáltam életemben, mint ebihal, de eredmény nélkül…
Most gondoltam, akkor cápa leszek! De ezt, hogy, fogsor nélkül?
*
Nem
Is volt...
Romba dőlt.
Rejtegettem
A valóságot.

Elfelejtettem úszni, bár sosem tudtam,
A mélység fölött, jó életet hazudtam.
*
Most
Vissza
Fordítom
Tükröm. Ráncok
Tovább mesélnek.

Szépek az emlékek, előjön az álmok képe,
Már nem tudok semmit a nagy leépülésbe…
*
Már
Érzem,
Öregség
Behálózza
Minden atomom.

Már belehaltam, úgy élek,
Derűsen, folyvást remélek.

Vecsés, 2015. február 2. – Szabadka, 2017. augusztus 3. – Jurisin (Szőke) Margit – Az oximoronokat szerző- és poétatársam Kustra Ferenc József írta, az apevákat én. Az apevák összefoglaló címet kaptak: Az oximoron tükör hátulja…

A létfantázia kérdéseiről versben és HIAQ –ban írt a szerzőpáros

Jó lenne kislánynak lenni,
És mindent elfelejteni,
Gond nélkül élni, nevetni,
Boldogan felhőt kergetni.

Indul reggel, múló
Szeszéllyel, kedvünk még alszik.
Napfény-sugár ébreszt.
*
Tavaszi szellővel futni,
Minden kis virágot tudni,
Ahol szép, oda eljutni,
A sok rosszat átaludni.

Fonok vágyaimból,
Napfény tűzén át, koszorút.
Derűsít, árnyjáték.
*
Porba szíveket rajzolni,
Nyári záporban táncolni,
Égre szivárványt mázolni,
Szeretetet varázsolni.

Hitünk, örökké áll,
Ő vakolat, élet-vártán.
Szárnyát bontja jövő!
*
Mindenben szépet keresni,
Boldogság titkát ellesni,
A szívet hagyni, repesni,
Rögös úton nem elesni.

Sorsunk, lohol velünk,
Fogja kezünk és vezetget.
Sőt, terel, mint gulyás...
*
Álomszép jövőt tervezni,
Az élet csábját élvezni,
A kedvesnek csak kedvezni,
A jót nem hagyni, elveszni.

Hálát pillanatnak!
Azért, mert segített, óvott.
Pillanat… légy magad.

*
Csak még egyszer ezt átélni,
Öregséggel megbékélni,
Ha a végén le kell lépni,
A haláltól sem kell félni.

Ravatali csendben,
Koszorúk is elhervadnak.
Majd, minden elmúlik.

Szabadka, 2017. július 19. - Vecsés, 2017. augusztus 13. - –Jurisin (Szőke) Margit - a vers, az én írásom! A HIAQ -kat a versszakok alá, szerző-, és poétatársam Kustra Ferenc írta.

Az elmúlást versben és 10 szavasokban írta a szerzőpáros

A múlt, mint nagy sziklafal, a tényeket őrzi rég,
Meg a régmúlt történéseit nagyon védi még…
A múlt orma csak, fel, olyan nagyon magasba tőr,
Kutakodás közben a saját magányom gyötör….

Már nem táplál életet,
Nincs ereje. Odalett minden, jéggé dermedt.
*
Ismerem az ördögöt, biztosan elviszi a múltamat,
Megkaptam én már erről, jó régen a valós jóslatokat.
Múltam pillérét hordom, mint vitéz, a már rozsdás kardokat!

Az ősz színei odavesztek,
A hajnali derek mindent fehérre színeztek.
*
A halotti torom képei már itt lebegnek előttem…
Mögöttem, még integet a letöltött, semmise életem.
Körbenézek, észlelem, hogy nincs is már mám… semmi ilyenem.

Semmi sem mozdul, téli álomba vonul
Vagy válik fagyhalál áldozatául.

Vecsés, – Szabadka, 2017. augusztus 4. –Kustra Ferenc – A három versszakot én írtam, alájuk a 10 szavasokat, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit.
A 10 szavasok címe:”Hajnali derek…”.

Versben és európai stílusú haikuban, valamint 10 szavasokban…

Fény kikandikál
A hajnali felhőkből.
Sugara, villog.

Arcomon vesztegel, enyhén melenget,
Nyárnak nyoma veszett, ősz búcsút rebesget.
*
Kinézek az ablakon, rögvest látom a havat.
Jobban nézem, keresem, de nem látom a nyarat.
Már, itt a tél és a nyárból emlékem sem maradt...
*
Színes avar-szín
Keveredik fehérrel.
Lassan, teret nyer…

A hajam barna színét már elvesztette,
Az ősz ezüstösre színezte.
*
Éjszaka sötét…
Éjfél vagy hajnal, mindegy.
Reggel erős fagy.

Gyengeségem érzem... Ha jön is kikelet,
Lehetetlen kijátszani a végzetet.

Vecsés, 2014. december 3. – Szabadka, 2017. július 25. –Kustra Ferenc – A bokorrímes és a 3 haikut én írtam, alájuk a 10 szavasokat, szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A 10 szavasok címe: „Már nem táplál életet...”.

Vizionálgatás az élet céljáról…

Életsúly vállon!
Meditáló agyat nyom!
Elbuktató rög!
Hallgatagon viselem
Sorsom. Hordom keresztem.
*
Megtört ifjúság
Nyomasztja gondolkodást.
Rákfene, múltban.
Egy korai rossz döntés,
Nincs visszaút, sem lépés.
*
Élet értelme
Lehet, ki sem alakult…
Alakulás, rossz…
Volt remény? Odaveszett,
Halálra ítéltetett.
*
Cél a létezés?
Napsugár is csak éget!
Partnerkapcsolat?
Ha nincs kivel, csak szenvedsz…
Éget, mint só a sebet.
*
Az öregség, nem
Lábadozás! Sorscsapda!
Élet értelme?
Szép öregség? Délibáb...
Csak pár emlék, lelki táp.
*
Torzak mosolyok,
Szögletes könny, csak pereg…!
Boldog lét nincsen?
Rút vigyor, fáj életem,
Könny szilánk sebzi szemem.

Vecsés, 2017. május 29. – Kustra Ferenc – Szabadka, 2017. július 19. – A haikukat én írtam, alá a verset, szerző ás poéta társam, Jurisin (Szőke) Margit. A vers címe: „Érzékcsalódás”.

Apevában és versben írt a szerzőpáros…

Juj,
De szép
Az élet.
Öreg mivé
Lett? Mint ódon vár.

Ifjúság, boldogság gyorsan elszállt... csak csalóka ábránd.
Csupán szíved dobog, tested nem mozdul, várod az ármányt.

*
Ha,
Mégis
Minden jó
És szép is volt…
Öregség mért nyűg?

Ám olyan szerencse nem érint, sem öreget, sem ifjút.
A tehetetlenség, gúzsba köti életed, nincs kiút.
*
Az
Élet
Körülmény,
Lehetőség.
Dönteni abból.

Nem csak te hozol döntést, kész tények elé állít a sors.
Sokat gondolkodnod, időd nincs, ne várd, mit hoz a vaksors.

*
Nincs
Olyan,
Hogy jó, rossz.
Lehetőség
Van! Választani…

Nem csak fehér és fekete, mint a sakktábla négyzete.
Legyen élhető... életedből maradt csak egy szeletke.

*
Az
Öreg
Már, okos.
Tudás mit ér?
Nagy készülődés.

Hiába vagy bölcs s van tudásod, ha senki nem figyel rád.
Nem kellesz kutyának se már, lombját hullajtja életfád.

*
Az
Elszúrt
Élet már,
Tény. Végleges.
Idő csak, halad.

Kártyavárat építettél, rá ment az egész életed.
Árnyak szele tönkre tette... romokban a büszkeséged!

Vecsés, 2017. július 6. – Szabadka, 2017. július 10. –Kustra Ferenc József – Az apevákat én írtam, hozzá a verset szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit. A versrész címe:,,Kártyavárat építettél!’’.

A darazsakról, TANQ –ban értekezett a szerzőpáros…

Mint nyáron, akkor is,
Ház és kutyapásztor voltam.
Az én nyaralásom!
Társas, redő-szárnyú darázs…
Hártyásszárnyúak sem varázs...
*
Dolgom bevégezve,
Már is indulni készültem.
Vettem kerékpárom.
Többféle: fali darazsak,
És élősködő darazsak.
*
A szememhez kaptam.
Szemüveg mögött, mi lehet?
Egy darázs! Szúrt is már!
Látjuk sokat, kecskedarázs,
Oly’ veszélyes a lódarázs.
*
Rémülten szisszentem,
A rovarcsípés nagy veszély.
Rám az allergia!
Fészek, tíz-nyolcvancentinyi
Kolónia, több ezernyi.
*
Nincs a szemüvegem?
Hol lehet? A szememen volt!
Arcom tapogattam!
Másfél hónap alatt nőnek,
Harcra készekké fejlődnek.
*
Sietnem kell nagyon,
Időben orvoshoz érni.
Lakást is kizárom.
Nagyjából július hóra
Beáll fészek, támadóra.
*
Keresem, kutatom,
Újra az udvaron... Végre!
Fűben megtaláltam.
Fészek: sejtek sorozata,
Királynő a petét adja.
*
Ajtót kaput zártam,
Szélvészként orvoshoz értem.
Nem volt nálam TB kártya.
Darázscsípés: fullánkon át.
Méreg adja: gyulladását.
*
A nagy zűrzavarban,
Megértő orvosra leltem.
Jó lett a személyim.
Kötőszövet, jól megduzzad,
Fájdalommal párosulhat.
*
Fél arcom már püffedt,
Mindjárt injekciót adtak.
Intelmet is kaptam.
Súlyos tünetek: szédülés,
És még lehet vérvizelés.
*
Haza bocsájtottak,
És pihenést ajánlottak.
Injekció így hat!
Allergiás reakció!
Segítség, azonnal való.
*
A tükörbe néztem,
Mongolhölgy tekintett vissza.
A veszélyt túléltem.
Ha rosszullét mutatkozik,
Már orvoshoz kívánkozik!

Szabadka, 2017. június 8. – Vecsés, 2017. augusztus 8. - Jurisin (Szőke) Margit – A HIAQ –t én írtam, és a saját esetemet dolgoztam fel. Alá a verset, szerző és poétatársam, Kustra Ferenc írta. A versrész címe: ”Darázsveszély!”

Apevában és versben írt a szerzőpáros…

Nyár,
Forró
Éjszaka.
Kandikáló
Hold, csillagos ég.

A nap, a tüzét kihányja, mint fölrobbant ördög-katlan,
Mióta reggel fölkelt, csak melegít, de folytonosan.
**
Oly
Nyugodt
A tenger.
Hullámot csak
Kezünk korbácsol…

Napok óta csinálja, már szik sem bírja, annyira pusztít.
Úgy tűnik, ahhoz, hogy visszafogja magát, kicsit sem konyít.
**
Te
És én,
Egymáshoz
Közeledünk.
Kar, karba olvad.

Föld bágyadtan de, nagyon reméli már, a jó, frissítő esőt,
De a tücsök csak hegedül, őt ne kezeljék úgy, mint, henyélőt.
**
Mily
Csodás
Éjszaka!
Ölelkezni
Tengervizében.

Ebbe a sivatagi hőségben, fákról száradtan hull a levél,
És a forró földön, a sok levél egymásnak, nagy esőről mesél.
**
Fogd
Kezem,
Majd engedd,
Had lebegjek
Tengervíz szintjén.

A délidőben levegő, forró, sőt, fölöttébb tüzes,
A vízelvezető árok, poros, csont szárazon üres.
**
Csak
Vigyázz!
Hullámok
Közt ne vesszek,
Ha értem jönnek...

Sehol egy felhő, nem jár erre árnyék, ez egy ritka nyár!
A nap kazánját meg csak rakják! Ő egymaga: hőséggyár.

Szabadka, 2017. május 31. –Jurisin (Szőke) Margit- Vecsés, 2017. június 10. - Kustra Ferenc – Az apevákat szerző- és poétatársam Jurisin (Szőke) Margit írta, alá a verset, én. A versrész címe: „Sivatagi hőség!”