Versek
Témakörök szerint
Szerelem (208)
A nap verse
Itt feledtek
Jaj, milyen szánandó lehetek így,
sírásra görbült szájjal,
magamra húzva az est köpenyegét,
lelógó karokkal a rózsafa mellett.
Dehát egyedül vagyok,
felhő-kígyók kúsztak a csillagokra,
senki se láthat.

A csend-falon kísértet-újjak motoszkálnak,
nehéz illatok kapaszkodnak vállaimra.
Először csöndesen nyöszörgök,
aztán hangosabban sírok,
aztán az egyedüllét iszonyú félelmében
felszökök és rekedten kiabálok:

- Emberek, halló, emberek!
Idegyertek, itt állok a kertben,
ember vagyok, kétkezű, kétlábú, mint ti,
pirosszívű, vonagló életű,
azonfelül költő, aki szépeket akar írni
s felétek tárja karjait.
Gyertek ide, vegyetek körül, lármázzatok,
kérjetek verseket, tegyétek a lapokba,
adjatok sok pénzt, jó meleg ételt,
kínáljatok borral és szerelemmel,
csókoljatok meg, szeressetek!!
Hiszen tudom, hogy nem egyedül vagyok
a földön, él még valaki.
Jó emberek, ne hagyjatok elesni
gyöngén, reszkető ínnal,
átokkal piros, fiatal ajkamon -
Emberek! Emberek!

Kiáltásomra fülledt sötét a válasz,
senki sem felel.
Messziről ropogós muzsika olvadt foszlányai
folynak csiklandozva fülembe
s kétségbeesésemet végighengereli
a táncdobogás hömpölygő, zavaros gurulása.
Lakodalom van valahol az ezredik házban,
a nagy ucca végén. Oda mentek,
mindenki oda ment, az egész világ.

Engem itt feledtek.
Legújabb versek
« Első oldal
1
...
of
334
Míg két sóhajtásom
között visszhangoztál,
eleven vágyammal
a mélyedbe fontál,
most gyilkosom lennél,
a démonod gyötör,
lelked megdermedt fény,
sugara széttörött.
Fekete felhőből
dereng angyal arcod,
mélybíbor alkonyban
lángolsz és patakzol,
benned maradtam még
élve, avagy halva,
s börtönödben lettél
gyűlölt rabod rabja.

2014.
Felhők mögül tűnődik elő a hold,
puhán tükrözi rám fényhullámait,
s az egekből potyogó könnycseppeket,
a csillogó aszfaltról visszhallani.
Messze járok tőled mint a kószaszél,
tovaűztek féltő bántódásaid,
önmagamért, s érted félbehagytalak,
beléd feledkezve romok romjain.
Gondolatom filmkockánként kóborol,
s előttem peregnek közös álmaink,
de nem folytatódhatott e nagy kaland,
mert meghaltam néha pillanatain.
Átszenvedem míg szét nem foszlasz bennem,
úgy nem fájhatsz már, sem eltört vágyaink.

2014. (szonett)
Megannyi éjen át visszhangzott lépted,
s hogy elmentél, a múlt itt maradt csendben,
talán mára töröltél, nem őrizel,
s megdermedt álmok közt foszlok szét benned.

Magam vagyok, hol lehull a sötétség,
mint lebegő rejtély, agysejtembe térsz,
s a merengő, rezgő gondolat ölén,
árnyad idéződik az emlékekért.

Látom az arcod, s a suttogó ajkad,
mélykékbe tűnő meztelen alkonyban,
látom a szemed érzelemben úszva,
s andalít az ábránd, valómba sóhajt.

Egy utolsó szó, s egy utolsó nézés
nem juthatott, sem eltévedt érintés;
felejtem mind, amiket értem tettél,
s néhai szerelmünk válik semmissé!

De valami űz a végtelen térből,
s mi legbelül dúl, reméltem legyőzöm!
Akarva, akaratlan derengsz elő,
s mert bántó voltál, miértjén őrlődöm.

A szomorúság leheli lelkedet?
Bosszúdat hiába hinted ellenem,
ez a te búcsúd, én elengedtelek!
Csak: téged látlak még, s álomfényeket.

2012.
Megtaláltál meztelen éjszakában,
szűk sikátorban, lebegő homályban,
s fényedet hoztad nekem illatával,
vágyakozással.

Érzelemhalmazba sodort hatalmad,
s színe lettél színtelen árnyalatnak,
változott így minden, az éj, a nappal,
s ünnep a dallal.

Önmagad tártad ki felém, akarva,
ős-pogány esküt, fogadalmat adva,
s lüktető testünk heve múlhatatlan
összetapadva.

Megtaláltál meztelen éjszakában,
álmod űzött, hogy velem élj a mában,
végtelen tér egy lehelet zugában,
áradatában.

2016.
Rózsaillatok
úsznak ódon kert mélyén,
fénylő nappalon.

Vörös szirmaik
meg-megremegve nyílnak
mint az ajkaid.

Fák között a szél
könnyed etűdöt játszik,
s lebben a szatén.

Szító nézéssel
ringsz felém, sóhajod száll:
s csókod felébred...

2016.