Versek » Szerelmi csalódás versek
« Első oldal
1
Idő    Értékelés
A tragédia fájdalmat szüle,
A test csak fekszik kihűlve,
Mert a lélek meghalt.

Mely lélek gigászi fájdalmakból állt újra fel,
Mert új barátoknál szeretetre lelt,
S boldog volt.

Az élet így volt szép és teljes,
Érzelmei hevesek, újra szerelmes,
De ennek vége.

Hirtelen életébe tör a kínlódás,
A sors ő alá hatalmas gödröt ás,
S ő ebben elsüllyed.

Ez egy zárt verem, falát sár borítja,
Próbál kijutni erre kapaszkodva,
De nem lehet.

Ekkor valami zajt hall a magasból,
Valaki kötelet nyújt, és szól,
Másszon fel, segít.

Hogy ki volt ez? Az igaz barátok,
S kinek nincsenek, az az átok,
Mert cserben nem hagynak soha.

A kötélen lassan halad felfele,
Már pislákolni kezd a remény fénye,
Már érzi, hogy van kiút.

Sokszor megcsúszik, de fel nem adja,
Kúszva, mászva felfele haladva
Jut előre.

Már nincsen messze a teteje,
S egyre csak nő az ereje,
És ott a fény.

A fény, mely számára stabilitást jelent,
Halkan, de reménnyel telve rebeg:
'Köszönöm Istenem!'

De ekkor hirtelen hatalmas orkán kerekedik,
A földet vaskos faágak verik,
S a vihar mindent pusztít.

Az eső úgy folyik, mint a Duna,
A gödröt még mélyebbre mossa,
A lélek alázuhan a magasból.

A földre puffanva a sebek felszakadnak,
Melyek régiek, s újak nyílnak,
A sarat vér festi vörösre.

Bekövetkezett, amitől oly rég félt,
S egy seb, amit feledni vélt,
Végül az ölte meg.

A lélek meghalt, de mégis él,
Mert a test nélküle mit sem ér,
Ám régi fényében többet nem ragyog már.

De mit tud a test ilyenkor tenni?
Csupán sírni, kínlódni, vergődni,
Mert nem maradt más.

Ezt a kínt átérezni senki sem tudja,
Megérteni, meggyógyítani őt senki sem fogja soha,
A gödör idővel feltöltődik homokkal.

A tragédia fájdalmat szüle,
A test csak fekszik kihűlve,
Mert a lélek meghalt,
Nem zeng többé dalt.

S még valaki suttog halk hangon:
'Mondd el mi bánt, barátom!
Beküldő: Varga Bertalan


Ki egyszer elárult ne engedd vissza!
Hiába próbálsz megbocsájtani,
hiába próbálod nem tudod feledni
nem tudod törölni az emlékeid.

Ki egyszer elárult százszor is elfog!
Hiába ígér néked kincseket!
Hiába kapsz tőle égő,piros rózsát
tövise véresre szúrja a kezed.

Hiába próbálsz újra hinni néki
az örökös kétely mindig benned él,
hisz a széttört vázát is hiába ragasztod,
szilánkot hagy az összetört cserép.

Ne menj hát vissza a múltba!
Töröld le hulló könnyedet,
s várj,míg a kihullott könnyed
meggyógyítja a szívedet!


Beküldő: Meggyesi Éva


Odakint újra hideg tél van ,
tombol az ítélet idő ,
hó takar minden fát ,virágot ,
s hótól fehér a háztető .

Hirtelen minden télbe fordult ,
hová tűnt már a szép idő ?
magammal harcolok én is ,
akár a téllel az idő .

Tegnap még virágzó tavasz volt ,
rügyeket bontottak a fák ,
tegnap még zöldült a fű is ,
s illatoztak az ibolyák .

Most újra csikorgó hideg van ,
eltűnt a tavaszi világ ,
mint a szívemben : hideg tél van ,
s minden fájdalmat jégbe zárt .
Beküldő: Meggyesi Éva

Egyszer szeretsz,aztán eltaszítasz,
hogy tudjak hinni így neked ?
Ma mindent akarsz ,égő szenvedéllyel,
s holnap tán észre sem veszel .

Ha nem szólok az is fáj néked ,
ha aggódom ,az is baj neked !
Ha akarsz szeress ,vagy gyűlölj,
de ne űzz ily játékot velem!

Vagy engedj elmenni végleg ,
vagy engedj magadhoz közel,
Most !Amíg szeretlek én is!
Mert holnap már késő lesz neked !
Beküldő: Meggyesi Éva

Más lettél te is, és oly más lett minden,
alig hallom már néha hangodat,
pedig tegnap még oly forrón szerettél,
s most homály takarja már az arcodat.

Más lettél! Pedig úgy akartál engem,
mint a szomjas föld a frissítő esőt,
melynek cseppjeiben lágyan megfürödve
magába szívja az éltető erőt.

Más lettél! Pedig úgy akartál tegnap
karjaidba zárni szüntelen!
Más lettél!S mi tegnap valóság volt,
mára már minden kínzó gyötrelem.

Más lettél!Pedig úgy vágytam rád én is,
mint a napfényt a zöldellő mezők,
de ha te nem jössz , nem foglak keresni!
Feladtam mindent! Nincs már több erőm.!