A nap verse
A száj
A száj, ami egybeforrasztja a lelket… hozzá vágyat forrasztani.
A száj, ami édesebb a régebbi óbornál… jobb is fogyasztani.
A száj, mint balzsam, jól meg is erősíthet… de, nagyot árthat is.
A száj, a rúzstól szép pirosan virágzik… szebb a rózsánál is.
A száj, a szépség forrásvízébe márthat… lelkedből lakomázhat.
A száj, ami tőlem egy bíboros csókot igény szerint elvárhat…
Vecsés, 2022. november 7. – Kustra Ferenc József – íródott anaforásban; Hoffmann von Hoffmannswaldau, Christian (1616 – 1679) „A szájra” - c. verse átirataként. (Fordította: Mucsi Antal-Tóni)
A száj, ami édesebb a régebbi óbornál… jobb is fogyasztani.
A száj, mint balzsam, jól meg is erősíthet… de, nagyot árthat is.
A száj, a rúzstól szép pirosan virágzik… szebb a rózsánál is.
A száj, a szépség forrásvízébe márthat… lelkedből lakomázhat.
A száj, ami tőlem egy bíboros csókot igény szerint elvárhat…
Vecsés, 2022. november 7. – Kustra Ferenc József – íródott anaforásban; Hoffmann von Hoffmannswaldau, Christian (1616 – 1679) „A szájra” - c. verse átirataként. (Fordította: Mucsi Antal-Tóni)
Legújabb versek
1. Cogida és a halál
Délután ötkor.
Pontosan délután ötkor volt.
Egy fiú hozta a fehér lepedőt
délután ötkor.
Egy vödör mész már készen állt
délután ötkor.
A többi csak a halál, egyedül a halál.
A szél elsodorta a vattát
délután ötkor.
Az oxid szétszórta a kristályt és nikkelt
délután ötkor.
Most a galamb és a leopárd megbirkóztak
délután ötkor.
És egy comb és egy elhagyatott szarv
délután ötkor.
A basszus húr felhangzott
délután ötkor.
Arzén harangok és füst
délután ötkor.
A csendnek gyülekezete egy sarokban
délután ötkor.
És csak a bika egy derűs szívvel
délután ötkor.
Mikor a hó verejtéke érkezett
délután ötkor.
Az aréna jódba volt burkolva
délután ötkor.
A halál a sebbe petézett
délután ötkor.
Délután ötkor.
Délután öt órakor.
Egy kerekes koporsó az ágya
délután ötkor.
Csontok és furulyák zengnek fülében
délután ötkor.
Most a bika a homlokára bőgött
délután ötkor.
A szoba irizált a kíntól
délután ötkor.
Messziről már közeledik az üszkösödés
délután ötkor.
A liliom szarva zöld ágyékban
délután ötkor.
A sebek égtek mint napok
délután ötkor.
Délután ötkor.
Ah, az a végzetes délutáni öt!
Öt volt minden óra szerint!
Öt volt a délután árnyékában!
2. Az ömlött vér
Nem akarom látni!
Hívjátok a holdat,
mert nem akarom Ignacio
vérét látni a homokban.
Nem akarom látni.
A szélesen kitárult hold
halk felhőknek lova,
és az álmok szürke arénája
fűzfákkal a korlát mögött.
Nem akarom látni!
Lobbanjon fel az emlékezetem!
Meleg a pirinyó
jázminok fehérsége!
Nem akarom látni!
Az ős világnak tehene
szomorú nyelvét keresztbe vonta
egy véres pofán, melynek
nedve a homokba hullott,
és Guisando bikái.
részben holtan részben elkövesedve,
úgy bőgtek mintha két évszázadnak
jóllakottságával fűzték volna be a földet.
Nem.
Nem akarom látni!
Ignacio felmegy a szinteken
a teljes halálával a vállain.
A hajnalra várt,
de a hajnal elmaradt.
Keresi magabiztos profilját
de az állom megriasztja.
Kereste szép testét
de csak nyílt vérére lelt.
Ne kérd hogy nézzem!
Nem akarom hallani amint
mindig kevesebb erővel ömlik:
az ömlése mely felvilágítja
a szintek űléseit, és kiömlik
a szomjas tömeg
kordbársonyára és bőrrére.
Ki kiáltott hogy jöjjek közelebb?
Ne kérjétek hogy nézzem!
Nem hunyta be szemeit
amint közeledtek a szarvak,
de a borzalmas anyák
emelték fejüket.
És a gazdaságokon át
titkos hangok keltek a levegőben,
kiáltva mennyei bikáknak,
Sspadt ködök gulyásai.
Nem volt oly herceg Sevillában
Ki kkülőmb volt nála,
vagv olyan kard mint az ővé
sem olyan igaz szív mint az övé.
Mint oroszlánok folyója
volt csodás ereje,
és mint egy márvány torzó
a határozott mértékletessége.
Andalusia Romájának levegője
aranyozta a fejét
ahol mosolya a szellemesség
és intelligenciának nárdus olaja volt.
Micsoda kitünő torero az arénában!
Micsoda jó paraszt a sierrán!
Mennyire gyengéd a kévével!
Mennyire kemény a sarkantyűval!
Mennyire lágy a harmattal!
Milyen kápráztató a fiesta!
Mien félelmetes a sötétség
a végleges banderilláival!
De most vég nélkül alszik.
Most a moha és a fű
határozott ujjakkal nyitja ki
A koponyája virágát.
És most a vére énekelve csurog;
énekel a mocsarakban és réteken,
Csúszva fagyott szarvakon,
lélektelenül dadogva a ködben
botladozva egy ezer patán
mint egy hosszú, sötét, szomorú nyelv,
hogy megteremtse a kínlódás tócsáját
a csillagos Guadalquivir közelében.
Ó, te Spanyolország fehér fala!
Ó, a szomorúság fekete bikája!
Ó, Ignacio kemény vére!
Ó, ereinek csalogánya!
Nem.
Nem akarom látni!
Nincs kehely melyben bele férne.
Nincsenek fecskék melyek inni tudnák.
Nincs se fagy se fény mely lehűttené,
sem ének sem fehér liliomok áradata,
sem oly üveg mely ezüsttel betakarná.
Nem.
Nem akarom látni!
3. A kirakott test
A kő olyan mint egy homlok melyben álmok keseregnek
kanyargó vizek és fagyott ciprusoktól megfosztva.
A kő olyan mint egy váll mely által az időt viseljük el
könnyekből teremtett fákkal, szalagokkal és bolygókkal.
Láttam szürke záporokat amint útban voltak a hullámok felé
gyengéd rejtélyes karjaikat emelve,
ne hogy megakadjanak fekvő kövekben
melyek végtagjai kilazulna anélkül hogy vérük átitatódna.
Mert a kő magához vonja a magot és a felhőket,
csontváz pacsirtákat és a fél árnyék farkasait:
de nem ad sem hangot sem tűznek kristályát
hanem csak faltalan arénákat, arénákat és még több arénákat.
Most Ignacio, a nemesen szűletett ott fekszik a kövön.
Minden véget ért. Mi is történik! Figyeld az arcát:
a halál őt sápadt kénnel fedte be
és rátette egy sőtét minotaurusznak a fejét.
Mindennek vége van, Az eső behatol a szájába.
A levegő, mintha megbolondult volna, elhagyja süllyedt mellét,
és a Szeretet, átitatva kőnnyekkel és hóval,
melengeti magát a csorda csúcsán,
Mit is mondanak? A bűzlő csend lenyugszik.
Itt ránk maradt egy kirakott test mely kezd elfakulni,
Egy tiszta alak melynek csalogányai voltak
és most nézzűk amint feltelik mélységtelen lyukakkal.
Ki gyűri a szemfedőt? Az amit mond hazugság!
Itt senki sem énekel, senki sem zokog egy sarokban,
senki sem szúr a sarkantyúval, senki sem rémíti meg a kígyót.
Itt semmi mást nem akarok a kerek szemeken kívül
hogy testét nyugalom alkalma hiányában láthassam.
Itt kemény hangú embereket akarok látni.
Azokat kik lovakat törnek be és folyókat uralnak;
azokat az embereket kik zengzetes csontvázzal dalolnak
kiknek szája nappal és kovakővel van telve.
Itt akarom látni őket. E kő előtt.
E test előtt melynek gyeplője elszakadt.
Akarom tőlük tudni hogyan szabadulhat fel
ez a kapitány kit kifosztott a halál.
Akarom hogy mutassák meg nekem a siratás folyóját
melynek édes ködei és mély partjai lesznek,
hogy emeljék fel Ignacio testét onnan hol elvesztette magát
anélkül hogy hallgassa a bikák kettős ültetését.
Elveszti magát a hold kerek arénájában,
mely ifjú korában egy szomorú és halk bikát színlel,
elveszti önmagát az éjszakában halak éneke nélkül
és a fehér bozót fagyott füstjében.
Nem akarom arcát eltakarni zsebkendőkkel
hogy hozzá szokjon a halálhoz melyet magával hord.
Meny, Ignacio, ne érezd a forró bömbölést
Aludj, repülj, pihenj: még a tenger is meghal!
4. Hiányzó Lélek
A bika nem ismer, sem a füge fa,
Sem a lovak, sem a hangyák saját házadban.
A gyermek és a délután nem ismernek téged
mert örökre meghaltál.
A kő válla nem ismer téged,
sem a fekete selyem, hol el vagy zárkózva.
Néma emléked sem ismer
mert örökre meghaltál.
Az ősz kicsi fehér csigákkal fog érkezni,
ködös szőlővel és fürtös dombokkal,
de senki sem fog szemedbe nézni,
mert őrőkre meghaltál.
Mert őrőkre meghaltál,
úgy mint a főld ősszes halottai,
mint az ősszes elfelejtett halott
élettelen kutyák halmában.
Senki sem ismer. Nem. De én rólad énekelek.
Az utókornak énekelek profilodról és bájadról.
Az értelmed kiváló komolyságáról.
A halálhoz illő étvágyadról és annak szájízéről.
Az egykori bátor vidámságod szomorúságáról.
Soká fog tartani, ha valaha is, mielőtt újra születik
egy olyan hű Andalusiai, aki oly gazdag kalandokban,
Nyögős szavakkal énekelek a könnyedségéről,
és emlékszem egy szomorú szellőre az olajfák között.
Szerző: Federico García Lorca
Vers címe: Ignacio Sanchez Mejias siratása
Fordította: Kovács Iván
Délután ötkor.
Pontosan délután ötkor volt.
Egy fiú hozta a fehér lepedőt
délután ötkor.
Egy vödör mész már készen állt
délután ötkor.
A többi csak a halál, egyedül a halál.
A szél elsodorta a vattát
délután ötkor.
Az oxid szétszórta a kristályt és nikkelt
délután ötkor.
Most a galamb és a leopárd megbirkóztak
délután ötkor.
És egy comb és egy elhagyatott szarv
délután ötkor.
A basszus húr felhangzott
délután ötkor.
Arzén harangok és füst
délután ötkor.
A csendnek gyülekezete egy sarokban
délután ötkor.
És csak a bika egy derűs szívvel
délután ötkor.
Mikor a hó verejtéke érkezett
délután ötkor.
Az aréna jódba volt burkolva
délután ötkor.
A halál a sebbe petézett
délután ötkor.
Délután ötkor.
Délután öt órakor.
Egy kerekes koporsó az ágya
délután ötkor.
Csontok és furulyák zengnek fülében
délután ötkor.
Most a bika a homlokára bőgött
délután ötkor.
A szoba irizált a kíntól
délután ötkor.
Messziről már közeledik az üszkösödés
délután ötkor.
A liliom szarva zöld ágyékban
délután ötkor.
A sebek égtek mint napok
délután ötkor.
Délután ötkor.
Ah, az a végzetes délutáni öt!
Öt volt minden óra szerint!
Öt volt a délután árnyékában!
2. Az ömlött vér
Nem akarom látni!
Hívjátok a holdat,
mert nem akarom Ignacio
vérét látni a homokban.
Nem akarom látni.
A szélesen kitárult hold
halk felhőknek lova,
és az álmok szürke arénája
fűzfákkal a korlát mögött.
Nem akarom látni!
Lobbanjon fel az emlékezetem!
Meleg a pirinyó
jázminok fehérsége!
Nem akarom látni!
Az ős világnak tehene
szomorú nyelvét keresztbe vonta
egy véres pofán, melynek
nedve a homokba hullott,
és Guisando bikái.
részben holtan részben elkövesedve,
úgy bőgtek mintha két évszázadnak
jóllakottságával fűzték volna be a földet.
Nem.
Nem akarom látni!
Ignacio felmegy a szinteken
a teljes halálával a vállain.
A hajnalra várt,
de a hajnal elmaradt.
Keresi magabiztos profilját
de az állom megriasztja.
Kereste szép testét
de csak nyílt vérére lelt.
Ne kérd hogy nézzem!
Nem akarom hallani amint
mindig kevesebb erővel ömlik:
az ömlése mely felvilágítja
a szintek űléseit, és kiömlik
a szomjas tömeg
kordbársonyára és bőrrére.
Ki kiáltott hogy jöjjek közelebb?
Ne kérjétek hogy nézzem!
Nem hunyta be szemeit
amint közeledtek a szarvak,
de a borzalmas anyák
emelték fejüket.
És a gazdaságokon át
titkos hangok keltek a levegőben,
kiáltva mennyei bikáknak,
Sspadt ködök gulyásai.
Nem volt oly herceg Sevillában
Ki kkülőmb volt nála,
vagv olyan kard mint az ővé
sem olyan igaz szív mint az övé.
Mint oroszlánok folyója
volt csodás ereje,
és mint egy márvány torzó
a határozott mértékletessége.
Andalusia Romájának levegője
aranyozta a fejét
ahol mosolya a szellemesség
és intelligenciának nárdus olaja volt.
Micsoda kitünő torero az arénában!
Micsoda jó paraszt a sierrán!
Mennyire gyengéd a kévével!
Mennyire kemény a sarkantyűval!
Mennyire lágy a harmattal!
Milyen kápráztató a fiesta!
Mien félelmetes a sötétség
a végleges banderilláival!
De most vég nélkül alszik.
Most a moha és a fű
határozott ujjakkal nyitja ki
A koponyája virágát.
És most a vére énekelve csurog;
énekel a mocsarakban és réteken,
Csúszva fagyott szarvakon,
lélektelenül dadogva a ködben
botladozva egy ezer patán
mint egy hosszú, sötét, szomorú nyelv,
hogy megteremtse a kínlódás tócsáját
a csillagos Guadalquivir közelében.
Ó, te Spanyolország fehér fala!
Ó, a szomorúság fekete bikája!
Ó, Ignacio kemény vére!
Ó, ereinek csalogánya!
Nem.
Nem akarom látni!
Nincs kehely melyben bele férne.
Nincsenek fecskék melyek inni tudnák.
Nincs se fagy se fény mely lehűttené,
sem ének sem fehér liliomok áradata,
sem oly üveg mely ezüsttel betakarná.
Nem.
Nem akarom látni!
3. A kirakott test
A kő olyan mint egy homlok melyben álmok keseregnek
kanyargó vizek és fagyott ciprusoktól megfosztva.
A kő olyan mint egy váll mely által az időt viseljük el
könnyekből teremtett fákkal, szalagokkal és bolygókkal.
Láttam szürke záporokat amint útban voltak a hullámok felé
gyengéd rejtélyes karjaikat emelve,
ne hogy megakadjanak fekvő kövekben
melyek végtagjai kilazulna anélkül hogy vérük átitatódna.
Mert a kő magához vonja a magot és a felhőket,
csontváz pacsirtákat és a fél árnyék farkasait:
de nem ad sem hangot sem tűznek kristályát
hanem csak faltalan arénákat, arénákat és még több arénákat.
Most Ignacio, a nemesen szűletett ott fekszik a kövön.
Minden véget ért. Mi is történik! Figyeld az arcát:
a halál őt sápadt kénnel fedte be
és rátette egy sőtét minotaurusznak a fejét.
Mindennek vége van, Az eső behatol a szájába.
A levegő, mintha megbolondult volna, elhagyja süllyedt mellét,
és a Szeretet, átitatva kőnnyekkel és hóval,
melengeti magát a csorda csúcsán,
Mit is mondanak? A bűzlő csend lenyugszik.
Itt ránk maradt egy kirakott test mely kezd elfakulni,
Egy tiszta alak melynek csalogányai voltak
és most nézzűk amint feltelik mélységtelen lyukakkal.
Ki gyűri a szemfedőt? Az amit mond hazugság!
Itt senki sem énekel, senki sem zokog egy sarokban,
senki sem szúr a sarkantyúval, senki sem rémíti meg a kígyót.
Itt semmi mást nem akarok a kerek szemeken kívül
hogy testét nyugalom alkalma hiányában láthassam.
Itt kemény hangú embereket akarok látni.
Azokat kik lovakat törnek be és folyókat uralnak;
azokat az embereket kik zengzetes csontvázzal dalolnak
kiknek szája nappal és kovakővel van telve.
Itt akarom látni őket. E kő előtt.
E test előtt melynek gyeplője elszakadt.
Akarom tőlük tudni hogyan szabadulhat fel
ez a kapitány kit kifosztott a halál.
Akarom hogy mutassák meg nekem a siratás folyóját
melynek édes ködei és mély partjai lesznek,
hogy emeljék fel Ignacio testét onnan hol elvesztette magát
anélkül hogy hallgassa a bikák kettős ültetését.
Elveszti magát a hold kerek arénájában,
mely ifjú korában egy szomorú és halk bikát színlel,
elveszti önmagát az éjszakában halak éneke nélkül
és a fehér bozót fagyott füstjében.
Nem akarom arcát eltakarni zsebkendőkkel
hogy hozzá szokjon a halálhoz melyet magával hord.
Meny, Ignacio, ne érezd a forró bömbölést
Aludj, repülj, pihenj: még a tenger is meghal!
4. Hiányzó Lélek
A bika nem ismer, sem a füge fa,
Sem a lovak, sem a hangyák saját házadban.
A gyermek és a délután nem ismernek téged
mert örökre meghaltál.
A kő válla nem ismer téged,
sem a fekete selyem, hol el vagy zárkózva.
Néma emléked sem ismer
mert örökre meghaltál.
Az ősz kicsi fehér csigákkal fog érkezni,
ködös szőlővel és fürtös dombokkal,
de senki sem fog szemedbe nézni,
mert őrőkre meghaltál.
Mert őrőkre meghaltál,
úgy mint a főld ősszes halottai,
mint az ősszes elfelejtett halott
élettelen kutyák halmában.
Senki sem ismer. Nem. De én rólad énekelek.
Az utókornak énekelek profilodról és bájadról.
Az értelmed kiváló komolyságáról.
A halálhoz illő étvágyadról és annak szájízéről.
Az egykori bátor vidámságod szomorúságáról.
Soká fog tartani, ha valaha is, mielőtt újra születik
egy olyan hű Andalusiai, aki oly gazdag kalandokban,
Nyögős szavakkal énekelek a könnyedségéről,
és emlékszem egy szomorú szellőre az olajfák között.
Szerző: Federico García Lorca
Vers címe: Ignacio Sanchez Mejias siratása
Fordította: Kovács Iván
Talán e század lesz a végső,
s néha gyötör a félelem,
mi lesz, ha bűnök tengerében
veszni látszik az értelem?
Néha könnyeim halmazában
ezernyi kín közt ébredek,
örökös harcban e világgal,
mely megannyi mindent tönkretesz.
Nem vagyok több, mint apró porszem,
mit szerte-szét hord a kósza szél,
üvöltve, nyögve, vad viharban,
de mégis mindig jót remél.
Ezernyi évnek viharában
átléptünk annyi mindenen,
de mégis mindig talpra álltunk,
sosem győzött le semmi sem.
Az ember annyi, mint apró porszem,
de hegyekké lesz, ha összeér,
s egymást karolva, összefogva,
a végén úgyis célba ér.
Mert hiszem azt, hogy jó az ember,
s e sokat nyúzott nemzedék
összefog, hiszen unokáink,
gyermekünk léte most a tét.
s néha gyötör a félelem,
mi lesz, ha bűnök tengerében
veszni látszik az értelem?
Néha könnyeim halmazában
ezernyi kín közt ébredek,
örökös harcban e világgal,
mely megannyi mindent tönkretesz.
Nem vagyok több, mint apró porszem,
mit szerte-szét hord a kósza szél,
üvöltve, nyögve, vad viharban,
de mégis mindig jót remél.
Ezernyi évnek viharában
átléptünk annyi mindenen,
de mégis mindig talpra álltunk,
sosem győzött le semmi sem.
Az ember annyi, mint apró porszem,
de hegyekké lesz, ha összeér,
s egymást karolva, összefogva,
a végén úgyis célba ér.
Mert hiszem azt, hogy jó az ember,
s e sokat nyúzott nemzedék
összefog, hiszen unokáink,
gyermekünk léte most a tét.
A tudás fájának gyümölcse
Volt az élet kezdete.
Így lett az emberből ember,
Ki elindult nyitott szemmel.
Bejárta a nagy világot
És nagyon gyakran tétovázott.
Harcolt, gyilkolt, hódított,
S sok rosszat magával hordott.
Néha törekedett a jóra,
És itt-ott tisztán szeretett,
De csábítások alapján,
Újra bűnbe keveredett.
Az élet fája gyümölcséből
Csak az az ember étkezik,
Ki a halál kapuja előtt
Valóban vért könnyezik.
Ki az élettel harcol,
És végül bűntelen marad,
Az már csupa szeretet,
És Isten adta akarat.
Volt az élet kezdete.
Így lett az emberből ember,
Ki elindult nyitott szemmel.
Bejárta a nagy világot
És nagyon gyakran tétovázott.
Harcolt, gyilkolt, hódított,
S sok rosszat magával hordott.
Néha törekedett a jóra,
És itt-ott tisztán szeretett,
De csábítások alapján,
Újra bűnbe keveredett.
Az élet fája gyümölcséből
Csak az az ember étkezik,
Ki a halál kapuja előtt
Valóban vért könnyezik.
Ki az élettel harcol,
És végül bűntelen marad,
Az már csupa szeretet,
És Isten adta akarat.
Megjött a sors mosónője
vétkeimet most lemosom,
itt állok hát levetkőzve
a múlt bűneit eldobom.
Tisztára mosta lelkemet
bűvös tisztítószert hozott,
levettem piszkos terhemet
létemhez öblítőt adott.
vétkeimet most lemosom,
itt állok hát levetkőzve
a múlt bűneit eldobom.
Tisztára mosta lelkemet
bűvös tisztítószert hozott,
levettem piszkos terhemet
létemhez öblítőt adott.
Róka koma gyorsan szalad
félti vörös bundáját,
mindenképpen le kell hagyni
mérges vadász kutyáját.
Rosszul tette, hogy egy tyúkot
ellopott a tyúkólból,
jobbra – balra ugrándozva
menekül a golyóktól.
Vadász, kutya már lemaradt
megmenekült a ravasz.
Holnap nem megy ő már tyúkért
jó lesz helyette kakas.
félti vörös bundáját,
mindenképpen le kell hagyni
mérges vadász kutyáját.
Rosszul tette, hogy egy tyúkot
ellopott a tyúkólból,
jobbra – balra ugrándozva
menekül a golyóktól.
Vadász, kutya már lemaradt
megmenekült a ravasz.
Holnap nem megy ő már tyúkért
jó lesz helyette kakas.
Fodrokat vet Duna vize
átbukik a köveken,
partba szövött emlékekről
beszél hozzám csendesen.
Kisgyermekként parton állva
fogtam jóapám kezét,
vízre szálló madársereg
játszott varázsos zenét.
Kedvesemmel itt sétáltunk
szerelmes csókot váltva,
lakodalmunk tanúja volt
egy dunaparti csárda.
Itt néztük az éji eget,
mit hullócsillag sebzett,
csodálatos kisfiammal
egy tábortűz fény mellett.
Elteltek már hosszú évek
az ember már megbékél,
rég megkopott emlékekről
csak a Duna vize mesél.
átbukik a köveken,
partba szövött emlékekről
beszél hozzám csendesen.
Kisgyermekként parton állva
fogtam jóapám kezét,
vízre szálló madársereg
játszott varázsos zenét.
Kedvesemmel itt sétáltunk
szerelmes csókot váltva,
lakodalmunk tanúja volt
egy dunaparti csárda.
Itt néztük az éji eget,
mit hullócsillag sebzett,
csodálatos kisfiammal
egy tábortűz fény mellett.
Elteltek már hosszú évek
az ember már megbékél,
rég megkopott emlékekről
csak a Duna vize mesél.
Szikrát csiholt drága arcod
magányos szívem mélyén,
nevető napfény csillant meg
talányos szemed kékjén.
Elvarázsol, mikor látlak
szerelmes szív ékszere,
hangod édes muzsikája
angyaloknak éneke.
magányos szívem mélyén,
nevető napfény csillant meg
talányos szemed kékjén.
Elvarázsol, mikor látlak
szerelmes szív ékszere,
hangod édes muzsikája
angyaloknak éneke.
Elfogott a sötétség ura
egy lélekvadász portyán.
Könyörgő sikoly szállt az égbe,
angyal vitt hát a vállán.
Hit terített bús szellememre
köpenyt, ami ráfagyott,
kihűlt pokolban körbevesznek
perzselt szárnyú angyalok.
egy lélekvadász portyán.
Könyörgő sikoly szállt az égbe,
angyal vitt hát a vállán.
Hit terített bús szellememre
köpenyt, ami ráfagyott,
kihűlt pokolban körbevesznek
perzselt szárnyú angyalok.
Ki suttogó hangom hallja, kevés,
akit mélyen hallani vélek, mesés,
Lelked szárnyaló hangjával ölelkezve,
lelkem a csendben, fölzendült,
s rezgésünk e dalban csodát szült.
akit mélyen hallani vélek, mesés,
Lelked szárnyaló hangjával ölelkezve,
lelkem a csendben, fölzendült,
s rezgésünk e dalban csodát szült.
Meghaltak a sírkövek
kopnak rávésett nevek,
Isten, haza, hit nagy kincs
múltunk ne legyen bilincs.
Szakítsuk szét a láncunk,
váljon erővé gyászunk,
mert szabadság nem terem
könnyel sózott földeken.
kopnak rávésett nevek,
Isten, haza, hit nagy kincs
múltunk ne legyen bilincs.
Szakítsuk szét a láncunk,
váljon erővé gyászunk,
mert szabadság nem terem
könnyel sózott földeken.
Nagy munkának álltam neki
eldugult a lefolyó,
ha nem merem ki a vizet
elúszik a folyosó.
Hát, akkor álljak is neki
egy jó kis eszközt hoztam,
kőkeményen dolgozom én
folyik is a víz rólam.
Ugyanannyi víz van benne
nem találtam a hibát.
Ezzel talán nem jó merni?
Fene eszi a szitát!
eldugult a lefolyó,
ha nem merem ki a vizet
elúszik a folyosó.
Hát, akkor álljak is neki
egy jó kis eszközt hoztam,
kőkeményen dolgozom én
folyik is a víz rólam.
Ugyanannyi víz van benne
nem találtam a hibát.
Ezzel talán nem jó merni?
Fene eszi a szitát!
Nem könnyű a zsugori lét
tele van félelemmel,
izzadt rettegés az élet
teletömött zsebekkel.
Minden nap egy új kihívás
miből mit tudsz elvenni,
már azzal sem kell törődni
kit fogsz ma tönkretenni.
Gazdagsággal zsákod tömve
átöleled reménykedve,
ha elvész mindez rájössz, hogy
kevés is elég lenne.
tele van félelemmel,
izzadt rettegés az élet
teletömött zsebekkel.
Minden nap egy új kihívás
miből mit tudsz elvenni,
már azzal sem kell törődni
kit fogsz ma tönkretenni.
Gazdagsággal zsákod tömve
átöleled reménykedve,
ha elvész mindez rájössz, hogy
kevés is elég lenne.
Nézem, hogy emberek miért ennyire készülődnek?
Valamire készülődnek, valamit ünnepelnek?
Igen! Gondosan ünneplik az új Karácsonyt,
Addig is elhagyják kicsit az élet zátonyt?
Szeretnék én, ilyentájt karácsonykor a jóságban hinni, ez minden!
Míg énbennem dobog, ritmust ver a szívem, legalább van mibe hinnem.
Az életben egyébként, köd borította utakat járom,
Ezt rótta rám a sorsom, ez nekem az állandó homályom.
De mi is a karácsony lényege?
Krisztus születésének emléke?
Menjünk mindannyian haza, nézzük, mi van a fenyőnk alatt,
Már a kapuban fogjuk érezni... kellemes fenyőillat.
A fák alatt biztosan ott lesznek majd az ajándékok,
Körülötte emberi szeretet, szívbéli jóságok.
A jóság azért ne csak ilyenkor szülesen, ilyen tájon,
Ezért is esdek, szívemben és a lelkemben nagyon fájón?
Bár én, mint mondtam csak a ködös utamat járom,
Este majd gyertyafényben, áttörök a homályon?
Megállok én majd a nagy fa előtt,
Imát mormogok mindenekelőtt?
Tisztelgek e szép szimbólum előtt.
Fa alatt, ne legyenek színes hazugságok,
Ne csavarodjanak kitekert fonákságok?
Ez jó hely, erősödjenek a barátságok.
Az ősz már régen levetette a ruháját,
A tél meg felveszi a fehér tarkaságát?
Mi meg élvezzük szeretteink barátságát.
Fenyőfánkon halkan pislog a gyertyafény,
Ma már nincs szükség semmire, ami kemény.
Mindannyian várjuk az újra eljövő csodát,
És szeretettel nézzük a négy adventi gyertyát.
Vecsés, 2015. november 2. - Kustra Ferenc József
Valamire készülődnek, valamit ünnepelnek?
Igen! Gondosan ünneplik az új Karácsonyt,
Addig is elhagyják kicsit az élet zátonyt?
Szeretnék én, ilyentájt karácsonykor a jóságban hinni, ez minden!
Míg énbennem dobog, ritmust ver a szívem, legalább van mibe hinnem.
Az életben egyébként, köd borította utakat járom,
Ezt rótta rám a sorsom, ez nekem az állandó homályom.
De mi is a karácsony lényege?
Krisztus születésének emléke?
Menjünk mindannyian haza, nézzük, mi van a fenyőnk alatt,
Már a kapuban fogjuk érezni... kellemes fenyőillat.
A fák alatt biztosan ott lesznek majd az ajándékok,
Körülötte emberi szeretet, szívbéli jóságok.
A jóság azért ne csak ilyenkor szülesen, ilyen tájon,
Ezért is esdek, szívemben és a lelkemben nagyon fájón?
Bár én, mint mondtam csak a ködös utamat járom,
Este majd gyertyafényben, áttörök a homályon?
Megállok én majd a nagy fa előtt,
Imát mormogok mindenekelőtt?
Tisztelgek e szép szimbólum előtt.
Fa alatt, ne legyenek színes hazugságok,
Ne csavarodjanak kitekert fonákságok?
Ez jó hely, erősödjenek a barátságok.
Az ősz már régen levetette a ruháját,
A tél meg felveszi a fehér tarkaságát?
Mi meg élvezzük szeretteink barátságát.
Fenyőfánkon halkan pislog a gyertyafény,
Ma már nincs szükség semmire, ami kemény.
Mindannyian várjuk az újra eljövő csodát,
És szeretettel nézzük a négy adventi gyertyát.
Vecsés, 2015. november 2. - Kustra Ferenc József
Merengés: versben, haikuban és 10 szavasokban…
Lélekbetegség
A nagy elhagyatottság.
Pohár lesz a társ?
*
Papír előttem, de nem tudok mit írni,
Társaság kellene, rossz egyedül félni…
Innék egy pohár borocskát, annyira jólesne,
De a bor-társasága egyedül, nem kellene.
*
Csak érzés számít,
Szeretetem felétek…
Szeretet ünnep!
*
Ajándékaim, már a fa alatt, ami csillog,
Égősor szépen villog.
*
Hála Istennek ez már a karácsony, itt van már a napja,
A karácsonyi ajándékot nálam, mindenki megkapja…
Nagyon-nagyon várom, hogy eljöjjön ide apraja-nagyja.
*
Hangulatvarázs,
Lappangó magányt enyhít.
Szeretet-ünnep.
*
Az éjsötétben halkan szitál, esik a hó.
Idehallatszik... messze távoli harangszó!
Hordozza nekem a karácsonyi szeretetet,
Bízzunk benne, hogy kenegeti a sok lelkeket.
Karácsonykor a harangszó is kissé más,
De a magány csak fönn marad, az nem lesz más…
*
Ritka madárka
A karácsony… évente.
Magányenyhítés.
Vecsés, 2015. október 21. - Kustra Ferenc József
Lélekbetegség
A nagy elhagyatottság.
Pohár lesz a társ?
*
Papír előttem, de nem tudok mit írni,
Társaság kellene, rossz egyedül félni…
Innék egy pohár borocskát, annyira jólesne,
De a bor-társasága egyedül, nem kellene.
*
Csak érzés számít,
Szeretetem felétek…
Szeretet ünnep!
*
Ajándékaim, már a fa alatt, ami csillog,
Égősor szépen villog.
*
Hála Istennek ez már a karácsony, itt van már a napja,
A karácsonyi ajándékot nálam, mindenki megkapja…
Nagyon-nagyon várom, hogy eljöjjön ide apraja-nagyja.
*
Hangulatvarázs,
Lappangó magányt enyhít.
Szeretet-ünnep.
*
Az éjsötétben halkan szitál, esik a hó.
Idehallatszik... messze távoli harangszó!
Hordozza nekem a karácsonyi szeretetet,
Bízzunk benne, hogy kenegeti a sok lelkeket.
Karácsonykor a harangszó is kissé más,
De a magány csak fönn marad, az nem lesz más…
*
Ritka madárka
A karácsony… évente.
Magányenyhítés.
Vecsés, 2015. október 21. - Kustra Ferenc József
Merengés: versben, haikuban és 10 szavasokban…
Magam vagyok itt a sötétes lakásban,
Bár, kislámpa ég, a dolgozó szobámban.
Este elfogott ez a nagy magányérzés,
Szeret-e engem valaki... lélekérzés.
A szörnyűséges
Magány, tarol, mint kaszás.
Érzelemmentes.
*
Ablakon át nézem, kint csendesen hullik a hó,
Karácsony hírnöke, aki megérkezett… de jó!
Kicsi és nagy apró kristályok, tél lehelete.
Összeállnak, szeretettel, és lesznek föld leple!
*
Ha nem ásod fel a virágágyást, felveri a gaz!
Igaz szavakat, hogy ültetsz? Ki lesz, aki irgalmaz?
*
Megható a karácsonyi béke, gyertyák gyúlnak,
Pici lángok égnek, pislog a fény, de komorak.
Örömtáncot járhatna a sok fényhasáb,
De hogyan, amikor nem egybe fénynyaláb?
Mert az igazi, karácsonyi varázs, útmutatás…
Amikor együtt a család és nincsen képmutatás.
Ha ma hozzám is eljönnének?! Te a szemembe néznél,
Legalább ma! Te is tudod, a szeretet ott van kéznél…
Milyen gondtalanok lehetnének az ünnepek,
Pátyolgathatnánk egymást, kiket igen szeretek.
Pedig a konyhában voltam egész délelőtt
Sütöttem, főztem nektek én, mindenekelőtt…
*
Átjárja házat,
Fenyőillat. Vacsora…
Veletek ennék.
*
Bizakodunk, földre leszáll a béke és nyugalom,
Szívetekben, együttlétre nagy szeretet nyugodjon.
Ezen a szép napon, a sok indulat lenyugodjon.
Fenyőfa, szépen villog, nagyon mutogatja magát,
Szeretném, ha körülötte állna az egész család…
Ó, ha eljönnének és meglátogatnák e tanyát…
Vajon eljönnek-e nagy tiszteletből,
Meglátogatnak-e mély szeretetből,
Itt lesznek szívből?
*
Karcolom papírt,
Bánatomat leírom.
Ez… én magányom.
Vecsés, 2015. október 21. - Kustra Ferenc József
Magam vagyok itt a sötétes lakásban,
Bár, kislámpa ég, a dolgozó szobámban.
Este elfogott ez a nagy magányérzés,
Szeret-e engem valaki... lélekérzés.
A szörnyűséges
Magány, tarol, mint kaszás.
Érzelemmentes.
*
Ablakon át nézem, kint csendesen hullik a hó,
Karácsony hírnöke, aki megérkezett… de jó!
Kicsi és nagy apró kristályok, tél lehelete.
Összeállnak, szeretettel, és lesznek föld leple!
*
Ha nem ásod fel a virágágyást, felveri a gaz!
Igaz szavakat, hogy ültetsz? Ki lesz, aki irgalmaz?
*
Megható a karácsonyi béke, gyertyák gyúlnak,
Pici lángok égnek, pislog a fény, de komorak.
Örömtáncot járhatna a sok fényhasáb,
De hogyan, amikor nem egybe fénynyaláb?
Mert az igazi, karácsonyi varázs, útmutatás…
Amikor együtt a család és nincsen képmutatás.
Ha ma hozzám is eljönnének?! Te a szemembe néznél,
Legalább ma! Te is tudod, a szeretet ott van kéznél…
Milyen gondtalanok lehetnének az ünnepek,
Pátyolgathatnánk egymást, kiket igen szeretek.
Pedig a konyhában voltam egész délelőtt
Sütöttem, főztem nektek én, mindenekelőtt…
*
Átjárja házat,
Fenyőillat. Vacsora…
Veletek ennék.
*
Bizakodunk, földre leszáll a béke és nyugalom,
Szívetekben, együttlétre nagy szeretet nyugodjon.
Ezen a szép napon, a sok indulat lenyugodjon.
Fenyőfa, szépen villog, nagyon mutogatja magát,
Szeretném, ha körülötte állna az egész család…
Ó, ha eljönnének és meglátogatnák e tanyát…
Vajon eljönnek-e nagy tiszteletből,
Meglátogatnak-e mély szeretetből,
Itt lesznek szívből?
*
Karcolom papírt,
Bánatomat leírom.
Ez… én magányom.
Vecsés, 2015. október 21. - Kustra Ferenc József
A szeretet tüze perzselje karácsonykor a szíveteket,
Ti jó emberek vagytok, de ne feledjétek a hiteteket.
Ne feledjétek a szeretetre vonatkozó intelmeket,
A gyengéknek adjátok át lelketeket, igaz hiteteket.
Szeress feltétlenül
Szeress feltétel nélkül.
Szeress önzetlenül.
Szeress érdekek nélkül.
Szeress, hamisság nélkül, ne add a lelked az ördögnek,
Szeress őszintén és mások a lelkedben gyönyörködnek.
Nézd a fán a piciny, gyönyörű gyertyalángot,
A lángocska bevilágítja a világot.
Fa alatt öleld át a testvért, gyermeket, mindenkit,
És fa alatt várd, fogadd másik lelkét, valamennyit.
A szobát beteríti a karácsonyfa finom illata,
Van alatta sok-sok ajándék és függesztett piros alma.
Így karácsonyeste örülünk, hogy együtt vagyunk,
S a gyertyafény lángjába szeretettel bámulunk.
Szívünk haragjai egyszerre kihunyjanak,
Szeretetünk és gyertyafény meg gyulladjanak!
Vecsés, 2012. december 12. – Kustra Ferenc József
Ti jó emberek vagytok, de ne feledjétek a hiteteket.
Ne feledjétek a szeretetre vonatkozó intelmeket,
A gyengéknek adjátok át lelketeket, igaz hiteteket.
Szeress feltétlenül
Szeress feltétel nélkül.
Szeress önzetlenül.
Szeress érdekek nélkül.
Szeress, hamisság nélkül, ne add a lelked az ördögnek,
Szeress őszintén és mások a lelkedben gyönyörködnek.
Nézd a fán a piciny, gyönyörű gyertyalángot,
A lángocska bevilágítja a világot.
Fa alatt öleld át a testvért, gyermeket, mindenkit,
És fa alatt várd, fogadd másik lelkét, valamennyit.
A szobát beteríti a karácsonyfa finom illata,
Van alatta sok-sok ajándék és függesztett piros alma.
Így karácsonyeste örülünk, hogy együtt vagyunk,
S a gyertyafény lángjába szeretettel bámulunk.
Szívünk haragjai egyszerre kihunyjanak,
Szeretetünk és gyertyafény meg gyulladjanak!
Vecsés, 2012. december 12. – Kustra Ferenc József
Sorakoznak a betűk,
nem tudják hol a helyük.
Elöl áll a B betű
szegény kicsit féleszű.
Kiabál vele az Á,
-Menjél, már valahová!
Átugrott a B az Á-n,
ott jó helye lesz talán.
Vajon merre jár az A?
Remélem nem ment haza.
Keresi C barátja
a sor végén megtalálja.
Gyere, mert sorakozunk
mi mind ott elöl vagyunk.
A Á B C, így a jó,
sorban állni így való.
nem tudják hol a helyük.
Elöl áll a B betű
szegény kicsit féleszű.
Kiabál vele az Á,
-Menjél, már valahová!
Átugrott a B az Á-n,
ott jó helye lesz talán.
Vajon merre jár az A?
Remélem nem ment haza.
Keresi C barátja
a sor végén megtalálja.
Gyere, mert sorakozunk
mi mind ott elöl vagyunk.
A Á B C, így a jó,
sorban állni így való.
A család a karácsony fa körül
a mennyből az angyalt befejezte.
Az ajándékok ki lettek osztva,
melyet az ünnepi vacsora követte.
Senkinek sem volt fogalma róla
hogy egy kis egér mind ezt figyelte.
Egy rejtett lyukból két szemecske
az ünneplést bátran megleste.
Az asztal kőrül ettek-ittak,
És vidáman beszélgettek.
A kis egér ámulatára
A boldogságért mit nem tettek.
A lakoma vége felé
Az asztal le lett terítve.
A maradék a tányérokban
A konyhába lett kivíve.
Annyi volt a szennyes edény,
Hogy hely már csak a padlón maradt,
És mire mindenki elvonult,
A kis egér leshelyéből bátran kiszaladt.
Most már ő is lakomázott.
Evett mindenféle ínyencet.
Hisz’ karácsony este volt,
És ő is kapott egy pirinyó
Mennyböl küldött kegyelmet.
a mennyből az angyalt befejezte.
Az ajándékok ki lettek osztva,
melyet az ünnepi vacsora követte.
Senkinek sem volt fogalma róla
hogy egy kis egér mind ezt figyelte.
Egy rejtett lyukból két szemecske
az ünneplést bátran megleste.
Az asztal kőrül ettek-ittak,
És vidáman beszélgettek.
A kis egér ámulatára
A boldogságért mit nem tettek.
A lakoma vége felé
Az asztal le lett terítve.
A maradék a tányérokban
A konyhába lett kivíve.
Annyi volt a szennyes edény,
Hogy hely már csak a padlón maradt,
És mire mindenki elvonult,
A kis egér leshelyéből bátran kiszaladt.
Most már ő is lakomázott.
Evett mindenféle ínyencet.
Hisz’ karácsony este volt,
És ő is kapott egy pirinyó
Mennyböl küldött kegyelmet.
Ez az év is kőkemény volt
bosszankodtunk már eleget,
nem kívánok semmi mást, csak
legyen a szívekben szeretet.
Hol szeretet uralkodik
menekül a bú, a bánat,
megbocsájtás csillagával
díszítsd fel a fenyőfádat.
Kívánok hát mindenkinek
áldott, boldog ünnepeket,
a megváltó üzenete
töltse el a lelketeket.
bosszankodtunk már eleget,
nem kívánok semmi mást, csak
legyen a szívekben szeretet.
Hol szeretet uralkodik
menekül a bú, a bánat,
megbocsájtás csillagával
díszítsd fel a fenyőfádat.
Kívánok hát mindenkinek
áldott, boldog ünnepeket,
a megváltó üzenete
töltse el a lelketeket.
Nem mehetek Egerszegre,
csendben megyek Debrecenbe.
Szerelmemmel nem lehetek.
Lehet, szerzetesnek megyek.
Egyetlenem nem kedvesem.
Lehetne bezzeg gyermekem !
Szeptemberben megszerettem,
beteg fejjel beleestem.
Lelkem egyszer gerle lenne,
Mellette fel-le repdesne.
De ez felesleges lenne -
ezerfele elkergetne.
Vele lennem lehetetlen,
e helyzetem menthetetlen.
Epekedve epekedek,
Rettenetesen szenvedek.
Megszeppenve menetelek,
rengetegszer elmerengek,
elkeseredve remegek,
este keveset szendergek.
Keresztem lett e szerelem,
mert eszemvesztve szeretem.
Nem mehetek Egerszegre,
Csendben megyek Debrecenbe...
csendben megyek Debrecenbe.
Szerelmemmel nem lehetek.
Lehet, szerzetesnek megyek.
Egyetlenem nem kedvesem.
Lehetne bezzeg gyermekem !
Szeptemberben megszerettem,
beteg fejjel beleestem.
Lelkem egyszer gerle lenne,
Mellette fel-le repdesne.
De ez felesleges lenne -
ezerfele elkergetne.
Vele lennem lehetetlen,
e helyzetem menthetetlen.
Epekedve epekedek,
Rettenetesen szenvedek.
Megszeppenve menetelek,
rengetegszer elmerengek,
elkeseredve remegek,
este keveset szendergek.
Keresztem lett e szerelem,
mert eszemvesztve szeretem.
Nem mehetek Egerszegre,
Csendben megyek Debrecenbe...
Most éljek elvesztésedből?
Előtűntél végtelen nagy semmiből,
Én most éljek, az elveszítésedből?
Már végleg eltűntél tán’, mindenestől…
Jó volt veled, persze sokkal jobb is lehetett volna…
De az élet olyan, hogy mindig ott van a szó; volna…
Jó volt veled és bizony sokkal jobb kellett volna…
Magamra veszem… ha sorsom félreírt nem volna…
Könyörögtem szívből sokat-eleget, szerelem ne hagyj el!
Nekem nagyon kelessz, álmaim vannak, ezeket ne vidd el.
Könyörögtem szívből folyvást eleget… szerelem ne menj el.
Itt vagyok én már öregen és magam alatt, magamba,
Szerelem elhagyott, a nő is itt hagyott egymagamba.
Szerelem és nő nélkül férfiember hogyan is élhet,
Szerelem és nő nélkül, a maradékban még mit vélhet?
Vecsés, 2020. július 7. – Kustra Ferenc József
Előtűntél végtelen nagy semmiből,
Én most éljek, az elveszítésedből?
Már végleg eltűntél tán’, mindenestől…
Jó volt veled, persze sokkal jobb is lehetett volna…
De az élet olyan, hogy mindig ott van a szó; volna…
Jó volt veled és bizony sokkal jobb kellett volna…
Magamra veszem… ha sorsom félreírt nem volna…
Könyörögtem szívből sokat-eleget, szerelem ne hagyj el!
Nekem nagyon kelessz, álmaim vannak, ezeket ne vidd el.
Könyörögtem szívből folyvást eleget… szerelem ne menj el.
Itt vagyok én már öregen és magam alatt, magamba,
Szerelem elhagyott, a nő is itt hagyott egymagamba.
Szerelem és nő nélkül férfiember hogyan is élhet,
Szerelem és nő nélkül, a maradékban még mit vélhet?
Vecsés, 2020. július 7. – Kustra Ferenc József
Az évszakokról!
Harmatos virág
Is gyorsan elhervad…
Élet meg hosszú!
Télnek is szépe
A jeges és havas táj.
Várjuk a tavaszt…
Ősszel csak esik
Szél leveleket görget.
Színes színvilág…
Nyáré a meleg!
Ezt nem mindenki bírja…
Remek strandidő!
Vecsés, 2021. május 29. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjú csokorban…
Harmatos virág
Is gyorsan elhervad…
Élet meg hosszú!
Télnek is szépe
A jeges és havas táj.
Várjuk a tavaszt…
Ősszel csak esik
Szél leveleket görget.
Színes színvilág…
Nyáré a meleg!
Ezt nem mindenki bírja…
Remek strandidő!
Vecsés, 2021. május 29. – Kustra Ferenc József – íródott: senrjú csokorban…
Asztalomon egy majd’ végig-leégett gyertya még világít,
Fénye körülölel, érzékelem szeret, bizony nem ámít!
Olyan, mint egy lián, körbe ölel a hullámzó fénye,
Ez bizonyítja, hogy még velem van, ez a léte ténye.
Az idő megkerget, mert mindjárt fénytelen sötét lesz,
Gondolatban már búcsúzunk és egyedül nehéz lesz.
Nem lóg a nyakamban kényszer-nyomor, verset írok van ötletem,
De sötétben verset írni, görcsös, mint a kényszeres életem.
Még kell két versszak, de ne legyen semmilyen végzetes kényszerből,
Gyertyácskám még kicsit bírja, segít menekülnöm nagy kényszerből.
Így akkor hálás vagyok a kis lángvetőnek, utolját nekem lobogta',
Nem firkantgattam, írtam, picirike gyertyácskámnak kényszertelen hála…
Vecsés, 2016. április 2. - Kustra Ferenc József
Fénye körülölel, érzékelem szeret, bizony nem ámít!
Olyan, mint egy lián, körbe ölel a hullámzó fénye,
Ez bizonyítja, hogy még velem van, ez a léte ténye.
Az idő megkerget, mert mindjárt fénytelen sötét lesz,
Gondolatban már búcsúzunk és egyedül nehéz lesz.
Nem lóg a nyakamban kényszer-nyomor, verset írok van ötletem,
De sötétben verset írni, görcsös, mint a kényszeres életem.
Még kell két versszak, de ne legyen semmilyen végzetes kényszerből,
Gyertyácskám még kicsit bírja, segít menekülnöm nagy kényszerből.
Így akkor hálás vagyok a kis lángvetőnek, utolját nekem lobogta',
Nem firkantgattam, írtam, picirike gyertyácskámnak kényszertelen hála…
Vecsés, 2016. április 2. - Kustra Ferenc József
Hétköznapi pszichológia…
Ha sértő szót kapsz és nem érted mi ez, akkor az rád rótt büntetésed,
Lehet: nem jogos, de aki rád rótta, valamiért nagyon haragvó rád!
Ő éppen azt akarja, mint sikeres szíven szúrást, jó, ha átéled
Mert,
Bocsánat nincs, neki van igaza és őt nem vezérli csak, hogy üssön rád.
Szinte vagdalkozhatsz a semmivel, ha nem szünteti a büntetésed...
Vecsés, 2021. május 11. – Kustra Ferenc József
Ha sértő szót kapsz és nem érted mi ez, akkor az rád rótt büntetésed,
Lehet: nem jogos, de aki rád rótta, valamiért nagyon haragvó rád!
Ő éppen azt akarja, mint sikeres szíven szúrást, jó, ha átéled
Mert,
Bocsánat nincs, neki van igaza és őt nem vezérli csak, hogy üssön rád.
Szinte vagdalkozhatsz a semmivel, ha nem szünteti a büntetésed...
Vecsés, 2021. május 11. – Kustra Ferenc József
Az élet pofa nélküli fakutya,
Ember beleül, és csak siklik rajta.
A fakutya jégszék és nem harap.
Az élet is jégszék tegnap, holnap.
Vagy ez nincs így?
Fakutyával, de jó siklani a jégen.
Élet siklik magától most, és mint régen.
Élet fakutyához nem kell bot ezen a jégen,
De az fontos, hogy megússzuk, lehetőleg épen.
Vagy ez nincs így?
Jó persze a siklásban, ha az akadálytalan,
Boldog az ember, ha boldogsága hiánytalan.
Van azonban, hogy rian a fránya jég alattunk,
Az életben meg többször… valami nagy falatunk.
Vagy ez nincs így?
Ki szerencsés, akkor csúszik, ha a jég nem rian,
De kinek komolyabb a sorsa, pótolhatóan
Kell, hogy élje életét, és ne csuszás legyen az siklás
Élet jeges taván… legyen nyáron, napsütötte tisztás.
Vagy ez nincs így?
Siklok, ha tudok kapaszkodni, ha nem,
És eme mulatság tart, míg tart éltem.
Vecsés, 2013. június 22. -Kustra Ferenc József
Ember beleül, és csak siklik rajta.
A fakutya jégszék és nem harap.
Az élet is jégszék tegnap, holnap.
Vagy ez nincs így?
Fakutyával, de jó siklani a jégen.
Élet siklik magától most, és mint régen.
Élet fakutyához nem kell bot ezen a jégen,
De az fontos, hogy megússzuk, lehetőleg épen.
Vagy ez nincs így?
Jó persze a siklásban, ha az akadálytalan,
Boldog az ember, ha boldogsága hiánytalan.
Van azonban, hogy rian a fránya jég alattunk,
Az életben meg többször… valami nagy falatunk.
Vagy ez nincs így?
Ki szerencsés, akkor csúszik, ha a jég nem rian,
De kinek komolyabb a sorsa, pótolhatóan
Kell, hogy élje életét, és ne csuszás legyen az siklás
Élet jeges taván… legyen nyáron, napsütötte tisztás.
Vagy ez nincs így?
Siklok, ha tudok kapaszkodni, ha nem,
És eme mulatság tart, míg tart éltem.
Vecsés, 2013. június 22. -Kustra Ferenc József
